Amikor megtudtam, hogy megjelenik egy BDSM-ről szóló regény, kíváncsi lettem. Ez akkoriban nem volt még népszerű téma, inkább tabunak számított. Gondoltam, de jó, valami új és érdekes, amiről eddig csak kevesen mertek írni. Szóval nyitottan, lelkesen álltam hozzá A szürke ötven árnyalatához, és bedőlve az akkori Ulpius marketingfogásainak, bevallom őszintén, megvettem a könyvet.

Újabb őszinte vallomás következik: mindennek ellenére végigszenvedtem a teljes trilógiát.

Irodalmi körökben ugyanis rendszeres téma volt a megjelenésekor, és nem akartam kívülállóként pislogni, amikor erre terelődött a szó. Viszont úgy sem akartam hozzászólni a beszélgetésekhez, hogy nem olvastam végig a történetet. Hála az égnek, a személyiségemnek köszönhetően nekem csak szellemi szenvedést okozott ez a sorozat, de tartok tőle, a fiatal, még éretlen tinédzserlány olvasóknak és a náluk idősebb, ámde ingatag személyiséggel rendelkező női olvasóknak, ennél sokkal nagyobb károkat okozhatott.

De kezdjük az elején…

IRODALMI SZEMPONTOK

A történet nyelvezete és stílusa eléggé egyszerű, ám vicces módon talán ez a legkisebb hibája, ettől még akár olvasható és élvezhető is lehetne. Ám sajnos nem az.

A történet az erotikára alapoz, azzal akarja bevonzani az olvasókat, vagyis elvileg az erotikus részeknek kéne a leghatásosabbaknak lenniük. Ezzel szemben számomra egyszerűen gagyik. Christian a legrosszabb helyzetekben nyög be újra és újra egy „bébizést” vagy egy izgatónak szánt, de valójában röhejes mondatot, amitől az összes erotikus jelenet lesüllyed egy vígjáték vagy egy Z kategóriás pornófilm szintjére.

A krimisebb szálak reményt adtak, hogy lesz igazi története is regénynek, nem csak egymás mellé zsúfolt romantikusnak, erotikusnak szánt jelenetekből áll majd, de reményem hamar hamvába holt. E. L. James behozott egy izgalmas, krimis szálat, aztán néhány fejezettel később elvágta. Behozott egy újabbat, majd hamarosan ismét nyissz. Mind Christian volt alárendeltjének szálával, mind Ana pszichopata főnökének szálával lehetett volna olyasmit kezdeni, amitől a regény cselekménye élvezhetővé, izgalmassá válhatott volna, de Jamesnek valahányszor lehetősége lett volna feldobni egy pörgős szállal a történetet, sosem élt vele. Ez pedig cselekményvezetési szempontból nagy hiba.

KÁROS HATÁSOK A NŐKRE NÉZVE

A szürke ötven árnyalata Alkonyat fanfictionnek készült. Ez egyáltalán nem keltett bennem rossz érzést, mivel egy időben, a hibái ellenére, nagyon kedveltem Stephenie Meyer regénysorozatát. A Szürke történetében többször fel is fedeztem a párhuzamokat, ám ez sajnos nem kellemes nosztalgiát okozott nekem, hanem épp ellenkezőleg. Úgy éreztem, túl sok a koppintás, és ami Edwardtól normális reakció volt egy vámpírokkal és alakváltó farkasokkal teli világban, az Christiantól már egy pszichopata bántalmazó reakciójának bizonyul a hétköznapi világban. Edward, ha valamit megtiltott Bellának, az azért volt, mert valós veszély fenyegette a lányt, nomádok, Volturi, újszülött hadsereg, alakváltó farkasok, akik még nem tudtak uralkodni az átváltozásukon és hasonlók. Ezzel szemben Christian a szabályai nagy részével pusztán a saját vágyait akarta kielégíteni, és cseppet sem érdekelték Ana érdekei. Nem a testi épségét vagy az életét védte, pusztán csak irányította, elnyomta, uralkodott rajta, terrorizálta és a saját szá szájíze szerint alakította őt.

Christian szabályai nem csak az erotika területére korlátozódtak, nem voltak időhatárai sem; Ana egész életét, minden percét uralni akarta. Megmondta, milyen ruhát viseljen, mikor egyen, kikkel töltse az idejét, hová menjen. Olyasmikbe is beleszólt, amik egy nő számára a legprivátabb döntésnek számítanak, hogy ki legyen a nőgyógyásza, milyen módon védekezzen, és hogyan ápolja az intim testtájait.

Ám ami végleg bebizonyította számomra, hogy ez egy valódi bántalmazó kapcsolat, az az utolsó könyv vége. Amikor is Christian a terhes Anát bántalmazta, vele együtt pedig a saját gyermekét. Hiába élvezte esetleg Ana a verést szexuális értelemben (már, ha valóban élvezte, és nem csak Christian kedvéért győzte meg önmagát is, hogy ez élvezet számára), a fájdalom így is valós. Megugrik tőle az adrenalin-szintje, elbolydulnak a hormonjai, és csak egy orvos tudná megmondani teljes pontossággal, még mennyi negatív változás történik a szervezetében a fájdalom hatására. És ami egy anya szervezetére kihatással van, az a baba szervezetére is kihatással van. Amit egy anya érez, azt a baba is érzi.

Vagyis Christian nem egy védelmező férfi, hanem egy bántalmazó férfi. A szürke ötven árnyalata pedig nem egy átlagos, egyenlő felek közötti, megegyezésen és közös élvezeten alapuló BDSM kapcsolatról szól, hanem egy bántalmazó kapcsolatról. Amely egy tapasztalatok nélküli, irányítható, kisebbségi komplexusos, vagyis szellemileg és lelkileg még nagyon nem egyenlő félként kezelhető nő és egy ezt kihasználó férfi között jön létre.

Arról már ne is beszéljünk, hogy a későbbiekben ez a férfi a pénzével azt is eléri, hogy az adott nő főnöke lehessen, vagyis még anyagi és karrierépítési szempontból is alárendelt és függő állapotba kényszeríti a nőt.

Amitől pedig igazán káros ez a könyv szerintem, hogy romantizálja ezt a bántalmazó kapcsolatot, és vonzó színben tünteti fel a bántalmazó férfit. Ezzel pedig azt sugallja a bizonytalanabb személyiségű női olvasók számára, hogy egy ilyen kapcsolat boldoggá teheti őket. Holott a nőknek csak igen kis százaléka élvezi azt, ha verik, elnyomják, kínozzák, irányítják, megalázzák. Ha egy fiatal vagy gyengébb személyiségű nő a könyv hatására belemegy egy hasonló kapcsolatba, azzal örökre tönkreteheti a lelkét, a szexuális és szerelmi életét, mert sokkoló dolgokat élhet át, és nem múló sebeket szerezhet igazi szerelem és „boldogan éltek, míg meg nem…” helyett.

