A téma egyre fontosabb a világunkban: az eltűnt gyerekek.

A történet szerint hat ötéves gyerek egyik napról a másikra eltűnik. Tizenegy év után pedig, teljesen összezavarodva, öten megjelennek otthonuk bejáratánál. Scarlett, Lucas, Kristen, Adam és Sarah. Ők öten emlékeznek egymásra, viszont az elmúlt tizenegy évből semmire, valamint hatodik eltűnt társukra, Maxre sem. A rendőrség mindannyiukat kihallgatja, de a válasz mindig ugyanaz: nem emlékeznek semmire. A rend őrei és lassan a közemberek is furcsán néznek rájuk, majd hazugnak titulálják őket.

A cselekményt Scarlett, Lucas, és Max húga, Avery szemszögéből követhetjük végig. Scarlett és Lucas gondolatai eleinte nagyon különösek, amit az író a könyv szerkesztésével is nyomatékosít. Mindhárom fiatal válaszokat keres kérdéseikre: Miért nincs meg Max? Miért nem emlékeznek rá? Miért rabolták el őket? És kik? És egyáltalán miért nem emlékeznek tizenegy évre?

Mivel a nyomozók nem jelentenek sok segítséget, Adam kivételével összefognak és próbálnak magyarázatot találni a történetükre. Összevetik bizarr „emlékképeiket”, és főleg Scarlett Lucassal szép lassan elindul egy irányba. Ez az út nagyon rögös, és sokszor maguk sem értik a kiderült információk jelentését, valamint úgy tűnik, zsákutcába kerülnek. Közben Avery is a segítségükre van, ő a testvérét szeretné előkeríteni. A lány a családjával létre is hoz egy segélyvonalat, azonban minden hiábavalónak tűnik, Lucason és Averyn kívül kezdi mindenki megunni a „sztorit”.

„Az emberek azt akarják, hogy jó vége legyen,

válaszokat akarnak, de legfőképpen akarnak

valakit, akit hibáztatni lehet. És ha nem

hibáztathatjuk a felelőst, akkor igen, van egy

olyan tendencia, hogy az áldozatokat

hibáztassuk.” 

Aztán egyszercsak felpörögnek az események, egyik fordulat a másik után jön, olyan tényekre, titkokra lelnek, melyek reményt adnak mindannyiuk számára.

Az elbeszélés elejét formai szempontból először nagyon szokatlannak találtam, végül már észre sem vettem a „hagyományos” könyvektől való eltéréseket. A történetük feltárása is nagyon izgalmas volt, de jobban elgondolkodtatott, ahogy egyre inkább megváltozott a szereplők véleménye az emlékezésről, emlékeink fontosságáról. Magam sem tudom, hogy mit választanék: feltárni egy múltat, ami bizonytalan, lehet, tele van erőszakkal, traumákkal, vagy továbblépni, és élni, mintha mi sem történt volna.

A szerző szavaival zárnám az ajánlómat:

„Visszatérve a földbe.

Mert por vagyunk.

Mind meghalunk.

Mind veszítünk.

Mind felejtünk.

Mindannyian mindig távozunk.”

A cikket írta: Édes kis könyvkritikák blog, Dobos-Gacsó Dalma

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.