A világ nem csak szórakoztató irodalomból áll. Az irodalom könnyedebb formája a létező legszerteágazóbb kikapcsolódást nyújtja, ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a könyvek világának erősségét nem csak a szórakoztatás adja.

A könyvek közvetítenek. Tudást, emlékeket, tapasztalatokat. A könyvek tanítanak, és felnyitják a szemünket olyan dolgokra, amelyek egy átlag kedd reggel, a tejeskávénkat szürcsölve eszünkbe sem jutnak. Én szeretem ezt. Mert nevetni, borzongani, kalandozni a könyvek világában, a fantázia világában jó dolog. De nem minden. Meg kell tapasztalni általuk olyan dolgokat is, melyek bekúsznak a bőrünk alá, és úgy formálják a szemléletünket, hogy közben jobb emberré tesznek.

Én sokat és sokfélét olvasok, nyitott vagyok – kevés kivétel akad, amit nem vennék a kezembe se – gyakorlatilag mindenre. Az Anne Frank nevű kislányt azt hiszem, senkinek sem kell bemutatnom. Naplója által az egész világ ismeri őt. És ha azt mondom Heyman Éva? Az ő neve vajon ismerős? Nem, ugye? Pedig lehetne!

Mert ő a MI Anne Frankunk.

Azt hisszük, a nagy dolgok méretre is nagyok, ez a könyv azonban kicsike. Alig 190 oldal, tartalmát tekintve azonban olyan sokat ad, amivel meg lehetne váltani ezt a sokszor csúnya- csúnya világot.

És igen, az a világ, az a rendszer, azok a végrehajtók, akiket az alig tizenhárom éves lány naplóbejegyzéseiből ismerünk meg, a sötétséget hozták a fél világra, hatásukat ma is érezzük. Mondják, az életnek mennie kell tovább, és ez igaz is, viszont azt se felejtsük el, hogy semmi értelme tovább mennie, ha ugyanazon az úton folytatjuk, ahol ennyi borzalom megtörténhetett. Az élet fontos, de az is, hogy ne felejtsünk! Ha folyamatosan a fejünkben tartjuk, hány meg hány Heyman Éva volt a világon, többé nem történhet meg ugyanaz!

Én olvasok thrillert, horrort, nézek véres, marcangolós filmeket, amihez a szemen kívül gyomor is kell, de tudjátok mi a borzalmas felfedezés a filmek, meg aközött, amit az Éva lányom lapjain olvastam?

Hogy nem az az igazi horror, ahol hektoliterben lehet mérni a forgatáson felhasznált művér mennyiségét. Az a horror, ahogy egy gyereklány a szerettei, és saját életét félti. Az a horror, ahogy egy kiskamasz gyermeki fejjel próbálja megérteni, mi- miért történik vele az életben. És az a horror, ahogy a kis Éva újra meg újra lekarcolja: „…kis Naplóm, én élni akarok…”

Gondoljunk bele ennek a mondatnak a jelentőségébe, és jusson eszünkbe, valahányszor anyázásban törünk ki, mert valami szemét pont az orrunk előtt állt be az utolsó szabad parkolóhelyre. Gondoljunk erre, ha az a legnagyobb gondunk, hogy már megint csöpög az a rohadt csap, és jajj, új telefonra lenne szükségem, mert már két éves ez a vacak. 

Olvasás közben óhatatlanul elgondolkodtam azon is, milyen voltam én tizenhárom évesen. Mondjuk ki, egy hülye. Piti problémákkal, nagy hisztikkel, óriási érzelmi viharokkal, és még nagyobb kívánságokkal. (Ez úton is köszönetem fejezem ki a szüleimnek, akik bírták mellettem cérnával, és még szerettek is!) Az iskolát utáltam, de akartam Yellow cipőt, mert az volt a menő. Otthon semmihez nem volt kedvem – már úgy értem a házimunkában besegíteni –, szó szerint szülői kegyetlenségnek fogtam fel, ha szóltak, ugyan már rakjak rendet a szobámban. A dolgaimat nem igazán becsültem meg, ha megkaptam valamit, amiért egyébként hónapokig csorgattam a nyálam, fél nap múlva már gondolatot sem fecséreltem rá.

Összehasonlítottam az én dolgaimat, tizenhárom éves életemet, problémáimat az 51 évvel korábban élt – és meghalt – Éváéval.

Ő nem vágyott nagy dolgokra. „Csak” élni akart. És, ahogy naplóbejegyzéseiből kiderült, egészen addig remélte is, hogy nem csak tizenhárom év jut neki, amíg fel nem tették az Auschwitzba tartó vagonba. Ott véget érnek a bejegyzések, és, ahogy az őt ismerő túlélők elmondásából kiderült, az életének is vége lett. Maga Mengele küldte a halálba.

Rövid történet, nehéz könyv, melyet Éva halála után az édesanyja vett gondozásába.

És igen, tudom, hogy nem róhatom fel a mai tiniknek, hogy úgy élnek, gondolkodnak, ahogy. Nem nézhetek rájuk szúrós szemmel, mert trendi dolgokra vágynak, hogy követik kortársaikat, és sodródnak a modern korral.

Nem rovok én fel senkinek, semmit. Jogom sincs hozzá, és nem is hiszem, hogy fogékonyak lennének rá, ha én most egy vadidegen, 50 évvel ezelőtti lányról kezdenék el nekik mesélni. Anno én se lettem volna az.

De lám, eljött az idő, amikor ezt is elolvasom, átérzem, és a történet formál engem. 36 év kellett hozzá, ami nem kevés, ugyanakkor reményt ad, hogy a mai tizenéveseknél is eljön az idő, amikor meglátják Éva rövid naplójában a mögöttes tartalmat.

És még egy észrevétel, talán eljut az illetékesekhez. Szerintem ez a kötet azért kiált, hogy a megfelelő korú iskolások számára kötelező olvasmány legyen. A kis Heyman Éva emlékére.  

