A kreativitás mindig a legalkalmatlanabb pillanatban tör utat magának, és követeli, hogy elfoglalja tisztes helyét a nagyvilágban. Talán ezért van tömésig tele a fiókom szakadt blokkokkal és parkolójegyekkel, melyek hátulján ott éktelenkednek a legújabb bestseller első sorai. A gépem sem szégyenkezhet, ő is hűségesen tárolja a toplistás agyszüleményeimet. És hát ezek jók. Annak kell lenniük, hiszen az anyukám azt mondta. Valamiért mégsem sikerül felkeltenem a szunnyadó írói identitásomat, és bár a kreativitásom papírt ér, folyton beleüti a kislábujját a siker kapujának küszöbébe. A majdnem-kész-kéziratom cím nélkül marad, az Instagram fiókom biojában pedig nem árulom el, hogy author vagyok.

Mi magyarok nem a szerénységünkről vagyunk ismertek. Legfőbb életcélunkká vált, hogy így vagy úgy - de inkább így, könyv formában -, nyomot hagyjunk magunk után. Egy kis darabkát a tökéletesen megéltnek hitt életünkből, vagy azokból a papírra vetett fantáziafoszlányokból, amelyek túllendítettek minket a nehéz napokon. A népünkre jellemző keserűség mocsara minden második embert lehúz az íróasztal székre, és arra ösztönzi, hogy ossza meg tragikus történetét, vagy éppen az általa idealizált, de be nem teljesült jövőjét. Ennek meg is lett az eredménye: a tízmillió író országa lettünk. Úsznunk kellene a magyar kortárs írók könyveiben, mégis leragadtunk Márainál és Petőfinél. Pedig jött utánpótlás, nem is akármilyen. Hol vagytok, írók? Ne bujkáljatok előlünk!

Címkézd fel magad!

Háborút lehetne indítani azzal a kérdéssel, hogy „Mi teszi íróvá az írót?”. A tollforgatók mind más állomásokon címkézik fel magukat (és társaikat), éppen ezért mindig is meddő vitát fog szülni a kérdés. Azt azért beláthatjuk, hogy egy könyv nem feltétlen teszi íróvá az írót, és kevesebb sem vagy azért, mert még egyik írásodnak sem tudtál „gerincet venni”. Ebből kifolyólag máshogy közelíteném meg a témát: Ki határozza meg, hogy ki az író?

Alapvetően van egy tág réteg, aki szerint az író az, aki ír, függetlenül attól, hogy jól, vagy sem. Talán ez az, amiért annyi önjelölt tollforgató sétál közöttünk, és amiért ez a séta csak a sarki boltig juttatja el őket. Ugyanis, egy történet akkor válik igazivá, ha közönség elé kerül. Az olvasóközönség a könyvipar legmeghatározóbb szegmense, ők a rendszer mozgatórugói, azok, akik védőfalat képezve visszapattintják a kortárs irodalmat megcsúfító alkotásokat. De kikről is van szó?

„Könyvimádók”

A nem túl fantáziadús név azon egyénekre utal, akik szeretnek olvasni és nem tudnak egy könyvesbolt előtt úgy elmenni, hogy ne hagyná el a „Csak benézek!” mondat a szájukat. (Na persze...) Minden olvasónak megvan az általa preferált zsánere(i), így otthonosan mozog az egyes műfajokat képviselő külföldi-, illetve hazai írók körében.

Az általános iskola csendes könyvmolyai, a munkájukat gyűlölő pályakezdők, a hebrencs álmodozók, vagy éppen a gyesen lévő édesanyák azok, akik növelni fogják a szerzői oldalad kedvelőinek számát, és akik a csoportod aktív tartalomgyártói lesznek.

Könyves bloggerek

Általában 16-22 év közötti „könyvimádó” tinédzserek, fiatal felnőttek (persze akad kivétel), akik saját blogot indítottak, melyen publikálják a könyvértékeléseiket. Hűséges katonaként a hazai kortárs irodalom népszerűsítését szolgálják.

És miért fontosak ők?

Ha végigpörgeted az online sajtó kult rovatait, pár másodperc alatt konstatálhatod, hogy jóformán alig található könyvértékelés (külföldi bestsellerről, vagy állami finanszírozású, „polgárpukkasztó” művekről még csak-csak, de hazai elsőkönyves szerzőtől, no way). Nyilván nem várható el, hogy a Netflix sorozatkínálatáról szóló cikkeket sutba vágják, és odaállítsanak egy középkorú újságíró férfit, hogy olvassa el, majd írjon recenziót a legújabb young adult regényről, amelyben egy újabb tini küzd a halállal. Mégis, nem csak mint könyvkiadónál dolgozó személy, hanem mint egyszerű földi halandó, vágyom egy-egy könnyed könyvértékelésre a reggeli kávém mellé. Ezzel nem csak az olvasás népszerűsítését lehetne szolgálni, hanem egyben remek eszköz arra, hogy kiemeljük az irodalom sokszínűségét.

