Csabai Márk nevével először 2015-ben találkoztam. Már akkor megjegyeztem magamnak a fiatal író nevét, mert érdemes odafigyelni rá. A Hatlövetű című regényét még a megjelenés évében olvastam. Ebből kiindulva, nagy időbeli hátralépést téve, egy korábbi művét vettem most a kezembe: Hadd lássam, mekkora a különbség a két írás között.

Történetünk főhőse egy fiatal budapesti „csibész”, aki Barabás Viktor névre hallgat, és rendkívül jó érzékkel tud igen nagy bajba keveredni. Kalandozásai során megjárja az alvilág különböző stációit, miközben minden rázós helyzetben szem előtt tartja, hogy ő tulajdonképpen nem ide való, hiszen ízig-vérig jófiú.

Az alap sztori tehát egyáltalán nem hétköznapi. Viktornak meg „kell” mártóznia a szervezett bűnözés szennyvizében. Ugyanakkor a főszereplő egyszerű „hazai gyerek” stílusa, és a történet nagy részének helyet adó jól ismert pesti utcák nagyon is hétköznapivá, szerethetővé, teszik a történetet. Viktor olyan főhős, akiről az olvasó valóban el tudja hinni, hogy létezik, ő az a srác, aki a szomszéd lakásban lakik, és egyszerű csibészes szétszórtságában keveredik egyik zűrből a másikba. Mert zűr akad elég, főhősünk sorozatos slamasztikákba keveredik, de szerencséjére nincs egyedül. Az író színes egyéniségeket adott mellé társaságul, ráadásul gondosan elrendezte azt is, hogy a történet előrehaladtával mindegyikükről kiderüljön valami, ami más megvilágításba helyezi őket.

Van itt tehát ellentmondás és újdonság dögivel, akárcsak akció, ami élettel tölti meg az egész történetet, és viszi magával. Na és persze ott van még a humor is.

Egy interjúban Márk stílusát Rejtő Jenőéhez hasonlították. Aki ismeri – és szereti – a Rejtő-féle könyveket, az erre azért felkaphatja a fejét. Én is így tettem, és azzal a szent elhatározással vettem kezembe a könyvet, hogy ezt a stílusegyezést leellenőrizzem. Aki ezt a hasonlatot alkotta, nem beszélt a levegőbe. Márk könnyed, fricskás humora, és a szemléletes leírásokkal elénk tárt komikus helyzetei valóban Rejtőt idézik. Márk ösztönösen adja a humornak azt a fajtáját, amit minden ember egy pillanat alatt magáévá tud tenni, és elképzelve a helyzetet, nagyokat röhög rajta. Én pedig egyszerűen imádom, hogy a történet tele van komikus jelenetekkel.

Na de hogy ne csak pozitívumot mondjak, ejtek néhány szót egyéb dolgokról is. Egy picit nehézkes volt, a „csibészes naplóban” a történet dinamikája, mert azt nem éreztem egységesnek. A humorral ellentétben, ami folyamatosan egy szinten mozgott, az izgalmas jelenetek időnként megakadtak, és volt, hogy hosszabb időn keresztül csak a piti bűnözői hétköznapokat „éltük”. Az igazán izgalmas rész a történet közepétől indult, amikor a helyszín Rómába került át. Onnantól nem volt megállás, és az üldözések, erkélyről ugrálások, röpködő golyók sorában pont azt kaptam, amire vágytam: hogy nem akarom letenni a könyvet. Itt-ott jól jött volna némi magyarázat, egy kis plusz infó, mert nem volt teljesen érthető végül mi-hogy alakult úgy,ahogy.

Például egy baleset után, hogyan lehetséges, hogy a következő képkockában már delikvenseink egy koreai bűnözőnél ébrednek? Jó lett volna ehhez egy kis adalék.

A szereplők közül két személynél éreztem úgy, hogy több szerep jut nekik, aztán egy kis csalódással vettem tudomásul, hogy nem, ez bizony ennyi volt. Egyikük korán meghalt (pedig esküdni mertem volna, hogy még visszatér), másikuk feltűnéséről pedig romantikus szálat feltételeztem, így aztán kicsit furcsálltam, hogy feltűnik, aztán meg csak úgy eltűnik.

De mint mondtam, ez csupán az én véleményem, ki tudja, talán csak olvasói szőrszál hasogatás, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak még többet akartam olvasni a sztoriból. Bárhogy is legyen, két estémet tette vidámmá a könyv forgatása, és mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a hazai tájakon, ízig-vérig hazai szereplőket felvonultató könnyed, de nem egyszerű történetet.

A cikket írta: Andrási Adél

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Mindenek előtt két kérdést szeretnék tisztázni.

Először is: miből lesz a cserebogár?

Általánosságban elmondható, hogy a legtöbb könyvimádó már gyerekkorában megismerkedik a könyvek izgalmas és színes világával – többnyire mesék formájában. Hozzám hasonlóan biztos sokan emlékeznek még milyen volt elmerülni egy kalandokkal, csodás lényekkel teli világban, ahol nem egyszer mi magunk alakíthattuk a történeteket.

Tehát a mesék nagyon is fontos szerepet játszottak a könyvimádatom kialakulásában.

Számos egykori kedvencemből ma is fel tudok idézni jeleneteket, vagy olyan élményeket, amelyek az esti mesemondáshoz kapcsolódnak.

De mitől lesz egy könyv meghatározó?