Írta: Nyíri Abigél

Szeretjük felcímkézni a dolgokat, és ez alól a könyvek sem kivételek. Könyvmolyok sokasága csillagoz és értékel a saját mércéje szerint. Borítót, cselekményt, egy-egy szereplőt. Ezek az értékelések a skála minden irányába mozognak. Vannak egekbe magasztaló dicséretek, középszerű megállapítások és földbe tipró szapulások. Mindenkinek szíve joga eldönteni mit tart szépnek, jónak. És ez így is van rendjén, hiszen a különböző benyomások által juthatunk végül arra a következtetésre, nekünk érdemes-e belefogni az adott műbe.

Azonban nem minden értékelés tekinthető hasznosnak. A százalékok mögött megbújnak olyan olvasások, amik nem feltétlen tükrözik az adott könyv értékét. Előfordulhat, akár többször is, hogy a várt kellemes kikapcsolódás helyett, egy dögunalmat szenvedünk végig, vagy el sem jutunk a köszönetnyilvánításig. De persze lehet fordítva is. Borzasztó alacsony százalék is rejthet nekünk kedves karaktereket, akikkel szívesen kalandozunk.

Nem kell, hogy minden tetsszen, ami a kezünk ügyébe akad. Csúnya világ lenne, ha mindenre csak bólogatnánk! De ezért vannak a különböző műfajok. A más és más stílusú szerzők, akik mind azon fáradoznak, hogy kielégítsék a közönségük igényeit. Nekünk, olvasóknak az a feladatunk, hogy megtaláljuk a saját kedvenceinket. Azokat a gyöngyszemeket, amik a mi szívünkhöz szólnak. Miért vetnénk bele magunkat valamibe, ami tényleg csak az időnket rabolja? Miért pazarolnánk energiát rá, amikor egy fikarcnyit sem érdekel minket?

Tény és való, hogy van itt is egy bizonyos szürke zóna. Ebben azok az élmények bújnak meg, amiket nem is igazán a tiszta élvezet, hanem inkább a kíváncsiság vezérelt. Én is belefutottam már olyan sorozatba, amit a “csak azért is a végére érek” szellemében fejeztem be. Tartogatott számomra is kellemes pillanatokat, de teljes egészében nem tudtam beleélni magam. Van ilyen. Akkor úgy döntöttem tudni akarom a végkifejletet, ezért nem dobtam a levesbe. Utólag sem bánom, hogy megadtam neki az esélyt, mert így nyugodtan zárhattam rá a képzeletbeli szobája ajtaját, tudván ide már nem kell többé visszatérnem. Én nem voltam elájulva tőle. Na, bumm! Az író biztos nem dülöngél sírva a zuhany alatt, csak miattam.

Ennek ellenére igyekszem megválogatni a szavaimat, mert a savazás nem az én műfajom. Mindig előttem van, hogy csak azért, mert én nem szerettem bele, ott van rajtam kívül még több ezer ember, akik rajonganak érte. Ez a könyv hibája lenne? Az íróé? Esetleg velem van a baj? Nem. Egyszerűen nem egymásnak voltunk teremtve. Ezt észben tartva igyekszem megfogalmazni a gondolataimat, amiket végül másokkal is megosztok. Elmondom mi tetszett és mitől téptem a hajam. Leírom én hogyan képzeltem el azokat a fordulatokat, amik végül nem az elvárásaim szerint alakultak. Ezekkel pedig vagy egyetértenek mások is, vagy nem. A saját stílusunkat használva, az őszinte érzéseinket elmondva írhatunk véleményt, úgy, hogy közben nem gázolunk át másokon, akár egy náci rohamosztag.

Szabadszájú vagy? Használd! De használd jól!

Mindenki sokkal többet profitál egy olyan visszajelzésből, amin látszik, hogy a gazdája nem csak a lehúzás jegyében ült a billentyűzet elé.

Ha el tudod mondani a miérteket, nem csak rábélyegezni a skarlát betűt, akkor jó úton jársz. Onnantól már csak az a dolgod, hogy a saját szád íze szerint tálald. Ha káromkodni akarsz, tedd azt! Ha nem tetszett, ne dicsérd! Csak tartsd szem előtt, hogy amit te megkönnyebbülten hagysz hátra a legközelebbi antikváriumban, az valaki más egyik polcának éke lehet.

Szerző: Miklós Nikolett

A KönyvMogul által életre hívott 1000 könyv kezdeményezés sokakban vetett fel kérdéseket a projekt lényegével, módszerével, mélyebb indokaival kapcsolatban. Számos cikk született már a témában, most pedig eljött az idő, hogy kivesézés helyett konkrét kérdésekre kapjunk választ. Ki mást kérdeztem volna a témában, mint a kezdeményezés szülőanyját, Baranyai Anikót, aki nem először áll elő újítással a könyvek birodalmában.

Kezdjük az alapokkal. Pontosan mióta vagy jelen a hazai könyves világban, és milyen „státuszt” töltesz be?

12 éves koromtól imádok olvasni, azóta falom a könyveket és naplót írni is akkoriban kezdtem. 2013-ban indult útjára írói pályám, majd 2014-ben saját kiadót alapítottam (MOGUL Kiadó). Mivel megfigyelő típus vagyok, és szeretek elmélyedni új területek feltérképezésében, így ’14-től minden figyelmemet a könyvkiadás hazai folyamatainak és megismerésének szenteltem. Láttam, látok elavult berögződéseket, amin ideje változtatni.

Az elmúlt bő 5 évben sok hazai szerzőt volt módom megismerni, meghallgatni és jópárukkal együtt is működni. Van, aki a kezdetektől velem van, és van olyan is, aki már nem. Másképp működünk, mint a már megismert kiadók. Ezt valaki vagy érti, vagy nem mi vagyunk a partnerei írói álma megvalósításában.

