Lassabban haladtam ezzel a könyvvel, mint ahogyan először azt elképzeltem. Úgy voltam vele, mivel kevesebb, mint 90 oldalas a történet, hamar kiolvasom, de körülbelül 1 héten keresztül forgattam a kezemben. Mégpedig azért, mert minden fejezet, rész, gondolatmenet után meg kellett állnom egy picit.

Elgondolkodtam a szavakon, mondatokon és közben rengeteget tanultam. Az életről, a világról, a környezetemről. Rengeteg minden megváltozott bennem a könyv hatására: a gondolataim bizonyos dolgokról és az élethez való viszonyom. Nem tudok mostantól nem úgy gondolni az esőcseppekre, mint az éltető Nap segítőire (eltekintve attól, hogy mióta kiolvastam a könyvet, nem esett). Hogy a sötétségnek is szüksége van fényre és szeretetre, illetve nem kell rá úgy tekinteni, mint a megtestesült gonoszra, csak azért, mert ez a sztereotípia alakult ki róla. Rég tapasztaltam már ilyen gyökeres változást magamban egy könyv után.

Az elején nem egészen értettem, hogy az első két fejezet mégis hogyan kapcsolódik egymáshoz (az egyik két fiú beszélgetését és megfigyeléseit írta le, a másikban pedig a sötét és a világos festékek beszélgetnek egymással a papíron, illetve azzal a személlyel, aki őket alkotta). Gyorsan kiderült, hogy az egyik fiú (Kova), történeteket ír és a második fejezet, pont az egyik irománya volt, amit felolvasott. Az egész könyv alatt leginkább egy dologra voltam kíváncsi: Vajon hány éves lehet ez a bizonyos Kova? Néhol úgy éreztem 10-12 éves, valamikor ennél is kisebb, és néhányszor pedig 14-15 is lehetett számomra. A cselekedetei nem mindig ugyanarra a korra utaltak, de az kétségtelen, hogy nagyon bölcsen gondolkodik. Tanul a hibáiból és megpróbálja a pozitív oldalát meglátni a dolgoknak. Valamint a világot szívesen tekinti meg más szemszögekből, mert végül is mindenkinek más az élete, más a környezete, senki sem egyforma és ő pontosan ez iránt érdeklődik.

Szeretnék én is hasonlóvá válni. Olyasvalakivé, aki próbálja a szépet megkeresni a rossz dolgokban, aki csak a jelenre koncentrál, és nem idegeskedik az előtte álló feladatokon, hanem amikor azok szembejönnek vele, akkor nyugodtan próbálja megoldani őket, anélkül, hogy pánikba esne. Kova kitudott a saját feje által kreált „börtönből” jutni, mert rájött, hogy az egyedüli akadály saját maga. Minden fejben dől el. Legtöbbször észre sem veszi az ember, hogy azért nem jut előrébb az életben, azért nem fejlődik, mert saját magát gátolja. Nem bízik önmagában és nem hisz önmagának.

A kedvenc történetem, a nem túl fényesre sikerült iskolai színdarab előadása volt (a címe az volt Hatalmas égés, de kinek?). Nem azért, mert jó volt olvasni, ahogyan azok hárman, akik tűzön-vízen keresztül kitartottak a munkájuk mellett, megszégyenültek, hanem mert ezzel tudtam a leginkább azonosulni. Átéreztem a fájdalmukat, de nem a leégését, hanem a cserben hagyásét. Többek között ezért nem szeretek annyira csoportban dolgozni az iskolában. Egyrészt a munka nagyrésze legtöbbször rám hárul, míg a többiek jót nevetgélnek, aztán amikor be kéne mutatni az elvégzett feladatot, hirtelen mindenkinek inába száll a bátorsága, és hagyják, hogy egyedül küzdjek meg vele. Rengetegszer megtörténik, hogy az ember bele teszi szívét-lelkét, mindent megtesz, hogy jól sikerüljenek a dolgok, aztán pedig néhány másik személy miatt az egész tönkremegy, mert ők ezt szórakoztatónak tartják. Becsültem Kovát azért, mert felszólalt és elmondta a véleményét ezzel kapcsolatban. Ez egy igazán bátor tett volt tőle.

A Bácsi „terrorizálása” is egy jó példa arra, hogy ha az ember kedvesen bánik azzal, aki vele rosszul és durván, egy idő után a bántalmazó be fogja látni, hogy felesleges erőszakot alkalmaznia (bármilyen formában). Sokkal jobban jár mindenki, ha szeretettel fordulunk a másikhoz. Illetve, valakinek mindig az elsőnek kell lennie a bocsánatkérésben. Ne ragadjunk le ott, hogy most az, aki először enged, gyengébb lenne, mint a másik. Tegyük meg mi az első lépést, és ne várjunk másra.

Az egyetlen karakter, akiről jóval többet szerettem volna megtudni, az a rejtélyes másik fiú, akivel Kova a jégmadarat figyelte. Először úgy gondoltam, talán ő is egy belső hang, mint a tündér, de később a cselekedeteivel elég valóságos személynek hatott, mégis jóformán alig tudtam meg róla valamit. Vajon barátok csak Kovával, esetleg testvérek? Ha nem a suliból ismerik egymást, akkor honnan? Miért fontos nekik annyira az a madár a hídon és mi több, miért nem együtt látják, ahogyan az végre lebukik onnan? Leginkább emiatt gondoltam, hogy az a srác nem egy elő ember, mert a végén, a nagy pillanatnál, nem volt jelen. Talán eltűnt, mert Kova megbizonyosodott abban, hogy jól ír és megváltozott, ezért nincs szüksége tovább a másik fiú figyelmére, vagyis szertefoszlik a képzeletében. De ezek már csak az én spekulációim és valószínűleg örökre megválaszolatlanok maradnak számomra.

Összességében magával ragadott a könyv, megváltoztatott és felnyitotta a szememet sok mindennel kapcsolatban. Remélem a kis fényszikra egyszer majd ténylegesen beragyogja ezt a világot. Szerintem ez egy remek, elgondolkodtató olvasmány lehet mindenkinek, viszont én leginkább a 10-14 éves korosztálynak ajánlanám.

Kiadó: Magánkiadás

Megvásárolható közvetlenül a szerzőtől.