Készítettem már interjút elsőkönyves íróval, és olyannal is, aki a sokadik könyve megjelenését ünnepelte. Olyannal azonban még nem, aki szó szerint az első szárnypróbálgatásainál tart. Azt hiszem, ezt az interjút éppen az teszi olyan különlegessé, hogy interjúalanyomat minden új, izgalmas első benyomásként éri, amivel találkozik. Büszkeséggel tölt el, hogy Tia Mahallt az én kérdéseimre válaszol először, mióta néhány hete felfedte magát az olvasóközönség előtt.

Nemrég egy nagyon őszinte cikked jelent meg az 1000konyv.blog.hu oldalon, amiben tulajdonképpen azt üzented: „Helló, világ, itt vagyok, belevágok!” Mennyire volt nehéz, hogy már így, első megjelenésre is a legbensőbb gondolataidat tártad fel az olvasók előtt?

Kilépni az ismeretlenbe sosem könnyű. Minden olyan bizonytalan és képlékeny. És bár tudod, hogy ehhez is, mint mindenhez idő kell, azért reméled, hogy inkább hamarabb kapsz választ a kérdéseidre, mint később. Arra, hogy a legbensőbb gondolataimat tártam fel, nem is tudom, mit mondjak. Én nem így éreztem. Nap, mint nap találkozom azzal, hogy mennyi szerző próbál eljutni az olvasóihoz és milyen soknak nem sikerül. Az akadályok, amik egy része az információ hiányából fakad, másik része pedig a szokásos problémákból ered, amik később is jelen lesznek, nekem sem könnyítették meg a dolgom. Úgy döntöttem, hogy őszintén és teljes valójában akarok jelen lenni. Mi több, eltökélt szándékom, hogy ezzel a kitárulkozással segítsek a jövőben azoknak, akik velem egy cipőben járnak. Ezért is írtam le mindent, amit gondolok, érzek, hogy lássák, nincsenek egyedül.

Szerzői név alatt futó blog, írói oldal a közösségi oldalon. Ezzel visszavonhatatlanul megmutattad magad, mint Tia Mahallt író. Aki rákeres a nevedre, meg fog találni. Mit érzel ezzel kapcsolatban? Mérföldkőnek érzed? Izgatottá tesz vagy kis feszültséget generál benned, hogy mostantól nyilvános tevékenységet végzel?

Talán ezek mind egyszerre! Szeretném, hogy rám találjanak, és baromi izgatott is vagyok emiatt, de bennem van a feszültség, hogy mi van, ha nem? Hogy fogok érezni, ha nem találnak meg, vagy ha igen, akkor mi lesz, ha nem tetszem? De azt hiszem, ez is kell ahhoz, hogy mindig jobb akarjak lenni. Szeretnék örökké önmagam maradni, de persze nagyon vágyom rá, hogy ez tetszen másoknak is. Végül is ez vezetett el odáig, hogy most itt legyek.

Megalkottad az írói nevedet, és külföldi csengésű álnév mellett döntöttél. Azt tudjuk rólad, hogy civilként is a könyvek nagy rajongója vagy, és több, könyvekkel foglalkozó oldalon, csoportban is aktívan tevékenykedsz, így biztosan nem ismeretlen számodra az írói nevekkel kapcsolatban újra meg újra mozgásba lendülő vitakör. A külföldi név sokszor könnyíti vagy épp megnehezíti a hazai szerző életét. Miért választottál külföldi hangzásút?

A szerzői nevem nem külföldi hangzású név akart lenni. Olyat szerettem volna, amiben az előző életem is benne van, de külön választható a privát életemtől. Abban biztos voltam, hogy ezt a kettőt nem szeretném összevonni. Keresgettem, próbálgattam a lehetőségeimet. Feltételezem, mindenki így kezdte pályafutása elején, aki nem a saját nevén alkot. Persze jól csengő névre vágytam. Aztán egyszer csak ott volt leírva előttem egy papírfecnire: Tia Mahallt. Imádtam! Viszont rögtön tudtam, hogy a hangzása miatt meg fogom kapni ezt a kérdést előbb vagy utóbb. Próbáltam formálni, de mindig hozzá kanyarodtam vissza. Nekem ő volt megírva. Én Tia Mahallt vagyok.

Az első lépéseket teszed meg éppen. Ha választanod kellene egy dolgot, amire a legnagyobb nehézségként tekintesz, és egyet, amit a legkönnyebbnek gondolsz a helyzetedben, mi lenne az?

Hú, jók a kérdéseid! Én pedig nem könnyen válaszolok bármire röviden. Pedig esküszöm, nagyon próbálkozom. Sok minden jutott most hirtelen az eszembe. Az előttem álló millió ismeretlen dolog, az anyagiak, az időhiány, ezek mind nehéznek ígérkeznek. A leginkább mégis az feszélyez, hogy milyenek leszek a történeteim az olvasók szemében. Itt a legelején ezt mondanám a legnehezebbnek. A legkönnyebbet egyszerű megválaszolnom. Amikor végre leülhetek egyedül, bezárva minden ajtót, kizárva mindent és mindenki mást és próbálva az ujjaimmal lépést tartani a fejemben rohanó filmmel végre írhatok.

A többkönyves, tapasztaltabb íróktól sokszor elhangzik, hogy aki író szeretne lenni, az kemény fába vágja a fejszéjét. Mit gondolsz? Te vajon helyesen méred fel az íróként való érvényesülés felé vezető utat?

Szeretném hinni, hogy igen! Én magam is ezt gondolom. Már most érzem és látom azt a kemény fát, de hiszek benne, hogy képes leszek megmunkálni. Csak meg kell tanulnom jól használni a fejszét. Ehhez pedig jó tanárokra és egy igazi, erdőben megedzett favágóra van szükségem.

