2020 sajnos sok izgalmas könyves eseménytől fosztott meg minket, így sokszoros reménnyel fordulunk 2021 felé, és izgatottan várjuk, milyen újdonságokat tár majd elénk. Kárpótlást várunk a tavalyi év után? Igen! Tehetséges új szerzőket, nagy visszatéréseket, bámulatos stílusváltásokat, és olyan könyveket, amelyek elfeledtetik velünk, mennyi mindenből maradtunk ki az előző évben. Ezzel az interjúsorozattal a célom olyan szerzők bemutatása, akik megadhatják ezt nekünk.

A sort egy olyan íróval kezdem, aki ezt az évet választotta a debütálásra, és akinek a nevét a világvége és túlélés rajongók pillantok alatt megjegyzik majd! Ő Alexander B. Hackman, aki nemcsak a szavak, de a tettek embere is, és nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint egy trilógia – igen, jól hallottátok, három könyv – megjelenését egy év leforgása alatt. Bátor vállalkozás ez, én pedig – lévén kíváncsi természet vagyok, plusz imádom a bevállalós szerzőket – azonnal elhatároztam, hogy bedobom az úriembert a mély vízbe, és enyém lesz az első interjú vele. Vágjunk bele!

Kezdjük néhány vallomással, mármint ezúttal én vallok be pár dolgot. Először is azt, hogy mi már előzetesen megismerkedtünk, sőt! Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy már el is olvashattam „Az utolsó huszonhét” címet viselő kéziratodat. Másodszor pedig azt vallom be, hogy bár elvállaltam az előzetes olvasást, mégis picit szorongva kezdtem bele a történetedbe. De erről majd egy kicsit később…

A könyvekről azt lehet tudni, hogy érzelmeket, lelkiállapotot közvetítenek az olvasó felé. Egy romantikus könyv szó szerint szerelmessé tud tenni, a horrortól felmegy az ember pulzusa. Na de mi történik, ha úgy jelenik meg egy történetben a világvége, hogy magunk is elhisszük, már holnap megtörténhet?

Őszintén, ilyen erejű regényt én még nem láttam. Beleértve a saját trilógiámat is. 44 éves vagyok és egészen fiatal korom óta „figyelek” különféle összeomlásokat (Y2K, Maja naptár, világháborúk, Nostradamus, és sorolhatnám) és soha, semmilyen világvége próféciából nem lett semmi. Azaz a világvége jövendölések 100%-a bizonyult hamisnak. Ezt én tudom, az emberek pedig érzik és nem is foglalkoznak vele. Tegyük hozzá, hogy ez így okés, így egészéges. Nem lehet rettegve élni az életet. Szerintem nem az én regényem fogja rádöbbenteni az embereket, hogy „halló, fektess magadba, mert ha baj van; az a legfontosabb, amit magadban hordozol.” Ha valakit a kipusztulás komolyabban érdekelne, akkor az entrópiamodellnél kezdi a megértést és nem a Walking Deadnél – bár ez utóbbi sokkal, de sokkal szórakoztatóbb. 

Nem tartasz attól, hogy az olvasókra a frászt hozod a felvetéseddel? Vagy éppen ez a cél?

A legkevésbé sem. Az emberek megijesztéséhez ennél sokkal, de sokkal többre van szükség. Annyi trendszerű és rettenetes dolog történik a világban, ami valós és komoly fenyegetés a kultúránkra és a civilizációnkra, mégsem veszi komolyan szinte senki sem. Így max. 15 percre tudom ráhozni a frászt az olvasóra. És az majd csak a történet végén lesz. A cél pusztán annyi volt, hogy beindítsa az emberek fantáziáját, hogy „Mit tennél te, ha megtudnád, hogy 27 nap múlva megszűnik az emberi civilizáció.

Mit éreztél te írás közben? Hiszen egy szuszra írtál meg egy trilógiát, ami azt jelenti, hogy huzamosabb időt töltöttél ebben a világban. Nem hatott rád nyomasztóan a világvége utáni kutakodás, a túlélési stratégiák felvázolása?

Az igazság az, hogy annyi időt töltöttem a téma feldolgozásával, hogy nem is emlékszem milyen volt előtte az élet. Ez praktikusan azt jelenti, hogy ezalatt a rengeteg munkaóra alatt azért mindenki – így én is – elfogadtam a világvége egyes tanulságait. Már nem zavar, tisztában vagyok azzal, milyen rendkívül sok olyan lehetőség van, ami véget vethet a civilizációnak. Egyébként azzal kapcsolatban kimondottan szkeptikus vagyok, hogy az emberi fajt olyan gyorsan el lehetne tüntetni. Bár ez praktikusan nem jelenti azt, hogy én vagy a kedves olvasó biztosan túlélné a csapást.

