Egy könyv születése nem mindig móka és kacagás. Van, hogy fájdalmas érzések húzódnak meg a sorok között. Ezekről az érzésekről kérdeztük Czikora Ildikót, aki hamarosan a kezében tarthatja első könyvét.

Ha majd nem leszek… a címe a kötetednek, amelyben a létező legfájdalmasabb érzést dolgozod fel. A gyászt. A témával annak ellenére nagyon kevés könyv foglalkozik, hogy a gyász érzésével előbb- utóbb minden ember találkozik az élete során, és meg is szenvedi azt. Mit gondolsz? Azért születik ilyen kevés könyv a témában, mert tabunak számít a gyászról, és a hozzá kapcsolódó hosszú feldolgozási folyamatról beszélni?

Igen. A fogyasztói társadalom egy olyan eszményképet közvetít az emberek felé, hogy mindenki szép és fiatal lehet, és maradhat. Sőt, azt is, hogy minden gyorsan és könnyen elérhető és túlélhető. Sokféle iparág nyújt szolgáltatásokat is ezzel kapcsolatosan, azt sugallva, hogy az emberek minél tovább és minél jobb minőségben tudnak élni. Ez részben igaz is, de nem felejthető el az a tény, hogy egyszer mindannyian meghalunk. Ki előbb, ki pedig később. A halállal kapcsolatban pedig félelem él az emberekben. S amitől félnek, azt próbálják elkerülni, odázni, megelőzni. A szembenézéssel a félelmekkel való lelki munka történne meg. Természetesen ez nagyon nehéz, és fájdalmas, de szerintem szükségszerű folyamat életünk során.

Édesanyám elvesztését követően - akihez elmondhatatlanul és leírhatatlanul közel álltam - eddig nem ismert lelki fájdalmat éltem át. Ezzel párhuzamosan indult el az a szembenézés a halállal és az elvesztés fájdalmával kapcsolatban, mely egyfajta tabuledöntést is jelentett számomra magánemberként és klinikai szakpszichológusként egyaránt.

A köteted verseket és rövid prózai leírásokat tartalmaz, képekkel illusztrálva. A tartalom ennél személyesebb aligha lehetne, szó szerint az emlékeidet, szeretteidet, édesanyád hiányától fájdalmasan dobogó szívedet helyezted a lapokra. A könyv azért jelenik meg, hogy ezzel fejezd ki legmélyebb tiszteletedet, vagy azért, hogy másoknak is megmutasd, nincsenek egyedül az érzéseikkel?

Mindkét okból. Elsődleges célom az volt, hogy emléket állítsak egy oly nagyon szeretett Asszonynak, az Édesanyámnak. Egyszerűen csak úgy elkezdtem írni… Az életéről, s az én gyászmunkámról. Majd menet közben tudatosodott az az érzés, hogy a versek és a prózai részek által mások veszteség megdolgozását, gyászmunkáját is segíthetem a magam fájdalmának kiírása és megélése mellett. Mivel gyakorló klinikus vagyok, így azzal mindig is tisztában vagyok/voltam, hogy semmilyen életnehézségben nem vagyunk egyedül abban, hogy életünk során sajnos mindannyiunkat érnek veszteségek /pl.: párkapcsolati szakítás, válás, betegségek, halál stb./. A belső munka az, amit viszont csak mi egyedül vihetünk végig. Mind mások, mind én magam. Segítség lehet azonban ez a kötet is a veszteségek kezelésében. Pszichológiai munkám során a készülő könyvemből tudatos módon használtam a versek némelyikét. Attól függően, hogy a hozzám érkezőknek mely életterületeiken voltak elakadásaik. Így empirikus úton „tesztelhettem” azt is, hogy e mű által hatékony és mély lelki munka indult el bennük. Mindezen belső lelki munka következménye az lett, hogy nagyon várják az elkészült kötet megjelenését, jelentve esetleg azt, hogy veszteségeikkel való szembenézésre még mélyebben képesekké válhatnak. A versek, a prózai részek és a képek hármas egysége, a tartalom személyessége mellett arra törekedtem és vállalkoztam, hogy a pszichológiai tevékenység szakmaisága, valamint a szakpszichológusi és magánemberként képviselt hitelesség finom egyensúlyának megtartása megvalósuljon.

Amikor az író először tartja kezében a nyomdából frissen megérkezett könyvet, az mindig olyan, mint egy újjászületés. Végtelenül örömteli, megható, felszabadító. A művek születését sokszor kísérik hullámvölgyek, de nem sok könyv mondhatja el magáról, hogy olyan körülmények között született, mint a „Ha majd nem leszek…” Szerinted te mit fogsz érezni, ha meglátod a kötetet? Fog fájdalom vegyülni az örömbe?

Még nem jelent meg a könyv, így csak arról tudok nyilatkozni, hogy valószínűleg mit fogok érezni, amikor kezembe veszem azt a művet, mely Édesanyám életéről, s az én gyászmunkámról szól, a borítón az Ő szépséges lánykori fotójával… A fájdalom azáltal van bennem, hogy Őt már nem láthatom. Úgy gondolom és érzem, hogy inkább az az öröm jár majd át, hogy emléket állíthattam Neki. Ugyanis betegsége egy pontján számomra az volt a fontos, hogy Ő ne szenvedjen tovább. S mivel ezáltal elfogadtam az elvesztése okát, így a gyász azon része maradt rám, ami az önmagunk sajnálását jelenti. Ezt az érzést viszont függetleníteni tudom a könyv megjelenésétől.