Tehát, mivel az emberben dúl a túlélési ösztön, a kiadók beintve a kétségbeesésnek, bűbájos mosollyal felkeresik a hazai könyves bloggereket, hogy cukorkával kínálják őket. Nem számít, ha csak öten olvassák a blogot, a lényeg, hogy épkézláb recenziók szülessenek. A nagyobb kiadók általában felajánlanak egy dedikált példányt, (plusz traccspartit a szerzővel - amennyiben hazai íróról van szó), a kisebb kiadók csak „reci példánnyal” - kölcsön könyvvel - tudnak szolgálni. A blogger örül, mert még megjelenés előtt ingyen elolvashatja a könyvet, közben pedig baromi fontosnak érezheti magát. Cserében annyit kérnek tőle, hogy írjon értékelést. Korrektül hangzik, és majdnem az is lenne, de: „ajánlott” jó értékelést írni. Azt hiszem, nem kell tovább ragoznom a miérteket, viszont azt fontosnak vélem kiemelni, hogy ezzel hatalmas nyomás alá helyezik a hazai könyves bloggereket. Rendkívüli tehetségüket kihasználva arra kényszerítik őket, hogy vásárlásra ösztönözzék a „Könyvimádó” csoportot, és valós véleményüket elfojtva behódoljanak a könyveladás rendszerének.

Visszatérve a „Ki határozza meg, hogy ki az író?” kérdésre!

Te határozod meg, hogy író vagy-e, vagy sem, attól függetlenül, hogy hány publikált könyvet tudhatsz a hátad mögött, és, hogy az olvasóközönség miként tekint rád. Ragaszd fel azt a matricát a homlokodra, mert bár író írja a könyvet, de rajtad múlik, hogy ki vagy az utószó végeztével. A könyvimádók, bloggerek kellő tiszteletet tanúsítva „íróként” fognak reflektálni rád a publikált recenziójukban. Viszont, a te feladatod elérni azt, hogy a könyvértékelésből kilépve is íróként tekintsenek rád.

Gondold végig, hogy mit képviselsz!

Nem, nem a kiadókereséssel kezdődik az írói pályafutásod. Szerzőként elsődleges feladatod, hogy meghatározd, mely szegmensét képviseled a hazai kortárs irodalomnak. Bár gyakori a különböző zsánerek ötvözése, mégis fontos a stabil műfaj- és korosztály megjelölés. Tudd megfogalmazni, hogy mit képviselsz! Ahogy az olvasóközönség is elköteleződött egy-egy, akár több zsáner mellett, úgy neked is feladatod, hogy kiválaszd azt az írói köntöst, amit hosszútávon viselnél.

Egy kiadó sem fog a szárnyai alá venni egy olyan írópalántát, aki még nem találta meg a hangját. Így is nehéz megnyerni egy kiadót. A mezőny hatalmas, a költségvetés pedig véges. Rengeteg e-mailed fog válasz nélkül maradni, vagy elutasításra kerülni, legyen szó akár szerzői kiadásról. (Persze nem a pénznyelő „kinyomókra” - kiadó+nyomda, ahol nem a minőség, hanem a zsebed mélysége számít, - gondolok.) Ez nem a te tehetségedet kérdőjelezi meg, a kitartásodat viszont próbára teszi.

Szeresd a közösségi médiát!

Megszületett a könyv, és igen, kézzelfoghatóvá vált. Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy ki fizette a szerkesztőt, a korrektort, a grafikust, a satöbbit. Ott van, a tied. Egy probléma van csupán: bármennyire is a gyermekünknek tekintjük, nem rendelkezik emberi tulajdonságokkal. Értsd ez alatt: nem fogja eladni magát. Itt köszön vissza a „Mi teszi íróvá az írót?” kérdés. Bele tudsz-e állni a tollforgató szerepébe, és kész vagy ennek megfelelően önmenedzselni magad? Ez pedig egy újabb kérdést szül: Milyen eszköz áll a szerző rendelkezésére az önmenedzseléshez?

Jó pár éve rendelkezünk internettel, sokszor mégsem vagyunk tisztában azzal, hogy mit is takar az online világ. Internet, videómegosztó- és közösségi oldalak, szerzői csoportok, értékesítési platformok, ezek mind megreformálták a könyvkiadást.