Csupán az, hogy érzelmeket vált ki, nem tűnik elégségesnek – ezt minden valamire való könyvtől elvárjuk, amit a kezünkbe veszünk. Egy jó könyv attól lesz meghatározó, ha egyúttal formál, alakít minket, nem egyszer úgy, hogy észre sem vesszük. Ezek azok a könyvek, amiket időről időre újra előveszünk, és mindig találunk bennük valami újat, amiben magunkra ismerünk.

Ha visszagondolok a gyerekkori könyvélményeimre, az első, ami megjelenik előttem, Fekete István Vukjának egy kissé viharvert, itt-ott kiszínezett példánya. Nem tudom hányszor olvastam, de az biztos, hogy nem egyszer vittem magammal az oviba. A könyvmolyságot nem lehet elég korán elkezdeni.

Vénségemre már nem olyan könnyű felidézni, hogy gyerekként miért rajongtam annyira az árva kisróka történetéért. Azt gondolom, tudat alatt már akkor is azokhoz a karakterekhez húzott a szívem, akik valamiért mások voltak, akikre nem lehetett rásütni a normális vagy átlagos bélyeget. Ahogyan rám sem. Vukban magamat láttam – okos volt, önfejű, önzetlen, játékos és bátor, mindenek előtt pedig szeretetre méltó. A rókák szabad népének büszke fia.

Nem olyan rég újra a kezembe akadt a könyv, és még így felnőtt fejjel is elképesztett az a játszi könnyedség és természetesség, amivel Fekete István életre keltette nem csak a szereplőket, de az egész környezetet. Egyáltalán nem esik túlzásokba, mégis az ember úgy érzi, mintha ott lenne a megelevenedett erdőben, testközelből látná a rókakölyköt, aki épp élete első zsákmányát igyekszik elejteni, ahogy felnő és ugyanolyan bölcsességgel és ravaszsággal néz szembe az ismeretlennel, mint híres felmenői.

Egyszerű, sallangmentes stílusával nem csak a gyermekek, de a felnőttek számára is élvezhetően ismertet meg mindazzal, ami az élethez tartozik: a halállal, az elmúlással, a felnőtté válással, a bátorsággal, a család fontosságával és azzal, hogy az élet akkor is tartogat meglepetéseket, amikor már nem számítunk rá. De talán a legfontosabb üzenete Fekete Istvánnak, hogy szeressük és tiszteljük a természetet, amely olyan csodákat rejt, amelyeket mi simabőrűek talán fel sem tudunk fogni. Egy biztos, én sosem éreztem annyira közel magamhoz, mint ezeket a sorokat olvasva:

„Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul betekintett még

az erdőbe, hol hosszúra nyúlt az árnyék, és a

szelíd szemű gerlék halkan kurrogtak. Vörös

fényben úszott a fák dereka; hazafelé

zümmögtek a méhek, és csengő madárdal

fuvolázott ezer hangon.”

A cikket írta: Takács Timy

Szilágyi Heléna Ahol a part szakad című könyve a Colorcom Kiadó gondozásában jelent meg. Rég olvastam már ifjúsági regényt, izgatottan vártam, mit rejtenek az oldalak. Felemás élménnyel gazdagodtam.

A történet roppant egyszerű. Középpontjában Szabó Írisz áll, akinek az erős külső nyomás ellenére meg kell találnia önmagát. A lány ugyanis már kiskora óta az árnyékba húzódva él. Előbb az ikertestvére mellett képtelen kiteljesedni, majd a legjobb barátnője is elvonja tőle az emberek, és a fiúk figyelmét. Az elvárásoktól hemzsegő világban Írisznek nem csak azzal kell megküzdenie, hogy fiatalon elhunyt húga tehetségét még csak meg sem közelíti, éveken át szerelmes reménytelenül az osztály legcsillogóbb tehetséggel és jövőképpel megáldott fiújába. A fejlődésregény végigvezet minket a kamaszkor legnagyobb dilemmáin.

Ki vagyok én? Mit akarok valójában? Tényleg én akarom? Hogyan lehetek önmagam? Vajon a szüleim tényleg a legjobbat akarják nekem? Mi van, ha csak a saját vágyaikat akarják velem beteljesíteni?

A regény remekül feldolgozza ezeket a kérdéseket.

Azonban.

Az, hogy Írisz szemszögéből ismerjük meg a történetet, több átkot is magában hordoz. A történet csapong a gyermeki Írisz és felnőtti önmaga gondolatai között, ami önmagában nem is lenne probléma, hiszen sok regény dolgozik hasonló módszerrel, és eképpen tényleg egy fejlődéstörténetet ismerhetünk meg, azonban néha nem sikerült megtalálni az összhangot a két látásmód között. Sokszor tűntek az események utólagos belemagyarázásnak, ami tűnhet a fiatalkori történések felnőttként való értékelésének is, ami megállja a helyét a történetben, azonban az utalások nem voltak mindig a helyén, ami miatt egy furcsa, félig nosztalgikus, félig valós idejű cselekmény jött létre.

Ezen túl a szöveg sem volt mindig konzisztens, amit leginkább a korrektúra hiánya okozhatott. Amellett, hogy előfordulnak benne a kontextusba nem illő, esetleg véletlenül otthagyott félmondatok, számos súlyos helyesírási és tördelési hibát találtam, ami sokat rontott az olvasási élményen.

Ennek ellenére a történet olvastatta magát, noha szinte biztos voltam abban, hogy miképpen ér véget. Ugyan a történet hangulata leginkább komornak, incentrikusnak írható le, jól jellemzi, mi mindenen megy át egy kamasz, ha elveszti a testvérét, az évek múltán a legjobb barátnőjét is, miközben magára talál, és még a szerelem is elképzelhető perspektívává válik.