Ha már a témánál tartunk, adja magát a kérdés. Alexander B. Hackman akkora világvége és túlélés rajongó, hogy írói pályájának alapköveit egy ilyen trilógiával fekteti le?

Nem igazán a világvége iránt érzek rajongást, hanem a kispolgár iránt. Imádom nézni a csetlés-botlását, és szeretem olyan helyzetekbe tenni, ami szerintem kiváló humorforrás – még ha önmagában a kipusztulás nem is vicces. A világvége tipikusan olyan esemény, amire úgy általában nem készülünk – nincs rajta a napi „to do” listánkon –, így ezért akad benne elég szarkasztikus és viccesen kiforgatható helyzet.

Akkor mégis miért vonzódsz egy apokaliptikus esemény bekövetkezésének a gondolatához?

Mert azonnal kiderül, ki milyen ember. Az utolsó pillanatok már csak ilyenek. Szeretem nagyon leegyszerűsítve nézni az élet egyes elemeit és az elmúlás segít ebben engem. 

A könyv címe „Az utolsó huszonhét”. Egy előbbi válaszodból már nyilvánvaló, mire utal a cím, így én főleg nem sodrom magam a spoiler purgatórium szélére, ha megismétlem, hogy ez egyfajta visszaszámlálás, ami az utolsó huszonhét napra utal. Miért éppen huszonhét? Esetleg ez a szám valami számodra fontos, mélyebb tartalmat jelöl?

Tudod mondtam, hogy szeretem az egyszerű dolgokat. A huszonhetes szám prózai okokból lett választva, az egyik, hogy a beton kötési ideje két – három hét, azaz 21 nap. Ez az idő kell minden építkezéshez, felkészüléshez. Ezért kellett a könyv kalandjaihoz pár nap, hogy a szereplőket be tudjam mutatni. De persze mondhatom azt, hogy egy titkos inka szakrális jóslat, ami Jupiter és Alpha Centauri együttállásának 27 ezer évente bekövetkező eseményére utal… Majd ennek azért utána számolok.

Megdöbbentő részletességgel és precizitással írtál könnyű és nehéz fegyverzetről, tankokról, repülőgépekről, bunkerekről. Ezek az adatok tényleg annyira pontosak, amennyire a leírtak alapján tűnik? Teljesen hiteles részletek kerültek a könyvekbe?

Köszönöm! De ez semmi ahhoz képest, hogy mennyit tudtam volna még írni róla. Természetesen minden teljesen hiteles adat. 

A fegyverzet utáni kutatás nagyon érzékeny téma manapság. Kerültél bármikor is kellemetlen helyzetbe a fegyverekkel kapcsolatos kérdéseid miatt?

Nem, soha. Furcsa világ ez a küzdelem, túlélés, fegyvereserők világa. Különös, mekkora tisztelettel néznek egymásra az egyes szereplők. Ezt sokáig nem is vettem észre, de aztán egyre nyilvánvalóbb lett. Soha senki nem szólt be, nem „ugatott le” még akkor sem amikor például be kellett mennem egy lezárt katonai reptérre. Furcsa, de ennek az az oka, hogy aki ilyen területen mozog, annak alapvető, hogy sosem tudja pontosan, ki az, akivel beszélget. Jobb óvatosnak lenni. De hozzáteszem, soha egyetlen esetben sem kérdeztem olyat, amiről feltételeztem, hogy nem válaszolhat rá a másik fél.

Olyan társadalmi kérdéseket feszegetsz a történetben, amire ma nemcsak mindenki csípőből vágná rá, hogy „Ááá, ilyen soha nem történhet”, de eszükbe sem jutna olyan lehetetlen felvetés, ami belőled látszólag könnyedén bukkan elő. Ezek szerint te a „Mi lenne, ha?” kérdések embere vagy?

Pontosan! Nézzük meg, mi lenne ha… Szerintem ez rém izgalmas.

Vagyis szeretsz eljátszani olyan gondolatokkal, amelyek szembe mennek nemcsak minden ma ismert morális, etikai szabállyal, de még akár a törvényekkel is?

Fura dolog így ez a kérdés. Nehéz pontosan válaszolni rá, de fussunk neki. Az amorális dolgokat soha semmilyen körülmények között nem propagálnám, de szívesen bemutatom őket, ha erről feltételezem, hogy értékes vagy a társadalom számára előremutató üzenetet képvisel. Nem okoz gondot leírni rettenetes dolgokat – még akkor sem, ha még nekem is kimondottan fájdalmat okoz. Bírni kell.