2015-ben a kiadón túlmutatóan létrehoztunk egy irodalmi közösséget is – Imádom a könyveket név alatt – melynek célja egy független platform működtetése, ahol szerzők, bloggerek, olvasók, kiadók oszthatnak meg könyves tartalmakat, a közösségi média nyújtotta lehetőségeket jól használva. Immár több, mint 14.000 aktív taggal büszkélkedhetünk.

Nem álltunk meg ennyinél. Tavaly útjára indítottunk független könyves webáruházunkat is – shop.konyvmogul.hu – ahol nagyon kedvező jutalékkal működünk és elsősorban hazai szerzők könyveit forgalmazzuk.

Igyekszem csapatommal a könyves világ minden szegmensét felölelni, edukálni a szerzőket, megismertetni az olvasókat a hazai irodalmi remekekkel és egy összetartó, tehetségeket támogató közösséget összekovácsolni.

A cikk elején azt írtam, több újítás is kapcsolódik a nevedhez. Ezek a törekvések egyértelműen azt jelzik, hogy olyasmit tapasztaltál/tapasztalsz az irodalom területén, amin változtatni szeretnél. Elmondanád, mi sarkall arra, hogy lépéseket tegyél a változás irányába? Mi az, amin szerinted változtatni kellene, ami nem jól működik?

Számomra nagy felismerés volt, mennyire ismeretlen a könyvkiadás menete az írói babérokra pályázó emberek körében. Meglepett, milyen felkészületlenül és egyre elkeseredettebben próbálkoznak kézirataik kiadatásával. Hogy egyesek a sok-sok évi sikertelen történés, vagy épp a tudás hiánya miatt, már-már támadóan lépnek fel a (sokadig) kipécézett kiadó irányába.

Sok jó szerző van hazánkban, és még mennyi rejtőzhet az ismeretlenségben? Közülük egyre többen döntenek aztán a szerzői kiadás mellett, ahol sajnos a korábban említett ismeretek hiányában a végeredmény gyakran minőségében megkérdőjelezhető lesz.

Mindemellett az is megdöbbentett, milyen sokan veszik majdhogynem semmibe a szerzőket, milyen nevetséges szerzői jogdíjakkal szúrják ki a szemüket, valamint az is, hogy a könyveladás során kik azok, akik igazán sokat keresnek, szinte hozzáadott érték nélkül. Pedig a szerzők nélkül hol lenne a könyvpiac összes többi szereplője? Ideje lenne megbecsülni, megfizetni és értékelni a szerzőket.

Mit gondolsz, mi a változás legnagyobb akadálya hazánkban az ilyen típusú kezdeményezésekkel kapcsolatban?  

Talán az, hogy amíg a könyvkiadásban résztvevők nem értik meg, miről van szó, addig inkább alaptalanul támadnak, elutasítanak minden újítást. Legfőképp az ijeszt meg, hogy nem is kérdeznek, téves képzelgések alapján szajkózzák a vélt igazságukat. És sok kiadó „tradíciókra” hivatkozva nem alkalmazkodik a jelen kor várakozásaihoz, a terjesztési végpontok elavult üzleti modelljeiről nem is szólva.

A minap is belém veszett egy szerző, mert a kiadóm berkeiben minden érdemi történés csak és kizárólag egy titoktartási megállapodás aláírása után történhet. Miért? Mert a szerzők kontroll nélkül, akár teljes kéziratokat is küldözgetnek nekünk (és gondolom bármelyik kiadónak), kiadatási szándékkal. De pl. honnan tudhatnánk, hogy tényleg az övé-e, ha nem kell erről nyilatkoznia? Ha mi nem biztosítjuk őt arról, hogy illetéktelenül nem használjuk fel a művet, aggódhatna miatta. És sorolhatnám hosszan. Ez a megállapodás azonban mindkét felet védi, jó alapot teremt a jövőbeli együttműködésnek. Ha valaki ezt nem érti meg, nincs vele dolgunk.

Jó lenne, ha az emberek tudnának kérdezni, ha kíváncsibbak lennének és előzetesen tájékozódnának, hozzáértőkkel egyeztetnének, és nem vaktában rohannának a „falnak”.

Ideje, hogy másképp nézzünk a könyvkiadásra, a szerzőkre, és persze az olvasóinkra is.

Térjünk át az „1000könyv” projektre. Mint tudjuk, minden ötlet azért születik, hogy egy problémára választ, megoldást nyújtson. Ebben az esetben mi az a probléma, amit ezzel a tervvel kívántál megoldani?

Részben az illegális könyvletöltések és könyvküldözgető facebook csoportok tevékenysége az ok. Másrészt a könyvesboltok és webáruházak üzleti modelljének időszerű újragondolása. Miért is kéne a könyv eladási árának 50-70%-át elfelejtenie a kiadónak és szerzőnek, csak azért, hogy a könyveik esetenként az előbb említettek raktáraiban porosodjanak, és rövid ideig, vagy nehezen láthatóan kerüljenek ki a polcokra?

Sokan, és sokszor firtatták már, miért kerülnek annyiba a könyvek. Épp ezért minél több helyen, fórumon beszélni kell róla. Ideje megújulni, ideje változtatni. Ha nincs kolonc a folyamatban, akkor könnyebben lehet hozzájutni a könyvekhez, mindezt úgy, hogy a szerzői jogok se sérüljenek, minden fél számára előnyös helyzetet teremtve.

Mi elsősorban a szerzőkért vagyunk. Ezzel az ötletünkkel is nekik adunk egy pénzügyileg optimalizált megoldást. Ötletünkhöz már több szerző is csatlakozott, és bízunk benne, hogy egyre többen tesznek majd így.

Már a név felkelti a figyelmet: „1000könyv”. Miért pont ezer? A pici hazai piacon ez elég merész számnak tűnik.

