Azt hiszem, most jött el a pillanat, hogy azt mondjam, tartanom kell egy kis szünetet Becca-ból. Talán már a negyedik rész előtt tartanom kellett volna...

Bár, ki tudja? Lehet, hogy ha később olvasom el, akkor is ugyanígy végződik a kapcsolatunk és ugyanígy éreznék a könyv végén. Ez már nem fog kiderülni.

Egy dolog biztos: találtam élő bizonyítékot arra, hogy igenis létezik, hogy ugyanaz az ember a kezembe tud tenni valami olyan csodát, ami kérdés nélkül a legkülönlegesebb polcomra kap VIP helyet, és valami olyat is, ami nem biztos, hogy helyet kapna akár csak a polcom közelében...

Igazából valamilyen formában ugyanaz történt, mint az előző részekben. Adott volt egy szuper csapat, szenzációs karakterekkel, egy kerettörténet és egy várt esemény. 

Aztán út közben megint rossz irányt vettünk.  Eltévedtünk, és egy ilyen kaliberű sztoriban egy nem megfelelő kanyar végzetes is lehet. Ez nekem sajnos ilyen volt. 

A fiúkat továbbra is imádom, de most rossz fát tettek a tűzre, és büntiben lesznek egy darabig.

Nem tudom, mit mondhatnék még. A festett testek lassan kinövik a napló méretet, és saját kartont kapnak az irattárban. Egy dolog tuti biztos: rá lesz írva, hogy "TOPSECRET"! 

Megnevezés: Festett testek

Megjelenés: negyedik

Hozzáférési fokozat: TOPSECRET

Részletek megtekintése az alábbi linken.

Kipusztulásra készülj, három, kettő, egy…

A tudomány olyan, mint a háziasított farkas. Biztonságban érezzük magunkat mellette, megvéd minket, épp ezért nem jut eszünkbe, hogy egy nap talán ellenünk fordul. 

Fedina Lídia könyve a 90. Ünnepi Könyvhéten jött velem szembe. Hosszú nézelődés után választottam ki, leginkább a fülszövege alapján, mivel – erre később majd még kitérek – a borítója egyáltalán nem fogott meg. Nőiesen bevallom, ha csak és kizárólag a „borítószerelem első látásra” érzése alapján csapnék le aktuális kiszemeltemre, akkor ez a borító labdába sem rúghatna. Na de, ahogy mondtam, erre majd még visszatérek.

Kezdem inkább az elején, mert mondandóm van bőven.

A szórakoztatásra született könyvek terén alapvetően két csoportot különböztetek meg. Az egyik a könnyed történet, amely felvidít, megnevettet, esetleg izgalmat, kalandot, borzongást nyújt, tartozzon bármelyik zsánerhez is. A másik csoport tagjai is hasonlóak az előzőhöz, hiszen ők is igényes szórakozást nyújtanak, az ilyen típusú könyveknek azonban van egy olyan tulajdonsága, amivel a „sima” könyvek nem rendelkeznek. Ott van bennük az „akár igaz is lehetne” faktor, és olyan szinten mozgatják meg az ember fantáziáját, hogy aztán meredten ül a fotelban, és azt mantrázza: „Jesszus, ha ez valóra válik, nekünk annyi.”

A Virokalipszis (apropó, a cím egyébként nagyon frappáns), épp ilyen. Úgy vágja egyetlen lendülettel az ember képébe egy talán megvalósuló jövő koromsötét leplét, hogy alig lát ki belőle. 

Az elmúlt években mind inkább közérdeklődés tárgyát képezi a globális felmelegedés, és az ezzel járó hatások. Hiszen, a tudósok szerint a folyamat nem „csupán” arról szól, hogy az átlag középhőmérséklet nő, ezzel együtt a jégsapkák olvadnak, a vízszint emelkedik. Ez a dolog ennél sokkal összetettebb, hiszen számolnunk kell azokkal, az eddig a jég fogságának mélyén szunnyadó, több tízezer, vagy akár millió éves életformákkal is – vírusok, baktériumok, gombák -, amelyek a felszínre kerülve, még ennyi idő elteltével is újra aktív állapotba kerülhetnek. Mi lenne akkor? Készen állna a mai kor embere szembe nézni valamivel, ami ősi, primitív és kiszámíthatatlan?

A történet alap ötlete hihetetlenül izgalmas, a legizgalmasabb azonban az benne, hogy akár már holnap megtörténhet. Ebből kiindulva tárul elénk egy olyan alternatív jövő, ami a kipusztulás közelgő szelével borzolja föl a „semmi rossz nem történhet ezzel a bolygóval” hitben élő emberiség addig jól fésült frizuráját.

Természetesen az emberiség azért nem arról híres, hogy csak úgy hagyja magát legyőzni, valami láthatatlan, mikroszkopikus ellenség által, és mi mással támad vissza, mint intelligenciával, technikával, tudománnyal. A kérdés csak az, mit ér el vele? És mit indít el? Lehet, hogy egy fronton győzelmet aratunk, miközben fogalmunk sincs, hogy a végső háborút saját magunk ellen veszítjük el?

Tudjátok, én vizuális típus vagyok, ezért leginkább azokat a könyveket szeretem, amelyek vezetik a képzeletemet, ahol olyan leírást kapok, amely kielégíti, az én részletekre éhes fantáziámat. A Virokalipszisben ezt megkaptam. Adott részeknél, szó szerint megborzongtam, volt, ahol végtelenül elszomorított a történet, hiszen belegondoltam, mi lenne, ha a leírtak igazzá válnának. Például egy telefonbeszélgetés alkalmával az utolsó, még életben lévő bálna élelemért folytatott keserves harcának hangjai szűrődnének felém a vonalon keresztül. Talán én vagyok érzékeny, talán más, az ehhez hasonló elemeket lerázná magáról, én azonban, a magam kis természet- és állatbarát lelki világával, eléggé megszenvedtem adott részeket, melyek félelmetes szemléletességgel vázolták fel, hogy borulna fel dominóként az egész ökoszisztéma. Növények, állatok, emberek.

