Nagyon nehéz dühösen megtalálni a megfelelő szavakat, és cenzúrázva, szigorúan objektíven leírni a tényeket. Bevallom, nem sokszor sikerül, de nem is bánom, mert ez adja egy cikk hitelességét: a téma iránti szenvedély (na meg a nyers stílusom). Alapvetően soha nem akartam "bloggerkedni", meg akartam hagyni az írást a szerzőimnek, hiszen az én szenvedélyem a szerkesztés. Aztán, amikor őszinte, vak szenvedéllyel elkezdtem feltérképezni a hazai könyves világot, valami elpattant bennem. Kikívánkoztak az indulataim, de nem engedhettem meg magamnak, hogy azok kerti slagként elszabadulva véget vessenek a karrieremnek. Bár megnyitottam a csapot, de igyekszem csak csepegtetni a szakmáról szükséges tudnivalókat. Most viszont, kérlek, nézzétek el nekem, mert egy picivel több vizet fogok engedni a megszokottnál.

Ha péntek, akkor kiadó találkozó a kedvenc kávézónkban, de sikerült előbb indulnom, így gyorsan útba ejtettem a Librit. Ezúttal céltudatosan mentem: Sally Rooney: Normális emberek, (21. Század Kiadó). Kivételes izgatottsággal csaptam a kemény borítós könyvet a hónom alá („Húha, jó drága lehetett a nyomda!”), hiszen hatalmas reklámot kapott, és friss molytagként konstatáltam, hogy szuper hazai értékeléseknek is örvendhet. Végre egy borító, amin nem falják egymást; duplán megvett. Nagy mosollyal iparkodtam a többiekhez, közben pedig az eheti blogbejegyzésen agyaltam: kiadókeresés menete, szerzői jogok, vagy szerkesztő és korrektor közti különbségek? „Majd megszülöm.”

Hazafele a metrón már nem tudtam fékezni a kíváncsiságomat, így nagy lelkesedéssel hivatalosan is elkezdtem a hétvégémet. Egészen a hetedik oldalig sikerült türtőztetnem magam, amikor kiszaladt a számon: Ez meg mi a f*sz?

Mielőtt folytatnám: Nem vagyok egy Olcsó János, főleg ha irodalomról van szó, így havi szinten becsúszik egy-két könyv. (Upsz.) Bár szakmabeliként nagyon nehéz (már-már lehetetlen) kikapcsolni a „hibakereső funkciót” és maradéktalanul átadni magam a szórakozásnak, mégis, ha jó a sztori, befogom a háttérben okoskodó Reni száját. Tisztában vagyok azzal, hogy nem létezik tökéletes könyv, a legnagyobb bestsellerekben is vannak elütések, szóismétlések, tördelési hibák, de ettől szép az egész; nem vagyunk tökéletesek. Nem írok kritikákat sem, és csak akkor csillagozok egy könyvet, ha tetszett.

Ez meg mi a f*sz?

Ugye most csak szórakoztok velem?

Nem fogom túlfogalmazni: egy borzalmasan lefordított könyvet kaptam, ami nem járt sem szerkesztő, sem pedig korrektor kezében. Nem, most nem a szerkesztő, hanem az olvasó beszél belőlem, aki négyezer forintot költött erre a szarra. Megfogadtam, hogy alázattal egyengetem a karrieremet, minden nézeteltérést tisztelettel kezelek és soha senkit nem nevezek nevén a cikkeimben. Végzet, Karma, bocsássatok meg nekem, de ez most nem fog menni!

„Nem volt szép dolog, jegyzi meg.

Figyelj, elég részeg voltál.

Ez nem kifogás.

És totálisan be voltál tépve, amire csak később jöttem rá.

Ja, úgy éreztem magam, mint egy támadó.

Connell ezen felnevet.” - Legalább valaki tud ezen nevetni.

Hibás dialógusok, logikai hibák, nehezen követhető leírások (feltételezem, ezek mind rendben vannak az eredeti műben), és csak a huszonnyolcadik oldalig jutottam. Hogy engedhettek meg magatoknak egy megszerkesztetlen könyvet? Mit szólna ehhez a szerző? 

Két alternatíva fogalmazódott meg bennem: vagy az én szaktudásommal vannak hatalmas problémák, vagy elkezdtek felárazott szemetet osztogatni a könyvesboltokban. Ez utóbbira tippelek, ugyanis e hónapban ez a második szép borítóba becsomagolt tüzelő. Beth O’Leary: Az ágybérlő, (General Press Kiadó). Szintén zenész, a diagnózis ugyanaz: én fizettem érte, de ti nem fizettetek a munkafolyamatokért. Egy idegen nyelvű kéziratnál nem elég a műfordítás (mondván, hogy bocsika, ezt már egyszer megszerkesztették).  Ugyanúgy végig kell menni még egyszer a lépéseken, hiszen a fordításkor lényegében egy új mű születik.

Sír a hazai kiadók szája, mert nem jók a fogyási számok. Az emberek szép lassan már nem invesztálnak pénzt a kortárs irodalomba, szerzőkbe, kiadókba, mert ők sem teszik meg ugyanezt. Egy mutatós díszdobozba csomagolt vackot árusítotok, amit bár egyszer, kétszer, akár háromszor is meg fognak venni, de eljön az a nap, amikor vállrándítva hátat fordítanak nektek, és a torrent oldalakat veszik majd célba. Vagy már eljött ez a nap?

Kedves fent említett kiadók! Ez meg mi a franc volt?