A száz kevés, a tízezer irreális, szerintem. Az 1000 könyv pedig jól hangzik. Ha látható az író és az általa megírt, kézzel fogható könyv(ek) is, akkor olvasói érdeklődést generálva, és őket bevonva az értékesítési folyamatba, elérhető ez a címenkénti eladási szám. Ami kérdés, az az átfutási idő.

Ennek csökkentése érdekében aktivizálódnia kell a szerzőnek és az olvasni vágyóknak is. A jó csapatmunka, gyors eredményt hozhat. Kíváncsian várjuk, melyik könyv éri el először az 1000 megrendelést.

Honnan jött az ötlet, hogy kéz-kezet mos alapon teremts új keretet az olvasás, és ezzel együtt a hazai írók népszerűsítésére?

Egy webáruházakkal kapcsolatos előadáson voltam, és ott elhangzott egy mondat. Sajnos már nem emlékszem mi volt az konkrétan, de azt tudom, hogy elindított egy „vezérhangyát” a fejemben, és a projekt főbb pontjai gyorsan össze is álltak. Aztán felhívtam az egyik írómat, és ráöntöttem a víziómat, majd egy másik írómmal tettem ugyanezt… Aztán együtt elkezdtük finomhangolni az ötletet, majd kortárs szerzőket is megkérdeztünk róla, akik szintén láttak benne fantáziát, és az ötlet elindult a megvalósítás útján.

A kezdeményezés lényegét és működésének pontos mechanizmusát – néhány visszajelzés legalábbis erre enged következetni – nem mindenki érti meg azonnal. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka? Miért tűnik bonyolultnak, amikor kis utánajárással kiderül, hogy pofon egyszerű?

A konstrukciónk lényege, hogy könyvcímenként 1000 db könyvet adunk az olvasóknak 40%-os áron (azaz 60% kedvezménnyel), mely kedvezményért cserébe az író „munkára” ösztönzi a megrendelőit, egyfajta együttműködés keretében, a nagyobb láthatóság érdekében. A megrendelőknek nincs más dolguk, mint a lehetőséget rendszeres időközönként megosztani a közösségi média felületeiken, elérve ezzel az ismerőseiket, és azok ismerőseit, akikből potenciális vásárló válhat. Egy dolog van, ami gondolkodóba ejtheti az olvasót, az pedig egy kérdés: Mikor kapom meg a könyvet? A válasz pedig egyértelmű: amikor az adott könyvből 1000 db-ot megrendeltek.

Épp a bizonytalan időfaktor miatt, úgy alakítottuk ki a rendszert, hogy azok, akik nem akarnak várni, a „hagyományos” webáruházunkból is megrendelhetik a kiválasztott könyveket, és napokon belül kézhez is kaphatják azokat, cserébe azonban le kell mondaniuk a 60%-kal csökkentett árról.

A probléma pár esetben abból fakadt, hogy a megrendelő nem olvasta el az ÁSZF-et, csupán csak leokézta a megrendelés elküldése előtt. Amikor ez tisztázásra került, akkor lenyugodtak a kedélyek, és maradt az eredeti rendelési állomány.

Eddig összesen ketten kérték, hogy módosítsuk a rendelésüket, és az aktuális értéken (teljes áron) vették meg a könyveket, mert mielőbb el akarták azokat olvasni. 

Nem tartasz attól, hogy a látszólagos bonyolultság és szabályok még azelőtt elriasztják az olvasókat, hogy felfedeznék a benne rejtőző hihetetlen lehetőségeket?

Miért is kéne tartani tőle? Minél többet beszélünk róla, annál könnyebben lesz érthető, megérthető bárki számára.

Az újdonság ritkán hoz rövid idő alatt kirobbanó eredményt. Esetünkben pedig még nehezített is a terep, hisz az olvasóközönség nagyon nagy százaléka csak a bolti könyvvásárlásban bízik. Mi azonban ezen is szeretnénk változtatni, és van türelmünk a felmerülő kérdéseket megválaszolni, segíteni a hazai szerzőknek és alternatívát kínálni az olvasóknak.

A könyvértékesítés ezen módjával – kimondva- kimondatlanul – változás állhat be az eddigi platformokon, hiszen az 1000.konyvmogul.hu webáruházban fellelhető könyvek esetében az írók és a kiadók „megkerültek” két jelentős – és eddig megkerülhetetlennek hitt – könyvpiaci szereplőt. A könyvnagykereskedőket és a könyvesboltokat. Mit gondolsz, milyen hatással lesz a könyvpiacra, ha új szereplő toppan be, ráadásul teljesen új szabályokkal?

Sajnos nincs üveggömböm, és a jövőbe sem látok. Alkalomadtán örülnék ilyen képességnek, de ezzel nem hiszem, hogy egyedül lennék. Az idő választ fog adni mindannyiunknak.

Mi magunk is kíváncsian várjuk, mekkora hatást tudunk gyakorolni. Addig is, tesszük a dolgunkat, segítünk a szerzőknek és egyre szélesebb körben kommunikálunk a potenciális olvasókkal.

Arról már beszéltünk, hogy úgy általában mi állhat akadályként az újító kezdeményezések elé. Fordítsuk át a kérdést az „1000könyv”-re. Mi az, ami a projekt ellen dolgozik?

Az idő. És a megfelelő munkaerő megtalálása. Persze a nagyobb sajtóvisszhang is sokat segítene. Ez utóbbin dolgozunk most. Kapcsolatokat keresünk, építünk ki, cikkeket írunk, tudatosan használjuk a meglévő erőforrásainkat, és megyünk előre. Minél többen ismerik meg, és értik meg törekvésünket, annál könnyebben haladunk majd a célig.

A csapat létszáma is folyamatosan bővül, így egyre több segítő kézzel rendelkezünk, és leszünk napról-napra hatékonyabbak. 2019 egy meghatározó év lesz számunkra.