Az olvasót kirázza a hideg, ha belegondol, de tény, hogy az írónő szemléletes leírásai szükségesek a hatás eléréséhez.

A könyv egyébként nem habkönnyű olvasmány, és nem csak a téma miatt.

A túlélésért folytatott tudományos harc megköveteli olyan komplex biokémiai részletek taglalását, amelyek elég nagy súlyt jelentenek a történet megértésében. A leírásokról, a helyzetet magyarázó tudományos eszmefuttatásokról, elméletekről ordít, hogy az írónő nem kicsit mélyedt bele a szakmai részekbe. Piros pont, hogy ráadásul mindezt úgy tudta leegyszerűsíteni, hogy az olvasó számára is érthető legyen, de tény, hogy még így sem könnyű olvasni.

A másik nehézség a szerteágazó helyszínekből, és szereplőkből fakad. Van belőlük elég, és a több szálon futó történetvezetésből igazából nem is lehet megmondani, tulajdonképpen van-e konkrét főszereplő, de ezt egyáltalán nem negatívumként írom le. Nekem kifejezetten tetszett ez a megoldás. A könyv végeztével úgy éreztem, talán a szerző célja ezzel az lehetett, hogy ne egy emberhez, esetleg kisebb csoporthoz kötődjön az olvasó. Az egész emberiséggel találjon kapcsolatot és nem csak velük! Fedezze fel, hogy a bolygót érintő veszélyforrások nem csak az emberiségre vannak hatással, nem csak értük kell harcba szállni, de a teljes állat és növényvilágért is ki kell állnunk. Mert nélkülük semmik vagyunk!

A történet tanúságai közül talán ez a legmegrázóbb. Mert hihetjük a világot nagynak, hihetjük magunkat felsőbbrendűnek, akik intelligenciával kerekedtek felül a növény és állatvilágon. Attól még egyek vagyunk velük, és ideje lenne felfogni az egyszerű tényt: ha ők meghalnak, rövid úton mi is megyünk utánuk. Érezhetjük magunkat többnek, de a közös sírban ez semmit nem számít majd.

A Virokalipszis volt az első könyv, amelyet Fedina Lídiától olvastam, de ezek alapján kíváncsi vagyok egyéb műveire is.

És akkor most jöjjön egy kis negatívum, amiért vagy megkapom a felszínes jelzőt, vagy nem, mindenesetre én minden könyvet szeretek kerek egészként tekinteni, ebbe pedig beletartoznak a külsőségek is. Ezek között elsőként a leglátványosabb, a borító, de ezen kívül a belív tulajdonságai mellett sem megyek el szó nélkül. Betűméret, betűtípus, díszítő elemek, harmonizál-e a szöveg tartalma a borítóval, és a többi és a többi.

Amikor kezembe fogtam a könyvet, első ránézésre azt gondoltam, egy legalább tizenöt, ha nem épp húsz éves kötettel van dolgom. Nem zavart, mert a fülszöveg megfogott annyira, hogy el akarjam olvasni. Ezt az elképzelésemet egy darabig semmi nem törte meg, eljött azonban egy pont a történetben, amikor értetlenül ráncoltam a homlokomat, mert olyan kifejezésekkel találkoztam, amelyek megdönteni látszottak a könyv általam tippelt korát. Előre lapoztam hát, a kiadás éve után kutatva. Ekkor jött a megdöbbenés. 2016.

Magáról a könyvről, és az írónőről alkotott végtelenül pozitív benyomásom természetesen ettől nem változott, de – könyvekhez szorosan kapcsolódó emberként – azonnal járni kezdett az agyam, miért a döbbenetes különbség a külső és a belső között. Miért kapott a könyv ennyi „elavult” elemet? Mindeközben azon is rögtön ötletelni kezdtem, hogyan lehetne úgy feldobni ennek a könyvnek a küllemét, hogy az visszaadjon mindent, amit belül tartalmaz, méghozzá a lehető legfrissebb módon.

Mert az olvasó bizony ilyen. Adunk a külsőre, még úgy is, ha közben elismerjük, hogy odabent van a lényeg. Én azonban féltem ezt a könyvet. Féltem attól, hogy hátrányt szenved a régies elemek miatt, hogy az az olvasó, aki csak a borító alapján dönt, és vásárol, messziről elkerüli.

Pedig a Virokalipszis nem ezt érdemli!

Egy ilyen történetnek olyan borító dukál, amely épp úgy tesz, ahogy maga a sztori. Nyakon ragadja az olvasót, a fotelba kényszeríti, és nem ereszti, amíg az utolsó sort is fel nem falta a szemével… és át nem gondolta, mi lenne ha…

A könyvet megtaláljátok a Libri és a Bookline kínálatában.

Írta: Nyíri Abigél

Úgy hozta az élet, hogy ebben a hónapban nem mindennapi nőkről írok. Az előző bejegyzésemben egy könyv főszereplőjét mutattam be, most pedig Hantos Eszter Katalin tördelőt szeretném, aki az írók kéziratából formázás, tagolás révén megalkotja a nyomdába kerülő könyvet.

A Többek között című regényem előkészületei, munkálatai kapcsán ismerkedtem meg Katával. Furcsa módon rendhagyónak kell mondanom a mi találkozásunkat, hiszen sokkal korábban kezdtünk el együtt dolgozni, minthogy a kéziratom eljutott volna a tördelés fázisába. Még javában tartott a szerkesztés, amikor Katával már arról ötleteltünk, hogyan jelenjen meg az olvasók előtt a harmadik regényem.