A közösségi média számos lehetőséget nyújt: irodalmi közösségek (Imádom a könyveket, Imádok olvasni), bloggerek (Anarchia könyvblog, Édeskiskönyvkritikák, Niitaabell világa), bétázó csoportok (Világ BÉTÁI egyesüljetek!) várják, hogy csatlakozz hozzájuk. Számos kiadó független webshop (shop.konyvmogul.hu, olvasnimeno.hu) van, ahol (jutalék ellenében) értékesíteni tudod a könyvedet. A te feladatod, hogy olyan kapcsolatokat építs ki és ápolj, amelyek segítik a karriered fejlődését. Minden platform nyakát meg kell szorongatni és aktívan a tagjává válni, hogy megismerjenek téged és a munkásságodat. Aki sokat próbálkozik, az előbb-utóbb válaszra talál. Egyet viszont jól jegyezz meg: ha értéket akarsz teremteni, azt nem adhatod ingyen. Csábíts, hogy kíváncsiak legyenek rád!

Légy tökös!

A technológiai fejlődés számos eszközt adott a kezünkbe, mégis úgy ódzkodunk tőlük, mintha fekete mágiával kellene dolgoznunk. Jó néhány szerző nem szeretne a közösségi média szerves részévé válni, mégis előszeretettel osztják meg a motivációs posztokat és a kutyás videókat.

„Szeretném, ha felkarolna egy kiadó, mégsem teszem láthatóvá az e-mail címemet.”
„Szeretném, ha bővülne az olvasóközönségem, még sincs szerzői oldalam, csoportom.”
„Szeretném, ha megvennék a könyvemet, mégsem értékesítem egyetlen webshopban sem.”

És még folytathatnám azon mondatok sorát, ami mentén a hazai szerzők egy része egyengeti írói karrierét. Mi rejtőzhet e mögött? A komfortzóna? Tudáshiány? Az ismeretlentől való félelem? Pedig mindenki kezében ott vannak a szükséges eszközök: önmaguk és a technika. Ezekhez pedig elengedhetetlen a bátorság és a kreativitás. Légy tökös és merülj el az online platformok világában. Utálod? Hát az senkit nem érdekel, hidd el, más sincs oda érte. Jelenleg a közösségi média az egyetlen olyan ingyenesen is használható felület, ahol minimális erőfeszítéssel ezrekhez el tudsz jutni. Az emberek megszerették a kommunikációt, még ha az az online térben is zajlik.  

Mérd fel a hazai viszonyokat!

Természetesen mindennek ára van, kár lenne tagadni. Meg lehet venni a sikerlistát, be lehet kerülni a kirakatba, pénzért. És valóban, hátszél nélkül piszok nehéz. Mégis, hogy várhatjuk el, hogy valaki pénzt invesztáljon belénk, a munkánkba, ha a kezdő lépéseket sem tesszük meg? Futni szeretnénk, amikor még fel sem álltunk. A szerzői oldalak fenntartása, a közösségi média felületeken történő kommunikáció mind ingyenes, ezek remek lehetőséget biztosítanak a bemutatkozásra, illetve egy tartós olvasói tábor kialakításához. A probléma ott kezdődik, amikor nem a pénz, hanem az elszántság hiányzik.

Alapvetően kétféle szerző létezik: az, aki komolyan gondolja írói létezését, és időt, energiát nem sajnálva, mindent megtesz azért, hogy megismerjék a nevét. És ott a másik tábor, aki „csak úgy” írt egy könyvet, nem fektet bele semmit az írói karrierében, de azért „tök jó lenne”, ha mindenki megvenné a könyvét, és kiadók ezrei kopogtatnának az ajtaján. Ez utóbbi a hazai viszonyok felmérésének a hiányából fakad: azt hiszik, hogy a könyv majd eladja magát, csakúgy, mint a filmekben és a fantáziájukban.

Könyv vs. író

Nézzünk meg egy szituációt! Fizetés másnapján az első utad a könyvesboltba vezet. Kivételesen lista nélkül mész, mondván, hogy #YOLO van, és majd az ösztöneidre támaszkodsz. Néhány perc után fel is figyelsz jó pár gyönyörű borítóba csomagolt könyvre, de a szerzője ismeretlen számodra. Nincs fent molyon, vagy ha fent is van, 0 értékeléssel rendelkezik a könyve. Facebook szerzői oldala ugyan van, de 26 kedveléssel nem sok bizalmat szavazol neki. A fülszöveg nem túl közlékeny, te pedig tanácstalanul állsz a könyvesbolt közepén, mert hát nem szívesen pazarolnád el azt a három-négyezer forintot, amit a függőséged kielégítésének szántál. Így hát tovább keresel, és végül egy olyan szerző könyve mellett teszed le a voksod, akiről már hallottál, vagy esetleg olvastál tőle korábban. A bloggerek értékelése is egész jó, így lelkesen a kasszához rohansz.