Az Ahol a part szakad összességében lelkileg jól megalapozott történet, leginkább azoknak ajánlott, akik szintén hasonló problémákkal szenvednek, hogy az életük e történet által talán egy új nézőpontba kerüljön.

A cikket írta: Judy Tóth

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Ahhoz, hogy egy fordítást minimum jónak nevezhessünk, számos feltételnek kell teljesülnie. Ellenkező esetben csúfos kudarcot vallunk. Ebből adódóan pedig pont ugyanennyi buktató várhat ránk a végleges szöveg elkészülése felé vezető rögös úton. Ebben a cikkben ezeket a sarkalatos pontokat szedtem össze, helyenként néhány, szubjektív példával szemléltetve, mire is gondolok. Lássuk tehát, milyen ismeretek/képességek/feltételek hiányában ne ugorjunk neki a legközelebb kezünkbe vett szöveg lefordításának!

1. MEGFELELŐ NYELVTUDÁS HIÁNYA

Na jó, ez elég triviálisnak tűnhet így első ránézésre. Még talán másodikra is. De attól, hogy olvasás közben megértjük a szöveget, tisztában vagyunk az alapvető nyelvtani szabályokkal és viszonylag széleskörű szókinccsel rendelkezünk, még nem leszünk jó fordítók. A magyarhoz hasonlóan más nyelvek is rendelkeznek eltérő nyelvi szerkezetekkel régióktól függően, a nyelvre jellemző szófordulatokkal, frázisokkal, mondásokkal és számtalan aprósággal, ami megnehezítheti a dolgunkat.

2. A FORDÍTÁSI MÓDSZER MEGHATÁROZÁSÁNAK HIÁNYA

Alapvetően két fajta fordítási módszert különböztethetünk meg, melyeket már az ókorban is felismertek: a szó szerinti és az értelem szerinti fordítást. Maga Ciceró pl. inkább az utóbbit részesítette előnyben tevékenysége során. Véleményem szerint egy jó fordítónak tudnia kell, mikor melyik módszer használata vezet eredményre, vagy akár ötvözheti is a kettőt. Lehetne pro és kontra érveket hozni mind a kettő mellett, de az első és legfontosabb célkitűzés az eredeti szöveg lehető legpontosabb visszaadása. De, hogy kicsit érzékeltessem a kettő közötti különbséget: én már egészen fiatal korom óta zenefüggőségben szenvedek. Mivel azonban német nyelvet kellett tanulnom már az általános sulitól kezdve, nagyjából semmit sem értettem az angol számok szövegeiből. Így hát nem maradt más választásom, mint fogni egy szótárat és egyesével kibogarászni a szavakat, megpróbálva valami értelmeset kihozni a dologból. Maradjunk annyiban, hogy nem volt túl sikeres vállalkozás. Sokszor bármennyire szeretnénk szó szerint fordítani valamit, a célnyelv nem biztos, hogy alkalmas rá, így megpróbálunk olyan közel maradni az eredeti jelentéshez, amennyire csak lehetséges, hogy a szöveg vagy mondat értelmét adhassuk vissza.

3. FOGALMAZÁSI KÉSZSÉG HIÁNYA

Tökéletes fordítás nem létezik. Minden egyes alkalommal, amikor egy szöveghez nyúlunk, bármily odafigyeléssel is tesszük, nem kerülhetjük el, hogy valamilyen módon ne formáljuk, ferdítsük el azt. Néha a nyelvből adódóan, máskor a fordító személyisége, stílusa nyomja rá a bélyegét az elkészült anyagra. Épp ezért nem elég, ha a fordító jó nyelvi készséggel rendelkezik, szükség van a jó fogalmazási képességre is. Mind közül talán ez a pont az, ahol a legtöbb fordítás elcsúszik. Ennek egyik oka lehet, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt: miközben minél pontosabban akarjuk átadni az eredetit, a kevesebb figyelmet fordítunk arra, hogy ne váljon a megfogalmazás banálissá. De térjünk is át a következő pontra, ami szorosan kapcsolódik ehhez.

4. AZ ALÁZATOSSÁG HIÁNYA A SZÖVEG ÉS SZERZŐJE IRÁNYÁBA

A szöveghűségre való törekedés közben érdemes egy kis figyelmet fordítani arra, hogy a szöveg valamilyen módon megőrizze az író stílusát, az egyéniségét, miközben a fordítóét a lehető legjobban háttérbe szorítja. Ha valami, hát ez biztosan nem könnyű és általában nem is mindig szokott sikerülni, ami persze érthető és végeredményben nem ítélhetjük meg emiatt túl szigorúan a fordítót. Tudom, hogy mindig a Cal Leandros sorozattal példálózók, de ha valaha találkoztam könyvvel, amelynek a fordítása közel volt a tökéleteshez, akkor az ez volt. Takács Gergely tö kéletesen eltalálta a könyvek hangulatát, az író humorát és stílusát miközben lényegében semmit sem változtatott rajta. Egyszer szeretnék találkozni vele és kezet fogni.

