Könyvkiadók. Neves könyvkiadók. Minden író álma, hogy az egyik ilyen népszerű név álljon mögötte, de sajnos csak nagyon keveseknek adatik ez meg. Bele kell törődni a gondolatba, hogy a kiadók nem a barátaid, és végképp nem fognak versenyezni érted. 

Ugyanis a kiadók néha még az elismert írókért sem versenyeznek.

A nagyobb neveknél maximum akkor van esélyed, ha látják benned a pénzt, a meggazdagodás kulcsát. Mivel kezdőként semmi hírneved nincs, a nagyobb kiadókat azonnal húzd le a listádról.

Hallottam egy történetet az egyik kiadóról – nevet nem fogok említeni –, aki csak azért szerződött le egy íróval – szintén nem nevezem meg –, mert látta benne a nyereséget. A legszomorúbb az egészben az, hogy el sem titkolta ezt a tényt. Persze, minden vállalatot, céget, gyárat pénzből lehet fenntartani, de ez az oka annak, hogy az írás is elveszti a varázsát.

Egy nagyobb kiadó kapcsolattartójától – szintén névtelenül – egyszer megkérdeztem, elküldhetem- e a kéziratom. Azt felelte, hogy persze és adott egy elérhetőséget. Néhány nap múlva rákérdeztem, hogy egyébként mit várhatok ettől? Nem fűztem hozzá túl sok reményt persze, csak puszta kíváncsiság hajtott, hogy tényleg igaz-e, amit mondanak. A válasz sokkolt, bár nem lepett meg. Akkor azt írták, hogy ne türelmetlenkedjek, mert nekik most nincs idejük erre. Nem követelőztem, nem másztam a nyakukra, csupán egy hétköznapi kérdést tettem fel, amihez nem kapcsolódott semmilyen sürgetés, mégis rögtön leintettek.

Szóval tudd, hogy a kiadók nem fognak kapkodni érted, és még azelőtt tisztázd ezt magadban, mielőtt csalódnál. A fentebb említett tapasztalat megerősítette, amit mindenhonnan hallani lehet: a kezdő írók nem igazán érdekelnek senkit. Nekik marad a magánkiadás vagy az ingyenes kiadók, akik félmunkát végezve meg is jelentetik a művüket. Szerintem ezt az egyik legnehezebb megemészteni annak, aki épp a szárnyait bontogatja. Azzal képesek vagyunk meg birkózni, hogy nem mindig van ihlet, hogy lesznek nehézségek, de amikor közvetve vagy közvetlenül a szemünkbe mondják, hogy nem érdeklünk senkit… na, ez az igazán kellemetlen.

Ám van egy jó hírem is, hogy ne lombozzalak le teljesen: van azért kiút. Nem a kiadókat kell, hogy érdekeld, hanem az olvasókat. Ha jó könyvet írtál, akkor el fogják olvasni, még ha nem is áll mögötted egy ismert név. Mutasd meg nekik, hogy érdemes vagy rá, hogy törődjenek veled, hogy a kezükbe vegyék a könyved.

Egy jó alappal egy ingyenes kiadót is választhatsz – bár szerkesztésre és korrektúrára ne számíts, azt előtte magad intézd el –, aztán építsd fel magadnak az olvasótábort. Hidd el, ha jó vagy, igazán jó, akkor szeretni fognak.

Egy valamit nagyon jegyezz meg: ne arra törekedj, hogy egy kiadó miatt vegyék meg a regényed, hanem a saját neved miatt. Ha minőségi munkát adsz ki a kezedből, ha törekszel arra, hogy jobb író legyél, ha kialakítod a táborod, ha kitartasz, akkor el fogod érni, hogy a neved miatt vásároljanak, és ne azért mert egy erős kiadó áll mögötted. Ez persze nem egyik napról a másikra fog bekövetkezni, de nem is elérhetetlen. Stephen King történeteit sem azért veszik meg, mert rajta van az xy kiadó logója, hanem mert tudják, hogy mit várhatnak tőle. Szerinted véletlen, hogy akkora betűkkel virít majdnem minden borítón a neve?

Azért született meg ez a bejegyzés, azért meséltem el azt a két történetet, és azért bátorítalak, hogy bármi történjék is, ne add fel. Próbálkozz! Nyugodtan keresgélj a kisebb kiadók között, nyugodtan vegyél részt a pályázatokon, nyugodtan kacsingass a magánkiadás felé, szerezz ismerősöket, szakembereket és gyűjtsd a saját tapasztalataidat.

Tedd azt, amit jónak látsz, tedd azt, amit szeretnél, de ne dédelgess olyan vágyálmokat, amikre nincs esély. Haladj kis lépésekben, legyen egy konkrét terved és tanulj minden egyes nap!

Sok sikert!

A cikket írta: Ludányi Bettina

Emberi állatok, állati emberek

A furry műfaja sokak számára újdonság lehet, mivel Magyarországon kevésbé elterjedt, mint mondjuk az USA-ban vagy Japánban. A leghíresebb szépirodalmi regény, amelyet talán mindenki ismer, és ide sorolhatunk, Orwell Állatfarmja, amelyben a főszereplők olyan állatok, akik emberi tulajdonságokkal bírnak. Jandácsik Pál regénye is emberien viselkedő állatokról szól, és bár sokan a furry krimi műfajába teszik, én mindenképpen hozzátenném a thriller kategóriát is a pontos besoroláshoz.

A történet egy sorozatgyilkosról szól, aki megöli és megnyúzza az áldozatait, és szerepel benne egy rendőr is, Cesar Darlington, németjuhász nyomozó, aki megpróbálja felderíteni a bűntényeket, vagyis az alapja valóban krimi. A hangsúly mégsem erre a szálra kerül végül, hanem magukra a gyilkosságokra, a pszichológiai nyomásra, amit az okoz, ha összezárnak egy sorozatgyilkossal egy nagy házban, de fogalmad sincs róla, hogy a rengeteg körülötted lévő állat közül kitől is kell félned.