Úgy vélem, ennek a könyvnek a kisebb hibája az, hogy irodalmi szempontból ezer sebből vérzik. A nagyobb az, hogy vonzónak mutat a női olvasók számára egy agresszív, uralkodó típusú férfit. Mindezt egy olyan világban, ahol csak Magyarországon minden ötödik nőt rendszeresen bántalmazza a párja, és hetente egy nő veszti életét családon belüli erőszak következtében.

A cikket írta: Hujder Adrienn (Spirit Bliss)

Az Első tánc egy olyan regény, mely megmutatja, hogyan küzdj önmagadért, és hogyan találd meg a belső erődet. Emellett a sok nehézséget sem rejti véka alá, amivel az ember a mindennapokban találkozik. Tetszett a könyv őszintesége, hogy megtöri a szabályokat, és hogy első kézből tapasztalhatjuk meg, milyen őrültségekre képes egy lány, ha fülig szerelmes.

A főhősnőnk, Zoey utazásával indul a történet, mely egy valódi kihívást jelent számára. A Párizsba tartó repülőgépen megismeri Owent, aki később hősiesen a lány segítségére siet. Így Zoey aktuális gondjai megoldódnak, és az új kapcsolat csodás napokkal ajándékozza meg, ugyanis már a történet elején megjelenik a kettejük közötti elsöprő vonzalom, és kitart egészen az utolsó sorokig.

Párizs, az utazás és Owen nem csak az életét változtatja meg, de önbizalmat is ad Zoey-nak. Persze egy férfi mindig tudja, hogyan rabolja el egy nő szívét.

„Te pontosan ez vagy. Egy kedves, belevaló lány, aki szívesen barátkozik és nyitott az új dolgokra, csak bebeszéled magadnak, hogy nem vagy az, mert félsz szembenézni a valósággal, és könnyebb azt mondani, hogy nem merem, mint megtenni. Lehet, hogy ez durván hangzik, de így van. Igaz, nem ismerlek még igazán, de látom, mennyi szenvedély, mennyi érzelem van benned, amit nem engedsz ki. Merj önmagad lenni! Ha megteszed, mások is észre fogják venni, hogy milyen értékes vagy valójában.”

A mesébe illő jelenetek mégsem teljesek, hiszen Zoey hazugsággal kezdi a kapcsolatát az ismeretlennel. Nincs megelégedve önmagával, ezért valaki más maszkját veszi fel, hogy lenyűgözze a nála idősebb Owent. Reménykedtem benne, hogy Zoey a történet végére szerez egy kis önbizalmat, hiszen egy végtelenül kedves és tehetséges lányt ismerhettünk meg a személyében. A párizsi utazás után Zoey új lányként tér vissza korábbi életébe, és már épp el is felejtené az ismeretlent, amikor az útjaik újra keresztezik egymást; a saját iskolájában fut bele újra Owenbe, és ott folytatódik a kapcsolatuk, ahol abbamaradt.

A bonyodalmak annyira jól vannak csepegtetve, hogy mindig történik valami izgalmas. Ez a történeteket, képes arra, hogy ébren tartsa az olvasó figyelmét. Amikor már azt hiszed, hogy ennél rosszabb nem jöhet, felüti a fejét egy olyan jelenet, ami megöl minden reményt.

Zoey karaktere nagyon összetett, néha szerethető, néha kevésbé. A naivitását látva szinte imádkoztam, hogy térjen már észhez, kapjon a fejéhez, és szálljon ki végre a süllyedő hajóból. Ám a szerelmet magunk mögött hagyni egyáltalán nem egyszerű. Ez a vonal elég komoly hangvételt ad a történetnek, azonban a benne fellelhető humor visszabillenti az egyensúlyt.

Bár Zoey szerencsétlenségén sokszor a hajamat téptem, így marad végig reális a cselekmény. Hisz amikor az ember szerelmes, nem hallgat a józan ész szavára. Zoey képes lenne feladni az álmát egy férfi kedvéért, aki viszont nem teszi meg érte. Ekkor döbben rá, hogy csakis egyetlen ember fontos az életében: saját maga. Ez hatalmas lecke mindenki számára, és pont ezt olyan nehéz észben tartani.

"– Köszönöm – bólogatok, a szemébe nézve.

– Mit? – ráncolja a homlokát.

– Hogy megmutattad, hogy nincs szükségem rád. Se rád, se Owenre, se másra, mert ha csak ennyire vagyok fontos nektek, akkor nem akarom, hogy az életem részesei legyetek! Már nem vagyok gyerek, megállok a saját lábamon, és nem hagyom, hogy bárki kizökkentsen. Ez az én életem, és mostantól csak egy ember lesz fontos számomra: én.”

Tökéletes lezárása a történetnek, a vágyott beteljesülés végre megfogalmazódott, Zoey karaktere megérett egy olyan szintre, ahol már érezhető, kezdi megtalálni magát. Csak remélni tudom, hogy tartja ezt a fonalat a következő részben is, és végül azzá válik, akivé szeretne.

Vicces, romantikus, fordulatokkal teli... Imádtam!

A cikket írta: Ludányi Bettina

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Mivel egész életemben az irodalom világával foglalkoztam, újra és újra elém került a nagy kérdés: vajon a kötelező olvasmányok jelenlegi listája hasznos vagy káros a diákokra nézve? Rengeteg véleményt hallottam ez ügyben, tanárokét, szülőkét, diákokét, írókét és átlagemberekét is, és az érveik, ellenérveik segítségével, valamint a saját tapasztalataim alapján igyekeztem kialakítani a saját véleményemet a témában.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert már apró gyermekként megszerettette velem a könyveket és az olvasást az édesanyám és a dédnagymamám. Épp ezért, amikor általános iskolába kerültem, hiába kellett olyan könyveket elolvasnom, amiket nem értettem, nem éreztem át, untam, velem már nem tudták megutáltatni az olvasást.

Ám ezzel sajnos a többség nem így van. A gyerekek nagy része általános iskolában tanul meg olvasni, és az első saját könyvélményeit a kötelező olvasmányok adják. Vagyis ezeknek kéne velük megszerettetni az olvasást. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy ehelyett inkább elriasztják őket a könyvektől.

SAJÁT TAPASZTALATOK ÉS EGY KÜLÖNLEGES PROJEKT

Hiába imádtam olvasni már háromévesen, általános iskolába kerülve, én is megküzdöttem a kötelező olvasmányokkal. A legtöbbet fiúsnak tartottam, nem volt még meg a megfelelő történelmi hátterem és egyéb tudásom ahhoz, hogy megértsem a történetüket és átérezzem a karakterek érzéseit. Soknak a nyelvezete is nehéznek bizonyult, tele voltak idegen (latin, török, német) kifejezésekkel, szavakkal, és túl cirkalmas volt a stílusuk egy tíz-tizennégy éves diák számára. Sokáig azt gondoltam, azért nem tetszettek ezek a történeteket, mert rosszak, hiszen én imádok olvasni, egy könyv számomra csak akkor lehet pocsék, ha tényleg pocsék.