5. A CÉLKÖZÖNSÉG ÉS A CÉLNYELV ADOTTSÁGAINAK FIGYELMEN KÍVÜL HAGYÁSA

Vannak persze azok az esetek, amikor bizonyos mértékig szükség van a fordító beavatkozására a szöveg kezelése során. A magyar nyelv abból a szempontból egy picit speciális (és ezt lehet, hogy az elfogultság mondatja velem), hogy képesek vagyunk nagyon választékosan, a legkisebb nüanszokat is kifejezni akár szóban, akár írásban. Olykor megesik, hogy ez bizony a könyv javára válik, de az is előfordul, hogy a fordítót elviszi a hév és az egyszerű fogalmazás helyett kissé barokkosra sikeredik a végeredmény. Vegyünk egy pozitív példát arra az esetre, amikor a fordító szükségszerűen megváltoztatott neveket és fogalmakat nem a saját szeszélye folytán, hanem mert így a magyar olvasóközönség számára sokkal befogadhatóbbá vált. Tóth Tamás Boldizsár remek érzékkel interpretálta J. K. Rowling világhírű klasszikusát, a Harry Potter sorozatot. Némi humorral és leleményességgel adott életet a karaktereknek és bizonyos fogalmaknak, amelyekkel mindannyian könnyedén azonosulni tudtunk, miközben a lehetőségekhez képest hű maradt az eredeti könyvekhez. Hogy valóban szükséges volt-e ilyen mértékben belenyúlni? Nehéz megmondani. De feltehetően ez is nagyban közrejátszott abban, hogy hazánkat is elvarázsolta Roxfort, és a mágikus világ, amibe Harry csöppent. Ahogy a fentiekből is látszik, a fordítás folyamata bonyolult és időigényes feladat.

Bár én cikkemben elsősorban a könyvek fordítására fókuszáltam, de természetesen a fordítás végkimenetelét nagyban befolyásolja a terjedelem, a felhasználás, a célközönség, a megbízó. Hiszen más kereteket biztosít pl. egy jogi szöveg fordítása és mást egy fantasy regény. Utóbbinál kicsit szélesebb a mozgástér, viszont nagyon fontos, hogy következetes legyen a fordítás akár több könyvön át, ha sorozatról van szó. A másik esetben azonban a jogi nyelvben kötött formulákat, szakzsargont kell alkalmazni, precíz megfogalmazással.

A tanulság pedig: úgy lehet elrontani a fordítást, ha fittyet hányunk a szabályokra és nem fordítunk kellő időt a gyakorlásra.

A cikket írta: Takács Timy

A Teremtő erő Cornelie C.G. második, magánkiadásban megjelent kötete.

A közkedvelt Érzelmi vírusveszélyben megismert szereplők kerülnek újra egy izgalmasnak ígérkező, olykor veszélyes kalandba. A történet szerint a főhősnő, Tiziana Montelloni Smith épp a reptérre tart, hogy végre újra találkozzon társával, aki egy ügy miatt néhány napra Washingtonba utazott. Az alapszituáció azonban nem ennyire egyszerű, ugyanis egy erős hóvihar mindenki számítását keresztülhúzza. A gépek késnek, a közlekedés szinte teljesen leáll.

Ebben a feszült környezetben bontakozik ki a regény cselekménye. Amellett, hogy Tiziana állandó érzelmi vitában áll önmagával, hiszen volt párja, Anthony felbukkanása minden leülepedettnek hitt érzelmet újra felkavar. Mindeközben Tiziana jelenlegi párja, Philip Washingtonban próbál egy bűnügyet felderíteni. Ahogy egyre több tény kerül napvilágra, Philip (és ennélfogva közvetetten a szerettei) élete egyre fenyegetettebbé válik, ráadásul a szemünk elé tárul egy forradalmi hatású orvosi felfedezés is, amelyet eddig anyagi és politikai okok miatt próbáltak minél nagyobb titokban tartani, és éppen ezért a törvénytelen eszközöktől sem riadtak vissza.

Minden adott tehát egy pörgős, két szálon futó, akcióban, humorban és romantikában gazdag történethez. Kiemelendő, hogy a szerző kellő alapossággal dolgozta ki szereplők közötti kapcsolatrendszert, és különös aprólékossággal merült el az érzelmi motivációk ábrázolásában, azonban a szöveg néhány helyen nem koherens, és a párbeszédek olykor mesterkéltnek hatnak. Emiatt a történet olykor veszít a lendületéből, viszont a feszes cselekmény (hiszen a történet rövid idő alatt játszódik) nem engedi, hogy a figyelem akár csak egy kicsit is lankadjon.

Cornelie C.G. jó ütemben váltogatja az akciódúsabb jeleneteket az elmélkedő, lelki folyamatokat, vívódásokat ábrázoló eseménysorokkal, és amikor már ez sem lenne elég, bevezet egy science-fiction vonalat az orvosi felfedezésnek köszönhetően, aminek a valószerűsége ugyan megkérdőjelezhető a való életben, viszont a cselekményben egy nagyon alaposan kidolgozott, hihető tényként jelenik meg.

Összességében a Teremtő erő egy könnyed olvasmány lehet mindazok számára, akik egy romantikus történetre vágynak, de azoknak is, akik inkább a krimi vonalán haladó regényeket kedvelik, a két szál ugyanis egymástól függetlenül is értelmezhető és kedvelhető, mégis együtt alkotnak teljes egész történetet. Bár a cselekmény csak lassan, komótosan építkezik, mégsem válik monotonná, nem csapong, és végig fenntartja az érdeklődést.

Leginkább egy hosszú munkanap levezetésének ajánlom az unalomig ismételt szappanoperák helyett.

A cikket írta: Judy Tóth

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

„Mindenütt jó, de legjobb otthon.” - Mind ismerjük a mondást, ugye? Ismerjük, de közben mégsem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. A hétköznapokban nem igazán jut az eszünkbe. De mégis ott van, a megfelelő időben felbukkan, megtölt minket az érzéssel, hogy van hová tartoznunk, és megmutatja, merre húz a szívünk, úgy igazán.

Amikor az ember valami olyan dologba kezd, ami száznyolcvan fokos fordulatot jelent addigi életéhez képest, valami megváltozik. Körülötte, de leginkább benne. Másként kezdi szemlélni önmagát, és vele együtt mindazt, amiben, ahol él.