Az előbbieken túl tapasztalható némi-nemű olvasói ellenállás is, ami legegyszerűbben azzal címkézhető fel, hogy „magyar szerzőtől nem olvasok”. Részben értjük ennek az okát, másrészben cáfolni igyekszünk a sztereotípiákat. Az elmúlt években mi is futottunk bele néhány szerkesztetlen, korrektúrázatlan könyvbe, de mellettük nagyon-nagyon jó hazai szerzőkre, és jobbnál-jobb műveikre is rábukkantunk. Elképesztően jó íróink vannak. Komolyan mondom.

Ha már változásról, hatásokról és akadályokról beszélünk, van még valami, amit meg kell említeni. Azt, hogy ezeket nem mindenki szereti, még akkor sem, ha egy pozitív végeredmény a cél. Gondolod, hogy ilyen típusú ellenállással is szembekerül a projekt?

Egyelőre az előbb megnevezetteken felül nincs megoldandó feladatunk. Amikor berobban az egész a köztudatba, akkor várható lesz, akár több irányból is a „jószándék”, de addig nem érdemes ezen még gondolkodni sem. Majd akkor megyünk át a „hídon”, ha odaértünk.

Az „1000könyv” kezdeményezés lényege a két végpont – író és olvasó – összefogása. Úgy látod, hogy egy ilyen volumenű összefogásnak van manapság realitásalapja?

Szerencsére, akik felfedezik maguknak a magyar szerzőket, könnyen válnak rajongóvá, és komoly küldetésükké válik, hogy segítsék őket népszerűsíteni. Ebben mi segítő kezet nyújtunk, és együtt – hiszem – világokat fogunk megmozgatni. Az alapokat leraktuk, az építkezés kezdetét vette. Térjünk vissza erre a kérdésre jövőre, rendben?

Mi szükséges szerinted az összefogáson kívül ahhoz, hogy a projekt fogaskerekei működésbe lépjenek?

Elsősorban a láthatóság növelése a fontos. Ebben számítunk további szerzői/kiadói csatlakozásokra és az olvasók közreműködésére is. Szeretnénk könyvkínálatunkat további kiadványokkal gazdagítani, még több kortárs szerzőt bevonni, az olvasókkal még szorosabb kapcsolatot kiépíteni, és növelni a magyar irodalom színvonalát.

Hogy lehetséges-e mindez? Persze. Minden nap tanulunk valamit, a megszerzett tudásunkat pedig nem félünk átadni mindazoknak, akik csatlakoznak közösségünkhöz. Hisz együtt minden sokkal könnyebb.

Utolsó kérdésemmel nem mehetek el a jövő mellett. Eddig sem féltél a nagyvilág elé tárni az ötleteidet. Jól sejtem, hogy ezután sem fogod őket a fiók mélyén rejtegetni?

Miért hallgatnék a tervekről? Már a legújabb ötletem megvalósítása is közel, úgy tűnik, megtaláltuk a megfelelő partnereket hozzá. A saját nyomdánk megnyitása lesz a következő lépés. Ősszel remélhetően már ezzel kapcsolatban is kérdezhettek.

A csapatom elképesztően jó, szakmailag hozzáértő és lelkes, cselekvő emberekből tevődik össze. Értjük egymást, a célok tiszták, az út meghatározva, mind lépésről-lépésre haladunk, támogatva és segítve egymás személyes törekvéseit is. Szeretjük, amit csinálunk, és nagyon jól működünk együtt. Szerintem ez a siker kulcsa.

Úgy gondolom, az elmondottakhoz nem szükséges kommentár, vagy értelmezés, hiszen a projekt ötletgazdájának véleménye egyértelmű. Az írók és olvasók problémáinak megoldása nem lehetetlen, csak innováció és új szemlélet szükséges hozzá, amit ő tálcán szolgáltatott, de az már az említett szereplőkön múlik, mozgásba hozzák, és mozgásban tartják-e a projektet. Talán sokan úgy vélik, túl szép ez, hogy igaz legyen, túl egyszerű, amolyan „hogy nem jutott eddig senkinek az eszébe” típusú, vagy talán azt gondolják, olyan problémákat kívánnak vele megoldani, amelyeket nem is lehet.

Azoknak, akik esetleg ez utóbbival tántorítják el saját magukat az „1000könyv” ötletének felkarolásától, szívből ajánlom John William Gardner szavait:

„Állandóan nagyszerű lehetőségekkel szembesülünk, amelyek megoldhatatlan problémáknak vannak álcázva.”

Azt azonban ne felejtsük el, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Tehetetlen viszont annál inkább. Mi döntjük el, melyik mellé állunk.

Köszönöm az interjút!

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

Szerettem volna hinni a csodában. Ki ne akarna? Mindenhonnan csak azt halljuk, hogy tedd meg, hiszen ha megteszed, sikerülni fog. Ne álmodozz! Ne várd, hogy rád mosolyogjon a szerencse!

Na persze, ha mindez olyan könnyű lenne!

Ha nem támogat senki, és nincs tőkéd, akkor nagyon nehéz nekivágni az ismeretlennek. Ne gondold, hogy a támogatók és a tőke végig kitart! Bármit teszel ezek rohamtempóban kopnak ki a mindennapjaidból, és az önbizalmadat is viszik magukkal. A társadalom belénk sulykolja, hogy csak akkor vagyunk hasznosak, ha mi is éjt nappallá téve keményen dolgozunk és a kemény munkánk gyümölcseként a bankszámlánk is megfelelő mértékben hízik. Az ismeretlen úton sajnos a bankszámlánk teltkarcsúból anorexiássá fog változni, hiszen mindenhez idő kell, emiatt pedig egy év alatt aligha váltjuk meg a világot és robbantunk bankot.

Mit tehetünk, ha vészesen közeledünk a végekhez?

A) Kapaszkodhatunk az útitársainkban, akik hozzánk hasonlóan bíznak abban, hogy az álmaik valóra válnak.

B) Sutba dobhatunk mindent és lapos kúszásban visszamegyünk a robotba.

Én hinni akarok.