Csodálkoztam, hogy a Mogul Kiadó vezetője, Baranyai Anikó ilyen korán mutatott be minket egymásnak. Nem értettem hova ez a nagy sietség, de ahogy elkezdtük a közös munkát minden világos lett. Kata teljes szívvel - lélekkel dolgozik a könyveken, ez pedig nem azt jelenti, hogy megkapja a szerkesztett, korrektúrázott kéziratokat, és betölti azokat a rendelkezésére álló tördelő programba. Nem, ő nem így dolgozik! Kata nemcsak betördeli, megformázza a szöveget, és átvezeti a korrektúrát, mielőtt útjára engedné a kész anyagot, hanem időt és energiát szán arra is, hogy megismerje a szerzőt, és a művét. Számára fontos, hogy megjelenítse a szövegben az író és az általa megírt történet jellegzetességeit. Úgy véli, ennek köszönhetően plusz élménnyel gazdagodik az olvasó. A szerző pedig a többszöri megbeszélések, a könyve különböző részei kapcsán készített tördelési változatok közül történő választás által úgy érzi, hogy számít a véleménye, és végül így még inkább magáénak érezheti a kézzel fogható könyvet.

Köszönöm Kata, hogy a könyvek a szívügyeid, és köszönöm azt is, hogy egységben kezeled őket azokkal az emberekkel, akik megírták a bennük rejlő történeteket.

Kívánom az írótársaimnak, hogy tapasztalják meg pályájuk során azt a csodát, amit egy Kata kaliberű tördelővel való munka jelent.

(A borítóképhez használt fotót Molnár Attila készítette.)

Lassan és nagyon furcsán indult a barátságom ezzel a hallgatag, ámde mégis szószátyár nőszeméllyel. Nagyon sokáig bizalmatlan voltam vele, talán épp a csendessége miatt. Már több, mint egy éve figyelem, de eddig nem merészkedtem hozzá közelebb.

Pár hete viszont Brooke egy társasjátékozás +1 fője lett. Szegény nőt olyan sokszor emlegettük a barátaimmal, miközben súlyos pénzeket fizettünk egymásnak Monopoly figuráinkat tologatva, hogy a csuklás téríthette magához a kómából. Na, de ne szaladjunk ennyire előre!

Már az első oldalakon arcul csapott annak a felismerése, hogy tévesen ítéltem meg a történet főszereplőjét. Én balga azt hittem, hogy az állapota miatt depressziós, és kissé pesszimista hangulata lesz hősnőnknek, ehelyett egy jó humorú, igazi harcos személyiséggel találkozhattam. Ahogy egyre inkább megismertem, úgy szerettem volna egyre jobban azt, hogy Brooke valóságos személy legyen. Jó lett volna egy kávé mellett kifaggatni arról, hogy tartott-e a bonyodalmaktól, amelyeket a kegyetlenül őszintén az olvasók elé tárt élete okozhat. Mit is mondhatnék? Egyszerűen képtelenség elhinni a gondolatairól, az érzéseiről és az emlékeiről, hogy pusztán az írói zsenialitás szüleményei.

L.J. Wesley egy olyan nőt teremtett, aki bármelyikünk szomszédja, munkatársa, vagy barátnője lehetne. Igen, persze, a múltja miatt valószínűleg páran jó messziről elkerülték volna, hiszen nem élt makulátlan, mintapolgár életet, de hát Istenem, valakinek, ilyennek is kell lenni.

A saját és mások hibáiból tanulhatunk. Szerencsére a tévedéseit Brooke is felismerte, és igyekezett helyrehozni azokat. A sorscsapások nem törték meg, a tanulságok levonása után erősen, és kitartóan menetelt a céljai felé.

Ajánlom azoknak, akik szeretnének egy igazán izgalmas ember életébe bepillantást nyerni, egy rendhagyó regényen keresztül, mely elrugaszkodik a kliséktől és kerüli a sablonokat.

KEDVENC IDÉZETEK:

"Ha szeretném, akkor együtt lennénk. Akkor nem mások ágyában ébrednék, hanem mellette."

"(…) innen üzenem a tudatalattimnak, hogy majd én tudom, hogy mi a jó nekem, ne akarja helyettem eldönteni."

"Majd, ha legközelebb valami idegen jön be, akkor bemutatkozok neki: Helló, a nevem Brooke Parker, és kómában vagyok."

"(…) csak rajtunk múlik, hogy felismerjük-e a hibáinkat, hogy aztán azon dolgozzunk, hogy jobb emberré váljunk."

"Hidd el, ha hétfőtől kivágott felsőben és szoknyában jössz be dolgozni, legkésőbb pénteken a bokádon fog lógni a bugyid, miközben Huston nevét sikítozod."

"Ha az ember terhes, akkor senki nem ellenőrzi, hogy milyen körülmények közé szül, de ha örökbe fogadni akar, vagy mint esetemben, visszakapni, akkor azonnal olyan követelményrendszert állítanak fel, aminek egy átlag család biztos, hogy nem felel meg."

Amikor egy könyvajánló írása úgy kezdődik, hogy mereven bámulom a szövegszerkesztő fehér lapját, ujjaim pedig tétován lebegnek a billentyűzet fölött, az – nálam legalábbis – mindig annak a jele, hogy valami igazán jót olvastam.

Az egyszerűről, a megszokottról könnyű írni.

Na de mi történik akkor, ha valami olyat olvastál, hogy még napok múltán is csak vakarod a fejed, majd újra meg újra előveszed a könyvet, és adott dolgokat újra olvasva erősíted meg magad: Igen, jól emlékszel. Ez tényleg ennyire más, mint amit megszoktál.

