Léteznek szavak, amelyeket, ha az ember meghall, rögtön asszociációval reagál. „Náci” és „gengszter”. Emelje fel a kezét, aki nem kapcsol azonnal és visszavonhatatlanul negatív gondolatokat mindkettőhöz! Rövid közvéleménykutatásom után látatlanul is úgy vélem, hogy egyetlen kéz sem lendült a magasba, ami azt jelenti, hogy a két kifejezés – még ha nem is egyenlő súllyal, de – egyértelműen negatív társítással jár együtt.

Nem ok nélkül. Az egyik felsőbbrendűségétől hajtott elvakult fajgyűlölő, a másik életformaszerűen törvényt szegő címeres bűnöző.

Rosszfiúk a javából.

Vannak viszont szituációk, amikor a két „rossz” név egymás mellett nem azt jelenti, hogy a rosszak egyesítik erőiket. Inkább azt, hogy valaki – ez esetben az amerikai nácik csoportja – emberére akadt egy olyan ellenfélben, aki mutat némi ellentétet a másik megszokott áldozataival – vagyis a zsidókkal, afroamerikaiakkal és más etnikai hovatartozású népcsoport tagjaival – szemben. Például nem zavarja őket, ha megszegnek pár törvényt. Hivatásszerűen játsszák ki a hatóságokat; attól sem jönnek zavarba, ha pár napot a hűvösön töltenek; nemhogy nem félnek a drasztikus eszközöktől, de imádnak mindent, ami drasztikus; és végül, de nem utolsósorban nem érzik magukénak azt az elméletet, miszerint fordítsd oda a másik orcádat is. Ők mást fordítanak oda. Mondjuk az öklüket, és minden egyebet, amivel csontokat törhetnek.

Ez történetünk alapszituációja, ami nem kevés meglepetést okozott nekem olvasás közben.

Legelőször is azt, hogy ez, Tisztelt Hölgyek és Urak, nem, ismétlem, NEM fiktív történet! Így tehát a fülszöveg nem viccel, amikor úgy fogalmaz, hogy „…az elsőtől az utolsó betűig igaz.”

Pedig amikor először a kezembe vettem a könyvet, meg voltam győződve róla, hogy egy kitalált történetet fogok olvasni, egy alternatív „így kellett volna csinálni” sztorit a II. világháborús idők Amerikájából.

Aztán rövidúton rájöttem, hogy hoppá! Ez nem kitaláció! Ez történelem! Méghozzá az a fajta, ami úgy el van rejtve – feledve? –, hogy annak ellenére nem hallottam róla, hogy én egyébként nagyon sok könyvet olvastam/olvasok az emberiség eme sötét korszakáról. Ám a könyvek – legyen az visszaemlékezés, interjúkötet, korleírás vagy bármi más – szinte kivétel nélkül az európai eseményekre fókuszálnak. Persze szó esik Amerikáról is, hiszen ott is eljött a háborúba való belépés ideje, de velük kapcsolatban is inkább Japánnal és az európai frontokon vállalt szerepükről szokott szó esni.

Nem is tudtam, mit hagytam ki, milyen fontos, és elképesztően érdekes dologról maradtam le azzal, hogy nem hallottam arról a „háborúról”, amelyet az államokon belül folytattak civilek, szervezetek, hatóságok, és mint a könyvből kiderül; a szervezetbűnözés neves tagjai azokkal, az I. világháború után betelepült németekkel, akik bár testileg elhagyták az anyaországot, viszont a szívük az évek múltával is együtemre dobogott az ott élő, viruló – és pusztító – antiszemita eszmékkel.

Mivel Hitler ezen eszmék szellemében világuralomra tört, mondhatni mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a tengerentúlra szakadt német hazafiak segíteni kívánták őt ezen céljában, és sajátos módon hadba lépve azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy toborzás és átnevelés által építenek fel akkora csoportot amerikai-németekből és áttéríthető szimpatizánsokból, amellyel utána belülről dönthetik meg Amerikát és kapcsolhatják Hitler globális játszóteréhez.

A teljes könyv tartalmát leírni nyilván nem fogom, nem is célom, de bolond is lennék megpróbálni, lévén, hogy aki kicsit is ért a történelmi könyvekhez, nagyjából a harminckettedik oldal végére eljut arra a szintre, hogy tiszteleg a szerző előtt. Mert ez a könyv olyan szintű kutatómunkát igényelhetett, amit csak években lehet mérni. Régi újságcikkek, memoárok, átbogarászása; vádiratok, bírósági jegyzőkönyvek, életrajzok felhajtása; még élő szemtanúk felkutatása, interjúztatása. Herkulesi feladat, ami sokat elárul a szerzőről, másrészt pedig nagyon megérte!   

Én személy szerint innen küldöm köszönetemet a szerzőnek, egyszersmind azt is nagyon köszönöm, hogy felnyitotta a szememet arra, hogy a II. világháború eseményei, az antiszemiták pusztításai talán a legtöbb kárt a kontinensen végezték, de a világ minden táján folyt ellenük a háború. Ki így harcolt, ki meg úgy.