Ha ez az új dolog egy olyan kreatív, művészi tevékenység, mint az írás, amelyhez egy egészen más szemléletmód is társul, akkor azt hiszem – és ez bizony személyes tapasztalat –, az újdonsült író úgy csodálkozik rá a világra, ahogy azelőtt addig még nem tette.

Ismeretlen, erős impulzusok érik, felfigyel rá a külvilág, és meg kell mutatnia magát az új szerepben még azon a helyen is, amit egyébként az otthonának nevez. Önmaga számára is új ismerőssé válik.

Épp ezért én picit átalakítottam a korábban említett mondatot: „Mindenütt jó, de a legszívmelengetőbb otthon.”

Pontosan ez fogalmazódott meg bennem egy évvel ezelőtt, amikor a Móricz Zsigmond Megyei és Városi könyvtár szervezésében, a 90. Ünnepi Könyvhét rendezvénysorozatának keretében, ott ültem a színpadon a Váci Mihály Kulturális Központ előtti téren.

Először hívtak meg ilyen rendezvényre? Nem.

Először vettem részt hasonló beszélgetésen? Nem.

Először dedikáltam könyveket? Nem.

Ez volt az első találkozásom az olvasókkal? Nem.

A fővárosban számos hasonló eseményhez volt már szerencsém, ez most mégis annyira más volt, mint az addig átéltek. Az érzés, hogy otthon vagyok, hogy ott lehetnek azok a szeretteim is, akik sokszáz kilométerrel arrébb nem tudtak velem tartani, és először láttak író szerepben ilyen rendezvényen, felülmúlhatatlan.

Én azt vallom, hogy minden alkalmat meg kell ragadnunk. Pozitív élményeket szerezni, feltöltekezni. Erre egyaránt jó egy kedves olvasói visszajelzés, vagy egy írói, könyves rendezvényen való részvétel is. Sokszorosan igaz ez a hazai pályán történő bemutatkozásra!

Tavaly nekem ez sikerült, hiszen én itt vagyok otthon.

Kótajon, egy Nyíregyháza melletti településen nőttem fel. A bátyám és én, igazi falusi gyerekek voltunk. Télen halálmegvető bátorsággal csúszkáltunk szánkóval a meredek kanálispartról, és közben az sem zavart minket, ha fejjel lefelé landoltunk egy nagy kupac hóban. Tavasszal alig vártuk a cserebogarak rajzását, hogy játszhassunk velük, nyaranta pedig olyan porosak voltunk a nap végére, hogy fürdés után centis sarat hagytunk magunk után a kád alján.

Emlékszem, kicsi koromban mekkora élmény volt, amikor valamilyen ügyben Nyíregyházára mentünk a szüleinkkel. Gyerek szemmel nagynak és csodálatosnak láttam a várost, ahol bárhová néztem, újabb és újabb érdekesség várt.

Nekem nem kellett ám messzire menni, szuper programokért a nyári szünetre! Sóstón az állatkert és a strand megadott mindent, amire szükségünk volt, amiben kiélhettük magunkat.

Később, a középiskolai diákévek alatt még inkább barátságot kötöttem a várossal. Hihetetlenül felszabadító élményt adott, hogy már egyedül róhattam az utcákat, mint a nagyok. A főiskolát is itt végeztem el, majd az első munkahelyemet is a megyeszékhelyen találtam meg.

Ma, ha lehet még szorosabb kapocs fűz Nyíregyházához, hiszen két éve, a városba költözéssel egyik legrégebbi álmom vált valóra.

A megyében rengeteg író-költő nagyság volt, van otthon. Hogy csak a legismertebbeket említsem: Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Végh Antal, Váci Mihály, de nem csak az irodalom terén alkottak maradandót a megye szülöttei, hiszen találunk közöttük neves színészeket, zenészeket, festőket, politikusokat, tudományos téren tevékenykedőket is.

A kiemelkedő embereken kívül olyan csodákkal büszkélkedhetünk, mint a Múzeumfalu Sóstón, a Túristvándi vízimalom, az Andrássy kastély Tiszadobon, a Lekvárium Penyigén, ahol „Szatmár fekete aranya” készül, és persze a messze földön híres könnyező Madonna Máriapócson.

Tudatában vagyok szűkebb szülőföldem múltjának, értékeinek, és mindig büszkeséggel tölt el, hogy én is ide tartozom. Nem tagadom azt sem, hogy amióta a könyvek világa mellett köteleztem el magam, jelentős motivációt nyerek az előttem lebegő nagy nevek példájából.

Hat év és nyolc könyv ide vagy oda, én még mindig az utam elején tartok. Az irány viszont már nem ismeretlen a számomra. Szeretném a megye, szülőfalum és Nyíregyháza hírnevét öregbíteni, és bárhová sodor is az élet, amikor ide jövök, mindig haza érkezem. Eddig és ezután is.

A megye és lakói különleges helyet foglalnak el a szívemben, és minden alkalmat meg kívánok ragadni, hogy hozzájuk való kötődésemet kifejezzem. Eme röpke írásra is az irányukba húzó szívem ihletett, és kitaláltam valami mást is!

Elhatároztam – és ebben a Kiadóm is támogat –, hogy a könyveimet Nyíregyháza és környéke lakói speciális csomagajánlatokban, és nekik szóló kedvezményekkel vásárolhatják meg most és a jövőben is, személyes átvétellel a megyeszékhelyen, tőlem.

Én mindeközben tovább dolgozom, írok, sorban hozom a könyveket, és fáradhatatlanul teszek azért, hogy megismertessem magam a hazai könyvszeretőkkel. Remélem, sok- sok lehetőségem adódik majd erre!