A bemutatkozódban ezt írtad: „Az írás megmentett.” Szakmád szerint klinikai szakpszichológus vagy. Az írást tehát szakemberként is olyan hatékony terápiának tartod, amelyet másoknak is bátran ajánlanál a feldolgozás elősegítésére? A pszichológia tudománya egyáltalán gondol-e terápiaként az írásra?

Igen. Az írás segíthet, de csak azoknak, akik kedvet és affinitást éreznek hozzá. Akár a versek, akár a prózai szövegek, esetleg a naplóírás - melyet gyakran használunk pszichoterápiában - a tudattalan és tudatos érzések megjelenítése által gyógyító módon hatnak. A versekben szimbolikus módon megjelenhetnek olyan katartikus érzések, melyek pl. egy gyász esetében a továbblépést segítik előmozdítani. A valós élethelyzetek kiírása pedig a tények papírra vetése és írásban történő újragondolása és újraismétlése által egyfajta újra átdolgozást tesznek lehetővé. Ez pedig könnyíti a pszichológiai átkeretezést, az elbúcsúzást és a lassú és fájdalmas elengedés folyamatát.

A veszteség feldolgozása indított el az úton, műveddel Édesanyádnak állítasz csodás, feledhetetlen emléket. Azon gondolkodtam, ez azt jelenti-e, hogy a könyv egyszeri mű? Vagy folytatod az írást, mint terápiát?

Az írást azóta is folytatom. Rengeteg ötlet van a fejemben, melyet örömteli hozadéknak tartok Édesanyám elvesztése óta. A gyászfeldolgozással kapcsolatban is további újító gondolat, érzés foglalkoztat próza formájában, valamint gyermekversek írására, s egy regény elkezdésére is vállalkoztam. A lelkemben legelső helyen azonban most ez a gyászmegjelenítő emlékkötet áll. Az írás számomra egyfajta kegyelmi állapot. S hálás vagyok azért, hogy ezt az eszköztárat használni tudom majd a jövőben is saját magam és remélhetőleg mások számára is… terápiaként.

Kívánjuk, hogy a kötet sokaknak segítsen! Köszönjük az interjút!

Ildikó könyvét a KönyvMogul webáruházban találják meg a érdeklődők.

Az interjút készítette: az Imádom a könyveket csapata

Felülmúlta az elképzeléseimet ez a könyv, elnyerte a tetszésemet, viszont mégsem érintett meg annyira, hogy napok múlva is a történet körül forogjanak a gondolataim. Mindenesetre egyszer elolvasni abszolút megérte.

Az egyszerű favágó Fabyen börtönbe kerül miután a faluja porig égett. Úgy érzi nincs semmi esély a kijutásra, amikor találkozik a különös és mágikus erővel bíró Shinával és szinte azonnal beleszeret. A lány képességeinek köszönhetően hamar kiszabadulnak a rácsok mögül, Fabyent viszont nem hagyja nyugodni kíváncsisága, így Shina heves ellenkezése ellenére is vele tart. Megismerkedik Corinnával és Flannával, a lány testvéreivel, valamint a mogorva Gerrel, aki nem nézi jó szemmel a férfi csatlakozását. Fabyen hamar rádöbben, hogy ahhoz, hogy meg tudja fejteni az igazságot, sok próbatételt és küzdelmet kell kiállnia. De őt ez cseppet sem rettenti meg.

A történet már az elejétől kezdve magával ragadott és lebilincselt. Az események pörögtek, de közben követhetőek maradtak, majdnem minden felmerülő kérdés meg lett válaszolva a könyv végére. A kitalált világ, amiben a cselekmény játszódott nem volt túlságosan elvont, nem ment át nagyon fantasy-be, hanem egy utópisztikus, kissé történelmi, korábbi környezetet tudtam elképzelni. Bár nem sokat tudtam meg erről a világról, de nem is baj. Valahogy engem nem foglalkoztattak a részletei, sokkal inkább olyan dolgok érdekeltek, amik viszont sajnos nem derültek ki. Például az egész varázslás és mágia eredete kicsit kesze-kusza volt. Kíváncsi lettem volna rá, vajon a királynő, hogyan szerezte az erejét. A vége felé ugyan tett az írónő említést erről, viszont pont akkor, amikor minden más mellett ez a dolog eltörpült. Bár lehet ezt direkt szerette volna így a szerző.

Nagyon tetszett, hogy több szemszögből is követhettük a történéseket, mert így mindegyik eseményre, szereplőre elég idő jutott és egyik sem lett túl ragozva. Viszont a karakterek a kb. 400 oldal alatt elég erőteljesen megváltoztak, kivéve Fabyent, aki már a legelején egy új életet kezdett el és a végén is azt folytatta. Főleg a lányokon éreztem ezt és egyedül Flannáról tudom azt mondani, hogy pozitívan. Ő volt a kedvencem és vele tudtam a legtöbb mindenben egyetérteni is. Corinna és Shina ugyan érthető okokból lettek valaki mássá, nekem mégis kevésbé voltak szerethetők a könyv végére. Az utolsó oldalakat olvasva kissé úgy éreztem, mintha nem is ugyanaz a történet lenne, mint amit elkezdtem.