Miközben az ember ezt a regényt olvassa, ugyanazt érzi, amit tinédzserként, amikor leült egy-egy minőségi horror vagy thriller elé. A pulzusa megugrik, a gyomra összeszorul, és csak igen nehezen kapcsolja le a villanyt lefekvéskor. Szóval tökéletes nosztalgiát nyújt ez a könyv annak, aki horrorokon és thrillereken nevelkedett, és kedveli az intelligens módon megírt vérengzést meg a rettegést.

Ha valaki azt gondolná, hogy a regény lényegében egy átlagos thriller-krimi keverék, amelyben akár emberekre is cserélhetnék a karaktereket, semmi sem változna, nagyon téved. Bár az állati karakterek alapvetően emberi tulajdonságokkal lettek felruházva, mindegyikük megtartotta a saját állati tulajdonságait is. Vagyis egyszerre lehet bennük felfedezni állati valójukat és a mi emberi természetünk fénnyel teli és sötét oldalát.

Természetesen a szerelmi szál sem hiányozhat a sztoriból, hogy hol oldja, hol fokozza a feszültséget, és az olvasó tudjon kikért izgulni. Arthur, a róka és Christie, a fekete párduc kapcsolata előhozza a családon belüli erőszak és a rasszizmus témáját is kicsit. Ugyanis a társadalom szemében egy olyan nagymacskának, mint Christie nem lenne szabad egy „gyenge”, hétköznapi rókával kapcsolatba lépnie. Az olvasó könnyedén meg tudja kedvelni ezt a párost, és tövig rágja a körmét miattuk, nehogy bajuk essen.

Mert ez a regény nem egy rózsaszín szappanopera, ahol még a halottakat is vissza tudják hozni egy csavarral. Itt az állatok valóban hullnak, mint a legyek, a történet vége pedig koránt sem sablonos. Nemsokára pedig jön a történet folytatása is, így ha valakit beszippantott az első könyv, nem kell végleg búcsút vennie a történettől.

 A cikket írta: Hujder Adrienn (Spirit Bliss)

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Milyen egy író mindennapja? Természetesen zsúfolt. Állandóan a gép előtt görnyed, és meg sem áll a keze billentyűzet fölött. Néha, amikor feleszmél az ihlet okozta kábulatból, rendbe teszi a lakást vagy kimossa a szennyest, esetleg eszik valamit. Aztán rohan is vissza a gép elé, hiszen az ihlet ott tombol a halántékánál, veri az ajtót, hogy ki akar szabadulni, meg akar születni. Így képzelted el, igaz? Pedig egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Bármily hihetetlen, az ihlet nem a barátod. Nagyon jó, amikor ott van, és akkor tényleg fel sem kelsz a laptopod elől, de ő nem szeret sokáig egy helyben lenni. Száguldozik ide-oda, és gyakran hetek telnek el, mire újra visszatér hozzád. Te meg kétségbe vagy esve, hiszen napok óta egy sort se voltál képes leírni, és már azon gondolkodtál, hogy feladod az írást. Hisz milyen író az, aki napokig egy sort sem fogalmaz meg? A válasz a valódi.

Nem igazi író az, aki ne szenvedett volna már a kiégéstől.

Bizony vannak olyan napok, amikor hiába ülsz a monitor előtt, a kurzor csak árván villog a képernyő közepén, amit egyetlen szó sem tölt meg. Ha netán véletlenül sikerül kisajtolnod magadból valamit, az sem lesz több egy harmatgyenge próbálkozásnál. Amit meg kell tanulnod, és jól az eszedbe kell vésned: ez nem probléma. Nem megy az írás? És akkor? Összedől a világ, netán megáll az élet? Sokan olyan nagy gondnak élik ezt meg, mintha maga a világvége közeledne, pedig ez az írással jár együtt.

Ha kétségbe esel emiatt, nem fog menni. Ha folyamatosan azon rágódsz, hogy nincs ihlet, még inkább nem fog menni, úgyhogy kíméld meg magad a zsákutcáktól. Na, meg az önostorozástól! Ha butának és tehetségtelennek titulálod magad csak azért, mert egy kicsit elhagyott az ihlet, az írás nem neked való. Ha kétségbeesel és kiakadsz, nem fogod hosszútávon bírni ennek a világnak a nehézségeit. Noha akadályok az élet minden területén vannak…

Nincs ihlet? Tuningold fel magad!

Sok minden függ a történettől, amit írsz, ám vannak általános praktikák is, amik beválhatnak a tuning során. Amikor én a krimimet írtam, folyamatosan krimi sorozatokat és filmeket néztem. Ezt te is megteheted. Emellett csinálj olyan dolgokat, amik kapcsolódhatnak valamilyen úton a történetedhez, vagy legalább felszabadítanak, mert még sosem próbáltad. Például, ha a regényedben a főhősöd futni jár, kezdj el te is, és figyelj a téged körülvevő impulzusokra. Így sokkal könnyebb lesz írni róla, mintha maximum elképzeled, hogy milyen, amikor a hajadba tép a szél.

Ha lehetőséged van rá, utazz egyet. Nem feltétlenül kell külföldre menned, de egy kis környezetváltozás mindenképp jót fog tenni. A legtöbbet az egyedül töltött idő segít. Amikor tényleg magad lehetsz és elmerülhetsz a történetedben, a felbukkanó kérdések tengerében, és szembenézhetsz a kétségeiddel és a kiégéssel.

A legtöbb író, akivel beszélgettem, folytatólagosan írja a történeteit. Ezzel nyilván nincs is gond, de ha egy adott ponttól nem tudsz tovább lépni, miért ne írhatnál meg a történet közepéből egy jelenetet, ha az a rész ég ott benned?

