Megvan az a szokásom, hogy a könyveket először kívülről veszem szemügyre. Bele se lapozok, nem hajtom szét, csak forgatom, nézem a borítót, és annak részleteiből próbálok valamilyen képet kialakítani magamban arról, mi is fog várni „odabent”. Az Akiktől más lett a világ – Magyar találmányok, felfedezések és újítások borítója egyszerre keltette bennem tudományos lexikon képzetét, és egy letisztult fedlappal rendelkező tankönyvét. Egy mutatós fizika vagy kémia könyvet képzelnék el így.

Eme két tantárgyhoz való régi viszonyomat tekintve, sajnos azt kell mondanom, hogy ez az „első látásra” pillanat nem keltett bizalmat bennem. Szerencsére, középiskolás korom óta volt szerencsém némi fejlődésen átesni, így rég levedlettem magamról a „külső alapján ítélkező” hozzáállást. Ki is nyitottam a könyvet… Hogy aztán az utolsó oldal befejeztével azon gondolkodjak: mi a francért nem ilyen könyvekből kellett nekem anno tanulni?

Amikor leültem, hogy gondolataimat papírra vessem az Akiktől más lett a világ-ról, egyszerűen nem tudtam elkerülni, hogy továbbra is a régi iskolás éveimen járjon az agyam. Felelevenítettem minden nyűgét-bánatát annak a négy évnek, mert bizony – vallomás! – én megküszködtem a gimnáziummal. Az azóta eltelt években már világossá vált, mi okozta problémáim fő forrását: egyszerűen az, hogy nem illettem a rendszerbe. Az én agyamnak másfajta ingerekre volt/van szüksége az optimális működéshez, mint amit az átlagos órák, a sablon, dög unalmas, full szöveg, kép nélküli, minden kreativitást és szépérzéket mellőző tankönyvek és munkafüzetek nyújtani tudtak. Untatott minden, amiből tanulnom kellett volna. Az én agyamnak arra lett volna szüksége, hogy sok-sok apró, mutatós, érdekes részlettel keltsék fel és tartsák forrásponton a kíváncsiságomat.

És itt jön a képbe az Akiktől más lett a világ, amivel kapcsolatban az első társításom az volt, hogy mennyivel másabb lett volna a tanuláshoz fűződő viszonyom, ha ilyen kiadványokból áll a tankönyvlista. Következő gondolatommal pedig máris azt találgattam, hány diák látná másként az oktatást, hányan állnának másképp a tanuláshoz, ha így lennének összerakva a tankönyvek!

El is mondom, miért jutottam erre a következtetésre.

Először is a könyv nagyon okosan bánik az oldalakkal. 264 oldalon 50 magyar tudós, feltaláló életét és munkásságát tárja az olvasó elé, ugyanakkor mindezt átlátható módon teszi. Egy emberre átlagosan 4-8 oldal jut, ami bőven azon a határon belül mozog, ami egy léptékben tökéletesen emészthető, megjegyezhető. Nem mondom egyébként, hogy egyszerű lehetett ilyen szigorúan megtartani az oldalszámokat, mert lássuk be, Semmelweis Ignác, Szent-Györgyi Albert (a lenti képen, a Nobel-díj átvételekor), Eötvös Loránd vagy épp Teller Ede életével egyenként ki lehetne tölteni azt a párszáz oldalt, a szerző mégis szisztematikusan tartotta magát a keretrendszerhez. És milyen jól tette, mert ezzel biztosította, hogy nem egyszerűen felkelti és fenntartja az olvasó figyelmét, de bennem például azt is sikerült kialakítania, hogy többet akarjak tudni adott emberekről és magam menjek utána bizonyos életműveknek.

Tetszenek ezt látni, kedves unalmas tankönyvek? Ezt így kellene csinálni!

Persze aki a végtelen lexikális tudásanyag híve, az most becsmérlően legyinthet, mondván: 4-8 oldal semmire nem elég, ha ilyen nagyságok életéről van szó! Az én válaszom viszont erre így szól: nem a mennyiség számít, kérem szépen, hanem a minőség!

A szerző ugyanis elképesztően jól állította össze ezeket az oldalakat. Minden tudósról a szokásos tényeket (mikor és hol született, hol végezte az iskoláit stb.) egy jól elkülöníthető szürke szedetbe helyezte, az egyéb ismereteket pedig magáról a találmányról, annak létrejöttéről és útjáról a leírásban helyezte el. Viszont ezek leírása is teljesen közérthető módon történik, szóval tudomány ide vagy oda, a szöveg olvastatja magát és nem olyan hiper-tudományos, hogy azt megérteni csak a legmagasabban kvalifikáltaknak lenne jogosítványuk.