Aztán felnőve természetesen meginogtam ebben a hitemben. Főképp azért, mert az egyetemen, magyar szakon, pedagógiai képzésen előkerültek más érvek is, amik miatt ezek a könyvek még egy az olvasást szerető fiatalnak is nehézséget okozhatnak.

Épp ezért, jutott eszembe egy érdekes kísérlet: felnőtt fejjel újra előveszem a kötelező olvasmányokat, és szép sorban kiolvasom őket. Kíváncsi voltam: vajon most is unom őket? Megértem a történetüket? Át tudom érezni a karakterek motivációit, érzéseit? Magával tud ragadni a cselekmény?

Bár a kísérletnek még csak az elején tartok, konkrétan a harmadik kötelező olvasmánynál, a tapasztalataim egyelőre igazán pozitívak.

AZ UNALOMFAKTOR

A korábbi korokban játszódó regények leírásait gyerekként halálosan unalmasnak és érthetetlennek tartottam. Ezért is lepett meg, hogy most, újraolvasva őket képesek voltak megfogni, és ami szörnyen fontos, megértettem őket. Emlékszem például, hogy gyerekként az Egri csillagok olvasásakor még nem tanultunk történelemből az adott korszakról, amelyben a regény játszódik. Így fogalmam sem volt róla, kik a törökök, mit akarnak, nem ismertem a török szavakat, rangokat, szokásokat, és amikor hosszabb leírásokat kaptam róluk, épphogy csak nem aludtam el rajta. Felnőttként viszont, hogy már megvolt a megfelelő háttértudásom, szinte láttam magam előtt mindazt, amit az igazán érzékletes és izgalmas leírásokban olvastam, és a korábbi tapasztalataimmal ellentétben, igazán élveztem ezeket a részeket.

A TÖRTÉNET ÁTÉRZÉSE ÉS A KARAKTEREK MEGÉRTÉSE

Gyerekként a régi korokhoz tartozó karakterek viselkedését, személyiségét, motivációit sem értettem, lévén akkoriban még arról sem tanultam, hogyan éltek az akkori emberek, hogyan működött a társadalmuk, milyen szabályok vonatkoztak a férfiakra és milyenek a nőkre. Az iskola egyszerűen nem biztosította azt a szükséges háttértudást, ami bekapcsolva a fantáziámat segíthetett volna, hogy beleképzeljem magam a karakterek helyébe, és átérezzem, amit ők éreznek. Ha egy adott világ működéséről semmit sem tudsz, akkor nehezen értheted meg, főképp gyerekként, amikor még a saját világodat is épphogy csak kezded megismerni.

Idősebb korban az ember már tudja, hogyan éltek adott korokban az emberek, így nemcsak az alapján szemlél egy karaktert, hogy mit tud a saját, jelenlegi világáról, hanem az alapján is, hogy mit tud arról az adott korról, amiben a regény cselekménye játszódik. Történelmi háttértudással már el tudja képzelni, hogy adott karakterek miért cselekednek teljesen másképp, mint ahogyan egy mai ember cselekedne. A fantáziája segítségével át tudja olvasás közben helyezni a saját lelkét és tudatát egy másik korba, ám ehhez az alapokat az ismeretei adják. Ezáltal képes megkedvelni, megérteni a karaktereket.

A LEGNAGYOBB PROBLÉMA

Egyelőre azt a következtetést vontam le az eddigi tapasztalataimból, beszélgetéseimből és a kísérletemből, hogy a kötelező olvasmányok nagy része igenis jó. Nem mindegyik, de a többségük.

A probléma annyi, hogy nem a megfelelő életkorban adjuk őket a gyerekek kezébe. Először olyan könyvekkel kéne megszerettetni velük az olvasást, amelyek nekik szólnak, amelyeket értenek, át tudnak érezni. Úgy vélem, mivel minden gyerek más és más, eleinte választási lehetőséget is kéne adni nekik. Legyen egy könyvlista, amelyről ők maguk választhatják ki azokat a könyveket, amelyek érdeklik őket, és ez a könyvlista mutassa a lehető legvegyesebb képet.

Mi felnőttek sem szeretjük, ha valami kötelező, miért hisszük azt, hogy ezzel a gyerekek másképp vannak? Én például sokszor voltam úgy, főképp gimiben, hogy egy kötelező olvasmány tetszett, de képtelen voltam igazán élvezni, mert határidőre kellett olvasni, közben arra gondoltam, hogy hamarosan dolgozatot írunk majd belőle, és akkor is kézbe kellett vennem, amikor épp máshoz lett volna kedvem, mert muszáj volt időben kiolvasnom. Ezzel szemben, amikor később magamtól vettem elő ugyanazt a könyvet, és saját döntés alapján álltam neki olvasni, igazán ki tudtam élvezni a jó történet nyújtotta élményt.

Az is fontos, hogy mielőtt elolvastatnánk egy könyvet a gyerekekkel, átadjuk nekik azt a háttértudást, ami a könyv megértéséhez, átérzéséhez kell. Amíg az adott korszakról semmit sem tudnak, addig nagyon nehéz megérteniük és megszeretniük mind a történetet, mind a karaktereket.

Vagyis bár a kötelező olvasmányok listáján szereplő könyvek nagy része valóban értékes és jó, mégis úgy vélem, alapos megreformálásra szorul maga a lista. Oda kéne figyelni arra, hogy csak akkor tegyünk kötelezővé egy olvasmányt, ha az adott gyerek már elég érett és képzett hozzá lelkileg és szellemileg is, és akkor sem ártana figyelembe venni az egyéni igényeket és tulajdonságokat. Hiszen csak úgy lehet valakiből könyvszerető fiatal és felnőtt, ha nem utáltatják meg vele már gyerekkorában az olvasást.

A cikket írta: Hujder Adrienn (Spirit Bliss)

Maklári Tamás neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen a szerző számos német nyelvkönyvvel könnyítette meg a nebulók dolgát. 2014-ben megjelent szépirodalmi műve, a Teknős és az álmodozók azonban egy szürreálisnak tűnő, ámde mégis valóságos világba kalauzol el bennünket, Karakóziába, ahol a fantázianév ellenére minden a magyar valóságra emlékeztet.

A Teknős és az álmodozók a rendszerváltást követő huszonöt év tűpontos korrajza. Az olykor patetikus, olykor humoros, olykor keserű hangulatú regényben társadalmi kérdések, generációs ellentétek és persze politikai utalások is találhatóak.

A cselekmény magját egy diákválasztás adja, egy nap, amikor az iskola szimbolikus kulcsa a diákok kezébe kerül. A hatalom megragadásával azonban számos fontos kérdés is felmerül:

Ki mondja meg, kié a hatalom?

Mit jelent a hatalom?

Milyen eszközök szükségesek a hatalom megtartásához?