Fabyenre visszatérve, kiválónak tartottam azt, hogy nem vesztette el emberi mivoltát a történések alatt. Nem lett különleges, vagy mágikus hatalommal rendelkező (illetve igen, de az nem befolyásolta őt magát), hanem egyszerű maradt és jelentéktelennek tűnő tetteket vitt véghez. Azok a jelentéktelen tettek viszont igenis sokat számítottak, nélküle az egész szereplő gárda semmire sem ment volna. Véleményem szerint pont így vált hőssé. Ez kifejezetten elvarázsolt a könyvben.

Az egyetlen problémám az volt, hogy az egész elég kiszámítható volt. Természetesen mivel tele volt fordulatokkal, nem tudtam mindegyiket előre megmondani, de több nagyobb csavarra is rájöttem viszonylag az elején. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy néhol sablonosan volt felvezetve egy-két történés és nem ért meglepetés ott, ahol kellett volna.

Összeségében mindenkinek tudom ajánlani ezt a könyvet, ha valaki valami könnyedebb és lendületes olvasmányra vágyik. A mágiát, a varázsvilág és fantasy kedvelőknek különösen élvezetes lehet. Úgy tudom folytatása is van a történetnek, amit mindenképpen el szeretnék olvasni.

Kiadó: Mogul Kiadó

Kiadás éve: 2019

Megvásárolható: A KönyvMogul webáruházban

A cikket írta: Kapitány Csenge

Már most elmondhatom, hogy ebben az évben több, számomra elsőkönyves íróval is sikerült gazdagítani a repertoárom. Az eddigi legnagyobb magyar meglepetés egyértelműen L. J. Wesley: Brooke c. könyve volt.

A történet nemcsak rendhagyó, de nagyon szórakoztató és egyedi is, annak ellenére, vagy éppen azért, hogy tulajdonképpen egy tragikus baleset következményeit mutatja be.

Ahogy azt az értékelésemben is írtam, „egy tragédia árnyékába húzott fel szivárványt”. A sztorinak emiatt alapvetően két oldala lett. Az egyik a baleset miatti bezártság, ami a kómából, a lassú gyógyulásból és a kitartó küzdésből fakad. A másik pedig maga Brooke világa, ami a lány gondolkodásával, viselkedésével és az egész hangulatával egy végtelenül szórakoztató és vicces tereppé változtatja a könyvet. Egyáltalán nem olyan volt, mint amit az ember - vagy legalábbis én – egy ilyen szituációtól várt volna. Váratlan volt, színes és vicces.

Jó ideje már, hogy szemezek az író műveivel és bevallom, nem is ez, hanem a 12 első randi volt a legelső könyv, amit megvettem tőle. A minap azonban váratlanul szembejött velem az egyik közösségi oldalon egy kihívás, amit maga L. J. hirdetett meg. A lényege az volt, hogy az eBook formában kiadott Brooke-ot egy hétig kettőszáz forintért árulja, mert valaki teljes meggyőződéssel állította neki, hogy az olcsóbb eKönyvek több vásárlót vonzanának. Azóta el is telt ez a hét, és nagyon kíváncsi vagyok a kísérlet eredményére. Annyi biztos, rajtam nem múlt a dolog, mert rögtön kaptam az alkalmon, megvettem, és mint látjátok, el is olvastam a történetet. Valamit csak sikerült elérni a hirtelen akció ötletével, mert most mindenképpen meg akarom venni a nyomtatott könyvet is a gyűjteményembe. :)

Nagyon élveztem az olvasást. Annyi meglepetés ért közben, hogy a számolást is feladtam egy idő után. Én tényleg nem erre számítottam. Sokszor hangosan felnevettem, vagy esetenként el is felejtettem, hogy én most éppen az életemért harcolnék, vagy mi a szösz.

Teljesen felpörögtem ettől a pozitív meglepetéstől. Biztos vagyok benne, hogy a másik polcon lévő könyv is rövidesen sorra kerül. Arról nem beszélve, hogy áprilisra érkezik az író legújabb története is, „ami nem a szende kislányoknak íródott”. Naaagyon kíváncsi vagyok. Félek, ez a Könyvfesztivál (is) gallyra vágja a kasszát…

Ha kíváncsi vagy, mit gondoltam a „börtönbe zárt” Brooke-ról még, akkor itt megtalálod az értékelésemet.

A cikk szerzője: Endi_allthatiam_blog

Elvarázsolt és egyből magával ragadott ez a könyv. Nem vagyok nagy rajongója a misztikus, varázsló világról szóló történeteknek, de ez most tényleg elnyerte a tetszésemet.

Angel Ivy Stanford átlagosan éli életét New Yorkban, amikor egy csodával határos módon túlélt baleset után az egész élete megváltozik. Egy olyan közösségben találja magát, ahol végre nem érzi magát egyedül, sem kirekesztettnek, ugyanis kiderül, hogy boszorkány, akárcsak a többiek. Ám az élet ettől függetlenül korán sem olyan egyszerű. A hallhatatlanság és az ereje nem védi meg mindentől, az Ítelőszék pedig még mindig vadászik a boszorkányokra. Angelnek viszont még van valakije, aki a védelméért és szerelme elnyeréséért dolgozik. Az alakváltók királya, Lazarus, sok-sok évszázaddal ezelőtt elveszítette kedvesét, a fiatal Liliant, akivel az Ítészek végeztek. Angel személyében visszatérni látszik régi szerelme, és ezzel úgy érzi, megkapta az új esélyt, hogy újra boldog lehessen és ezt nem fogja veszni hagyni.