Mert írni öröm.

Ha olvassák a könyveimet, az boldogság.

Olvasókkal találkozni megtiszteltetés. 

Ha pedig elérem a célomat, és egy napon a nevemet a megye írói között tartják majd számon, az lesz életem álmának megvalósulása.

Maradok tisztelettel: Leda D’Rasi, vagyis Andrási Adél, egy örök szabolcsi lány.

Ui.: Számomra minden kedves meglévő és leendő olvasó fontos, így mindenki megtalálhatja a neki szóló kedvezményes könyvcsomagot a shop.konyvmogul.hu oldalon.

Írnál nekem? A ledadrasi@mogulkiado.hu címen megtalálsz vagy keress meg a közösségi oldalakon (Facebook, Instagram)

A nyári hőségben mindig vízpart mellé vágyok. Kihasználva azt, hogy a városon keresztül folyik a Duna, biciklire pattanok és célba veszem a Római partot olvasáshoz tökéletes helyszín az árnyékos, ezer és ezer vendéglátóipari helység kínálata.

Egyik kedvenc helyem a Fellini Kultúrbisztró. Mintha egy pici francia Riviéra lenne a Duna parton. A pult mögött állók csíkos pólóban várják a kívánságokat, legyen szó akár italról vagy épp ételről. Én egy jéghideg rosé fröccsel a kezemben tettem meg a néhány fokból álló lépcsőt le a kavicsos partra. A szintén csíkos nyugágyak egyikén helyeztem el magam. Percekig néztem a vizet, ami teljes nyugalmat sugárzott magából. A háttérben francia sanzon zene szól. Valóban egy pici francia hangulat a parton.

Szeretem ezt a helyet, mert...nyugalmat áraszt, békés, látni az eget, árnyékban ülhetek, vagy épp napon, belelógathatom a lábam a Dunába, kavicsos, limonádés, fröccsös, szendvicses, zenés, filmes, csíkos. Ha kedvem támad, beszélgethetek, vagy ellehetek a saját gondolataimmal, olvashatok, filmezhetek vagy nézhetek ki a fejemből, figyelve az előttem elhaladó hajókat, kacsákat vagy épp kajak-kenusokat.

Sokrétű programmal halmoz el a hely. Hogyha sötétedéskor érkezem, filmet nézhetek egy kifeszített vászonra vetítve. Hallgathatok élő zenét, ehetek grillszendvicset, házi sütit, ihatok belga sört, limonádét vagy épp kávét. Érkezhetek biciklivel, gyalog vagy busszal. Autóval is, csak messzebb lehet parkolni. Ez a hely tényleg a Duna parton van.

Márai Füveskönyvét hoztam magammal. Tudtam, hogy hosszabb hangvételű fejezetek befogadására ebben a miliőben nem biztos, hogy képes lennék, viszont a Füveskönyv egy-egy leírása után átgondolva az olvasottakat pihentettem a szemem a fodrozódó Dunán. A napot néha egy-egy felhő takarta, játszi könnyedséggel árnyékot vetett a partra. Itt teljesen ki tudtam kapcsolódni. A Duna hozta hűs levegő, a kavicsos part, a sanzonok, a leírt gondolatok.Mind-mind a teljes kikapcsolódást hozták el számomra.

Márai e művét azoknak ajánlja, akiktől élete során tanult, legyen szó a csodáról, a rendkívüliről, a feladatról és a pillanatról, a remekművekről és mindenről, ami a félelemmentes élethez kell.

Zárszóként ezt írja az olvasásról:

Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.

Ilyen gondolatokat olvasni a Felliniben, tényleg az édes életet hozza el.

A cikket írta: Ráki Tamás

„KI NE VÁRNÁ REPESVE, HOGY BETELJESÍTHESSE GYERMEKKORI VÁGYÁT?”

Volt már párszor, hogy nem jutottam szóhoz, de most még nehezebb bármit is írnom. A szemtanú nemcsak izgalmakkal és fordulatokkal teli, de egészen elképesztően összeszedett és logikusan felépített. Azt hiszem, ilyennek kell lennie egy romantikus kriminek.

Először a borítóba és a címbe szerettem bele, aztán a fülszövegnek is sikerült levennie a lábamról. Carrie Cooper egy tehetséges elsőkönyves írónő, aki megmutatta mekkora fantáziával van megáldva. A szemtanú az Álomgyár kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban, és amint lehetett, le is csaptam rá.

A történet főszereplője Lili Green, egy nagyon tanult, okos és intelligens lány. Ki szeretne szakadni a mókuskerékből, az egyhangú mindennapokból, ezért egy körutazásra szánja el magát. Mindent szépen meg is szervez, de egy valamivel nem számol: egy bérgyilkossal. Sajnos azonban Fortuna elengedi Lili kezét, így egy bűncselekmény szemtanújává válik, és a már említett bérgyilkos mindenáron el akarja kapni a lányt. Igen... mindenáron! Bár Lili elindul az útjára, felszáll a Londonba tartó repülőgépre, mégsem érkezik meg a szállására.

„Most aztán megkapta a kalandot, amire vágyott: egy nap leforgása alatt kétszer akarták lepuffantani, meg akarták fojtani, és ráadásként még jól össze is zúzták. Ennyi még James Bondnak is sok lenne!”

A reptéren kapcsolódik össze két szál: az egyik Lilié, a másik pedig két rendőré, akik épp beépített emberként nyomoznak a hírhedt maffiózó, a Görög után. Na, ez volt az a pont, amikor elkezdtem azon morfondírozni, hogy vajon kivel fog összejönni Lili. Két dögös rendőr, plusz egy veszélyes, de annál szexibb maffiózó, aki mindennapjait az alvilágban éli?