Mindez nagyon színesen van tálalva, ráadásul a szerző nem csak szavakkal töltötte meg az oldalakat, de mindenféle érdekes képi anyaggal is, és egyáltalán nem csak adott emberek portréjáról van szó. Láthatunk szabadalmi bejelentéseket és okiratokat, képeslapokat, kísérleteket megörökítő fotográfiákat, helyszíneket bemutató korabeli rajzokat, de az is előfordul, hogy hazánkból távozni kényszerült tudósunk emigrációs kártyája néz ránk a lapokról. El se tudom képzelni, ennyi anyag összegyűjtése mennyi időt és energiát igényelt, de a szerző által véghezvitt kutatómunkáról kicsit lejjebb még ejtek egy-két szót.

Tisztázzuk: legjobb tudomásom szerint ez a kiadvány nem tankönyvi szándékkal született. Viszont, ha lehetne, mégis azért kampányolnék, hogy az legyen, vagy legalábbis segédtankönyv, kerüljön a diákok kezébe, megmutatva, hogy így is lehet, nem minden ismeretterjesztő könyv szürke, monoton mumus. Mert ha van valami, amivel fel lehet kelteni az érdeklődésüket az egyébként „száraz” anyag iránt, akkor az ez a könyv.

Úgy vélem, a szerző előtt többszörös főhajtás indokolt. Először is számomra az nagyon szimpatikus, hogy bár olyan emberekről esik szó, akiknek a nevét a legnagyobb tisztelettel illik kimondani, ugyanakkor a szerző megteszi azt, amit más könyvek nem igazán szoktak: emberként beszél róluk. Sokszor lehet ugyanis azt tapasztalni, hogy a régi nagy nevekről úgy írnak a könyvek, mintha szentek lettek volna. Semmi esendő vonás, semmi negatív cselekedet, csak a megkérdőjelezhetetlen nagyság. Pedig ők sem kizárólag tudósként léteztek. Ugyanúgy emberek voltak, hibáztak, hibáiknak pedig ára volt. Jó volt olyan könyvet olvasni, ahol ezt ismertetik.

Illetve van itt még egy dolog, ami számomra mindennél többet nyom a latban, hogy azt mondjam, ez a könyv hiteles. Mégpedig az, hogy bár büszkén méltatja tudósaink értékeit és eredményeit, de ugyanakkor teljes mértékben a helyén kezeli a dolgokat és nem próbálja mindenáron azt elhitetni az olvasóval, hogy a magyar tudósok mindig és minden időben mindenki felett álltak/állnak. Értem ezt úgy, hogy adott találmányoknál kimondja: nem biztos, hogy a magyar szakember volt az első. Mert bizonyos találmányt egymáshoz nagyon közel eső időben több nemzet nagy embere is a magáénak jelentett be, így időnként viták alakultak ki az elsőség kérdésében.

Persze tudom én, hogy minden nemzet szereti azt mondani, hogy az ő emberei a legjobbak, legokosabbak és minden érdem az ő nevükhöz fűződik, az a másik meg téved, de számomra ez az igazi nagyság! Elismerni a tényeket, nem pedig nemzeti önérzettől hajtva csapkodni az asztalt, hogy márpedig mondjon az egész világ, amit akar, mi akkor is tudjuk, hogy mi voltunk az elsők és punktum. Ez a könyv meg sem próbál ilyet, és számomra ez a jellemző tette fel a koronát az egész tudásanyagra, amit a könyv át igyekszik adni. Mert elismerni, hogy valamiben nem vagyunk az elsők, önmagában nagy erény.

Egy ilyen elképesztő anyagot felvonultató könyvvel kapcsolatban mi sem természetesebb, mint az, hogy ejtek néhány szót a szerzőről is. Ő Csiffáry Gabriella, akiről azt lehet tudni, hogy a lehető legtökéletesebb munkahelyet mondhatja magáénak ahhoz, hogy a lehető legtökéletesebb munkát végezze íróként. Ő ugyanis Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa, aki évtizedek óta elhivatottan kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek emlékeit, kutatói munkája érdekében messze átlépve a levéltár épületének falain. Magyar és külföldi közgyűjteményekből (levéltár, kézirattár, múzeum), szabadalmi hivatalokból, de magángyűjteményekből, családi archívumokból, is gyűjt a témájának megfelelő anyagot. Elmondhatjuk tehát, hogy elhivatottsága a téma iránt példaértékű!

A szerzőnek eddig tizenhat (!) könyve jelent meg, azonban ezen könyv előszava is árulkodó: „Tovább tágítva kutatásaink körét, az elkövetkezendő kötetekben más magyar találmányokkal és azok eredettörténetével is megismertetjük majd az olvasót.”. A könyv végére érve azt kell mondjam, további sok sikert, kitartást és érdekes kutatnivalót kívánok, kedves Gabriella! Én előre is köszönöm azokat a bizonyos eljövendő köteteket, kíváncsian várom, hogy olvashassam őket!

A szerzőnek jelentős számú könyvéből a Corvina kiadónál az alábbi művek lelhetők fel:

Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve, Magyarázom a bizonyítványom – Híres magyarok az iskolában, A táborok kertje – Híres magyarok szenvedélyeik, Magyar politikusok az iskolapadban.

Aki kíváncsi a könyvekre, az a Corvina Kiadó honlapján ismerkedhet meg velük közelebbről.