Hinni akarok abban, hogy lehet minőséget adni az olvasók kezébe.

Hinni akarok a jó könyvekben.

Hinni akarok abban, hogy az emberek szeretnének értékes dolgokat kapni.

Hinni akarok abban, hogy szükség van az írókra és más művészekre is.

Hinni akarok abban, hogy lehetek író ebben az életben.

Hinni akarok abban, hogy van még erőm.

Hinni.

Csak hinni.

Nagyon nehéz dühösen megtalálni a megfelelő szavakat, és cenzúrázva, szigorúan objektíven leírni a tényeket. Bevallom, nem sokszor sikerül, de nem is bánom, mert ez adja egy cikk hitelességét: a téma iránti szenvedély (na meg a nyers stílusom). Alapvetően soha nem akartam "bloggerkedni", meg akartam hagyni az írást a szerzőimnek, hiszen az én szenvedélyem a szerkesztés. Aztán, amikor őszinte, vak szenvedéllyel elkezdtem feltérképezni a hazai könyves világot, valami elpattant bennem. Kikívánkoztak az indulataim, de nem engedhettem meg magamnak, hogy azok kerti slagként elszabadulva véget vessenek a karrieremnek. Bár megnyitottam a csapot, de igyekszem csak csepegtetni a szakmáról szükséges tudnivalókat. Most viszont, kérlek, nézzétek el nekem, mert egy picivel több vizet fogok engedni a megszokottnál.

Ha péntek, akkor kiadó találkozó a kedvenc kávézónkban, de sikerült előbb indulnom, így gyorsan útba ejtettem a Librit. Ezúttal céltudatosan mentem: Sally Rooney: Normális emberek, (21. Század Kiadó). Kivételes izgatottsággal csaptam a kemény borítós könyvet a hónom alá („Húha, jó drága lehetett a nyomda!”), hiszen hatalmas reklámot kapott, és friss molytagként konstatáltam, hogy szuper hazai értékeléseknek is örvendhet. Végre egy borító, amin nem falják egymást; duplán megvett. Nagy mosollyal iparkodtam a többiekhez, közben pedig az eheti blogbejegyzésen agyaltam: kiadókeresés menete, szerzői jogok, vagy szerkesztő és korrektor közti különbségek? „Majd megszülöm.”

Hazafele a metrón már nem tudtam fékezni a kíváncsiságomat, így nagy lelkesedéssel hivatalosan is elkezdtem a hétvégémet. Egészen a hetedik oldalig sikerült türtőztetnem magam, amikor kiszaladt a számon: Ez meg mi a f*sz?

Mielőtt folytatnám: Nem vagyok egy Olcsó János, főleg ha irodalomról van szó, így havi szinten becsúszik egy-két könyv. (Upsz.) Bár szakmabeliként nagyon nehéz (már-már lehetetlen) kikapcsolni a „hibakereső funkciót” és maradéktalanul átadni magam a szórakozásnak, mégis, ha jó a sztori, befogom a háttérben okoskodó Reni száját. Tisztában vagyok azzal, hogy nem létezik tökéletes könyv, a legnagyobb bestsellerekben is vannak elütések, szóismétlések, tördelési hibák, de ettől szép az egész; nem vagyunk tökéletesek. Nem írok kritikákat sem, és csak akkor csillagozok egy könyvet, ha tetszett.

Ez meg mi a f*sz?

Ugye most csak szórakoztok velem?

Nem fogom túlfogalmazni: egy borzalmasan lefordított könyvet kaptam, ami nem járt sem szerkesztő, sem pedig korrektor kezében. Nem, most nem a szerkesztő, hanem az olvasó beszél belőlem, aki négyezer forintot költött erre a szarra. Megfogadtam, hogy alázattal egyengetem a karrieremet, minden nézeteltérést tisztelettel kezelek és soha senkit nem nevezek nevén a cikkeimben. Végzet, Karma, bocsássatok meg nekem, de ez most nem fog menni!

„Nem volt szép dolog, jegyzi meg.

Figyelj, elég részeg voltál.

Ez nem kifogás.

És totálisan be voltál tépve, amire csak később jöttem rá.

Ja, úgy éreztem magam, mint egy támadó.

Connell ezen felnevet.” - Legalább valaki tud ezen nevetni.

Hibás dialógusok, logikai hibák, nehezen követhető leírások (feltételezem, ezek mind rendben vannak az eredeti műben), és csak a huszonnyolcadik oldalig jutottam. Hogy engedhettek meg magatoknak egy megszerkesztetlen könyvet? Mit szólna ehhez a szerző? 

Két alternatíva fogalmazódott meg bennem: vagy az én szaktudásommal vannak hatalmas problémák, vagy elkezdtek felárazott szemetet osztogatni a könyvesboltokban. Ez utóbbira tippelek, ugyanis e hónapban ez a második szép borítóba becsomagolt tüzelő. Beth O’Leary: Az ágybérlő, (General Press Kiadó). Szintén zenész, a diagnózis ugyanaz: én fizettem érte, de ti nem fizettetek a munkafolyamatokért. Egy idegen nyelvű kéziratnál nem elég a műfordítás (mondván, hogy bocsika, ezt már egyszer megszerkesztették).  Ugyanúgy végig kell menni még egyszer a lépéseken, hiszen a fordításkor lényegében egy új mű születik.

Sír a hazai kiadók szája, mert nem jók a fogyási számok. Az emberek szép lassan már nem invesztálnak pénzt a kortárs irodalomba, szerzőkbe, kiadókba, mert ők sem teszik meg ugyanezt. Egy mutatós díszdobozba csomagolt vackot árusítotok, amit bár egyszer, kétszer, akár háromszor is meg fognak venni, de eljön az a nap, amikor vállrándítva hátat fordítanak nektek, és a torrent oldalakat veszik majd célba. Vagy már eljött ez a nap?

Kedves fent említett kiadók! Ez meg mi a franc volt?