Lépj ki a szabályok mögül, a mindennapokból, engedd szabadjára a fantáziád, és kezdetben még a helyesírással se törődj; ne vegye el semmi a figyelmed, majd később javítod a történetet, amikor már kész lesz. Elég akkor alkalmaznod a szabályok egy részét is.

Ne feledd, lesznek pillanatok, amikor az ihlet nem neked kedvez majd, de ez csak átmeneti. Amikor végre arcon csókol, ragadd meg, és használj ki minden vele töltött percet, mert az sem tart örökké. A legfontosabb mégis, hogy ne akadj ki.

Nyugtázd a tényt, hogy az ihlet épp elhagyott, és várd tárt karokkal. Ha valamiért mégsem érkezik vissza hozzád, akkor azt a történetet, amin éppen dolgozol, nem neked kell megírnod, hanem valaki másnak.

A cikket írta: Ludányi Bettina

10 millió eladott példány világszerte- hirdeti a borító. Ezek kezdetben számomra csak szavak voltak, egy megfoghatatlan szám, egy jól hangzó elismerés. Aztán kezembe vettem a könyvet...

 A 10 millió jelentése értelmet nyert, hiszen látni kezdtem magam előtt a padlóra boruló embereket, akik többre vágynak, akik boldogtalanok, akik keresik, de nem lelik önmagukat, aztán kapnak valamit e könyv sorai által, ami megváltoztatja az életüket, utat nyit önmaguk felé.

Engedtem a kíváncsiságomnak és a sok pozitív vélemény csábításának. Amikor elolvastam, rájöttem, hogy az Ízek, imák, szerelmek fantasztikus!

2016-ban egy régi álmom vált valóra azzal, hogy elutazhattam Rómába. A város szerintem igazán különleges, még mindig érződik rajta az ókori hangulat. Nem csúfítja el egyetlen ronda felhőkarcoló, vagy modern irodaépület sem. Így az ízek részt azonnal megszerettem. Újra Róma utcáin sétáltam, szinte éreztem a pizza illatát és a bor aromás ízét. Igen! Róma pont olyan csodálatos, ahogy Liz mutatja meg nekünk a könyvben.

Az imák rész még fantasztikusabb volt, hiszen belecsöppenhettünk egy számunkra nem túl ismert vallásba, egy új kultúrába, és a béke utáni vágy befészkelte magát a lelkünkbe. Olvasás közben azt éreztem, hogy én is ott akarok lenni. El akarom érni a békét, meg akarom találni önmagam, meditálni akarok. 

"A nyugalom centruma pedig nem más, mint a szíved."   

A szerelmek rész is egy új helyre repít el minket, egy olyan világba, ahová bármikor szívesen elutaznék. Indonézia az út utolsó állomása, azon belül is Bali, ahol az írónő már korábban is járt. Felkészületlenül érkezett a reptérre, mégis belevágott a kalandba, és megtalálta azt, amiért Indonéziába érkezett, sőt többet is, hiszen ott talált rá a szerelem. Sikerült meglelnie a füvesembert, aki korábban megjósolta, hogy elveszti minden vagyonát, és visszatér még Balira. Úgy gondolom, hogy Ketut egy kulcsfigura az egész történetben, és nagyon élveztem a hozzá kapcsolódó jeleneteket. Számos bölcsesség hangzik el a szájából, és itt megemlíthetjük Richardot is, akinek szintén számos mondata mozgatta meg a gondolataimat.

„Négy lábbal a földön, a fej egy lombkorona, a szívvel szemlélni a világot…” 

Liz könyvét az is különlegessé teszi, hogy nem csak az érzéseiről ír, nem csak általánosságokról, hanem tényleg megismerhetjük egy kicsit Olaszországot, Indiát és Indonéziát. Olvashatunk a kultúráról, szokásokról, vallásról és arról is, hogy minden városnak van egy szava, ami rá jellemző. Liz is keresi azt a szót, ami önmagát jellemzi, és én is megtaláltam a szót, ami szerintem ezt a regényt jellemzi. Ez pedig az erő.

Minden változáshoz, minden döntéshez erő kell. Liznek is, hogy kibírja a megpróbáltatásokat, és nekivágjon a kalandnak. Erő kellett ahhoz, hogy szembenézzen önmagával, és ahhoz is, hogy kitartson. Talán sokaknak a legnehezebb feladat az, hogy elcsendesedjenek, és a szívük, lelkük mélyére nézzenek. Egyedül lenni rémisztő lehet, hisz olyankor a gondolatok nyomasztóak, és szinte ordítanak a fejünkben.

Örülök, hogy megtapasztalhattam ezt a csodát, és megérthettem, miért is szeretik annyian a világon ezt a regényt. Számos önfejlesztő könyv van a piacon, és néhány igen hatásos, de ennyire kézzel fogható csak nagyon ritkán íródik.

„Szerinte az emberek abban a hitben élnek, hogy a boldogság csupán valami szerencsés véletlen következménye, mint amikor kellemes időjárásban részesülünk. De a boldogság nem így működik - hanem személyes erőfeszítés eredménye. Az ember harcol és küzd érte, kitart mellette, és néha az egész világot átutazza, csak hogy megtalálja. Fáradhatatlanul részt kell vennünk a saját áldásaink létrehozásában. És ha végre elértük a boldogság állapotát, akkor sem lazíthatunk: folyamatosan, hatalmas erőfeszítéssel a felszínen kell tartanunk magunkat.”

A cikket írta: Ludányi Bettina

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Amatőr íróként, bloggerként és aktív Facebook felhasználóként akaratlanul is bepillantást nyerhettem az írni vágyók problémáiba és gondolkodásmódjába. Sajnos azt tapasztaltam, hogy a legtöbb amatőr író nincs tisztában azzal, mit jelent valójában az írás; milyen kötelezettségekkel és lemondásokkal jár. Ezzel persze nincs gond abban az esetben, ha csupán hobbi íróként tevékenykedsz, és nem szeretnéd publikálni az írásaidat. Tudniillik, ha komolyan gondolod az írói pályát, akkor át kell értékelned néhány „apróságot”. Ebben lesz segítségedre „A kezdő írók tévképzetei” cikksorozat.