Mi mindent érdemes feláldozni a hatalomért?

A történet indirekt válaszokat ad a jelenkort feszegető társadalmi kérdésekre is, mindamellett remek képet ad a zsarnokság természetéről, de arról is, hogy az alávetett felek erre miképpen reagálnak. Érdekes, hogy noha a szerző már a legelején leszögezi, hogy egy fiktív országban játszódik, nem fáradozott sokat azzal, hogy ne magyar neveket adjon a szereplőknek. Ráadásképpen több történelmi utalást is tesz a szocialista időkre, így, még ha akarnánk, se tudnánk a történetet egy önálló világba helyezni. Ezért, illetve a narráció hangulati váltakozásai, és a különleges, olykor idegennek ható szókapcsolatok teszik a történetet igazán „magyarossá” a szó jó értelmében.

A Teknős és az álmodozók jó olvasmány lehet a fiatal és idősebb korosztálynak egyaránt, a fiatalabbaknak azért, mert egy remek, elgondolkodtató történettel lehetnek gazdagabbak, szüleiknek pedig azért, mert egy új perspektívát mutathat abból az érából, amiben ők is felnőtté váltak.

A cikket írta: Judy Tóth

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Idén először kerül kiosztásra a Dugonics András Irodalmi Díj, ahol a fő hangsúly a MAGYAR SZERZŐKre és szórakoztató irodalom zsánereire helyeződött. Itt nincs politika, nincs eladási darabszám, csak az olvasó tetszésnyilvánítások.

2020. október 5-ig lehet a kategóriák jelölti listájára szavazni, melyet mindenki a facebook esemény hírfalán ér el. Érdemes végig görgetni a kategóriák listáit és voksolni, akár közvetlenül a facebook szavazati listáin, vagy a kategóriákhoz társított google formokon.

Az olvasók jelölhettek az év első felében - 18 kategóriában -  hazai, és ugyanennyi külföldi szerzőt is. A listák egyeztetése, letisztázása megtörtént. Egy szerző egy kategóriában indulhatot, így láttuk biztosítottnak, hogy minél többen láthatóak legyenek és elismerésben részesülhessenek - nyilatkozta a díj megálmodója, M. Baranyai Anikó. - Az előzetes szakmai bizottsági szemle során azért találkoztunk meglepetésekkel. Volt gond a műfaji besorolásokkal, és egyértelmű volt, hol van olvasói rajongás. Volt, aki ugyanazt a szerzőt - esetünkben egy költőt, aki prózában egyáltalán nincs jelen - minden kategóriába beírt. Szóval volt dolgunk, és még lesz is. Kíváncsian várjuk, hogy kiderüljön kik lesznek az első díjazottak.  

Dugonics András méltatlanul ismeretlen sokak számára, miközben az ő nevéhez fűzhető az első magyar nyelvű regény - Etelka címmel -, mely első kiadása 1788-ban jelent meg. Ha valaki szeretne többet megtudni róla, akkor itt megteheti, a könyvet pedig itt olvashatja el.

Az eddigi szerzői és olvasói visszajelzések alapján elmondható, hogy örömmel fogadták ezt a kezdeményezést, és mindenki izgatottan várja a díjazottak listáját.

A szavazatok összesítése (felterjesztések + facebook szavazás + google form szavazás + szakmai bizottság) október 5-ét követően fog lezajlani. Ami látva az eddig beérkezett szavazatok számosságát, tartogathat megleleptéseket. 

Az eredményhirdetés, díjazás 2020. október 18-án, a MAGYAR REGÉNYÍRÁS NAPJÁN lesz, az emelkedő COVID-os esetszámok miatt virtuálisan, amit remélhetően jövőre egy személyes díjátadó formájában a szervezők pótolni tudnak majd.

Update: A SZAVAZÁS LEZÁRULT - 2020.10.05-én 18 h-kor. Eredményhírdetés: 2020.10.18-án.

Bízunk abban, hogy ez a díj méltó elismerést hoz az eddig mellőzőtt szórakoztató irodalom kategóriában alkotó szerzők számára. 

Írta: Petrovics Anna

Megmenteni való hercegnők helyett erős női karakterek - a nőkép változása a szórakoztató irodalomban

Adott egy hétköznapi lányka, aki átlagos kinézetűnek vagy csúnyácskának tartja önmagát, kicsit esetlen, kicsit naiv, folyton bajba keveredik, vagyis semmiképpen nem ebbe a csúnya, veszélyes világba való. Azután felbukkan életében A Tökéletes Férfi, aki mindenképpen jóképű, lehetőleg gazdag, sokszor kicsit bunkó, de épphogy csak annyira, amennyi még vonzó lehet a lánykának, és felkarolja őt. A lányka persze el sem hiszi, hogy mekkora szerencséje van, beleomlik A Férfi karjaiba, és bár történnek vele rossz dolgok, tudja, hogy A Férfi úgyis mindig megmenti majd őt. Ismerős a történet? Nemrég még így nézett ki a szórakoztató irodalomban a szerelmi szálak nagy része.

Most azonban nagyon úgy tűnik, hogy eljött végre az erős, határozott, harcos nők ideje, akik már nem várnak A Férfi segítségére, hanem ők maguk megoldják a problémáikat. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy ne vágynának a szerelemre, gyengédségre és egy társra, pusztán csak olyat szeretnének, aki valóban egyenlő félként funkcionál mellettük, nem pedig felettük álló, hős megmentőként. Ők már nem A Férfira vágynak, hanem a férfira, aki mellett nőként nem kell magukat gyengének érezniük. Aki mellett kibontakozhatnak. Aki mellett nem kell esetlenséget tettetniük, hogy a férfi hasznosnak érezze magát, és az egója kielégüljön.

Egyre több olyan szórakoztató irodalmi könyv jelenik meg mostanság, amely haladva a korral megpróbál erős női példaképeket állítani az olvasói elé. Ezt a tendenciát már J. K. Rowling elkezdte a Harry Potter sorozattal, amely tele van ilyen erős, személyiségben mégis nagyon különböző, női karakterrel, a könyvmoly Hermionéval kezdve, a szigorú, de igazságos, tanításnak élő McGalagonyon át, egészen a családjáról gondoskodó, ám ha kell, harcolni tudó Mrs. Weasley-ig. Ám csak az utóbbi időkben kezdtek tömegesen népszerűek lenni a hasonló elveket valló könyvek. Suzanne Collinstól Az éhezők viadala trilógia nagy népszerűségnek örvend könyv és film formájában is. Katniss Everdeen karakterét nem lehet a törékeny virágszál kategóriába sorolni, már a regény elején kiderül, hogy ő tartja fenn a családját, profin vadászik, csereüzleteket folytat a feketepiacon, és kicselezi a békeőröket. Amikor pedig bekerül a Viadalra, szó szerint az életéért harcol. Collins természetesen nem hanyagolta el a szerelmi szálat, ám nem egy erős, izmos, harcos férfit tett Katniss mellé, aki majd megmenti a lányt, hanem Peetát, az érzelmes, gyengéd, művészlélekkel megáldott, jóságos lelkű fiút. Akinek Katniss egyenrangú szövetségese és társa lehet.

