Lebilincselő, tanulságos, ugyanakkor félelmetes. Ezzel a három, erős jelzővel tudnám leginkább illetni legutóbbi olvasmányomat, ami engem is elég nagy megdöbbenéssel tölt el. Egyrészt azért, mert valóban ez a három a legmegfelelőbb szó, másrészt pedig azért, hogy mennyit kerestem a legjobb kifejezéseket, amikkel elmondhatnám, mit éltem át az olvasás során.

Szerintem ez némi magyarázatra szorul, úgyhogy vegyük sorba. Kezdjük a lebilincselő jelzővel.

Nem tudom, mondtam-e – írtam-e – már, de olvasmányaim 80%-át a pszichológiával, önfejlesztéssel kapcsolatos könyvek teszik ki, már jónéhány éve. Vagyis van összehasonlítási alapom, meg tudom különböztetni, az önfejlesztés szempontjából hasznos könyvet, attól, amelyik nem az. Sok, egyébként hasznos könyv ebben a kategóriában végtelenül egyszerű okból vérzik el, és nem teljesíti be a feladatát. Ez az ok pedig nem más, mint a stílus. Hogy olyan tömény, kutatási eredményekkel meg statisztikai elemzésekkel alátámasztott tudományos blablát tolnak, ami nem, hogy nem segít az iránymutatást kereső olvasón, inkább további mélységekbe taszítja őt. Ha pedig nem utáltatja meg vele egyszer és mindenkorra a hasonló témájú könyveket, az valahol még pozitívumnak számítana. Ezért ezeknél a könyveknél nem csak az számít, hogy mit adnak át, de legalább ennyire fontos, hogy hogyan adják azt át!

Annie Duke könyve azért kapta meg tőlem a lebilincselő plecsnit, mert mindkét kritérium stimmel nála. Az is, amit át akar adni, meg az is, ahogyan ezt teszi.

A könyv egyébként roppant érdekes témával foglalkozik: a feladással. Vagyis mindenféle feladással, legyen az egy nem nekünk való hobbi befejezése, egy nem megfelelő párkapcsolat vagy munka lezárása, esetleg egy veszélyekkel teli kísérlettől való elállás.

Bevallom, nem gondoltam, hogy erről a – általam botor módon egyszerűnek és hétköznapinak gondolt – dologról szóló gondolatokkal egy egész könyvet meg lehet tölteni (359 oldal), de ebből a könyvből azt is megtanultam, mekkora tévedés részemről a feladást egyszerűnek titulálni. Legalább annyiban igazam volt, hogy hétköznapi, mert az biztos, hogy a nagyvilágban nap, mint nap felad valamit az ember. A könyv végére pedig arra is rájön, hogy ezzel semmit nem veszít, sőt! Inkább nyer. Mert önmagában az a tény, hogy meg tudta tenni, valamit el tudott engedni, valamiről le tudott mondani, ami egyébként fontos a számára, olyan lelkierőt igényel, ami gyakorlatilag természetfelettinek minősül.

Oké, lehet, hogy ez így kicsit keszekusza, de mondok néhány dolgot, hogy megvilágítsam, miről is szól a könyv. Tehát: mit tanít minden szülő a gyerekeinek? Különös módon épp azt, amit az ember annyiszor hall élete során, hogy megkérdőjelezhetetlen társadalmi igazságként rögzül a fejében. „Ha elég kitartó vagy, bármit elérhetsz.” „A siker titka, hogy soha ne add fel!” „Tűzön-vízen át menj a célig!” Ismerősek, ugye? Szó se róla, a kitartás nagy erény. Aki kitartó és el is ért valamit, arra hősként tekintünk, és sikerének, eredményeinek titkaként egyetlen dolgot emelünk ki: a kitartást. Hogy bármi állt is az útjába, nem adta fel. Ezért aztán aki kitart, arra felnézünk, ő lesz a követendő példa, az ikon, aki viszont nem képes ugyanarra, amire ő – és ezért egyes egyedül a feladást teszik felelőssé –, mert visszafordult, az inkább elrettentő példává válik, és olyan emberré, akiről negatív hangvétellel beszélnek.

Hát ilyen példabeszédek által kell kérem szépen olyan embertömegeket nevelni, akik számára olyan negatív hangsúlya van bármit is feladni, bármiből kilépni, hogy inkább megnyomorítják magukat a végtelen számú próbálkozással, vég nélküli kitartással – meg a közben elszenvedett kudarcélménnyel –, semhogy az egészséges utat válasszák: lezárják azt, ami láthatóan nem megy, és belevágjanak valami újba, amivel kapcsolatban van esély, hogy célba érjenek.

„Az, hogy kipróbáljunk valamit, majd képesek legyünk adott esetben azt abbahagyni, létfontosságú képességünk az élet minden területén… A kilépés lehetősége megengedi, hogy bármilyen helyzetben odébbállj, ha rájössz, hogy nem működik, amit csinálsz.”