Elsősorban azt emelném ki, hogy attól függetlenül, hogy egy varázsvilágot alkot meg az írónő, mégis a valós életben helyezi ezt el, ezzel sokkal életszerűbbé téve a történetet. Abszolút bele tudtam magam képzelni abba, hogy boszorkányok, alakváltók és mindenféle más-más lények veszik körül mindennapjainkat.

Az események az elején pörögtek és fordulatosak voltak, egyre csak többet akartam megtudni, másszóval nagyon tetszett. Humoros, izgalmas, romantikus volt. Jó ötletnek találtam, hogy nemcsak Angel szemszögét ismerjük meg, hanem a többi karakterét is. A szereplők szerethetők, viccesek és sajátosak voltak, bár a boszorkányokról még így sem tudtam meg sok információt, úgy, hogy igazából az egész könyv róluk szólt, viszont véleményem szerint a tovább kötetekben ezekre is sor kerül.

Valamint hálás vagyok azért, hogy az elején a különféle szavak részletesen el lettek magyarázva, nagy segítség volt ez a könyv során. Már az elején tisztázva lett egy-két dolog, így abszolút érthető volt minden.

Az még különösen elnyerte a tetszésem, hogy az eleje egy teljesen másik történetet indít el, amiről azt hisszük, hamar véget is ér. Nekem tetszett, hogy újra és újra felbukkant Lazarus régi szerelmének neve, mert ezzel azt lehetett bizonyítani, hogy két embert, bármennyire is hasonlóak, nem lehet egy kalap alá venni, külön kell őket kezelni. Emellett egy jó konfliktus forrásnak is szolgált véleményem szerint.

Ellenben egy-két dolgot hiányoltam. Elsőként, hogy magáról a boszorkánnyá válásról nem tudtam meg nagyon semmit. Angel szinte egyik pillanatról a másikra hatalmas tudásra tesz szert, de ezt nem részletezte az írónő, hogy hogyan. A másik, hogy nekem egy idő után már túl sok volt az Angel-Lazarus párosból. Lehet, ehhez az is közrejátszott, hogy az alakváltó nem volt szimpatikus és idegesített, mindenesetre szerintem egy-két jelenettel kevesebb is elég lett volna belőlük.

Összességében igazán magával ragadott a történet és kíváncsian olvasom tovább a folytatást. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, mert humoros, lebilincselő és romantikus is egyben.

Kiadás éve: 2016

Kiadó: Mogul Kiadó

Megvásárolható: A KönyvMogul webáruházban a Libri üzletekben, és a Bookline webáruházban.

A cikket írta: Kapitány Csenge

Tegnap a 2041-es könyvfesztiválon, hogy meneküljek a rám tapadó tízezer rajongómtól, és a fejemre boruló új könyvmegjelenések holoképeitől, elbújtam az B-épület karzatán. Ott felfedeztem egy takarítószekrénynek álcázott időkaput, amin átlépve a 2019-es fesztiválon találtam magam. Milyen bájosan puritán világ volt! Az Imádom a könyveket standnál megpillantottam a csapat ifjan lelkes szerzőit, éppen velem, a fiatalabb kiadásommal társalogtak. Egy pillanatra összefontuk tekintetünk magammal, de úgy tűnt, csak én ismertem fel őt. Az ember sokszor vak a saját sorsára.

Újra itt lehettem a csodák világában! Sok könyvre-arcra emlékeztem, újra rádöbbentem a régi világ szépségére. Az emberek színesen öltözködtek, csacsogtak és megvették a nyomdában készült köteteket. Az én időmben már csak azt a könyvet nyomtatták a kiadó standjának minden-az-egyben gépén, amit dedikáltatni akartak. Utána azt is agyszkennelték és visszahasznosították. A csodás túlkínálat az emberiség buja bőkezűségét szimbolizálta. de lehet, hogy egyszerűen csak pazarlás volt.

Elmélkedve léptem a takarító fülkébe, de megváltozhatott a működése, mert 2020-ba, egy évvel későbbre érkeztem. Nem baj, gondoltam, legalább jót csacsogok én is az IK csinos, és ami fő; fiatal írónőivel. Körülnézni sem maradt időm, már várt rám fiatalabb énem, hogy magával együtt visszatuszkoljon a kis kamrába. Ott aztán adott pár pofont az egómnak.

– Itt semmi szükség rád – kiabálta arcomba. – Még csak az hiányzik, hogy húsz évnyi többlet tapasztalattal lenyúld a kapcsolataimat!

– De, de – hápogtam –, nem lehetek ilyen önző.

– Minden, ami te most vagy, az részben itt kezdődött, de ez csakis az én érdemem.

– Hiányzik ez a fiatalos lendület, ez a lelkesedés, amit csak az Imádom a könyveket csapatánál élhettem át.

– Akkor menj szépen haza a saját korodba, nosztalgiázni, itt kettőnknek nincs helye!

Egy felmosónyéllel tartott sakkban, amíg rám zárta az ajtót. A fülke zümmögött én pedig megérkeztem 2041-be, az engem ünneplő hologrammként megjelenő olvasók közé, hogy folytassam a régi nagy fesztiválokról való emlékezést.

Vendégszerző: Andy Baron

„Túl sok a könyv, és túl rövid az élet.”

/Két pasi meg egy kicsi c. film/

Ezennel ünnepélyesen bejelentem, hogy beléptünk a bűvös tízes alá. Mindössze kilenc hét múlva megnyitja kapuit a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál! 25 ország közel 100 neves alkotója, 400 hazai és határon túli magyar író, tudós és művész könyvei várják a Millenárisra érkező sok ezer látogatót. És igen, köztük engem is.