Az első és legalapvetőbb tévképzet: írni könnyű.

Nem, egyáltalán nem az! Sőt, kifejezetten nehéz. Az írás egy összetett folyamat, és nem csak abból áll, hogy szavakat illesztesz egymás mellé, értelmes mondatokat alkotva ezáltal. Az írás egy valódi harc önmagaddal, a karaktereiddel és a mondatelemekkel, amelyet minden nap meg kell vívnod. Nem a tőmondatok fogják az olvasó kezébe szegezni a könyvet, hanem az érzelmek, a képek, hogy át tudod adni önmagadat, a fantáziádat. És ez csak egyetlen darabkája annak a hatalmas kirakósnak, ami a kész regényt ábrázolja.

Igen, pont, mint a puzzle esetében, egy regény is apró kis részekből áll, amik csak akkor fogják megmutatni a teljes képet, ha megfelelően illeszted őket egymás mellé. És akkor még nem is beszéltünk az írók ősellenségeiről, mint a kiégés vagy az ihlethiány. Hiába akarsz te írni, ha egy épkézláb ötlet sem áll össze a fejedben. Hiszen minden sor, amit ebben az állapotodban vetsz papírra, erőtlen próbálkozás lesz csupán, egy harmatgyenge kísérlet. Az írónak pedig el kell tudnia dönteni egy adott jelenetről, hogy megállja-e a helyét a regényben. Ez az írásnak egy nagyon fontos mozzanata, mégsem beszél róla senki. Az írónak igenis legyen egy valós önképe arról, hol áll most, mennyit kell fejlődnie, és milyen irányba. Meg kell tudnia ítélni, melyik kategóriába tartozik – például kezdő-, miben gyenge – párbeszédírásban, esetleg a mozzanatok képpé alakításában-, mi jellemzi a stílusát, mely részeket kell átdolgoznia. Ugyanis mindig van hova fejlődni, mindig születnek pocsék jelenetek, és mindig lesz olyan kritika, ami ledönt a lábadról; valószínűleg azért, mert igaz.

Az írónak keménynek kell lennie, kritikusnak és tévképzetektől mentesnek. Előbb vagy utóbb megtanulod, hogy írónak lenni varázslatos dolog, ugyanakkor nem könnyű; nem egy rózsaszín álom. Amint erre rájössz, amint elveted a téveszméket, sokkal könnyebben veszed majd az akadályokat. Mert akadályok bizony lesznek, nem is kevés, de általuk válsz végül azzá az íróvá, akinek lenned kell.

A cikket írta: Ludányi Bettina

"Russel Sheldonnak pocsék napja van. Különleges képességei átokként ülnek rajta, ráadásul szakít vele a barátnője, majdnem részese lesz egy balesetnek, holtan találja a kolléganőjét és többször is megpróbálják eltenni láb alól. Nem bízhat senkiben, csak egy vadidegen lányban, akit azelőtt még sosem látott. Bár az események sodrásában lassan már semmiben sem lehet biztos.

Donelly hadnagy ugyanezen a reggelen úgy hiszi, egy rutinszerű nyomozást kell elkezdenie, ám hamar nyilvánvalóvá válik számára, hogy élete legkülönösebb ügyébe csöppent, amelynek megoldásában nem segít a sok éves tapasztalat és egyetlen tudományos módszer sem. Csak akkor érhet el sikert, ha félreteszi a józan eszét és elfogadja, hogy a világot olyan erők mozgatják, melyeknek létéről eddig fogalma sem volt.

A nyomok egy sok évvel ezelőtti fülledt nyári naphoz vezetnek, a Mississippi lápvidékére, amikor Bishop tiszteletes ördögűző szertartása tragikus eredménnyel zárult. A világra pedig rászabadult valami rettenetes, amit mások halála éltet, nem ismer könyörületet, és úgy tűnik, hogy lehetetlen féken tartani.

Megkezdődik a versenyfutás az idővel, percről percre nő a feszültség, és egyre közelebb kerül a pont, amikor már senki és semmi nem állíthatja meg a végzetet…”

Az ÍRÓ-BLOGGER-OLVASÓ nevezetű programon találkoztam a könyv szerzőjével és neki köszönhetem, hogy elolvashattam a művét. Muszáj megjegyeznem zárójelben, mennyire örülök, hogy elmentem a rendezvényre, mert hihetetlen, hogy mennyi érdekes íróval találkoztam és mostmár azt is elmondhatom, hogy mennyi kivételes alkotást olvashattam az eseménynek köszönhetően. Ezek közé a kivételes regények közé tartozik a Visszatérő végzet is.

A történetet talán a misztikus krimi kategóriába sorolnám, ha mindenképp címkézni szeretnék.

Az események középpontjában Russel Sheldon áll, aki teljesen kimeríti a “rossz napja van” kifejezést. Reggel a barátnője szakít vele, később egy meggyilkolt kolléganőjét találja meg, aztán szinte óránként meg akarják ölni, és még sorolhatnám elég mozgalmas napját. Russelen az sem segít, hogy különleges képességei vannak, amiknek az eltitkolása szemet szúr például a rendőrségnek is, nem túl jó fényben feltüntetve őt. De kisebb gondja is nagyobb ennél: valaki vadászik rá. A gond csak az, hogy neki fogalma sincs az illető kilétéről, viszont ez az alak AZ ellenséget látja benne. Sheldon időközben “véletlenül” találkozik még egy főszereplőnkkel, Laura Perkinssel. Laura életéről sem a normális jelző jut eszünkben, így ők ketten egy nagyon furcsa párost alkotnak. Így hármójuknak ismerhetjük meg igazán a múltját és a jelenét, ami tele van misztikus, fordulatos elemekkel.