A történet legérdekesebb jellemzőjére csak a legvégén jöttem rá. Az ellentétek könyveként tartom számon. Világpusztító katasztrófát helyezel kilátásba, de maguk az események mégsem kifejezetten azt hangsúlyozzák, sokkal inkább a túlélés lehetséges alternatíváira fókuszálnak. Ezáltal számomra életigenlővé vált. Ráadásul a tragikus jövő lehetőségét olyan parádés karakterekkel, sziporkázóan humoros párbeszédekkel mutattad meg, ami lehetetlenné tette a búskomorságba süppedést. Ez az ellentét szándékos volt, vagy egyszerűen csak olyan, amilyen te magad is vagy? Egy humoros ember, sötét gondolatokkal?

Ez azért van, mert a könyvet „strandkönyvként” írtam meg. Ez nem elírás, tényleg. Ne is nézz utána, mert ilyen kategória nincs. Én találtam ki. A könyv egyetlen célja, hogy szórakozz, olvass, nevess, gondolkodj el, ne akard letenni, csak még egy pár oldalt akarj elolvasni, és miközben repülnek a percek én majd a füledbe súgok olyan dolgokat, amiktől egy pár percig majd a plafont fogod nézni. És ha valamit magaddal viszel a könyv után, akkor nyertem.

Az emberiséget mintha az utóbbi néhány évtizedben egyre inkább foglalkoztatná a „világvége”. Könyvek, filmek vetítik az emberek elé a vég legváltozatosabb módozatait. Szerinted miért kíváncsiak nagy tömegek az emberiség lehetséges pusztulására? Valamiféle mazochista kíváncsiság ez vagy inkább a felkészülés finom módja?

Nem. Azért, mert a modern ember életviteléből kiveszett a harc és a küzdelem, de ez a faj erre van kódolva. Semmihez sem értünk annyira, mint ehhez. A mai kor emberének nagy eredménye, hogy nem kell (a legtöbb helyen) küzdenie az életéért, viszont a bőrünk alatt a génjeinkben ott van a késztetés, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek. A posztapokaliptikus látkép tökéletes háttér egy ilyen képzeletbeli utazáshoz, ahová belehelyezheti magát az olvasó vagy a néző. Ráadásul a világvége egy olyan setup, ahol az erkölcsösség, a gátlások nem játszanak szerepet, hiszen pont az apokalipszis az, ami felmenthet minden alól.

Utolsó kérdésem az eddigi legkomolyabb. Az általad felvázolt világban te lennél-e túlélő?

A kérdés nagyon veszélyes. Ugyanis azt tudnod kell, hogy egy ilyen, kvázi műveleti területen, harctéren, túlélési helyzetben satöbbiben a túlélésed esélyének ötven százaléka a puszta szerencse. Viszont a könyv az összeomlás előtti időszakot dolgozza fel. Ha az a kérdés, hogy részt vennék-e a felkészülésben egy kimondottan váratlan helyzetre, mint például a civilizációnk összeomlása, akkor a válaszom az, hogy ez az egyik legizgalmasabb kihívás. De azt is hozzáteszem, hogy a kihalásnak nincs romantikája. A könyv is erről szól. Rossz dolog a kipusztulás, ugyanis akkor általában mindenki meghal.

Az interjú elején említettem, hogy feszengve ültem le olvasni, de akkor nem mondtam el, miért. Most viszont elérkezett az idő, hogy nő létemre férfiasan bevalljam, nem tartozom abba a csoportba, akit vonzana a világvége témája. Ha olvasmányt keresek, egy civilizáció-pusztulással kapcsolatos történet nálam labdába sem rúghat. A te könyved viszont – figyelem, dobpergés! – az első néhány fejezet után szó szerint a maga oldalára állított. Miért? Mert nem arra törekedett, hogy lenyomja a torkomon a vég keserű piruláját. Igen, ott lebegett végig, de olyan szórakoztató módon, hogy javarészt el is feledtette velem a történet fölött lebegő dráma sötét felhőjét. Köszönöm az élményt és sok sikert kívánok neked!  

Nos, ti még nem is sejtitek, amit én már tudok! Azt, hogy Alexander B. Hackman az év favoritja lesz az új szerzők között! Miért mondom ezt? Először is, mert ehhez jó orrom van. Másodszor pedig azért, mert ha engem meg tudott fogni egy olyan zsánerben, ami olyan messze áll tőlem, mint túró ruditól a pacalszörp, akkor érdemes adni neki egy esélyt! Ő pedig garantáltan le fogja azt csapni, és az év végére akkor is ott fog sorakozni „Az utolsó huszonhét” trilógia a polcotokon, ha egyébként eddig egy darab könyvet nem olvastatok világvége hangulatban.

Az interjút készítette: Nyíri Abigél