Amikor a kezedbe veszel egy könyvet, nézed, ismerkedsz a borítóval, forgatod, elolvasod a fülszöveget és kialakul benned egy vélemény, ami segít eldönteni, kell-e neked az a könyv vagy sem. Az én kezemben sok könyv megfordult már, de a Női (h)arcok néhány másodperc alatt megfogott, és még a fülszövegig sem jutottam el, máris elgondolkodtatott. Első látásra egyszerűnek látszó, minimalista, decens nőies logó, mely tökéletes harmóniában áll a címmel. Aztán jön a fordítás, szemügyre vesszük a hátoldalt, és beüt a zavar. Ez most komoly? Hogy a fenébe jön ide egy halom számítógépes kód meg egy androidnak látszó valami?

Ami eddig egyértelműnek tűnt, ettől kezdve már érthetetlen, hiszen a könyv elő és hátlapja között akkora ellentét van, ami már önmagában számos kérdést vet fel. A kérdések mellett pedig az is egyértelművé válik, hogy a borító nézegetésétől nem fogunk megvilágosodni. El kell olvasni a könyvet, mert ennyi kérdőjel egyszerűen nem maradhat megválaszolatlan. Tudnunk KELL, mi lapul a rafinált külső mögött.

Nos, én már tudom.

Egy még rafináltabb belső!

De olyan, hogy azt kell mondjam, az írónő eddigi olvasói pályafutásom legmélyebb ütését közvetítette felém. Sőt, ha jobban meggondolom, nem is egyet, hiszen a bizonytalanságot, melyet a borítóba ágyazott kettősséggel ültetett el bennem, szépen fokozatosan tovább táplálta, és adott helyeken olyan csavarokkal ütött rajta még egyet, hogy csak pislogtam.

Kezdetben úgy tűnt, ez a történet egy kecses formába öntött regény egy nőről, aki egy közülünk. Bármelyikünk lehetne, hiszen annyi mindent ír le az írónő, amire az ember lánya olvasás közben csak bólogat: „Igen, ezt ismerem. Igen, ez velem is megtörtént.” A szimpátia pillanatok alatt kialakul az asszony felé, aki, miközben legjobb tudása szerint próbál egy személyben szerető anya, támogató feleség, türelmes meny és szorgalmas munkatárs lenni, mélyen belül, a sok szerep között úgy érzi, elveszett. Jellemének rétegei, és a mögötte húzódó miértek lapról lapra tárulnak elénk, éppen úgy, ahogy a többi szereplőnél, legyenek azok jók, vagy rosszak. Az emberi lét legmélyén járunk, a személyiségjegyek rengetegében, és nem utolsó sorban saját lelkünk bugyraiban.

Maga a történet valóban hétköznapi, hiszen nap, mint nap ez történik, és talán épp ez az a pont, ahol a legnagyobb találatot tudja bevinni az olvasónál. Mert annyira MI vagyunk. Korai házasság, érzelemmentes kapcsolat, monotonitás, családon belüli függés, anyaszerepbe történő befásulás, szexuális frusztráció, szétszakadok érzés, kimondatlan problémák, egészségtelen szülő-gyerek viszony, pszichés manipuláció, ki nem adott stressz. Annyi dolog van, amit a könyv elénk tár, hogy napestig sorolhatnám.

Joggal merülhet fel a kérdés, miben más ez a történet? Hiszen millió egy hasonló született már ebben a témában.

Amiben a Női (h)arcok többet ad, az egyrészt a mögöttes gondolatok, melyek segítenek megérteni a miérteket. Mit-miért tesz az ember, mit-hol ront el, ki- mit- miért cselekszik úgy, ahogy. Ezzel a mély információval pedig a megértésen kívül egyszersmind esélyt is ad a kezünkbe. Esélyt hogy a helyzeteket megértve tegyünk ellene, változtassunk rajta. Ha most vagyunk hasonló szituációban, akkor most, ha pedig túl vagyunk rajta, akkor egy következő kapcsolatban résen legyünk, és ne kövessük el ugyanazokat a hibákat.

A történet azonban nem csupán ennyi. Nem egy egyszerű vonalvezetésű, eleje- vége sztori, ahol a rossz passzban megismert hősnő a könyv végére egy rózsaszínű cukorívet leírva szupernővé válik, és minden gondját megoldja. Bevallom, azt hittem ez lesz. A sok harc, szenvedés és felismerés után kapok egy óriási happy end-et, én pedig szipoghatok, hogy igen, megcsinálta!

Hát nem! Ekkorát még életemben nem tévedtem!

A könyv közepén a cselekmény szála egy szempillantás alatt megszakad, és olyan váltás következik, amiből napokig nem tértem magamhoz. Először azt hittem –  és most nyugodtan nevessen ki mindenki –, hogy itt bizony valami zűr történt a nyomdában, és a könyv második felét összecserélték egy másik történettel. Jó pár oldalba belekerült, mire rájöttem, nem erről van szó. Ez nem nyomdahiba, hanem egy akkora csavar, amibe beleremeg az ember agya.

Szükség is van némi időre, míg hozzászokik az új közeghez, de még mindig nincs vége a meglepetéseknek. A továbbiakban csak kapkodtam a fejem, és az ámulat kitartott egészen a könyv végéig.

Ilyet egyszerűen még nem pipáltam! A kezdetben „egyszerű” történet a viszonylag mikrokörnyezetben – vagyis családon belül – felvezetett problémákat egy időbeli ugrással globális szintre emelte, és az írónő megmutatta mi vár ránk, ha nem vigyázunk.