Laura és Sheldon menekülését, túlélését segíti Donelly hadnagy, aki egy rejtélyes gyilkos utáni kutatásban ismerkedik meg Russellel. Ahogy Donelly, úgy én is hamar rájöttem, hogy sok minden összefügg a történetben, valamint, hogy megértsem a történéseket, el kell kicsit szakadnom a materiális világtól. Közben viszont azt éreztem, hogy egyre csak szaporodnak a természetfeletti elemek és kicsit kezdtem besokallni tőlük. Végül eljutottam a műben arra a pontra, ahol minden kérdésem magyarázatra lelt, és ekkor döbbentem rá, hogy egy tökéletesen felépített cselekményt olvasok éppen. Már csak a vége hiányzott, ami nem hazudtolta meg a könyv egészét.

Olyan olvasóknak ajánlom ezt a regényt, akik képesek elvonatkoztatni az anyagi világtól, akik nemcsak a kézzel fogható dolgokban hisznek, hanem az elme még fel nem fedezett részeiben, a világunk összetettségében.

Paul Nolan Donelly hadnagynak:

– Tudod, Walt, itt a nyitottságról és az elfogadásról van szó. Világéletemben nyitott voltam minden újra, nem szorítottam korlátok közé az elmémet. Elfogadtam sokféle véleményt, meggondoltam szinte minden elméletet, amiről hallottam. Soha senkinél nem akartam okosabb lenni, pláne azért nem, mert vakon hiszek valamiben, aminek az igazságáról meg vagyok győződve. Így aztán képes vagyok elrugaszkodni a valóságnak hitt valamitől, ami körülvesz bennünket.

Köszönöm a könyvet Mason Murray-nek!

A cikket írta: Édes kis könyvkritikák blog

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Amikor megtudtam, hogy megjelenik egy BDSM-ről szóló regény, kíváncsi lettem. Ez akkoriban nem volt még népszerű téma, inkább tabunak számított. Gondoltam, de jó, valami új és érdekes, amiről eddig csak kevesen mertek írni. Szóval nyitottan, lelkesen álltam hozzá A szürke ötven árnyalatához, és bedőlve az akkori Ulpius marketingfogásainak, bevallom őszintén, megvettem a könyvet.

Újabb őszinte vallomás következik: mindennek ellenére végigszenvedtem a teljes trilógiát.

Irodalmi körökben ugyanis rendszeres téma volt a megjelenésekor, és nem akartam kívülállóként pislogni, amikor erre terelődött a szó. Viszont úgy sem akartam hozzászólni a beszélgetésekhez, hogy nem olvastam végig a történetet. Hála az égnek, a személyiségemnek köszönhetően nekem csak szellemi szenvedést okozott ez a sorozat, de tartok tőle, a fiatal, még éretlen tinédzserlány olvasóknak és a náluk idősebb, ámde ingatag személyiséggel rendelkező női olvasóknak, ennél sokkal nagyobb károkat okozhatott.

De kezdjük az elején…

IRODALMI SZEMPONTOK

A történet nyelvezete és stílusa eléggé egyszerű, ám vicces módon talán ez a legkisebb hibája, ettől még akár olvasható és élvezhető is lehetne. Ám sajnos nem az.

A történet az erotikára alapoz, azzal akarja bevonzani az olvasókat, vagyis elvileg az erotikus részeknek kéne a leghatásosabbaknak lenniük. Ezzel szemben számomra egyszerűen gagyik. Christian a legrosszabb helyzetekben nyög be újra és újra egy „bébizést” vagy egy izgatónak szánt, de valójában röhejes mondatot, amitől az összes erotikus jelenet lesüllyed egy vígjáték vagy egy Z kategóriás pornófilm szintjére.

A krimisebb szálak reményt adtak, hogy lesz igazi története is regénynek, nem csak egymás mellé zsúfolt romantikusnak, erotikusnak szánt jelenetekből áll majd, de reményem hamar hamvába holt. E. L. James behozott egy izgalmas, krimis szálat, aztán néhány fejezettel később elvágta. Behozott egy újabbat, majd hamarosan ismét nyissz. Mind Christian volt alárendeltjének szálával, mind Ana pszichopata főnökének szálával lehetett volna olyasmit kezdeni, amitől a regény cselekménye élvezhetővé, izgalmassá válhatott volna, de Jamesnek valahányszor lehetősége lett volna feldobni egy pörgős szállal a történetet, sosem élt vele. Ez pedig cselekményvezetési szempontból nagy hiba.

KÁROS HATÁSOK A NŐKRE NÉZVE

A szürke ötven árnyalata Alkonyat fanfictionnek készült. Ez egyáltalán nem keltett bennem rossz érzést, mivel egy időben, a hibái ellenére, nagyon kedveltem Stephenie Meyer regénysorozatát. A Szürke történetében többször fel is fedeztem a párhuzamokat, ám ez sajnos nem kellemes nosztalgiát okozott nekem, hanem épp ellenkezőleg. Úgy éreztem, túl sok a koppintás, és ami Edwardtól normális reakció volt egy vámpírokkal és alakváltó farkasokkal teli világban, az Christiantól már egy pszichopata bántalmazó reakciójának bizonyul a hétköznapi világban. Edward, ha valamit megtiltott Bellának, az azért volt, mert valós veszély fenyegette a lányt, nomádok, Volturi, újszülött hadsereg, alakváltó farkasok, akik még nem tudtak uralkodni az átváltozásukon és hasonlók. Ezzel szemben Christian a szabályai nagy részével pusztán a saját vágyait akarta kielégíteni, és cseppet sem érdekelték Ana érdekei. Nem a testi épségét vagy az életét védte, pusztán csak irányította, elnyomta, uralkodott rajta, terrorizálta és a saját szá szájíze szerint alakította őt.