Vagy ott van Alexandra Bracken Sötét elmék című trilógiája, amely egy olyan világban játszódik, ahol egy vírusnak köszönhetően a gyerekek jó része meghal, aki pedig mégis életben marad, az különleges pszichés képességeket kap. Van, aki törölni tudja az emberek emlékeit, olyan is, aki az elméjével rá tud kényszeríteni másokat bármire, vagy elektromosságot kelt a saját testével, és kisüti a gépeket és az emberek agyát egyaránt. Ezeket a különleges gyerekeket a felnőttek, sokszor a saját szüleik félelemből koncentrációs táborokhoz hasonló helyekre zárják, ahol szörnyen bánnak velük, ám örökre nem lehet őket a kerítések mögött tartani.

A főszereplő, Ruby vörös színű, vagyis a legveszélyesebb képességet bíró gyerekek közé tartozik. Bár szüksége van társakra, akik végigkísérik az útját, és szerelmes is lesz egy fiúba, Liambe mégsem mondható gyenge lányka karakternek. A szerelmi szál mellékesen van jelen a történetben, szerintem sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak benne érzelmi szempontból a baráti szálak, és Liam is „mellékes” karakter, aki ott van Ruby mellett, de sokszor inkább őt kell megmentenie a lánynak és nem fordítva.

Melissa Landerstől az Elidegenítve trilógia hasonlóan erős főhősnővel rendelkezik. A történetben egy idegen, fejlett faj veszi fel a kapcsolatot az emberiséggel. Carára hárul a feladat, hogy egy diákcsere program keretein belül elősegítse a diplomáciai kapcsolat létrejöttét. Így találkozik Aelyx-szel, a l’eihr fiúval, aki beköltözik Cara családjához, hogy megismerje az emberi fajt. Cara és Aelyx között természetesen végül gyengéd szálak szövődnek, ennek ellenére Carát erős karakternek tarthatjuk. Amikor úgy gondolja, azt kell tennie, kiáll magáért akár Aelyx-szel szemben is, a szerelem nem befolyásolja a józan döntésekben. Nem hagyja elnyomni magát, és nem hagyja átverni magát, még a szerelem rózsaszín ködében sem.

Amy Tintera Reboot című sorozatában szerepel azonban csak az igazi kemény csaj. Wren igazi harcos, aki a bevetések során nem riad vissza az erőszaktól és a gyilkosságtól sem. Egyszer már meghalt, pontosan százhetvennyolc percre, a feltámadása után pedig erősebb, okosabb, gyorsabb lett. Viszont az érzései eltompultak. Kevéssé képes az együttérzésre, a kötődésre, a szeretetre. Callum, a férfi főszereplő ezáltal sokkal érzelmesebb, törékenyebb, mégsem nőies vagy férfiatlan. Ahogyan Wren sem férfias vagy nőietlen. Ebben a regényben pont ez a csodálatos. Megtörve a buta, nemi sztereotípiákat, bemutatja, hogy egy erős nő is igazi nő, és egy érzelmes férfi is igazi férfi.

A legvégére hagytam George R. R. Martint és a Trónok harca sorozatot, mert kicsit kirí a sorból. Martin már elég régóta dolgozik a hatodik könyvön, ám közben a filmsorozat megelőzte a könyvsorozatot. Viszont azt nyilatkozták a film készítői, hogy egyeztetve Martinnal, a sorozat követni fogja a könyv folytatásának főbb cselekménypontjait. Szóval elég valószínű, hogy a sorozatban történő legtöbb dolog a könyvben is megtörténik majd (ha kicsit másképp is).

Erre támaszkodva pedig azt hiszem, kijelenthetjük, hogy Martin a kezdetben agresszív férfiuralmon alapuló világát szép lassan fel fogja váltani egy olyan világ, amit szinte minden területen a nők uralnak majd. Igazi, erős nők. Daenerys, Sansa és Yara mind nagyon közel állnak ahhoz, hogy elnyomott, irányított, megalázott nőkből egy-egy terület erős és okos vezetői vagy társvezetői legyenek.

A cikket írta: Hujder Adrienn (Spirit Bliss)

A téma egyre fontosabb a világunkban: az eltűnt gyerekek.

A történet szerint hat ötéves gyerek egyik napról a másikra eltűnik. Tizenegy év után pedig, teljesen összezavarodva, öten megjelennek otthonuk bejáratánál. Scarlett, Lucas, Kristen, Adam és Sarah. Ők öten emlékeznek egymásra, viszont az elmúlt tizenegy évből semmire, valamint hatodik eltűnt társukra, Maxre sem. A rendőrség mindannyiukat kihallgatja, de a válasz mindig ugyanaz: nem emlékeznek semmire. A rend őrei és lassan a közemberek is furcsán néznek rájuk, majd hazugnak titulálják őket.

A cselekményt Scarlett, Lucas, és Max húga, Avery szemszögéből követhetjük végig. Scarlett és Lucas gondolatai eleinte nagyon különösek, amit az író a könyv szerkesztésével is nyomatékosít. Mindhárom fiatal válaszokat keres kérdéseikre: Miért nincs meg Max? Miért nem emlékeznek rá? Miért rabolták el őket? És kik? És egyáltalán miért nem emlékeznek tizenegy évre?

Mivel a nyomozók nem jelentenek sok segítséget, Adam kivételével összefognak és próbálnak magyarázatot találni a történetükre. Összevetik bizarr „emlékképeiket”, és főleg Scarlett Lucassal szép lassan elindul egy irányba. Ez az út nagyon rögös, és sokszor maguk sem értik a kiderült információk jelentését, valamint úgy tűnik, zsákutcába kerülnek. Közben Avery is a segítségükre van, ő a testvérét szeretné előkeríteni. A lány a családjával létre is hoz egy segélyvonalat, azonban minden hiábavalónak tűnik, Lucason és Averyn kívül kezdi mindenki megunni a „sztorit”.

„Az emberek azt akarják, hogy jó vége legyen,

válaszokat akarnak, de legfőképpen akarnak

valakit, akit hibáztatni lehet. És ha nem

hibáztathatjuk a felelőst, akkor igen, van egy

olyan tendencia, hogy az áldozatokat

hibáztassuk.” 

Aztán egyszercsak felpörögnek az események, egyik fordulat a másik után jön, olyan tényekre, titkokra lelnek, melyek reményt adnak mindannyiuk számára.