Minden évben egyre hamarabb kap el a nyughatatlan készülődés bizsergető érzése. Ehhez valószínűleg hozzájárul, hogy évről-évre egyre több kiadó, könyv és szerző jelenik meg az eseményen, és a médiának, illetve a közösségi oldalaknak köszönhetően mind nagyobb visszhangot kapnak ezek a könyves fesztiválok. Az olvasók legnagyobb örömére.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én lelkesen készülök az ostromra. Az ember minden hasonló rendezvényen tanul valamit, így én most úgy döntöttem, időben elkezdem. Vadi új bőröndöm már bekészítve a könyvespolc mellé, várja az első bevetést. Eközben én osztok-szorzok - ezúton is köszönöm a matek tanárom buzdító szavait, amit akkor még nehéz volt elhinni, hogy ’higgyétek el, van értelme’ – és próbálom kisakkozni, hogy mennyi könyvet is vigyek magammal dedikáltatni, hogy még a vásárolni kívánt mennyiség is beférjen a hazaútra… a franc megeszi, lehet, nagyobb koffer kellett volna. Már mindegy.

Nézzük csak, meg lesz ez valahogy. De bárhogy is nézem, annyi a jó magyar író, és nekem szerencsére egyre több könyvem van tőlük. Ki kell találnom valamit, jó lenne már egy fix naptár, amin látom, ki mikor lesz ott. Persze mindegy is, mert én, ha tehetem, odaköltözöm négy napra.

Csorognak szépen az infók.  Az írók, kiadók, szervezők, csöpögtetik az újabb és újabb hírmorzsákat, az én helyem meg egyre csak fogy abban a közepes méretű bőröndben. Még jó, hogy vannak kerekei! (Egy pont ide, tavalyi tanúság: baromi nehéz volt az a sok szatyor. Idén már nekem is lesz modern banyatankom, csak a kis virágminta hiányzik, de ilyen legalább nem lesz senkinek. )

Egy szó, mint száz, kezdetét vette a lázas gondolkodás… ha csak azokat a könyveket veszem figyelembe, amiket tudnék dedikáltatni, akkor is közel harminc darabról beszélünk. Csökkenteni kell a létszámot, nincs mese. És el is jutottunk a középdöntőbe. Ki kell találnom, egy megoldást. Azt hiszem, bérelek egy kamiont! Igen, ez jó lesz.

Nem tudom, hogy fogom megoldani életem jelenlegi legnagyobb problémáját, de az legalább vigasztal, hogy ezzel most tutira nem vagyok egyedül! Megígérem, jelentkezem, amint sikerült rájönni a legkivitelezhetőbb verzióra, de ha bárki hasznos tanáccsal tud szolgálni, ne tartsa vissza!

Addig is, mindenkinek izgalmas és kalandos készülődést kívánok!

Megy a matek, megy a matek…

Vendégszerző: Endi_Allthatiam_Blog

Roppantul örülök, hogy elolvastam ezt a kis novelláskötetet. Eleinte kicsit tartottam tőle, mert úgy gondoltam, a rövid, csak néhány oldalas történetek nem igazán az én ízlésemhez passzolnak. Mindenesetre ezzel a könyvvel kapcsolatban tévedtem, mégpedig elég nagyot.

Az írónő novelláival egy olyan világba kalauzolja az olvasót, amiben mindannyian élünk és mégis másképpen látjuk. Életek, kalandok, utazások sorait fedezhetjük fel, melyek olykor szomorúak, máskor vidámak, elgondolkodtatnak, esetleg csak megnevettetnek. Egy kicsit kiléphetünk a saját mindennapjainkból, hogy valaki máséba csöppenjünk és talán még önmagunkra is ismerhetünk egy- kettőben. Ilyen történeteket kíván nekünk bemutatni a Levendulaméz.

A könyv olvasása közben több mindenre is rájöttem, tanultam belőle és elgondolkodtatott. Elsősorban, véleményem szerint, egy nagyon reális, mégis elragadó képet mutattak be ezek a rövid kis történetek az életről, a mindennapokról. Valamelyik elszomorított, valamelyik felvidított, illetve, ha nem is mindig tudtam azonosulni az eseményekkel, akkor is csak úgy jó érzéssel töltött el fellapozni a könyvet és elolvasni egy rövid kis novellát. Könnyed és lendületes volt, egy bánatos történetet, egy boldogabb követett, emiatt végig egyensúlyban maradt minden.

Tetszett, hogy minden egyes novellát, akár a valóságba is bele tudnám helyezni, nem elvont cselekményekkel lettek tele pakolva. Nem mellesleg olvasás közben valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva végig azt éreztem, mintha nyár lenne vagy legalábbis sütne a nap (egyébként, ha kinéztem az ablakon csak egy ködbe burkolózott tájat láttam és még a meleg szobából is éreztem, hogy a hőmérséklet jócskán fagypont alatti). Jól esett a hideg, téli időben egy ilyen nyáriasnak ható olvasmány.

Egyetlen nagyobb problémám volt, mégpedig az, hogy egy-két novella nekem túl rövidre sikeredett. Úgy értem pár oldal alatt nem ismertem ki magam néhányuknál, nem tudtam kik a szereplők vagy éppen mégis mi közük egymáshoz, illetve sokuknál a befejezés is nyitva maradt. Ez lehet direkt volt, viszont mivel nincs folytatásuk, olyan félkésznek hatottak.