Christian szabályai nem csak az erotika területére korlátozódtak, nem voltak időhatárai sem; Ana egész életét, minden percét uralni akarta. Megmondta, milyen ruhát viseljen, mikor egyen, kikkel töltse az idejét, hová menjen. Olyasmikbe is beleszólt, amik egy nő számára a legprivátabb döntésnek számítanak, hogy ki legyen a nőgyógyásza, milyen módon védekezzen, és hogyan ápolja az intim testtájait.

Ám ami végleg bebizonyította számomra, hogy ez egy valódi bántalmazó kapcsolat, az az utolsó könyv vége. Amikor is Christian a terhes Anát bántalmazta, vele együtt pedig a saját gyermekét. Hiába élvezte esetleg Ana a verést szexuális értelemben (már, ha valóban élvezte, és nem csak Christian kedvéért győzte meg önmagát is, hogy ez élvezet számára), a fájdalom így is valós. Megugrik tőle az adrenalin-szintje, elbolydulnak a hormonjai, és csak egy orvos tudná megmondani teljes pontossággal, még mennyi negatív változás történik a szervezetében a fájdalom hatására. És ami egy anya szervezetére kihatással van, az a baba szervezetére is kihatással van. Amit egy anya érez, azt a baba is érzi.

Vagyis Christian nem egy védelmező férfi, hanem egy bántalmazó férfi. A szürke ötven árnyalata pedig nem egy átlagos, egyenlő felek közötti, megegyezésen és közös élvezeten alapuló BDSM kapcsolatról szól, hanem egy bántalmazó kapcsolatról. Amely egy tapasztalatok nélküli, irányítható, kisebbségi komplexusos, vagyis szellemileg és lelkileg még nagyon nem egyenlő félként kezelhető nő és egy ezt kihasználó férfi között jön létre.

Arról már ne is beszéljünk, hogy a későbbiekben ez a férfi a pénzével azt is eléri, hogy az adott nő főnöke lehessen, vagyis még anyagi és karrierépítési szempontból is alárendelt és függő állapotba kényszeríti a nőt.

Amitől pedig igazán káros ez a könyv szerintem, hogy romantizálja ezt a bántalmazó kapcsolatot, és vonzó színben tünteti fel a bántalmazó férfit. Ezzel pedig azt sugallja a bizonytalanabb személyiségű női olvasók számára, hogy egy ilyen kapcsolat boldoggá teheti őket. Holott a nőknek csak igen kis százaléka élvezi azt, ha verik, elnyomják, kínozzák, irányítják, megalázzák. Ha egy fiatal vagy gyengébb személyiségű nő a könyv hatására belemegy egy hasonló kapcsolatba, azzal örökre tönkreteheti a lelkét, a szexuális és szerelmi életét, mert sokkoló dolgokat élhet át, és nem múló sebeket szerezhet igazi szerelem és „boldogan éltek, míg meg nem…” helyett.

Úgy vélem, ennek a könyvnek a kisebb hibája az, hogy irodalmi szempontból ezer sebből vérzik. A nagyobb az, hogy vonzónak mutat a női olvasók számára egy agresszív, uralkodó típusú férfit. Mindezt egy olyan világban, ahol csak Magyarországon minden ötödik nőt rendszeresen bántalmazza a párja, és hetente egy nő veszti életét családon belüli erőszak következtében.

A cikket írta: Hujder Adrienn (Spirit Bliss)

Az Első tánc egy olyan regény, mely megmutatja, hogyan küzdj önmagadért, és hogyan találd meg a belső erődet. Emellett a sok nehézséget sem rejti véka alá, amivel az ember a mindennapokban találkozik. Tetszett a könyv őszintesége, hogy megtöri a szabályokat, és hogy első kézből tapasztalhatjuk meg, milyen őrültségekre képes egy lány, ha fülig szerelmes.

A főhősnőnk, Zoey utazásával indul a történet, mely egy valódi kihívást jelent számára. A Párizsba tartó repülőgépen megismeri Owent, aki később hősiesen a lány segítségére siet. Így Zoey aktuális gondjai megoldódnak, és az új kapcsolat csodás napokkal ajándékozza meg, ugyanis már a történet elején megjelenik a kettejük közötti elsöprő vonzalom, és kitart egészen az utolsó sorokig.

Párizs, az utazás és Owen nem csak az életét változtatja meg, de önbizalmat is ad Zoey-nak. Persze egy férfi mindig tudja, hogyan rabolja el egy nő szívét.

„Te pontosan ez vagy. Egy kedves, belevaló lány, aki szívesen barátkozik és nyitott az új dolgokra, csak bebeszéled magadnak, hogy nem vagy az, mert félsz szembenézni a valósággal, és könnyebb azt mondani, hogy nem merem, mint megtenni. Lehet, hogy ez durván hangzik, de így van. Igaz, nem ismerlek még igazán, de látom, mennyi szenvedély, mennyi érzelem van benned, amit nem engedsz ki. Merj önmagad lenni! Ha megteszed, mások is észre fogják venni, hogy milyen értékes vagy valójában.”

A mesébe illő jelenetek mégsem teljesek, hiszen Zoey hazugsággal kezdi a kapcsolatát az ismeretlennel. Nincs megelégedve önmagával, ezért valaki más maszkját veszi fel, hogy lenyűgözze a nála idősebb Owent. Reménykedtem benne, hogy Zoey a történet végére szerez egy kis önbizalmat, hiszen egy végtelenül kedves és tehetséges lányt ismerhettünk meg a személyében. A párizsi utazás után Zoey új lányként tér vissza korábbi életébe, és már épp el is felejtené az ismeretlent, amikor az útjaik újra keresztezik egymást; a saját iskolájában fut bele újra Owenbe, és ott folytatódik a kapcsolatuk, ahol abbamaradt.

A bonyodalmak annyira jól vannak csepegtetve, hogy mindig történik valami izgalmas. Ez a történeteket, képes arra, hogy ébren tartsa az olvasó figyelmét. Amikor már azt hiszed, hogy ennél rosszabb nem jöhet, felüti a fejét egy olyan jelenet, ami megöl minden reményt.