Az eddigi gondolkodni valóhoz hozzá is csapott még néhányat, tökéletesen elérve azt, hogy a történet végére ne csak saját magunkért, esetleg gyermekünkért aggódjunk, hanem az eljövendő sok-sok nemzedékért is.

A könyv végeztével jöttem rá, milyen nagy szükségem volt már erre a történetre. „Könnyűnek” éppen nem lehet nevezni, épp ellenkezőleg. Összetettsége komoly odafigyelést igényel, ugyanakkor távol áll a döcögős jelzőtől is, hiszen a cselekményszálak és karakterek mesteri részletességgel vannak kidolgozva és végig vezetve a történeten. Végig izguljuk a könyvet, együtt érezve, együtt sírva a főszereplőkkel, miközben a felismerések észrevétlenül vernek tanyát bennünk.

Ajánlóm végén két dolgot jegyeznék még meg.

Először azt, hogy én minden nőnek szívből ajánlom ezt a könyvet tinédzsertől egészen dédnagymamakorig. Olvassák el! Maguk is meg fognak lepődni, mennyi mindenben ismernek magukra.

Írásomat a második megjegyzéssel zárom, amely így hangzik: Jegyezzük meg nagyon Tanley Milet nevét, és árgus szemmel lessük további munkásságát! Mert, ha az írónő továbbra is ilyen történetekkel rukkol elő, nem csak az olvasóknak, de a társadalomnak is oda kell figyelnie a könyveire!

A Női (h)arcokat megtaláljátok a KönyvMogul.hu webáruházban.

Írta: Nyíri Abigél

Kétségtelenül ez a rész volt a sorozat legérzelmesebb és legdrámaibb része.

Egy nagyon jól kitalált történet tökéletesre formált karakterekkel. Mégis sikerült ketté szakítania.

Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy jön majd össze ez a két teljesen ellentétes személyiség.

Sky, maga volt a megtestesült valóság. Angus volt az érzelem, a félelem, a vágy, a magatehetetlen düh. 

Míg Summers a színpadon Sky-ként és a függöny mögött Francis-ként is mindent megélt, amit a sors elé vetett, addig Caldwell egy hazug világban próbált boldogulni. Eszébe sem jutott menekülni, amíg Sky meg nem mutatta neki, hogy érdemes. Miután szabadon engedte lelke eltemetett részét, már nem volt visszaút...

Magával ragadott a történet. Érzelmes volt, lélekig hatoló, szinte velük együtt vágytam a megkönnyebbülést. 

Hét nappal azután, hogy becsuktam a könyvet sem tudok másképp gondolni rá. Az a világ, amit Becca megálmodott, hihetetlenül sokszínű. Élettel teli, valós, néha kemény, néha érzelmes, néha pedig fájdalmas. 

Most sem tudom megmagyarázni azonban azt a filmszakadást, ami a könyv vége felé utolért. Nem értem. Hirtelen jött a semmiből, arcul csapott, a képembe tolta magát, majd ugyanolyan hirtelen távozott. De megrengette az én csodás, két kézzel vadul őrzött világomat. Talán sosem fogom megérteni, hogy miért kellett ennek megtörténnie. Így inkább maradok az én tökéletes Sky Summers-em mellett, és vigyázunk együtt a lassan kinyíló Angus-ra. Mert úgy hiszem, hogy ez az új férfi, aki velünk jön tovább, tartogat még kellemes meglepetéseket... :) 

Egy hét elteltével is csak azt tudom mondani, amit a könyv olvasása után írtam le a saját naplómba...

Azzal kezdeném, hogy én mindig csak hazai szerzők könyveiről írok értékelést. Ezt a szokást az utóbbi években vettem fel, nagyon is határozott céllal. Fel szeretném térképezni a magyar kortárs irodalom résztvevőit és megmutatni az olvasóközönségnek, kit, mit érdemes olvasni manapság.

„Célpontjaimat” mindig nagy körültekintéssel választom, nem egyszer hónapokig szemezek egy könyvvel, vagy épp nem is kifejezetten adott könyvre hajtok, mint inkább egy íróra, aki valamiért felkelti az érdeklődésemet.

E könyvértékelés esetében a második hajtott, maga az író, akinek a neve az elmúlt időszakban egyre többször került elém. A hölgy nem más, mint Emy Dust, akiről könyves körökben, mint a könnyű romantikus zsáner lelkes művelőjéről beszélnek.

A 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon láttam elérkezettnek az időt, hogy akcióba lendülve végre kiválasszak tőle egy könyvet, és magam mérjem fel írói értékeit. A nevével jegyzett kínálatot átböngészve végül Érzelmek túrája című regénye mellett döntöttem.

Leültem tehát és igen, bevallom azt is, hogy ott motoszkált fejemben az a bizonyos skatulya. „Oké, romantikus könyv, biztos lesz egy nagy szerelem, meg némi szerelmes civakodás, aztán jön a happy end.” Ezzel a gondolattal kezdtem olvasni. 

Kellemes újdonságként ért, hogy ez azért nem teljesen így működött. Az első meglepetés nem is váratott sokáig magára, már a 12. oldalon kaptam belőle, és itt fordult meg először a fejemben, hogy talán csúnya dolog volt részemről a romantikus stílus „kötelező” elemeit várni, miközben az nem jutott eszembe, mi egyebet tartogathat a történet. Tartogatott is! Meglepetések sorát. Az írónő bőven hozott csavarokat (bocsánat, itt némi spoiler következik), kezdve a túrázókat terrorizáló orvvadászoktól, az erdőben garázdálkodó „különcökön” át, egészen a váratlan medvetámadásig, sőt! Emy nem átallott simán a halálba küldeni egy pozitív karaktert.