Hm... lehet találgatni!

A cselekmény számos fordulatot tartalmaz, ami nekem különö- sen tetszett. Nem tudtam volna megmondani bizonyos helyzetekben, hogy vajon mi lesz a kimenetel. Izgatottan vártam, hogy Lili hogyan kerül ki a slamasztikákból, amiket többnyiremagának köszönhetett. Azon túl, hogy Lili néha naiv, egy nagyon szórakoztató személyiség is; bátorsága és kitartása tiszteletre méltó. Mindig próbál a szívére és a megérzéseire hallgatni, és miután hazatér, képes tovább folytatni az életét.

Több alkalom is volt, amikor a főhősnőnk személyisége megnevettetett. Mindig megemlítem, és ez most sem maradhat el: imádom, amikor humorral fűszerezik a regényeket. Kicsit elveszi azt az éles komolyságot, amit itt például a bérgyilkos keltette állandó veszély okoz.

„Nem tudom cicám, hogy te hogyan szoktál zuhanyozni, de én ruha nélkül.”

Összességében a könyv pont azt adja, amit ígér, sőt talán még többet. Nagyon nehéz olyan történetet írni, amelyben minden szál logikusan passzol, jól fel van építve a váz, izgalmas a cselekmény, és a mű teljesen összeszedett. Ezt a teljes összeszedettséget és fogalmazásbeli precizitást csak kevés magyar írónál, de annál több külföldinél tapasztaltam. Tetszett az írónő stílusa, ahogy csavarja a szálakat, ahogy egyre több kalandba és veszélyes szituációba keveri Lilit, aki néha azt sem tudja, hogyan másszon ki a csávából, amibe sikerült beleesnie.

Örülök, hogy megismerkedhettem az írónővel, csodálatos fantáziájával és egy remek történettel, amit végigizgultam.

A lezárás sokat sejtető és számos kérdést felvet, amitől az embernek olyan érzése támad, hogy azonnal a kezébe akarja venni a következő kötetet, kerüljön bármibe. Szerencsére Lili Green kalandjai hamarosan folytatódnak, hiszen október 30-án jön a második rész, amely az Ügynök tűsarokban címet visel.

A cikk szerzője: Ludányi Bettina

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Kezdő íróként nem csak azt kell megtanulnod, hogyan írj meg egy történetet, milyen szabályokat vegyél figyelembe, és milyen hibákat kerülj el, hanem olyan általános fogalmakkal is tisztában kell lenned, mint például a szinopszis.

Te tudod, mi fán terem? Vagy hogyan írd meg? Akkor ez a cikk neked szól!

Mikor van szükség szinopszisra?

Kezdőként (ha van kész történeted) szerintem vétek lenne akár egy pályázatot is kihagyni. Ennek három oka is van:

1. Sosem tudhatod, mikor jön be.
2. Elmondhatod magadról, hogy te mindent megtettél.
3. A kudarc is egyfajta siker, hiszen kudarcot csak az vallhat, aki megpróbálta. Ráadásul a sok visszautasítás egy nap meghozza gyümölcsét.

Ha pedig pályázatokra jelentkezel, elengedhetetlen egy szinopszis. Először az én fejemben is olyan kérdések fogalmazódtak meg, mint a "hogyan fogjak hozzá?", "mit kell tartalmaznia?", "hogyan fogalmazzak?" és főként „egyáltalán mi az a szinopszis?”. Először is, hagy vázoljam a helyzetet: kezdőként nem gond, ha fogalmad sincs a szinopszisról, úgyhogy ne szégyellj kérdéseket feltenni. Ezt a cikket elolvasva már tájékozottabb leszel, mint előtte voltál.

Na, írjunk együtt egy jó szinopszist!

Mi a szinopszis?

Hogy könnyen megértsd, a szinopszis a történeted egyszerűsített változata, mint egy összefoglaló, egy ismertető.

Mit kell tartalmaznia?

A szinopszisnak tartalmaznia kell gyakorlatilag minden fontos momentumot: a fő karaktereket, a kapcsolatokat, a konfliktusokat, a drámai fordulatokat. Cselekményorientáltnak kell lennie, minden feszültséget magába foglalva, hogy felcsigázza az olvasó (a szerkesztő, a kiadó) érdeklődését. A szinopszis a kopogtató az ajtón, ahová be akarsz lépni. Ez alapján döntik el első körben a kiadók, érdemes-e a történeted arra, hogy elolvassák. Ha nincs jól megírva (mert túl hosszú, nem a lényeget emeli ki, nem ragadja meg az izgalmat, nem kelti fel a figyelmet), hiába kopogtatsz az említett ajtón.

Az első szinopszisomat úgy írtam meg, hogy ami a regényben titok volt, az a szinopszisban is az maradt; nem árultam el semmit. Aztán felhívták a figyelmemet, hogy ez így nem jó, hiszen a szinopszisból mindennek ki kell derülni; annak is ki a gyilkos és ki az áldozat. A szinopszis akkor jó, ha nem túl hosszú. Értsd úgy, hogy a kiadók elvárják, hogy a szinopszis ne legyen hosszabb másfélkét oldalnál. Bizonyos történeteket nem lehet rövidebben összefoglalni, mint mondjuk három oldal, de amit lehet, faragj le. Sarkítok, de egy 10 oldalas szinopszis senkit nem fog érdekelni, ha ebből a lényeg mindössze egy oldal. Nincs egyébként egy egyetemes hossz, ezért érdemes tájékozódni arról, mit vár el a kiadó.