Zoey karaktere nagyon összetett, néha szerethető, néha kevésbé. A naivitását látva szinte imádkoztam, hogy térjen már észhez, kapjon a fejéhez, és szálljon ki végre a süllyedő hajóból. Ám a szerelmet magunk mögött hagyni egyáltalán nem egyszerű. Ez a vonal elég komoly hangvételt ad a történetnek, azonban a benne fellelhető humor visszabillenti az egyensúlyt.

Bár Zoey szerencsétlenségén sokszor a hajamat téptem, így marad végig reális a cselekmény. Hisz amikor az ember szerelmes, nem hallgat a józan ész szavára. Zoey képes lenne feladni az álmát egy férfi kedvéért, aki viszont nem teszi meg érte. Ekkor döbben rá, hogy csakis egyetlen ember fontos az életében: saját maga. Ez hatalmas lecke mindenki számára, és pont ezt olyan nehéz észben tartani.

"– Köszönöm – bólogatok, a szemébe nézve.

– Mit? – ráncolja a homlokát.

– Hogy megmutattad, hogy nincs szükségem rád. Se rád, se Owenre, se másra, mert ha csak ennyire vagyok fontos nektek, akkor nem akarom, hogy az életem részesei legyetek! Már nem vagyok gyerek, megállok a saját lábamon, és nem hagyom, hogy bárki kizökkentsen. Ez az én életem, és mostantól csak egy ember lesz fontos számomra: én.”

Tökéletes lezárása a történetnek, a vágyott beteljesülés végre megfogalmazódott, Zoey karaktere megérett egy olyan szintre, ahol már érezhető, kezdi megtalálni magát. Csak remélni tudom, hogy tartja ezt a fonalat a következő részben is, és végül azzá válik, akivé szeretne.

Vicces, romantikus, fordulatokkal teli... Imádtam!

A cikket írta: Ludányi Bettina

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Mivel egész életemben az irodalom világával foglalkoztam, újra és újra elém került a nagy kérdés: vajon a kötelező olvasmányok jelenlegi listája hasznos vagy káros a diákokra nézve? Rengeteg véleményt hallottam ez ügyben, tanárokét, szülőkét, diákokét, írókét és átlagemberekét is, és az érveik, ellenérveik segítségével, valamint a saját tapasztalataim alapján igyekeztem kialakítani a saját véleményemet a témában.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert már apró gyermekként megszerettette velem a könyveket és az olvasást az édesanyám és a dédnagymamám. Épp ezért, amikor általános iskolába kerültem, hiába kellett olyan könyveket elolvasnom, amiket nem értettem, nem éreztem át, untam, velem már nem tudták megutáltatni az olvasást.

Ám ezzel sajnos a többség nem így van. A gyerekek nagy része általános iskolában tanul meg olvasni, és az első saját könyvélményeit a kötelező olvasmányok adják. Vagyis ezeknek kéne velük megszerettetni az olvasást. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy ehelyett inkább elriasztják őket a könyvektől.

SAJÁT TAPASZTALATOK ÉS EGY KÜLÖNLEGES PROJEKT

Hiába imádtam olvasni már háromévesen, általános iskolába kerülve, én is megküzdöttem a kötelező olvasmányokkal. A legtöbbet fiúsnak tartottam, nem volt még meg a megfelelő történelmi hátterem és egyéb tudásom ahhoz, hogy megértsem a történetüket és átérezzem a karakterek érzéseit. Soknak a nyelvezete is nehéznek bizonyult, tele voltak idegen (latin, török, német) kifejezésekkel, szavakkal, és túl cirkalmas volt a stílusuk egy tíz-tizennégy éves diák számára. Sokáig azt gondoltam, azért nem tetszettek ezek a történeteket, mert rosszak, hiszen én imádok olvasni, egy könyv számomra csak akkor lehet pocsék, ha tényleg pocsék.

Aztán felnőve természetesen meginogtam ebben a hitemben. Főképp azért, mert az egyetemen, magyar szakon, pedagógiai képzésen előkerültek más érvek is, amik miatt ezek a könyvek még egy az olvasást szerető fiatalnak is nehézséget okozhatnak.

Épp ezért, jutott eszembe egy érdekes kísérlet: felnőtt fejjel újra előveszem a kötelező olvasmányokat, és szép sorban kiolvasom őket. Kíváncsi voltam: vajon most is unom őket? Megértem a történetüket? Át tudom érezni a karakterek motivációit, érzéseit? Magával tud ragadni a cselekmény?

Bár a kísérletnek még csak az elején tartok, konkrétan a harmadik kötelező olvasmánynál, a tapasztalataim egyelőre igazán pozitívak.

AZ UNALOMFAKTOR

A korábbi korokban játszódó regények leírásait gyerekként halálosan unalmasnak és érthetetlennek tartottam. Ezért is lepett meg, hogy most, újraolvasva őket képesek voltak megfogni, és ami szörnyen fontos, megértettem őket. Emlékszem például, hogy gyerekként az Egri csillagok olvasásakor még nem tanultunk történelemből az adott korszakról, amelyben a regény játszódik. Így fogalmam sem volt róla, kik a törökök, mit akarnak, nem ismertem a török szavakat, rangokat, szokásokat, és amikor hosszabb leírásokat kaptam róluk, épphogy csak nem aludtam el rajta. Felnőttként viszont, hogy már megvolt a megfelelő háttértudásom, szinte láttam magam előtt mindazt, amit az igazán érzékletes és izgalmas leírásokban olvastam, és a korábbi tapasztalataimmal ellentétben, igazán élveztem ezeket a részeket.