Felmerültek bennem ezek, amikor leültem olvasni? Nem. Sejteni lehetett a csavarokból bármit is a borító vagy a fülszöveg alapján? Nem. Olyan váratlan meglepetésekkel bombázott, amelyeket egytől egyig pozitívumként emlegetek a történettel kapcsolatban? Igen.

Mert a sima, megszokott, sablonos romantika, meg az édesen – és időnként ostobán – viaskodó szerelmesek helyett – mellett – akciót kaptam. Vért, üldözést, izgalmat, idegeskedni valót, és még gyűlölhető karaktereket is. Ami nagyon fontos.

Igazából, időnként még arról is elfeledkeztem, hogy tulajdonképpen egy 100%-ban romantikusnak titulált könyvet olvasok. Egyébként sem vagyok híve a cukormázas romantikának, a „nyuszifül és macipamacs” típusú ömlengő párbeszédekkel ki lehet üldözni a világból, de Emy könyve pont annyi érzelmet tolt elém, amit még én is jó szívvel tudtam befogadni. Másnak ez talán kevés, nekem azonban megfelelő.  

Sok tekintetben tehát nagyon is meg voltam elégedve a könyvvel.

Úgy vettem kézbe, hogy „egyszerű” romantikára számítottam, aztán olyat is kaptam, ami nem is szerepelt a zsánerrel kapcsolatban bennem élő skatulyában. Ez mindig nagyon tetszik nekem, mindig nagyra értékelem, ha egy-egy könyv meglepetéseket tartogat.

Számos dolgot tudok tehát felsorolni, ami kellemes kikapcsolódást nyújtott. Azt azonban nem mondom, hogy a könyv, vagy az írónő hibátlan lenne. Nem mondom, mert több észrevétel is akad, amiért nem tudom ezt mondani.

Egyrészt ott a borító. Tudom, tudom, a lényeg úgyis belül van, de én akkor is a kerek egészet nézem, abba pedig beletartozik a borító is. Ami sajnos nem tűnik ki a tömegből. Ha nem célirányosan kutattam volna Emy könyvei között, hanem csak egyszerűen nézelődöm a könyvek rengetegében, biztosan nem ezen akad meg a szemem. A borító fontos! Legyen egyedi, ragyogjon ki a tömegből, ragadja meg az olvasót és ne eressze. Manapság mindent ellep a monokróm, a fekete-fehér, plusz egy szín kombináció, arról nem is beszélve, hogy a romantikus-erotikus zsánerben tízből kilenc (és fél) könyvön egy párocska látható egymást ölelve, kézen fogva, egymásra fonódva, összebújva, és még sorolhatnám. Persze értem, hogy ezek a képek a történetből árulnak el valamit a külvilág felé, de akkor is! Nem lehetne ezt valami irányváltással? Az ember, ha sok hasonló borítót lát, egyszerűen telítődik. Én már itt tartok. Frissre, újra, egyedire, különlegesre vágyom.  

A másik, amit meg kell említenem, az a magánkiadás, és az abból fakadó hiányosságok. Mert ezek bizony szemet szúrnak, és annak, akinek sok könyv fordul meg a keze között, kapásból feltűnik, miben szorulna a könyv javításra. Vész nincs, de véleményem szerint, ha egy könyv könnyen lehet még jobb, ugyan miért ne legyen az?

Mindezek ellenére, hangsúlyozni szeretném, hogy ha valaki egyszerűen egy kellemes, kikapcsolódással töltött délutánt, vagy estét szeretne, sok kalanddal és érzelmekkel gazdagítva, ez a könyv tökéletesen megfelelő lehet a feladatra.   

Az Érzelmek túráját, és Emy Dust egyéb könyveit megtaláljátok a Könyvmogul.hu webáruházban.

Írta: Nyíri Abigél

Szerintem megegyezhetünk abban, hogy általános jelenség az olvasási válság. Akik még nem kapták el soha ezt a gyorsan terjedő betegséget, azok nagyon szerencsések. Én viszont nem tartozom ezen mázlisták közé. Főleg nem idén. 2019 a válság éve. Hívjatok papot! Ördögűzés rendel! 

Ez minden könyvmoly legrettegettebb démona. Úgy gondolom elkerülhetetlen, hogy egyszer mindenkire rátelepedjen ez az élősködő és kiszívja a vérét. Ha mákod van, csak rövid ideig marad, mert gyorsan megtalálod az éppen szükséges gyógyírt. Rosszabb esetben viszont hetekig, akár hónapokig is a füledbe suttogva hipnotizálja beléd, hogy nem fog tetszeni az könyv, amire hosszas keresgélés után ráakadtál. És persze hallgatsz rá, hiszen a megérzéseid már máskor is bejöttek, amikor olvasnivalót kellett választanod. Igen ám! Csak, hogy ezúttal bármihez nyúlsz, arra ráfintorog az a szemét, és végül három óra matatás után legyőzötten rogysz le a kanapéra, mondván: „Nincs egy normális könyvem se!”  

 
Amióta aktívabban részei a könyvek a mindennapjaimnak, megúsztam  ezt a kórt pár napos, maximum egy hetes pihenéssel. Most azonban... Lassan elérem a kétségbeesés legalsó szintjét és hívok egy piócás embert, vagy egy haiti-i sámánt, hogy vuduzza ki belőlem a kórságot. Soha nem tapasztaltam még ilyen hosszan, hogy egyszerűen nem tudok a kedvemre valót találni és csak toporgok egyhelyben. Belekapok ebbe-abba és érzem, hogy tetszene, de nem most. De mikor, ha nem most?! Kezdek begolyózni. Műfajt váltok, majd magyar helyett angolul olvasok, ezután visszatérek a magyar nyelvű könyvekhez, mert megint annyi agyam maradt, mint egy marék döglött lepkének. Akkor rövidebbe kezdek. És semmi. Hiába ugrálok ide-oda, semmi sem taszít ki a gödörből. Néhány történet feljebb tol és reménnyel kecsegtet, de mindig visszacsúszok az aljára a már barátként üdvözölt teremtményhez, aki megkeseríti a mindennapjaimat. Hú, de utállak! Ő viszont elégedetten vigyorog, amiért sikerült beférkőznie és tanyát vernie a fejemben. Esküszöm már medencét is építtetett a rezidenciájához. A rohadék! 