Az pedig, hogy Amerikában az ott élő legismertebb gengszterek bevállalták, hogy felveszik velük a kesztyűt, amikor a hatóságok kezében nem voltak eszközök, hogy jogalkalmazással szorítsák vissza az uszító, megfélemlítő tevékenységet, példaértékű.

De még inkább az, hogy ez az egész történet, a gengszterek nem hivatalos hadbahívása egy bíró, Nathan Perlman felkérésére történt (fenti kép), aki belátta, hogy az amerikai nácik szövetsége – a Bund – nevetve űzheti tevékenységét, hiszen a hatóságok keze saját törvényeik által van megkötve, és két választásuk van. Tétlenül nézni az eseményeket, arra várva, hogy a gyűlölködők mégis elkövessenek valamit, amiért büntethetők, vagy másfajta módszert választani és ellentűzzel befűteni a náciknak.

Nathan Perlman a másodikat választotta, és ezzel a merész lépéssel nevét nem egyszerűen beírta a történelembe, de az amerikai földön „vívott” náci ellentámadás generálisává lépett elő. Mindezt szépen csöndben, hiszen ötletét nem verhette nagydobra. Mindössze a kiválasztott gengszterekkel osztotta meg, akik nem mások voltak, mint a különböző nagyvárosok – New York, Chicago, Los-Angeles – alvilágának híres-hírhedt alakjai. Meyer Lansky (alsó kép), Bugsy Siegel, Mickey Cohen, Barney Ross, Louis „Lepke” Buchalter. Csak néhány a rengeteg név közül, akiket a szerző felvonultat és valami hihetetlenül részletes és színes életrajzi leírást ad.

És Perlman bíró egyetlen kitételt tett a küldetéshez: nem ölhetnek. Bármi más szabad.

Ez ám a küldetés, ugye? 

Apropó, életrajzok! Ennél a pontnál kell írnom egy dologról, ami számomra ici-pici negatívumot jelentett a könyvben. A szerző kutatómunkáját dicséri, hogy nagy hangsúlyt fektetett nemcsak a legnagyobb, de a közepes, sőt majdhogynem pehelysúlyú szereplők hátterének bemutatására is. Nyilván így kívánt nekik méltó emléket állítani, ami nemes cél, olvasói szempontból viszont időnként megakasztotta a leírásokat. Leginkább akkor éreztem ezt, amikor a sok keménylegény sportteljesítményét részletezte. A gengszterek verőlegényekből toboroztak ugyanis csapatot, a tagok közül pedig jelentősszámú ember rendelkezett sportolói, pontosabb bokszolói háttérrel. Elismerem, hogy nem lehetett egyszerű összegyűjteni, ki-hol edzett, milyen mérkőzéseken vett részt, ki ellen nyert-vesztett, de őszintén szólva nekem ezek felsorolása nem adott hozzá a történethez. Persze lehet, hogy ez nem a könyv hibája, hanem az enyém. Nem mutatok túl sok érdeklődést adott sportok iránt, és ezek között is a sor végén kullog a boksz, így nem kizárt, hogy ami számomra nem bírt releváns tartalommal, azt más boksztörténeti utazásként fogja értékelni.

A szöveget olvasva egyébként óhatatlanul eszembe jutott az, hogy egy külföldi könyv magyar sikeréhez milyen mértékben járul hozzá a fordítás. Árokszállási Zoltán – a könyvben jelzett fordító, akinek ezúton is gratulálok! – nem lehetett egyszerű helyzetben ezzel az elképesztően tömény kézirattal, de nyugodt szívvel állítom, hogy a szerkesztővel együtt megugrották a feladatot, és egy igazán érdekfeszítő könyvet alkottak, amely bár csupa adat, évszám, helyszín, és név, mégis olvasmányos, és a maga nemében szórakoztató. (Igen, lehet rám köveket dobálni, de én bizony jókat szórakoztam a nácikat bosszantó – és rendre megruházó – gengszterek gyülekezetén.)

Nem hallottam még Michael Benson nevéről, ezért picit utánanéztem, és kiderült, hogy negyven éves írói pálya áll mögötte, és ha egy-egy téma megkívánja, az úr nem aprózza el. Együttműködik egykori gengszterekkel, volt felderítő tisztekkel vagy épp FBI-ügynökökkel is. Mindhárom előtt megemelem kalapom és bár a szerzőnek a Zsidó gengszterek az első magyarul megjelent könyve, de részemről szívből remélem, hogy nem az utolsó.

Számomra ezzel letette az alapot, és kíváncsian várom, hogy a fentebb említett, igencsak hangzatos együttműködésekből milyen történetek kerekedtek ki, milyen szálak kerültek a napvilágra.

A Zsidó gengsztereket pedig ajánlom mindenkinek, aki imád a történelem olyan bugyrába mélyedni, amely soha nem volt ugyan titok, viszont méltatlanul nem szenteltek neki elég figyelmet.

A könyvet megtaláljátok a Corvina Kiadó oldalán!