Az elbeszélés elejét formai szempontból először nagyon szokatlannak találtam, végül már észre sem vettem a „hagyományos” könyvektől való eltéréseket. A történetük feltárása is nagyon izgalmas volt, de jobban elgondolkodtatott, ahogy egyre inkább megváltozott a szereplők véleménye az emlékezésről, emlékeink fontosságáról. Magam sem tudom, hogy mit választanék: feltárni egy múltat, ami bizonytalan, lehet, tele van erőszakkal, traumákkal, vagy továbblépni, és élni, mintha mi sem történt volna.

A szerző szavaival zárnám az ajánlómat:

„Visszatérve a földbe.

Mert por vagyunk.

Mind meghalunk.

Mind veszítünk.

Mind felejtünk.

Mindannyian mindig távozunk.”

A cikket írta: Édes kis könyvkritikák blog, Dobos-Gacsó Dalma

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

A szürke ötven árnyalata és folytatásai egy pillanat alatt nők millióinak kedvencévé váltak, a történet még Hollywoodot is megihlette, hiszen nem szűkölködött erotikus jelenetekben, és egy olyan alaptörténetet vázolt fel, ami akár érdekes is lehetett volna.

Rám hárult a feladat, hogy összegyűjtsem, mennyivel lenne kevesebb az irodalom, ha E.L. James sosem fogalmazza meg Anastasia és Christian történetét.

1. A FANFICTON NEM CSAK A TINÉDZSEREK JÁTSZÓTERE

Köztudott, hogy A szürke ötven árnyalata Stephanie Meyer Alkonyat című művének „vámpírmentesített”, tizennyolc éven felülieknek szánt, továbbgondolt verziója. Mondhatnánk úgy is, hogy A szürke ötven árnyalata megfosztotta az eredeti történetet a természetfeletti misztériumától, és egy közönségesebb, ám ugyanúgy csillogó világba helyezte át. A blogregénynek indult történet több alapvető karaktervonást megtartott, kezdve a szereplők kinézetétől a férfi főhős vívódásain át egészen a női szerepek megfogalmazásáig, ami egy szempillantás alatt nagy sikert aratott leginkább a harmincas, negyvenes nők körében. E.L. James pedig nem csinált mást, csak fogta a Twilightot és megfosztotta a köteteken át tartó szexuális feszültségtől, olyannyira, hogy egy bizonyos pont után átbillent a céltalan szexualitás puritán világába. (Persze luxuskörnyezetben.) Noha a fanfiction műfaját leginkább a 12-16 éves korosztály sajátítja ki magának, E. L. James példája tökéletesen igazolja, hogy ezeket a történeteket idősebben is sikeresen meg lehet fogalmazni.

2. MINDEN A CSELEKMÉNYVEZETÉSEN MÚLIK

Őszintén szólva, nagy rajongója voltam az első kötetnek, mert a szemet szúró mondatszerkesztési hibák ellenére is volt valami a történetben, ami feszültséget keltett, ami miatt tovább akartam olvasni. E.L. James ekkor még próbálkozott azzal, hogy pszichológiai szintre emelje a cselekményt, át lehetett érezni Ana vívódásait, noha a problémája eléggé idegen és kidolgozatlan volt. Ez a történet akár jó is lehetett volna, hiszen szólhatott volna a nővé válás lelki nehézségeiről éppúgy, mint egy olyan kapcsolatról, ahol az egyik fél komoly pszichés problémáit próbálja feloldani azáltal, hogy megpróbál kibontakozni egy stabil párkapcsolatban. Ezt az elvárást hamar elengedtem, hiszen elméletileg mégis a BDSM a történet mozgatórugója, amiben szintén sok izgalom és fantázia lehetett volna. Izgalom volt is, bár az agy egészen más részére hatott, amivel önmagában nincs is gond, azonban a harmadik kötetre annyira feltornyosulnak a kidolgozatlan cselekményszálak, hogy az egész történet hiteltelenné válik. E. L. James ennek ellenére fent tudja tartani az olvasók figyelmét, mert jó ütemben váltogatja a „vívódásokat” az ösztönökre ható szexualitással, azonban mind tudjuk, hogy ez egy igazán jó történethez nem mindig elégséges.

3. KÖZELEBB KERÜLTEM A BELSŐ ISTENNŐMHÖZ

Furcsa belegondolni ebbe a lényegtelennek tűnő, lányos apróságba, de tény, hogy Ana annyit beszélget belső istennőjével, hogy úgy gondoltam, én magam is megkeresem a közös hangnemet vele. A történet talán egyetlen erénye, hogy Ana szemszögéből megpróbál egy releváns képet festeni a saját szexualitását nem ismerő, későn érő, elhanyagolt (?) nők rögös útjáról, amelynek végén megtalálják a saját vágyaikat, igényeiket. Ana helyzete nem volt könnyű, hiszen egy olyan kapcsolatba vágott bele, amiben a másik fél egyértelműen dominálni akart, mellőzve minden romantikus érzelmet. Ana egy darabig próbál ellenállni, azonban végül mégis belevág a kapcsolatba, aminek mind tudjuk, milyen végkifejlete lesz.

A regény olvasása remek önismereti gyakorlat, hiszen sok kérdést tehetünk fel magunkak. Mit is akarunk egy kapcsolatban? Mi a szerepünk? Mik a határaink? Ezeket a történet nyilván nem válaszolja meg, viszont ráébreszt arra, hogy többet kellene foglalkoznunk a saját belső hangunkkal, mert néha sok fájdalomtól és szenvedéstől képes lenne megóvni.

4. RÁDÖBBENTEM, HOGY A FEMINIZMUS AZ IRODALOM EZEN SZEGMENSÉBEN (SEM) TÖRTÉNT MEG

Az a helyzet, hogy az irodalomnak nagyon nagy szüksége lenne erős, független női karakterekre. A szürke ötven árnyalatának illetve az ebből kifejlődött, mára már lecsengő irányzatnak az a legrosszabb üzenete, hogy a nőt egy tökéletesen üres, szubmisszív karakterként ábrázolják. Stephanie Meyer Bellája, illetve E.L. James Anája pontosan ennek az ürességnek a díszpéldányai. Ez az Ötven árnyalat-trilógia legnagyobb hibája, hiszen eltekinthetünk attól, hogy nem szépirodalmi magaslatokban, a hozzá illő nyelvezettel és igénnyel írták meg ezt a történetet, nem is azért készült, hogy ezeket az igényeket kiszolgálja.

Azonban a nőábrázolás éppen két nő tollából nem éppen azt a képet festi le, amit a feminista aktivisták szívesen látnának, ezt a több bojkottkísérlet is igazolja. A trilógia büszkén hirdeti, hogy a nő fényűzéssel megvásárolható, hogy a birtokba vett áru használatának gyakorlatilag csak a fizikai korlátok szabnak határt, miközben a nő elégedett, és kész bármit megtenni a férfiért. Ennek ellenére mégis igényeltük a folytatást, ittuk a sorokat, mintha ez természetes volna, és éppen ezért válik károssá.