Meggyőződésem, hogy sokan azért nem vesznek könyvet a kezükbe, mert berögzült a tudatalattijukba az az elképzelés, miszerint az olvasás melós. Az iskolapadban ülve folyamatosan pakolták elénk az ilyen-olyan műveket, mondván „kötelező.” Ha más nem is, ez aztán megöli a harci kedvet! Ki akarna még valamit levenni a polcról, miután leolvasztotta az agyát egy olyan orosz csodával, aminek a felét nem is értette? Én nem akartam. Hiába volt pozitív példa előttem. Amint letettem a tankönyveimet és elpakoltam a füzeteimet már egy betűt sem akartam látni. Bár volt egy-két sorozat, amit már ekkor is nagy kanállal faltam, mégsem jártam utána mi más lehet még, ami tetszhet.

Azok táborát erősítem, akik később kaptak rá az olvasás ízére, a könyvek szeretetére. Nekem is meg kellett találnom a helyem ebben a világban. Bele kellett kóstolnom több műfajba, hogy rájöjjek mit is takar „az én ízlésem.” Ma már magabiztosabban keresgélek a boltok végeláthatatlan kínálatából és büszkén feszítek a túlpakolt polcaim előtt. Habár úgy érzem nagyjából tudom melyek azok a történetek, amik teljesen magukkal tudnak ragadni, néhanapján azért szeretek kikacsintgatni a komfortzónámból, hátha új kedvencekre lelek. A kikacsintgatásaim alkalmával jöttem rá arra is, hogy néha minél furcsább egy könyv, annál jobb. Mert van, hogy én is furcsa vagyok.

Szeretem, ha egy történet még napokig velem marad, az után is, hogy kiolvastam. Szeretem, ha bennem motoszkálnak a szereplők, a gondolataik, az érzéseik. Szeretem, ha megnevettetnek, meggyötörnek, vagy éppen elérik, hogy teljesen beléjük szeressek és a körmömet rágva izguljak értük. Szeretek végigmenni velük az úton és türelmetlenül várni mit hoz nekik az élet.

Hiszem, hogy mindenkire vár legalább egy olyan történet, ami megdobogtatja a szívét. Azt viszont csak remélhetem, hogy ez el is ér hozzájuk és rájönnek: Olvasni jó!

Szerző: Miklós Nikolett

A pareidolia egy pszichológiai jelenség, amikor az emberfia (lánya), mondjuk ismerős arcot, szimbólumot lát olyan helyen, ahol az nincs is. Jézust a pirítóson, vagy Einstein pipázó sziluettjét a hitvesi ágy másik felén, a párnahuzaton. Ez utóbbi, mondjuk lelombozó lehet annak, aki nem a tudományt választja jegyeséül, de a jelenség ettől még létezik.

Hogy jön ez ide? Elmesélem.

Amikor megkaptam meghívásomat az Imádom a könyveket páholyba, még sokat kellett gondolkodnom, hogy elmenjek-e. Nagy kedvem volt menni, de Anikó Nagymester a belépéshez szükséges jelszót rébusz formájában közölte és én nem voltam biztos a megfejtésemben. Márpedig jelszó nélkül nem lehet belépni. Ezt ugyan senki sem mondta, de a titkos társaságok természetéből fakad a jelszó szükségessége. Ráadásul ez egy kérdés-megerősítés típusú szignum volt.

Annyit telefonon már elárult a Nagymester, hogy egy nagyon titkos bolt hátsó traktusába kérezkedhetek be ezzel, és ott fogom találni a könyvkészítők páholyát. El is jutottam Jakabfalvára, amely zsákfalú, ráadásul minden utcája zsákutca. Már majdnem úgy éreztem, zsákutcába futottam, amikor megláttam a mattult cégért: Minden Eladó. Alul kisebb szöveggel: Nagyalakú Natália boltja, alapítva 1450-ben.

A boltban elől és hátulgombolós ruhák lógtak, hátrébb, a félhomályban pedig csak hátulgombolósak, és hegyekbe halmozott könyvek kínálták magukat. Néhány jakabfalvi asszonyság a ruhák között válogatott, a könyvekre rá sem hederítettek. A pultnál valóban egy nagy alakú nő támaszkodott.

– Mi tetszik? – kérdezte.

– Tetszik a nyár, az írás-olvasás tudománya és a kiskutyám – feleltem őszintén.

Felvont szemöldökkel nézett rám, úgy éreztem, hogy máris a belépéshez szükséges jelszót kell mondanom.

– A kávébab a konyhában lesz zaccos? – kérdeztem, mert Anikó feladatából ez a kérdés következett.

– Mit tudom én! – mondta közönyösen a nő, én pedig éreztem, hogy elbuktam.

Ekkor megérkezett egy még nagyobb testű hölgy.

– Köszönöm, Klárika, hogy helyettesített, most elmehet. Önnek meg csak annyit mondok: a zacc, az még nem mindennek az alja.

– Huhh – jelentettem ki megkönnyebbülten. A nő hátra, a könyvek mögé mutatott, én pedig belevesztem a félhomályba.

Már éppen nem voltam látható, amikor egy hipermodern lift ajtaja tárult előttem, és én beléptem. Megkezdődött fél napig tartó ereszkedésem, néha oldalirányba tartó száguldásom, majd végtelen emelkedésem. A végtelen ez esetben csupán metaforikus, hiszen tizenkét óra múlva már ki is szállhattam a fülkéből. Zsebre tettem a boltban sietve felkapott Gutenberg-bibliát és Corvin-kódexet, melyeket útközben olvasgattam és előreléptem. Két tengerészgyalogos igazoltatott, retinavizsgálatot tartottak és anális beültetések után kutakodtak. Ez utóbbi korszerűtlen heteroszexualitásom miatt nem esett jól, de a csapatért mindent! Oda is kísértek a Nagymester asztalához, ahol ismerősökkel találkoztam.