Ez az idézet egyszerűen kellett ide, hogy megmutassam, milyen szöveggel operál a kötet, hogy aztán az olvasó azon kapja magát, hogy olyan lelkesen jegyzetel, színez, jelölőket ragasztgat, mint diákévei alatt egyszer sem, és hogy olyan ismereteket szív magába, amikből vizsgát nem írnak ugyan elő, viszont az élet előbb-utóbb majd úgyis olyan szituáció elé állít, ami vizsgaként fogható fel, hogy kiderüljön: felismerte-e a jeleket, meg tudja-e védeni magát egy időben történő kilépéssel.

De legfőképpen, hogy átértékelje az eddig gondoltakat, és megértse végre: a kilépés egyszerre lehetőség és esély. Az önvédelem lehetősége, és az újrakezdés esélye. Én úgy vélem, mindkettő olyan dolog, amelyet vétek kihagyni, egyben ostobaság lebecsülni.

Ezek után jöjjön, hogy miért kapta a könyv a tanulságos minősítést. A példák miatt. Mert olyan példákat és történeteket használ, amiket egyszerűen nem lehet nem érteni, és olvasás közben az olvasó ösztönösen csapkodja a homlokát, annyiszor esik le neki a tantusz. Vagy éppen azért csapkodja, mert annyiszor kapja magát azon, hogy önmagára ismer. Valami múltbeli eseményre, történésre, döntésre, szituációra gondolva, amivel kapcsolatban ma is ott van benne a tüske, és ha akkor tudja azt, amit ez a könyv átadott neki, akkor lett volna esélye másként reagálni, hogy aztán máshogy keveredjen ki a szituból, mint ahogy anno sikerült.

Elmondok a számtalan közül csupán egyet, és már ebből is érteni fogja mindenki, mire gondolok. Egy olyan példát, ahol az időben történő, ésszerű feladás szó szerint életről és halálról dönt. Ez a példa pedig nem más, mint a Mount Everest megmászóinak története. Azoké a hegymászóké, akik egy álom, egy emberfeletti csúcs megdöntéséért tényleg az életüket kockáztatják. Mert a hegy ilyen árat követel azoktól, akik nem hajlandóak feladni, akiket még akkor is visz tovább a kitartásba vetett végtelen hit, amikor rég túlvannak azon a ponton, hogy esélyük legyen épségben visszatérni egy biztonságos pontra.

Mert a Mount Everest megmászására vállalkozók bizony mind hallanak egy bizonyos pontról. Mindannyian úgy indulnak útnak, hogy a fejükben ott van egy időpont amikor vissza KELL fordulniuk. Akár elérték a csúcsot, akár nem. Ez az időpont azt szolgálja, hogy túléljék a hegyet, akkor is, ha nem teljesítették a céljukat. Persze a hegyen történnek balesetek is. Viszont az eltűnések, halálesetek döntő többsége abból származik, hogy a hegymászók annak ellenére sem fordulnak vissza, hogy tudják, átlépték az ő testi épségükért megadott visszafordulási időpontot. Mert egyszerűen képtelenek rá. Hajtja őket előre a „csak még egy lépést” érzése és az, hogy nem adhatják fel, ilyen közel a csúcshoz. És aztán ez lesz a vesztük.

Persze az életben nem minden feladás jár olyan drasztikus következményekkel, mint amint a hegymászók fizetnek a Mount Everesten. Ez a példa a létező legsarkosabb, amit csak fel lehet hozni, viszont egyben a legtökéletesebb is. Megmutatja, mit szolgál a feladás. És hogy feladni, sokszor nem jelent mást, mint esélyt kapni, hogy másfelé haladjunk.

És akkor jöjjön az utolsó a hármas-jelzők közül. Miért érzem félelmetesnek ezt a könyvet: mert igaza van. Ráadásul nem is egyszerűen csak igaza van, de van is annyira pimasz, hogy az olvasó fejére is olvassa, mennyire így van, miközben az – tisztelet a kivételnek – egész életében nem jött rá azokra – az egyébként logikus, egyértelmű, magától értetődő – dolgokra, amiket a szerző most a világ legtermészetesebb dolgaként megoszt vele.

A szóban forgó szerzőt egyébként Annie Duke-nak hívják (fenti kép), és ha azt mondom, hogy a viselkedés és döntéstudomány jeles képviselője, ráadásul egykori profi pókerjátékos, az szerintem eléggé alátámasztja, hogy tudhat egy s mást a feladásról és a kitartásról. (Így egyébként már az is érthető, hogy a könyvben miért van elég sok póker és pénzvesztés-nyereségi példa.)

Aki tehát át akarná élni a picit fentebb említett homlokcsapkodós élményt, az keresse fel a Corvina Kiadó honlapját, mert szívből ajánlom a könyvet. Lássuk, ő mit tanul belőle…