5. A KÖNYV JOBB A FILMNÉL

Ez persze sok esetben igaz. Én szkeptikusan fogadtam a filmadaptáció hírét, hiszen akkor már túlvoltam mind a három köteten. Volt ugyan arra remény, hogy viszonylag élvezhető filmet alkossanak a könyvből, azonban az idill hamar füstbe ment, amikor egy alapvetően 18+-os történtet korhatárát 16+-ra csökkentették. Ez alapjaiban korlátozta le az erotikus jelenetek vásznon való megjelenítését, ráadásul az sem segített a helyzeten, hogy Jamie Dornan és Dakota Johnson között sem volt meg a megfelelő kémia. Éppen ezért az egyébként önmagát olvastató, viszonylag részletes leírások, valamint a lélektani ábrázolások sem tudtak megfelelően kibontakozni. Maradtak tehát a két aktust összekötő harmatgyenge dialógusok, illetve a fényűző környezet, ami egyáltalán nem adja át a történet magvát.

Le kellene vonni a konklúziót.

Az a helyzet, hogy E.L. James trilógiája mindvégig ambivalens érzéseket váltott ki belőlem, és a nyilvánvaló hibái mellett nehéz kiemelni az erényeit. Hogy miért? Talán azért, mert nem lehet előítéletek nélkül beszélni róla. Hiszen aki még nem olvasta, kategorikusan a pornó műfajába sorolja, azon könyvek közé, amiket csak az unatkozó, kielégítetlen háziasszonyok olvasnak unalmas estéiken. A szürke ötven árnyalata sikere azonban vitathatatlan Hiszen hivatkozási alappá vált, megalapozott (népszerűvé tett) egy ágat a szórakoztató irodalmon belül. Gondoljunkcsak bele! Hol lenne ma Lakatos Levente, ha E.L. James nem írja meg Anastasia és Christian történetét? A sikere minden bizonnyal mérsékeltebb lett volna.

Számomra A szürke ötven árnyalata egy kíváncsi kaland volt, hiszen amikor olvastam, a regény kézről-kézre járt a kollégiumban. És ha ekkora réteget olvasásra tud bírni, akkor nem vitathatjuk az erejét. Mert ennek a könyvnek hatalma van, talán nagyobb is, mint gondolnánk. Hiszen a világa magába szippantotta az embert, és rávette, hogy több mint ezer oldalt elolvasson a lehető legrövidebb időn belül. És erre ma kevés könyv képes ilyen széles rétegben.

A cikket írta: Judy Tóth

Következzék egy vékonyabb, reálisabb alkotás. Vincze Zita: India Gyógyszálló című műve merőben eltér az eddig bemutattaktól.

Hogy miért? Mindjárt megtudjátok.

Az íróval való találkozás:

Az összejövetel utolsó beszélgetése következett, amikor végre szembe találtuk magunkat egymással (jó magyarosan kifejezve). Mindketten elcsigázottak voltunk a fáradtságtól, és sajnos csak pár szót váltottunk. Nem sok mindent tudtam meg róla akkor, de az írása jócskán kárpótolt ez ügyben. Remélem, legközelebb több időnk lesz, mert sok kérdésem lenne hozzá.

A könyv bemutatása:

Egy majd' 200 oldalas kis drágáról van szó. Ha megkérdeznétek, mi a műfaja, nos, röviden úgy tudnám leírni, hogy egy plog. Igen plog. Egy papír alapú blog. Rendszerezett, formázott, nyomtatott változata ez a mai modern netnaplónak. Oldalakon keresztül olvashatunk arról, hogy miként próbálja a kint szépsége feledtetni a bent szörnyűségét. Ugyanis az írónő szerelmi bánatát akarta lapátra tenni a Hindusztáni-félszigetet a nyakába véve (plusz még egy nyughatatlan duracellnyuszi társnőt.)

Vélemény:

Elég nehéz véleményt mondani valakinek a naplójáról. Mégis mit mondhat/írhat az ember? Hamaranna, legközelebb jobban figyelj a pénzmágus taxisokkal? Hát, nem egyszerű. De azért megpróbálom.

Pozitívum maga a mű koncepciója. Nem akar mást, csak elmondani, hogy miket látott, mit hogy élt meg, mit érzett. Nem viszi túlzásba. Persze lelkizik néha, ki nem? De mindent egyolyan humoros stílussal nyakon öntve tálal, hogy szánk gyakran akar fültől fülig érni. Egyszer mindenképp érdemes elolvasni, ugyanis a képünkbe tolja India torztükrét. Hogy ott hogy élnek, hogy vélekednek magáról a létről. Különös európai szemmel belenézni ebbe a bűzlő, szélsőséges mégis vidám, élénk és lenyűgöző tükörbe. De vigyázat! Súlyos India és utazás utáni vágyat képes ébreszteni. Túracipőt, hátitáskát, mélyre pakolni, mert különben ti is nekivágnátok valami távoli helynek. Én figyelmeztettelek titeket.

Mivel nem minden fenékig tejfel, így természetes, hogy ennek a könyvnek is voltak gyengébb láncszemei. Elsőként a kép-szöveg diszharmóniát emelném ki. Láthatunk mellékelve szép számmal, nem is inkább a mennyiségükkel volt kis problémám, hanem azzal, hogy nem igazán passzoltak a mondandóhoz. Vagy épp ott nem volt fotó, ahol igazán megnéztem volna egy-egy életképet.

A másik inkább személyes dolog. Nos nem mennék bele a részetekbe, de maradjunk annyiban, hogy sose értettem, hogy tud valaki ennyire szeretni egy embert, akitől csak szenved. Tudom, hogy az én tapasztalatlanságom a ludas, de valahogy nem fogom fel a mindent felperzselő, kiégető, elhamvasztó, kínzó, világon átmenő szerelmet. Olyan ez, mint az arany WC papír. Tudom hogy van, hallottam róla, de nem fogom fel, hogy miért is jó az. Ízlések és pofonok.

Összességében egy élvezhető, elgondolkodtató, nevettető vagy épp elborzasztó, elszomorító kis könyv. Ennek hála "India vágyam" lett, pedig sose gondolkoztam azon, hogy oda elmenjek. Mit nem tesz velünk egy könyv! (Vagy épp a szerelem...)

Kiknek ajánlom:

Az úti regények, naplóregények rajongóinak előszeretettel nyomnám a kezébe, hisz minden álmuk teljesül vele. Továbbá az álmodozóknak, Ázsia kedvelőknek, romantikusoknak. Mindegyikük kap egy-egy kis szeletet a tortából. Bon appetit!

Kedvenc részlet:

"Bárhol voltunk, bármit csináltunk, minden tökéletesen sikerült. India nagy erénye még az utolsó napokban is megmutatkozott. Az egész utazás alatt egyetlen pillanat sem akadt, ami ne hozott volna valami olyasmit, ami teljesen kimerítette a meglepődés és csodálat legmagasabb fokát."

