Csabai Márk nevével először 2015-ben találkoztam. Már akkor megjegyeztem magamnak a fiatal író nevét, mert érdemes odafigyelni rá. A Hatlövetű című regényét még a megjelenés évében olvastam. Ebből kiindulva, nagy időbeli hátralépést téve, egy korábbi művét vettem most a kezembe: Hadd lássam, mekkora a különbség a két írás között.

Történetünk főhőse egy fiatal budapesti „csibész”, aki Barabás Viktor névre hallgat, és rendkívül jó érzékkel tud igen nagy bajba keveredni. Kalandozásai során megjárja az alvilág különböző stációit, miközben minden rázós helyzetben szem előtt tartja, hogy ő tulajdonképpen nem ide való, hiszen ízig-vérig jófiú.

Az alap sztori tehát egyáltalán nem hétköznapi. Viktornak meg „kell” mártóznia a szervezett bűnözés szennyvizében. Ugyanakkor a főszereplő egyszerű „hazai gyerek” stílusa, és a történet nagy részének helyet adó jól ismert pesti utcák nagyon is hétköznapivá, szerethetővé, teszik a történetet. Viktor olyan főhős, akiről az olvasó valóban el tudja hinni, hogy létezik, ő az a srác, aki a szomszéd lakásban lakik, és egyszerű csibészes szétszórtságában keveredik egyik zűrből a másikba. Mert zűr akad elég, főhősünk sorozatos slamasztikákba keveredik, de szerencséjére nincs egyedül. Az író színes egyéniségeket adott mellé társaságul, ráadásul gondosan elrendezte azt is, hogy a történet előrehaladtával mindegyikükről kiderüljön valami, ami más megvilágításba helyezi őket.

Van itt tehát ellentmondás és újdonság dögivel, akárcsak akció, ami élettel tölti meg az egész történetet, és viszi magával. Na és persze ott van még a humor is.

Egy interjúban Márk stílusát Rejtő Jenőéhez hasonlították. Aki ismeri – és szereti – a Rejtő-féle könyveket, az erre azért felkaphatja a fejét. Én is így tettem, és azzal a szent elhatározással vettem kezembe a könyvet, hogy ezt a stílusegyezést leellenőrizzem. Aki ezt a hasonlatot alkotta, nem beszélt a levegőbe. Márk könnyed, fricskás humora, és a szemléletes leírásokkal elénk tárt komikus helyzetei valóban Rejtőt idézik. Márk ösztönösen adja a humornak azt a fajtáját, amit minden ember egy pillanat alatt magáévá tud tenni, és elképzelve a helyzetet, nagyokat röhög rajta. Én pedig egyszerűen imádom, hogy a történet tele van komikus jelenetekkel.

Na de hogy ne csak pozitívumot mondjak, ejtek néhány szót egyéb dolgokról is. Egy picit nehézkes volt, a „csibészes naplóban” a történet dinamikája, mert azt nem éreztem egységesnek. A humorral ellentétben, ami folyamatosan egy szinten mozgott, az izgalmas jelenetek időnként megakadtak, és volt, hogy hosszabb időn keresztül csak a piti bűnözői hétköznapokat „éltük”. Az igazán izgalmas rész a történet közepétől indult, amikor a helyszín Rómába került át. Onnantól nem volt megállás, és az üldözések, erkélyről ugrálások, röpködő golyók sorában pont azt kaptam, amire vágytam: hogy nem akarom letenni a könyvet. Itt-ott jól jött volna némi magyarázat, egy kis plusz infó, mert nem volt teljesen érthető végül mi-hogy alakult úgy,ahogy.

Például egy baleset után, hogyan lehetséges, hogy a következő képkockában már delikvenseink egy koreai bűnözőnél ébrednek? Jó lett volna ehhez egy kis adalék.

A szereplők közül két személynél éreztem úgy, hogy több szerep jut nekik, aztán egy kis csalódással vettem tudomásul, hogy nem, ez bizony ennyi volt. Egyikük korán meghalt (pedig esküdni mertem volna, hogy még visszatér), másikuk feltűnéséről pedig romantikus szálat feltételeztem, így aztán kicsit furcsálltam, hogy feltűnik, aztán meg csak úgy eltűnik.

De mint mondtam, ez csupán az én véleményem, ki tudja, talán csak olvasói szőrszál hasogatás, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak még többet akartam olvasni a sztoriból. Bárhogy is legyen, két estémet tette vidámmá a könyv forgatása, és mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a hazai tájakon, ízig-vérig hazai szereplőket felvonultató könnyed, de nem egyszerű történetet.

A cikket írta: Andrási Adél

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.