Talán belátható időn belül megszabadulok a láthatatlan cimborámtól. De az is lehet, hogy még karácsonyi ajándékot is kereshetek neki idén. Próbálok ellene tenni és legalább a kategóriát megsaccolni, amiben kutatnom kellene. De eddig még sajnos nem sikerült tuti módszert találnom. 

A Vatikánt hívjam vagy a csótányírtókat? 

(Ha bárkinek van holtbiztos tippje írjon az orszagomategykisolvasnivaloert@valsag.hu email címre. Köszönöm.)

Szerző: Miklós Nikolett

Van egy könyv. Van egy férfi. Van egy út. És van egy író.

Mi a közös bennük?

Mindegyik ajándék. A könyv az olvasóé. A férfi a nőé. Az út a férfié. Az író pedig az enyém lett.

Volt szerencsém ott lenni. Ott, ahol a csoda születik. Vagyis persze nem pont ott. Nem a szülőszobában voltam, de ott izgultam az ajtó előtt...

Hallottam a vajúdó anyát. Hallottam a sürgölődő nővéreket, a gondoskodó orvost. Aztán hallottam felsírni a gyermeket... Megszületett a könyv!

Annyiszor halljuk azt az elcsépelt és százszor megfogalmazott igazságot, hogy a boldogság nem a cél elérése, hanem maga az út. Mondjuk, tudnék ezzel vitatkozni, de annyi bizonyos, hogy az út is lehet kivételes. Izgalmas, szórakoztató, néha fárasztó vagy ijesztő, reménnyel teli és végtelennek tűnő... de megéri. Minden lépés, minden méter, minden elágazás közelebb visz. És amikor odaérsz, az felbecsülhetetlen!

Sose gondoltam azelőtt, hogy ez velem majd megtörténik. Vagy, hogy egyáltalán megtörténhet.

Amikor a sorozat második része megjelent, és megkaptuk Maximot, a felhők felett jártunk mindannyian. Már akkor éreztem valamit. Valami bizsergető szükségszerűséget, hogy meg kell kapnom őt is. Azt hittem, könnyű lesz. Azt, hogy vágyni valamire csodálatos és felemelő. Aztán csak telt az idő, és nem értettem, hova tűnik a türelem az emberből, amikor nem kopog az ajtón a várva várt vendég. Amikor telnek a hónapok, és a vágy egyszer csak megszűnik vágy lenni. Szükség lesz belőle. Égető, mindent elemésztő szükség.

És még mindig nincs veled, még mindig nem a tiéd.

Aztán beletörődsz. Elfogadod, hogy nem jön hamarabb, bármennyire is akarod. Mert akarod.

Idővel megtanulsz várni. Vágyakozni utána. Kívánni.

Majd meglátod, amikor végre befordul a sarkon és a szíved repesni kezd. Futnál hozzá, de nem teszed. Élvezed a közeledésének minden pillanatát. Nem rohansz elé, nem nyúlsz utána. Tudod, hogy oda fog érni. Mosolyogva fogadod, karodba zárod, öleled, csókolod, szereted, és megrészegülve engeded ki a levegőt, amit bent tartottál egy évig...

Aztán rájöttem valamire. Minden ajándékot megkaptam: a könyvet, a férfit, az utat és az írót.

Ez a könyv nekem mindig is több lesz pusztán egy könyvnél. És, ami mérhetetlenül büszkévé tesz az az, hogy a történet megint rohadt jó lett. Meglepett, elvarázsolt, megnevettetett és elszomorított. Életet csalt a szürke hétköznapjaimba. A saját világomból egy olyan valóságba repített, ami akár a szomszédban is lehetne, ami akár az enyém is lehetne.

Egy dolgot sajnálok nagyon: kevés volt, nagyon kevés! 

Szeretnéd tudni, hogy Fecó és Clau Többek között hogy állítottak az életemben a feje tetejére mindent? Hát így!

Sokat hallottam már a #Wetooról, ezért úgy éreztem, eljött az idő, hogy a saját szememmel térképezzem fel a könyvet. A kötet egyébként nem csak a regényt tartalmazza, mert a #Wetoon kívül egy novella, illetve a #Wetoo2 előzetese is helyet kapott benne, én azonban – engedelmetekkel – ebben az értékelésben most csak a kisregényre koncentrálok, és az arról alkotott véleményemet vetem – digitálisan – papírra.

Rövid történetről – mindössze 115 oldal – beszélünk, azonban ez a kevéske oldalszám elég volt Robin O’Wrightlynak, hogy több szempontból is a határokkal játsszon, és olyan témát feszegessen, ami – bár napjainkban hatványozottan van jelen, sajnos azonban – nem a mai kor szüleménye, nem olyan jelenség, amit a modernizáció hozott magával.

Szexuális ragadozók szabadlábon, vagyon nyújtotta sérthetetlenség, az áldozatok kiszolgáltatottsága, ügyek eltusolása, hatóságok megvesztegethetősége, testi-lelki megaláztatások, szégyenérzet generálta hallgatás, háborgó igazságérzet. 

Elég sokáig tudnám még folytatni a sort, de azt hiszem, ennyiből is érthető, mi mindent sűrít magába a történet. 