Az örök szabály

Ha a történeted túl sok cselekményt tartalmaz, és a szinopszis is túllépte már a két oldalt, az még nem gond, ha egyébként csak a lényegre szorítkozol. Amíg tart a cselekmény, és viszi előre az olvasót, addig jó vagy. A töltelékszavakat és az unalmas körítéseket nyugodtan kihúzhatod. Mint említettem, a kiadó a lényegre kíváncsi, nem a salátára.

A szinopszis legyen érdekes és tartalmazzon mindenféle izgalmas részletet. Lehet, hogy lelövöd a poént, de a szinopszist úgysem olvassa csak a kiadó munkatársa. Ő pedig el tudja dönteni, hogy érdemes vagy-e az idejére az alapján, milyen fordulatokat, titkokat viszel bele a történetbe, hogyan fogalmazol, képes vagy-e teljesíteni a követelményeket.

Légy körültekintő, figyelj a helyesírásra, fogalmazz egyszerűen, de kerüld a tőmondatokat! A szinopszis megírásán nagy felelősség van, ezért érdemes gyakorolni, többször is átolvasni a már elkészült összefoglalót, mielőtt elküldöd a kiadónak. Ne feledd, ez a kopogtató, mellyel be akarsz lépni azon a bizonyos ajtón.

Sok szerencsét!

A cikk szerzője: Ludányi Bettina

Veletek is történt már olyan, hogy egy könyv írásmódja rátok ragadt? Na, most is ez a helyzet áll fenn. Hogy melyik alkotás bitorolja épp gondolataim, azon nyomban megtudjátok:

 Az írókkal való találkozás:

Két igazán elbűvölő lány képében jelent meg előttem az írói duó. Látszott rajtuk, és beszélgetésünk során ki is derült, hogy mennyire élvezik, nemcsak ezt a programot, de az írást is. Kérdéseimet sorban tettem fel a társírással kapcsolatban, és meglepő volt, hogy sokszor csak neten keresztül egyeztetik az aznapi haladási tervet. Érdemes velük találkozni, mert olyan személyek, akik feldobják az ember napját. Na de milyen a könyvük?

A könyv bemutatása:

268 oldalas kis olvasmányról van szó. A történet nemcsak két szálon fut, hanem két időben és két helyen is. Az egyik, a jelen, ami egy amerikai pár viszontagságokkal teli életét mutatja meg, miután a Királynő birodalmába költöztek. A másik egy XIX. századi ifjú története, aki élni akart és boldognak lenni.

De hogy miként is kapcsolódik össze ez a két igen eltérő történet?

Két dolog: levelek és napló. A részletekért üssétek fel a könyvet és faljátok a betűket.

Vélemény:

Ömlesztve kapjátok a hideget és a meleget, hisz a könyv sem kímél ebből sem abból sem. Kezdjük a kétszálúsággal. Igazán élvezetessé tette a történetet, hogy kis adagokban csepegteti a múltat, levélről levélre, naplóbejegyzésről naplóbejegyzésre. Néhol párhuzam vonható az idősíkok között, néha nem, nem feltétlenül baj. A letűnt korok oly mértékű romantikával vannak átitatva, hogy nemcsak a főhősnő szívét képesek megdobogtatni. Bevallom én is gyakran sóhajtoztam a könyvet lapozgatva. Ami felett sokszor nem tudtam napirendre térni, az a főszereplő volt. Önzőn csak saját magával volt elfoglalva, és az épp aktuális múltfoszlánnyal. Nem figyelt a férjére, nem figyelt ő semmire, csak erre, és megállás nélkül sajnálta magát. Neki köszönhető, hogy sokszor letettem a könyvet, mert legszívesebben arcon töröltem volna. De aztán ő édesgetett vissza a tinta áztatta lapokhoz, hiszen nem mind ilyenek vagyunk néha? A saját álomvilágunkban élünk, egy idilli helyen és korban, romantikus szerelemben esetleg, ahol minden tökéletes és jobb, mint az adott jelenünk. Csak magunkra gondolunk ilyenkor. Nem? De. Minden felháborodás után, egy ilyen belső monológot folytattam le magamban.

Bár a könyv úgy épül fel, hogy a jelen körete a múlt, nekem mégis inkább fordítva volt. A XIX. század jobban érdekelt, vártam mikor érek már a fiatal életének újabb mozaikjához. Ittam minden szavát és én is talán egy hajszálnyit beleszerettem. Úgy, ahogy csak egy könyvszereplőbe lehet.

Összegzésként mit is mondhatnék? Egyszer érdemes elolvasni, mert a francia romantika és írásmód magával tudja ragadni az embert. Akarva akaratlanul is torztükör a könyv. Milyen az akkori és mostani boldogság-boldogtalanság, szerelem, kapcsolat, házasság, élet. Eléri, hogy te is vágyakozz utána. Fájdalmasan vissza akarj jutni a múltba, oda ahol még minden olyan szép volt.

Legalább is mi ezt hisszük.

Kiknek ajánlom?

Szerelmes kedvűeknek, romantika rajongóknak, múlt mániásoknak. Korosztályt nem kötnék ki, azt azonban hozzátenném, hogy inkább női olvasmány.

Kedvenc részlet:

,,Bennem is kialudt a tűz; a harag emésztő lángjai elcsitultak. Úgy tűnik, mintha szívem is téli álomra tért volna, s most érzek először magamban erőt, hogy tollat s papírt vegyek elő. Hogy miért, nem tudom.."

A cikk szerzője a Tollam nyomán tinta blog.

Az értékelést olvassátok el a blogon is, itt.

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.