Itt mindenki nagymester volt, egy kicsit kisebb nagymester, mint Anikó Nagymester, de kismesternél mindenképp nagyobbak. Itt volt Reni Mester, Lewis Thomson Mester, D’Rasi Mester, Borka Mester, Laci Wesley Mester és mestergerenda tartotta a födémet. Ennek nagy tisztelettel kellett köszönni, ámde nem túl alázatosan.

– Különben ellágyul – magyarázta Anikó Nagymester –, az pedig épületek teherbíró elemeinél végzetes lehet.

– Érzem – mondtam, mert tényleg éreztem –, hogy a bölcsesség fellegvárába, illetve, ha még a talajszint alatt vagyunk, akkor a fellegbarlangjába kerültem.

– A mai programunk, hogy összeesküvést hirdessünk a Gutenberg-galaxis megóvása érdekében. Nagyon titkos, ezért előbb megkávézunk.

A mesterek máris elmélyedt kávézásba kezdtek. Én magam egy arabikába mártott jégkrémes pálcikát rágcsáltam, hozzá pedig Borka Mester rajzait nézegettem.

– Készül a képregény is – mondta a mester – Kifelé Robin testéből, a címe. Csókolózni fognak benne és egyéb kalandokat elkövetni.

– Én már láttam – tette hozzá D’Rasi Mester egy aranybarna kapuccsínó párafelhőjéből – dögletesen jó. – D’Rasi mester arcán, mint mindig egy csodaszép jóboszorgány és egy nemes hölgy vonásai keveredtek, tekintete és szemüvege el volt párásodva a kávégőztől.

– Az első randin megcsókolják egymást – közölte Wesley Laci Mester – mind a tizenkét alkalommal, alkalmanként tizenkétszer, de ez nem tudom, mennyi. Motorral jöttem, még kissé ennek hatása alatt vagyok. Brümm-brümm…

– Egyszáznegyvennégy csók – mondta Reni Mester, aki a matematika és a humánum egyesítésén fáradozott, de cseppet sem volt fáradt. Kislányosan pajkos fintort vágott, majd megtetézte egy huncutul csillámló tekintettel. Mindenki tudta, hogy képzavarral élek, de nem szóltak rám.

– Ez kettővel több – mutatta laptopján Lewis Thomson Mester –, mint a Putty Elek weboldalán olvasható száznegyvenkettő csók, ráadásul azok közül kettő nyakra adott puszi volt. Ez többek által megerősített tény. – A mester szelíden elmosolyodott, mivel szelíd alaptermészetű volt és mosolygós, így nem tehetett mást.

Anikó Nagymester szeretettel legeltette szemét a társaságon. Amint ezt gondoltam, kissé furán nézett rám az újabb, legeltetős képzavar miatt, de nem szerkesztett ki.

– A nagyon titkos terv – jelentette ki a Nagymester, miközben négy-öt laptopot húzott maga elé –, hogy elárasszuk a könyvpiacot kiváló szerzők műveivel. Ezért vagy most itt, mert te is egy kiváló szerző vagy.

Majdnem elpirultam, de még időben eszembe jutott, hogy nagyképű vagyok, így maradtam az alapszínemben.

– Itt van Renate Mester, valamelyik laptopomon, konferenciahívásban. – Hol vagy, Mesterem?

– Itt, a harmadik laptopon – szólt nyugodt hangon az említett mester. – Már írom is az internetes mémet: „Könyvet, ha fogsz, nem nyafogsz!”. – Renate Mester hangja éppen olyan kiegyensúlyozott, nyugodt benyomást tett, mintha személyesen jelen lett volna. Ámbár lehet, hogy csak a svájcban divatos orvosi pemetefűtől és a kakukkhegyi mályvától volt ily szép tónusú a hangja.

– És én mit tehetek – kérdeztem óvatosan – ez ügyben? – igyekeztem hozzátenni, hogy „ez ügyben”, mert egyébként tudni szoktam, mit tegyek. Ha nem tudom, olyankor is úgy teszek, mint ki tudja, de hiszen mondtam: nem vagyok kisképű…

– Nos, ha kitalálsz innen – instruált a Nagymester – add hírül a világnak, hogy az Imádom a könyveket hamarosan újabb minőségi olvasnivalóval látja el. Mármint a világot. Ugye, te tudsz titkot tartani?

– Én nagyon. Egyszer beütöttem a lábam és másodpercekig nem üvöltöttem fel.

– Akkor, Andy Mester most menj és a titkot ne tartsd magadban!

Én el is indultam, de egyszerre kiáltottak utánam:

– A kávés pálcikád! Nem nyaltad le rendesen!

Mivel ez a csodálatos csapat rajong a jó kávéért, nem hagyhattam lenyalatlan a pálcikám. Gyorsan megtettem, pedig nem szeretem a szálkás pálcát, de a kedvükért megtettem.

Ezután (a súlyos titok terhétől kissé szédelegve) a liftet kerestem. Csak egy jellegtelen kis ajtót leltem, kitártam és újabb képzavarként beáramlott a Teréz Körút nyári fényvihara. Kitámolyogtam, becsuktam magam után az ajtócskát és pihegtem. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem készítettem fotót a csapatról, pedig nálam volt ötszáz megapixeles úti kamerám. Visszafordultam, hogy intézkedjek, de az iménti ajtó helyén csupán graffitizett téglafalat láttam. Álmodtam volna?

Ekkor láttam meg a járdán szigetként álló kürtöskalácsos bódén Anikó Nagymestert és mestertársait. Csak addig láttam őket, amíg nem pislantottam. Pislantani persze muszáj, szemszárazság elkerülése miatt. Tudom, hogy a pareidolia nevű jelenséggel volt dolgom, de ez megerősített abban, hogy máris hazaszaladjak, megírjam e-beszámolót és elküldjem a Washington Post-nak, a Herald Tribun-nek és a Szenmtmártonkáta Havi Hírmondónak.

Üdv a csapatban, Andy!