Illetve a könyv körülbelül kétharmadánál olvashatunk egy szótárt, ami nagy segítségünkre lehet az azt követő novellákhoz, mert sok olasz kifejezést tartalmaznak. Meg kellett volna cserélni a két nyelv sorrendjét, először az olaszt és aztán a magyart mellé írni, mert így nem kevés időt töltöttem azzal, hogy megtaláljam mindnek a jelentését.

Összeségében viszont elnyerte a tetszésemet és melegen ajánlom mindenkinek, akinek jól esne egy kis feltöltődés és könnyed olvasmányra vágyik. A Levendulaméz tökéletes erre a szerepre, nemcsak télen, hanem egész évben.

Kiadás éve: 2016

Kiadó: SZOLKER Bt.

Megvásárolható: A KönyvMogul webáruházban

A cikk szerzője: Kapitány Csenge

Mindig nehéz egy kicsit, ha egy általad kedvelt író valami egészen mást tesz le eléd, mint amit megszoktál és megszerettél tőle.

Nincs ez másképp akkor sem, ha kedvencről van szó, aki mögött már olyan hegynyi könyvkupac tornyosul, ami elég bizonyíték arra, hogy amit kapsz, az nem lehet rossz.

Ez volt a helyzet J. R. Ward legújabb sorozatindító köteténél is, a Perzselő vágynál. A Maxim kiadó gondolt egy merészet és megvásárolta a jogokat, karácsony előtt ki is került a polcokra a könyv. Természetesen nekem ez a lángoló csoda kellett a polcomra, ez nem volt kérdés.

Ha maga az író ismeretlen lett volna, akkor is felfigyelek erre a gyönyörűségre, hisz a borító magáért beszél, nagyon jól el lett találva. Bónuszként a színei is tökéletesek, nagyon szeretem ezt az összeállítást. Ezen kívül, aki olvasott, vagy csak tartott a kezében a Maxim kiadótól könyvet, az tudja, hogy náluk „duplaborító” van, így a belső részt kihajtva egy második – jelen esetben is gyönyörű – borítót kapunk. Egyszerűen imádom.

Aztán elkezdtem olvasni. Tudtam is, hogy mire számítsak, meg nem is… Ward könyvei közül eddig, nem meglepően 99%-ban fantasy történeteket olvastam, így kíváncsian vágtam bele azzal a tudattal, hogy itt bizony nem lesznek sem vámpírok, sem egyéb lények az utcasarkon.

Lánglovagok. A tűzzel harcoló, életeket mentő, fáradt, tragédiákat magukkal cipelő, mégis elhivatott és elszánt tűzoltók viszont igen. És meg is kaptam, amit szerettem volna. Egyenesen bele a képembe. Nesze neked tragédia, dráma, fájdalom, élet és halál. Az írónőnek megint sikerült egy olyan összetett világot megálmodnia, ami nem egyszerűen romantikus, vagy erotikus, izgalmas meg kalandos, neeem! Felejtsük el a kliséket. Képzeletben tegyünk a kis edényünkbe egy csepp forró romantikát (mert az persze kell bele), aztán adjunk hozzá egy-két elég beteg és gonosz embert, akik szerint a tűz pont megfelelő arra, hogy mindent elemésszen, szórjunk bele néhány szexi (mert miért ne?) és elszánt tűzoltót, akik bármikor felveszik a kesztyűt a lángok ellen, akár az életüket is kockára téve. Végezetül pedig adjunk hozzá egy kellően morcos, de elég bátor és tökös nyomozót, aki ha a tűzzel már nem is harcolhat, de minden mással igen, és meg is teszi. Jöhet még bele az a bizonyos titkos összetevő, aztán jól keverjük össze, és kész is a tökéletes „első fejezet” egy olyan történethez, ami véleményem szerint ismét világhódító útjára indul. És meg is hódítja, ha minden segítséget megkap hozzá. Bízom benne, hogy a folytatást is megkapjuk és hiszem, hogy a kiadó mindent megtesz, hogy az még tökéletesebb legyen.

J. R. Ward ismét különlegeset alkotott. A történet rengeteg meglepetéssel és izgalommal ajándékozott meg, és millió lehetőséggel a folytatásra. Alig várom!

Itt bővebb értékelést is olvashat, akit nem rettent vissza egy picit spoileresebb vélemény.

Vendégszerző: Endi_Alltahtiam_Blog

Lassabban haladtam ezzel a könyvvel, mint ahogyan először azt elképzeltem. Úgy voltam vele, mivel kevesebb, mint 90 oldalas a történet, hamar kiolvasom, de körülbelül 1 héten keresztül forgattam a kezemben. Mégpedig azért, mert minden fejezet, rész, gondolatmenet után meg kellett állnom egy picit.

Elgondolkodtam a szavakon, mondatokon és közben rengeteget tanultam. Az életről, a világról, a környezetemről. Rengeteg minden megváltozott bennem a könyv hatására: a gondolataim bizonyos dolgokról és az élethez való viszonyom. Nem tudok mostantól nem úgy gondolni az esőcseppekre, mint az éltető Nap segítőire (eltekintve attól, hogy mióta kiolvastam a könyvet, nem esett). Hogy a sötétségnek is szüksége van fényre és szeretetre, illetve nem kell rá úgy tekinteni, mint a megtestesült gonoszra, csak azért, mert ez a sztereotípia alakult ki róla. Rég tapasztaltam már ilyen gyökeres változást magamban egy könyv után.