Ez a téma nem újdonság, épp ellenkezőleg. Ősidők óta itt van közöttünk. Csak elfedve. Nem is kicsit. Ezeket a dolgokat ugyanis nem egyszerű szőnyeg alá söpréssel tették láthatatlanná. Sokkal inkább elföldeléssel. Az áldozatok hangjának elföldelésével, a mocskos eszközök egész tárházát felsorakoztatva: pénz, zsarolás, megfélemlítés.

Az utóbbi években egyre többen léptek a nyilvánosság elé, kimondva a sokáig elhallgatott igazságot: „Velem is megtörtént!” Hallatták a hangjukat, elmesélték történetüket, és még ha évekkel később is, de kérték a törvény erejét, a bűnösök számonkérését.

De mi történik, ha a törvényes út zárva van?

Robin regénye egy olyan nő története, aki hiába keresi saját igazát, hiába tesz lépéseket, hogy sérelmeire gyógyírt találjon. Miközben a körülötte lévők, és a hatóságok érdektelenségének súlya alatt testileg, lelkileg, egzisztenciálisan a padlóra zuhan, úgy érkezik egyre közelebb ahhoz a ponthoz is, amikor úgy érzi, igenis megérdemli az igazságot. Bármilyen módszerrel éri is el, jár neki a tudat, hogy a bűnös(ök) megkapták az őket megillető büntetést. Hiszen ő semmi rosszat nem tett, mégis bűnhődik, sérül, porrá lesz, míg az, aki valóban bűnöző, áldozataira gondolatot sem fecsérelve éli világát.

Itt lép a képbe – és kap főszerepet – egy olyan tényező, amit a mindennapi élet, de főleg a hatóságok egy legyintéssel elintéznek: az áldozat igazságérzete, ami érdekes dolog. Megfoghatatlan, nehezen definiálható, mégis rohadt kínokat okoz, romba dönt, az őrületbe kerget.

Mondják, aki önbíráskodásra vetemedik, maga sem jobb annál, mint aki a tényleges bűntényt elkövette, de aki ezt a véleményt hangoztatja, biztosan nem került még olyan helyzetbe, ahol semmi más kiutat nem látott, csak azt, ha saját kezébe veszi az irányítást.

Connie V. Marshall eljutott arra a pontra. Átgondolta, mit- miért tesz, számolt a következményekkel, és mindent vállalt. Szembe néz a törvény erejével, vagy akár saját halálával is. Számára egy a lényeg. Bármelyiknek jön is el az ideje, azzal a megnyugtató tudattal fogadja el, hogy nem hagyta magát. Igazságot szolgáltatott, még akkor is, ha azt, amit ő igazságnak hív, mások elmebeteg ámokfutásnak nevezik.

Nehéz szituáció, hiszen az olvasó ösztönösen valamelyik oldalra áll, ha bűn és bűnüldöző csap össze egy könyvben. A legnehezebb azonban az, hogy amikor a könyv végére érve Connie a rácsok mögül immár teljes nyugalommal tekint ránk, az olvasó – ez esetben én – etikai dilemma nélkül, tiszta szívéből mondja egy gyilkosra: Neki volt igaza!

A történetet most Connie szemszögéből, az ő szerepére fókuszálva elemeztem ki, miközben, aki olvasta a könyvet, joggal vághatja a képembe egy másik szereplő elhanyagolását. Igen, volt. Shauni, a nyomozónő oldalszálon futó története, aki bár szintén megjárta a maga poklát, számomra valahogy mégis elhalványult Connie mellett. Nekem az ő lelki viharai, érzelmei, tettei jelentették a vezérfonalat. Ő gondolkodtatott el.

Az írónő tehát megrázó témához nyúlt, ami nagy bátorságra vall. És talán éppen ezért piszkál az érzés, hogy méltatlanul sebesen járta körbe és zárta le azt. Ha a teljes történetet nézzük, olyan kevés ez a 115 oldal. Kevés ahhoz, hogy az igazi mélységeket, az őket megillető komolysággal járhassuk körbe. Kevés ahhoz, hogy ne csak Connie, de Shauni karaktere is elfoglalja az őt megillető helyet. Csattanót ugyan kapunk a végén, de minden esemény olyan gyorsan történik. Fénysebességgel kerülnek helyükre a kis darabkák, áll össze a teljes kép. A történet, és a szereplők is megérdemelték volna, hogy szélesebb teret kapjanak a kiteljesedésre. Mert ebben a történetben, a tragédiákban, a lelki nyomorban, sokkal, de sokkal több van röpke 115 oldalnál.

A lezárással kapcsolatban pedig csak annyit, hogy a szó minden értelmében evilági. Kiábrándító. Elkeserítő. Egy részről csurran­-cseppen némi happy end, épp csak annyi, hogy ne veszítsük el az élet igazságosságába vetett hitünket. Ez azonban nem feledteti a valóságot. Hogy azt a nőt, aki megjárta a poklok poklát, akit saját kétségbeesése a létező legbrutálisabb tettre ösztökélt, az a rendszer fogja elítélni, akinél a saját ügyében bezzeg nem talált segítségre.

A történet végén csak egy kérdésem maradt. Már a könyvekben sem lelhetnek igazságra az áldozatok? 

Utolsó mondataimban a témaválasztásért tiszteletem fejezem ki Robin O’Wrightlynak, és kérem az írónőt, ha egy mód van rá, egy esetleges újranyomtatásnál fontolja meg a történet kibővítését, illetve azt, hogy Connie sorsát valamilyen csavarral mégis tegye jobbá.

Kell a remény, hogy van igazság. Ha máshol nem is, legalább a könyvek lapjain.

A könyvet megtaláljátok a KönyvMogul.hu webáruházban.

Írta: Nyíri Abigél