Az 1000konyv.blog.hu-ra írt cikkedben utalsz egy-két „szuperjó barát”-ra, akiket elő tudsz venni, amikor segítség kell, visszajelzést szeretnél kapni egy-egy írásoddal kapcsolatban. Kik ezek a barátok és miért hallgatsz annyira a visszajelzéseikre? Mondhatjuk, hogy minden kezdő írónak szüksége lenne hasonlókra?

Inkább szüksége VAN. Kik ők? Az én váram, horgonyom, háttérvárosom, az erő, ami velem van. Miattuk vagyok itt. Mindig számíthatok rájuk. Ők a szemem, amikor már nem látok, a kezem, amikor már a sajátom csak kapkod össze-vissza, és a jelzőtáblák az utamon, amik a helyes irányba terelnek. Ők a lelkem ikertesói, akik látják, amit az én fáradt szemeim már nem. Örökké hálás leszek, hogy vannak nekem! És igen, mindenkinek szüksége van ilyen emberekre.

Azt már tudjuk, hogy a fejedben régóta forognak a filmek, ugyanakkor azt mondtad, először féltél erről bárkinek is beszélni. Úgy érezted, hogy ez a fajta fantázia hátrány? Az emberek nem értik meg azt, aki történeteket talál ki? Ezek szerint akkor nem értik meg az írókat sem?

Ó, szó sincs erről! Egyszerűen gyerekkoromban nem olyan emberek vettek körül, akik ezt megértették volna. Húsz, vagy harminc évvel ezelőtt nem mindenki tudta értékelni, vagy csak érezni azt a fantázia világot, ami bennem volt. Egy viszonylag szűk közösségben nőttem fel, ahol szimplán fura voltam. Mindent másképp láttam, mindenre olyan válaszom volt, ami senki másnak, egyedi látásmódom volt már akkor is. Ha pedig nem találsz olyan embert, aki azt látja, amit te, akkor előbb-utóbb visszahúzódsz a saját csendes (vagy annyira nem is csendes) világodba és nem engedsz be senkit. Mert nincs szükséged a rád aggatott bélyegekre. Nekem ez volt az utam, most találtam meg azokat, akiket előtte hiába kerestem.

Szeretnéd, ha az olvasók megismernék, mit írsz, hogyan írsz, ezért úgy döntöttél, részenként eléjük társz egy történetet. Ez A Jövendölés sorozat, aminek az első fejezete (Egy jóslat születése) már olvasható a blogodon. Mesélj erről! Miért választottad ezt a megoldást? Hogyan döntötted el, a fejedben lévő történetek közül, melyiket ajándékozod az olvasóknak?

Azt már említettem, hogy nekem nagyon fontos az olvasók visszajelzése. Azt viszont csak akkor kap az ember, ha van miről. Ezért döntöttem amellett, hogy megmutatom nekik valamelyik írásomat. Az a kérdés, hogy ez melyik legyen, nem is volt olyan egyszerű, mint elsőre gondoltam. Több megkezdett történetem is van már „papíron”, ezek pedig elég sokfélék. Elsőként tehát azt kellett kitalálnom, hogy fantasy-t vagy más zsánert válasszak, esetleg olyat keressek, amiből már egy jelentős rész le van írva, vagy, amin még dolgoznom kell. Az is fontos, hogy A Jövendölés fejezetei nincsenek hivatalosan szerkesztve. Csak én és a „szuperjó barát”-aim nélkülözhetetlen tanácsai vannak benne. Talán nem is én akartam őt, hanem A Jövendölés engem. Utólag vettem észre azt is, hogy a címe milyen érdekesen passzol a helyzethez. Szóval tuti, hogy ez nem volt véletlen!

Most tehát Tia Mahallt neve már napvilágra került. Hogyan tovább? Mi lesz a következő lépés?

Ezen a kérdésen mosolyognom kell. Mert természetesen azonnal akarom a következő és az azt követő lépést is, de ugye, ez nem így működik. Éppen azon dolgozom/dolgozunk, hogy A Jövendölésből a következő fejezet is kikerüljön a blogra. Ezen kívül kedvet kaptam több novellapályázathoz is. Így hébe-hóba egészen más történetekkel is foglalkozom. Szerencsésnek érzem magam, mert ha jön egy ötlet, és akad annyi időm, akkor hipp-hopp ki tudom írni magamból. Jelenleg kicsit több szabadidőm van, mint eddig, mert egyébként természetesen dolgozó nő vagyok. Remélem, hogy ez egy darabig még így marad, mert nagyon sok mindent szeretnék még leírni!

Utolsó kérdésemet bocsánatkéréssel kezdem, mert most bizony el fogok árulni egy kis háttértitkot az interjú születéséről. Amikor ugyanis arról beszéltünk, hogy az interjúhoz jó lenne egy kép rólad, te picit hezitáltál. Ezek szerint van, amit még szoknod kell? Mondjuk szemtől-szemben megmutatni magad az olvasóknak?

Nem tudom, erre a kérdésre mi a pontos válasz. Van benne ez is, az is. Mennyire hangzik bután, ha azt szeretném, hogy azért kedveljenek meg, amit adok, nem pedig azért, aki vagyok?

Köszönöm az interjút és sok sikert kívánok neked!

Megjegyzés: Az interjú véglegesítése óta tudomásomra jutott, hogy A Jövendölés második része július 1-én lesz elérhető az olvasók számára. Addig is figyeljétek Tia blogját és olvassátok el az első részt!

Az interjút készítette: Nyíri Abigél