Az elején nem egészen értettem, hogy az első két fejezet mégis hogyan kapcsolódik egymáshoz (az egyik két fiú beszélgetését és megfigyeléseit írta le, a másikban pedig a sötét és a világos festékek beszélgetnek egymással a papíron, illetve azzal a személlyel, aki őket alkotta). Gyorsan kiderült, hogy az egyik fiú (Kova), történeteket ír és a második fejezet, pont az egyik irománya volt, amit felolvasott. Az egész könyv alatt leginkább egy dologra voltam kíváncsi: Vajon hány éves lehet ez a bizonyos Kova? Néhol úgy éreztem 10-12 éves, valamikor ennél is kisebb, és néhányszor pedig 14-15 is lehetett számomra. A cselekedetei nem mindig ugyanarra a korra utaltak, de az kétségtelen, hogy nagyon bölcsen gondolkodik. Tanul a hibáiból és megpróbálja a pozitív oldalát meglátni a dolgoknak. Valamint a világot szívesen tekinti meg más szemszögekből, mert végül is mindenkinek más az élete, más a környezete, senki sem egyforma és ő pontosan ez iránt érdeklődik.

Szeretnék én is hasonlóvá válni. Olyasvalakivé, aki próbálja a szépet megkeresni a rossz dolgokban, aki csak a jelenre koncentrál, és nem idegeskedik az előtte álló feladatokon, hanem amikor azok szembejönnek vele, akkor nyugodtan próbálja megoldani őket, anélkül, hogy pánikba esne. Kova kitudott a saját feje által kreált „börtönből” jutni, mert rájött, hogy az egyedüli akadály saját maga. Minden fejben dől el. Legtöbbször észre sem veszi az ember, hogy azért nem jut előrébb az életben, azért nem fejlődik, mert saját magát gátolja. Nem bízik önmagában és nem hisz önmagának.

A kedvenc történetem, a nem túl fényesre sikerült iskolai színdarab előadása volt (a címe az volt Hatalmas égés, de kinek?). Nem azért, mert jó volt olvasni, ahogyan azok hárman, akik tűzön-vízen keresztül kitartottak a munkájuk mellett, megszégyenültek, hanem mert ezzel tudtam a leginkább azonosulni. Átéreztem a fájdalmukat, de nem a leégését, hanem a cserben hagyásét. Többek között ezért nem szeretek annyira csoportban dolgozni az iskolában. Egyrészt a munka nagyrésze legtöbbször rám hárul, míg a többiek jót nevetgélnek, aztán amikor be kéne mutatni az elvégzett feladatot, hirtelen mindenkinek inába száll a bátorsága, és hagyják, hogy egyedül küzdjek meg vele. Rengetegszer megtörténik, hogy az ember bele teszi szívét-lelkét, mindent megtesz, hogy jól sikerüljenek a dolgok, aztán pedig néhány másik személy miatt az egész tönkremegy, mert ők ezt szórakoztatónak tartják. Becsültem Kovát azért, mert felszólalt és elmondta a véleményét ezzel kapcsolatban. Ez egy igazán bátor tett volt tőle.

A Bácsi „terrorizálása” is egy jó példa arra, hogy ha az ember kedvesen bánik azzal, aki vele rosszul és durván, egy idő után a bántalmazó be fogja látni, hogy felesleges erőszakot alkalmaznia (bármilyen formában). Sokkal jobban jár mindenki, ha szeretettel fordulunk a másikhoz. Illetve, valakinek mindig az elsőnek kell lennie a bocsánatkérésben. Ne ragadjunk le ott, hogy most az, aki először enged, gyengébb lenne, mint a másik. Tegyük meg mi az első lépést, és ne várjunk másra.

Az egyetlen karakter, akiről jóval többet szerettem volna megtudni, az a rejtélyes másik fiú, akivel Kova a jégmadarat figyelte. Először úgy gondoltam, talán ő is egy belső hang, mint a tündér, de később a cselekedeteivel elég valóságos személynek hatott, mégis jóformán alig tudtam meg róla valamit. Vajon barátok csak Kovával, esetleg testvérek? Ha nem a suliból ismerik egymást, akkor honnan? Miért fontos nekik annyira az a madár a hídon és mi több, miért nem együtt látják, ahogyan az végre lebukik onnan? Leginkább emiatt gondoltam, hogy az a srác nem egy elő ember, mert a végén, a nagy pillanatnál, nem volt jelen. Talán eltűnt, mert Kova megbizonyosodott abban, hogy jól ír és megváltozott, ezért nincs szüksége tovább a másik fiú figyelmére, vagyis szertefoszlik a képzeletében. De ezek már csak az én spekulációim és valószínűleg örökre megválaszolatlanok maradnak számomra.

Összességében magával ragadott a könyv, megváltoztatott és felnyitotta a szememet sok mindennel kapcsolatban. Remélem a kis fényszikra egyszer majd ténylegesen beragyogja ezt a világot. Szerintem ez egy remek, elgondolkodtató olvasmány lehet mindenkinek, viszont én leginkább a 10-14 éves korosztálynak ajánlanám.

Kiadó: Magánkiadás

Megvásárolható közvetlenül a szerzőtől.

A könyv olvasása alatt különféle érzelmek kavalkádja tombolt bennem. Az elején az izgatottság és a lelkesedés hajtott, minél többet akartam megtudni a karakterekről, illetve a történetről, de aztán unalom költözött a lelkembe és végül csak egy nagy csalódással tudtam letenni a könyvet.