A TÖRTÉNET ÁTÉRZÉSE ÉS A KARAKTEREK MEGÉRTÉSE

Gyerekként a régi korokhoz tartozó karakterek viselkedését, személyiségét, motivációit sem értettem, lévén akkoriban még arról sem tanultam, hogyan éltek az akkori emberek, hogyan működött a társadalmuk, milyen szabályok vonatkoztak a férfiakra és milyenek a nőkre. Az iskola egyszerűen nem biztosította azt a szükséges háttértudást, ami bekapcsolva a fantáziámat segíthetett volna, hogy beleképzeljem magam a karakterek helyébe, és átérezzem, amit ők éreznek. Ha egy adott világ működéséről semmit sem tudsz, akkor nehezen értheted meg, főképp gyerekként, amikor még a saját világodat is épphogy csak kezded megismerni.

Idősebb korban az ember már tudja, hogyan éltek adott korokban az emberek, így nemcsak az alapján szemlél egy karaktert, hogy mit tud a saját, jelenlegi világáról, hanem az alapján is, hogy mit tud arról az adott korról, amiben a regény cselekménye játszódik. Történelmi háttértudással már el tudja képzelni, hogy adott karakterek miért cselekednek teljesen másképp, mint ahogyan egy mai ember cselekedne. A fantáziája segítségével át tudja olvasás közben helyezni a saját lelkét és tudatát egy másik korba, ám ehhez az alapokat az ismeretei adják. Ezáltal képes megkedvelni, megérteni a karaktereket.

A LEGNAGYOBB PROBLÉMA

Egyelőre azt a következtetést vontam le az eddigi tapasztalataimból, beszélgetéseimből és a kísérletemből, hogy a kötelező olvasmányok nagy része igenis jó. Nem mindegyik, de a többségük.

A probléma annyi, hogy nem a megfelelő életkorban adjuk őket a gyerekek kezébe. Először olyan könyvekkel kéne megszerettetni velük az olvasást, amelyek nekik szólnak, amelyeket értenek, át tudnak érezni. Úgy vélem, mivel minden gyerek más és más, eleinte választási lehetőséget is kéne adni nekik. Legyen egy könyvlista, amelyről ők maguk választhatják ki azokat a könyveket, amelyek érdeklik őket, és ez a könyvlista mutassa a lehető legvegyesebb képet.

Mi felnőttek sem szeretjük, ha valami kötelező, miért hisszük azt, hogy ezzel a gyerekek másképp vannak? Én például sokszor voltam úgy, főképp gimiben, hogy egy kötelező olvasmány tetszett, de képtelen voltam igazán élvezni, mert határidőre kellett olvasni, közben arra gondoltam, hogy hamarosan dolgozatot írunk majd belőle, és akkor is kézbe kellett vennem, amikor épp máshoz lett volna kedvem, mert muszáj volt időben kiolvasnom. Ezzel szemben, amikor később magamtól vettem elő ugyanazt a könyvet, és saját döntés alapján álltam neki olvasni, igazán ki tudtam élvezni a jó történet nyújtotta élményt.

Az is fontos, hogy mielőtt elolvastatnánk egy könyvet a gyerekekkel, átadjuk nekik azt a háttértudást, ami a könyv megértéséhez, átérzéséhez kell. Amíg az adott korszakról semmit sem tudnak, addig nagyon nehéz megérteniük és megszeretniük mind a történetet, mind a karaktereket.

Vagyis bár a kötelező olvasmányok listáján szereplő könyvek nagy része valóban értékes és jó, mégis úgy vélem, alapos megreformálásra szorul maga a lista. Oda kéne figyelni arra, hogy csak akkor tegyünk kötelezővé egy olvasmányt, ha az adott gyerek már elég érett és képzett hozzá lelkileg és szellemileg is, és akkor sem ártana figyelembe venni az egyéni igényeket és tulajdonságokat. Hiszen csak úgy lehet valakiből könyvszerető fiatal és felnőtt, ha nem utáltatják meg vele már gyerekkorában az olvasást.

A cikket írta: Hujder Adrienn (Spirit Bliss)

Maklári Tamás neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen a szerző számos német nyelvkönyvvel könnyítette meg a nebulók dolgát. 2014-ben megjelent szépirodalmi műve, a Teknős és az álmodozók azonban egy szürreálisnak tűnő, ámde mégis valóságos világba kalauzol el bennünket, Karakóziába, ahol a fantázianév ellenére minden a magyar valóságra emlékeztet.

A Teknős és az álmodozók a rendszerváltást követő huszonöt év tűpontos korrajza. Az olykor patetikus, olykor humoros, olykor keserű hangulatú regényben társadalmi kérdések, generációs ellentétek és persze politikai utalások is találhatóak.

A cselekmény magját egy diákválasztás adja, egy nap, amikor az iskola szimbolikus kulcsa a diákok kezébe kerül. A hatalom megragadásával azonban számos fontos kérdés is felmerül:

Ki mondja meg, kié a hatalom?

Mit jelent a hatalom?

Milyen eszközök szükségesek a hatalom megtartásához?

Mi mindent érdemes feláldozni a hatalomért?

A történet indirekt válaszokat ad a jelenkort feszegető társadalmi kérdésekre is, mindamellett remek képet ad a zsarnokság természetéről, de arról is, hogy az alávetett felek erre miképpen reagálnak. Érdekes, hogy noha a szerző már a legelején leszögezi, hogy egy fiktív országban játszódik, nem fáradozott sokat azzal, hogy ne magyar neveket adjon a szereplőknek. Ráadásképpen több történelmi utalást is tesz a szocialista időkre, így, még ha akarnánk, se tudnánk a történetet egy önálló világba helyezni. Ezért, illetve a narráció hangulati váltakozásai, és a különleges, olykor idegennek ható szókapcsolatok teszik a történetet igazán „magyarossá” a szó jó értelmében.

A Teknős és az álmodozók jó olvasmány lehet a fiatal és idősebb korosztálynak egyaránt, a fiatalabbaknak azért, mert egy remek, elgondolkodtató történettel lehetnek gazdagabbak, szüleiknek pedig azért, mert egy új perspektívát mutathat abból az érából, amiben ők is felnőtté váltak.

A cikket írta: Judy Tóth

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.