Tollam nyomán a tinta blog írása

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Számos oka lehet annak, ha valaki úgy dönt, mostantól angolul - vagy bármilyen más idegen nyelven - fog olvasni. Ezúttal tekintsünk el azoktól, akik külföldön élnek és tulajdonképpen nincs sok esélyük magyar könyvekhez hozzájutni, hacsak nem otthonról viszik magukkal.

A legkézenfekvőbb okok egyike a nyelvtanulás, hisz tudjuk, hogy az olvasás az egyik legjobb módszer a szókincs fejlesztésére. Nincs ez másképp az idegen nyelvek esetében sem. Persze az is fontos, hogy a nyelvtudásunknak megfelelő művet válasszunk: relatíve kezdőként talán nem tanácsos egy Tolkien életmű kötetnek nekiugrani. Érdemes képregényekkel, akár ifjúsági regényekkel kezdeni. De jó választás lehet egy olyan könyv is, amit magyarul jól ismerünk, így megkönnyítve az idegen szavak megértését.

Egy másik, prózaibb ok lehet az iskola általi elvárás. Az egyetemen/főiskolán - szaktól és intézménytől függően - gyakran szembesülhetünk azzal, hogy adott témához csak külföldi szakirodalmat vehetünk igénybe. Van, ahol el is várják az idegen nyelvű forrás használatát. Ez persze nem feltétlenül buzdít minket arra, hogy a szabadidőnkben is külföldi könyveket bújjunk, de kezdő angolul olvasóként sikerélményt adhat, ha képesek vagyunk egy bonyolultabb nyelvezetű szöveg megértésére is. Az apró sikerélmények pedig arra sarkallnak, hogy nagyobb célokat is kitűzzünk magunk elé.

Az én angol nyelvű könyvek iránti rajongásom is valahogy így kezdődött. 2010-ben, a középfokú nyelvvizsgámra készülve úgy döntöttem, hogy letesztelem magam. Akkoriban nagyon keveset olvastam, a könyveket parkoló pályára kellett állítanom. A képregény és szakirodalom olvasó fázisokon már túl estem, nagyobb kihívásra vágytam. Nekiveselkedtem hát a J.K. Rowling: Harry Potter - Bölcsek Kövének. Könnyed, kellemes olvasmány, első próbálkozásnak az angol nyelvvel pedig kiváló. Ekkor még nem éreztem azt, hogy az én utam az angol könyvek lennének. Sőt még csak meg sem fordult a fejemben. Jól elvoltam én a magyarul kiadott könyvekkel, köszöntem szépen.

Nagyon szerettem az érzést, amikor beléptem egy könyvesboltba és a levegőben ott volt a várakozás izgalma, hogy vajon melyik könyvbe fogok beleszeretni. Volt egyfajta varázsa, ami néha még ma is hiányzik. Akkor még fogalmam sem volt, mennyire korlátozott az a kis világ, amiben éltem. Az embert könnyedén el tudják vakítani a könyvektől roskadozó polcok, a választás szabadsága.

De szabadság-e az, ha csupán néhány kiadó dönti el, mi az, amiből választhatok?

Mi van, ha a legújabb trendek, sikerkönyvek engem nem érdekelnek?

Mi van, ha azok a könyvek, amiket én keresek, nem illenek bele a hazai kiadók profiljába?

Mi van, ha én nem akarom, hogy mások - akár a kiadók - mondják meg mit olvassak?

A szerzői kiadásról itt nem ejtenék szót, mert egyrészt ez akkor fel se merült bennem, másrészt azokat a könyveket nehezebb fellelni még mostanság is. Amíg pár éve nem csatlakoztam a Goodreads-hez, én is csak magányos farkasként mentem a magam feje után. Többek közt ennek köszönhetem, hogy visszacsábultam a rendszeres olvasás világába.

2011-et írtunk, év eleje volt, és boldog tulajdonosa lettem Rob Thurman Holdvilág című könyvének. Korábban olvastam az Éjvilágot is a szerzőtől, de fogalmam sem volt róla, hogy az egy sorozat része. Nem kellett hozzá sok és az internetnek hála megtudtam, hogy bizony a Cal Leandros sorozat első két kötetéről van szó. Amerikában akkor már az ötödik kötet megjelenésére készültek. Ez volt az első találkozásom az ún. urban fantasyvel, és az első pillanattól kezdve rabul ejtett. Az író sötét humora, a sok akció, a mitológiai lények kifordítása és persze a főhős, aki csöppet sem nevezhető átlagosnak – de még csak hősnek sem igazán – mind hozzájárult ahhoz, hogy ma már a dark fantasy, vagy grimdark műfajok kedvelője lettem. A mai napig ez a kedvenc sorozatom és rengeteget köszönhetek neki. Többek közt azt, hogy rászoktam az angol könyvekre.

Sosem voltam híres a türelmemről, így képtelen lettem volna kivárni, míg végre lefordítják az összes könyvet magyarra – erre egyébként a mai napig várhatnék – ezért a dolgok elé mentem és belevetettem magam a mélyvízbe. Nem volt könnyű. A korábbi könnyed olvasmányokhoz képest ezeknek a nyelvezete sokkal... nem mondom, hogy kifinomultabb, inkább bonyolultabb volt. Megtanultam, hogy nem az egyes szavakra kell koncentrálni, hanem a mondatok értelmére. A szövegkörnyezetre, bármire, ami segít és előrevisz a történet megértésében. Ráadásul egy idő után ezzel már nem is foglalkozik az ember. Fura, mennyire könnyen rá tud állni az agy egy másik nyelvre, ha elég sokat foglalkozunk vele.

Az elmúlt 5-6 évben teljesen rákattantam az angol nyelvű könyvekre. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy imádom a nyelvet, illetve, hogy beszereztem egy e-book olvasót, amire sokkal könnyebb angol nyelvű könyveket venni, mint magyarokat. Meg aztán így nem kell bosszankodnom, ha esetleg a sorozat kiadását, amit éppen olvasok félbeszakítják és sosem tudom meg, mi lesz a történet vége. Habár még ez sem garancia semmire. A fent említett Cal Leandros sorozat 11. kötete, aminek 2016. decemberében kellett volna megjelennie, úgy tűnik sosem fog megtörténni. Legalábbis jó darabig biztos nem.

Az angol nyelvű olvasásra való átállással számomra kinyílt a világ. Számos olyan könyvet/sorozatot ismertem meg, amelyek kiadására Magyarországon sosem fog sor kerülni. A külföldi szerzők élete sem fenékig tejfel, ha épp nem tartoznak a mainstreamhez. Talán egy másik cikkben majd erről is megosztom a meglátásaimat.

Lezárásképp szeretnék arra bíztatni mindenkit, aki esetleg kacérkodik az angol nyelven való olvasással, hogy bátran vágjon neki! Talán ő maga is meg fog lepődni az eredményen.

És ne féljetek kitágítani a látókörötöket, legyen szó akár hazai, akár külföldön megjelent könyvekről!

A cikket írta: Takács Timy