A történet röviden egy Max nevű emberről szól, aki egy űrállomáson dolgozik takarítóként, mindennapjai pedig nem túl érdekesek. Minden vágya az, hogy beutazza a galaxist, letelepedjen egy bolygón, majd békében és boldogan éljen, amíg meg nem hal. Az élete gyökeresen megváltozik, miután egy rákent gyilkosság után, tagja lesz egy ellenállásnak, amely a Xendon bolygót szeretné felszabadítani. Így Max hamar egy háború közepén találja magát, amely kitartást és áldozatokat követel. Hirtelen fontos lesz a személye, új barátokat szerez és veszélyes kalandokon, küldetéseken vesz részt. Ám az élet nem ilyen egyszerű, és Max is mindössze csak egy ember. Vajon képes lesz megbirkózni a rá váró nehézségekkel?

Nagy rajongója vagyok a Csillagok háborújának, így nem csoda, hogy rögvest magába szippantott ez a történet is, ami ugye szintén a galaxisban játszódott és nemcsak emberek szerepeltek benne, hanem mindenféle más lények is. Tetszett, hogy a főszereplő alapvetően nem volt „hős”. Nem volt szuperereje, nem tett előtte semmit a világért, mindössze egy átlagos karakter volt, egy ember, akit lenéztek. Olvasva a gondolatait, a naplóját megdöbbenve figyeltem fel rá, hogy az író milyen „jövőt” jósol az embereknek, amin érdemes elgondolkodnunk. Bár ezzel kapcsolatban jó pár kérdés megválaszolatlan maradt bennem, de erre még a későbbiekben visszatérek. A többi karakterrel is meg voltam elégedve, különböztek egymástól, mindenkinek meg volt a maga szerepe, bár néha nem pontosan tudtam őket magam elé képzelni, és sajnos csak a könyv végén fedeztem fel, hogy található ott egy „élőlény-mutató”. Ha ezt hamarabb tudom, akkor talán könnyebben ment volna a megjelenítésük.

Max csatlakozása az ellenállókhoz egy ugyan kiszámítható lépés volt, de maga a felkészülés fantasztikusan volt megírva. Miért? Mert a legtöbb filmben, könyvben a karaktereknek mindig minden olyan gyorsan és könnyen megy. Itt Maxnak rengeteget kellett gyakorolnia, és az első éles bevetésen sem sikerültek prímán a dolgok, de ettől volt valóságos. Sokszor komolyabban is megsérült, szinte mindig az életét kockáztatta. Valamint sok idő kellett ahhoz, hogy megtervezzék a következő lépésüket. Ez nekem nagyon tetszett, mert így olyan érzésem volt, mintha én is a részese lennék az eseményeknek. Az elején azt gondoltam, hogy Lydia és Max valahogyan mégis rátalálnak egymásra, de nagyon örülök, hogy végül nem így történt. Túlságosan kikövetkeztethető lépés lett volna a szerelmük, valamint szerintem a barátságuk is így sokkal szebb és mélyebb volt. A kemény csaj szerepe nekem néhol elég viccesre sikeredett, mert az én képzeletemben valahogy mindig is egy udvarhölgy stílusát és megjelenését képviselte Lydia, aki legyezők helyett fegyvereket tartott a kezében.

Viszont sajnos nekem a könyv nagy része, mint már írtam, nem volt igazán izgalmas. Főleg azért, mert az egészet egy naplón keresztül olvashattam, tehát egy szemszögből. Sokkal közelebb tudtam a főszereplőhöz, a napló írójához, kerülni, mert a belső világába, gondolataiba is betekintést nyertem. Ekkor jön a „DE”. Ebben a könyvben rengetegszer küzdöttek, harcoltak, különféle izgalmas bevetéseken vettek részt, amik nem kis veszéllyel jártak. Én, mint olvasó, együtt izgultam volna a karakterekkel, főleg a főhőssel, de nem igazán tudtam. Mivel a napló írójának élményeit olvashattam, értelemszerűen neki kellett azokat elmesélnie, ebből adódóan ő túlélte, megúszta a bonyodalmakat (például, ha foglyul is esett, sikerült kijutni), így nem izgultam érte, mert tudtam semmi vagy alig történt vele valami.

Ami viszont kissé elszomorított, az az volt, hogy a főszereplő nagyon megváltozott a történet alakulása közben, mégpedig negatív irányba. Az elején úgy gondoltam Max egy amolyan „megfigyelő” típus, aki szereti csöndben, távolról szemlélni a dolgokat és inkább elkerüli a konfliktusokat, mintsem beleáll, de úgy tűnik rosszul hittem. A könyv végére számomra Max durvává és erőszakossá vált, aki néha indokolatlanul kapta fel a vizet.

Összességében, bár kissé csalódottan tettem le a könyvet, mégis azt kell mondjam tetszett, mert humoros, részletes és hiába játszódott távol a Földünktől, olyan bolygókon, illetve űrállomásokon, amik nem biztos, hogy léteznek, mégis maradt benne valami valóságos, élethű. Tinédzsereknek, fiatal felnőtteknek, valamint az örök Sci-Fi és akció rajongóknak ez egy remek olvasmány lehet.

Kiadó: Mogul Kiadó

Kiadás éve: 2017

Megvásárolható: a KönyvMogul webáruházban.

A cikk szerzője: Kapitány Csenge