Mi ebből a tanulság? Előbb magadat kell felépítened, mert a könyv nem fogja eladni magát, - legyen bármilyen jó a történet, - de a borítón szereplő név már annál inkább.

Könyvet megírni nehéz. Könyvet eladni még nehezebb. Tehát, mielőtt írásra adnád a fejed, egyetlen kérdést tegyél fel magadnak: Író vagyok?

Az a fránya biztosíték már megint kisült. Pedig esküszöm, én tényleg nagyon toleráns vagyok. Legtöbbször egészen egyszerűen nem veszek tudomást a dologról. Mintha ott se lenne, megyek tovább, élvezem a történetet. Nemrég még egy új frissítést is letöltöttem az agyam olvasás funkciójához, ami nemes egyszerűséggel behelyettesíti a megfelelő kifejezést, ahova kell. De persze nem vagyok vak. Sem hülye.

Hogy mi a probléma? Elmondom. Figyelj!

Én szeretem a felnőtt könyveket. Nem titkoltam sosem. Azok az igazán jó könyvek, amik kalandosak, tele vannak váratlan eseményekkel, felkeltik az érdeklődésemet, szórakoztatóak, van történetük és sok esetben még tanulságosak is. Az igazán jó "felnőtt" könyv az, amikor egy tökéletes sztorit megspékelünk egy kis erotikával. Nemcsak izgalmas lesz, de forró is, mindegyik történet pont annyira, amennyire kell. Egyesek nem is olyan nagyon fülledtek, mert kevés is elég ahhoz, hogy feszült várakozással várjam a robbanást. Néha meg persze szükség van egy kicsit több forróságra. Olyankor hevesebben izzik a levegő, szinte égetnek a lapok a kezem alatt és a levegőt is elfelejtem kiengedni egy-egy túlságosan is jól sikerült jelenetnél. Mielőtt azonban nagyon belelendülnék a részletekbe, térjünk vissza oda, hogy honnan is ered az én aktuális problémám...

Jó néhány olyan dolog van a világban, amivel nem foglalkoznak az emberek. Miért? Mert kellemetlen beszélni róla. Mert macerás megértetni másokkal. Mert már akkor halott ügynek érzik, amikor felmerül a gondolat. Pusztán azért, mert a téma kényes, tabu, vagy ciki. Hát akkor én most szólok, hogy ilyen nem létezik! Jelen esetben legalábbis biztosan nem. Ugyanis, ha valaki felnőtt szórakoztató irodalmat olvas, vagy ír, annak nem lehet sem ciki, sem tabu, ha farkakról és szexről kell bájcsevegni. Bizony-bizony, ez volna itt az én gondom. Néhány, magát műfordítónak nevező szakembernek mégis gondot okoz a műfordítás. És itt most senki szakmai hozzáértését nem kívánom minősíteni, pusztán szeretnék rávilágítani arra, hogy maradjon mindenki a kaptafánál. Vagyis, ha még papírra vetni sem tudja, hogy kinek mekkora fasza van, vagy milyen gyorsan élvez el a másik, miközben ki-be jár benne az említett farok, akkor talán más jellegű könyveket kellene fordítania… mert abban biztosan nagyon ügyes és kimagasló eredményeket érne el. Mégis, egyre gyakrabban találkozom botanikusokat megszégyenítő „vessző” jelenetekkel, holmi "nyílások" meg "hasítékok" közelében. Ugye, most ezt nem gondolják komolyan?! Döbbenetes, hogy némely történetben miket ki nem találnak az emberek.

Leginkább azért vagyok szomorú és csalódott, mert eredetileg sikeres és nagyra értékelt regényeket, vagy néhány esetben már hazánkban is sokak által szeretett sorozatokat csúfítanak el egy-egy ilyen megdöbbentő írással.

Kérdem én: miért fordít valaki erotikus könyvet, ha nem meri szájára venni a vele járó szavakat? Természetesen azt sem szeretném, ha minden sorban szembe jönne egy farok, de a szinonimaszótár minden lehetőségét azért nem kell kiaknázni egy könyvön belül. Gyönyörű a magyar nyelv, de az, hogy egy kifejezésre több szavunk is van, az többek között azért alakult ki, mert sokféle szövegkörnyezetben más-más stílusokban használjuk őket. 

Viszont, ha belegondolok abba az egyszerű ténybe, hogy adott történetben igazából a „farok”, vagy a „fasz”, de még egy „punci” sem szerepel, helyette viszont millió „vessző”, „hímtag”, „nyílás” és az egyik személyes kedvencem: „oda, ahová már nagyon vágyott” is szerepet kap, akkor mégis arra a következtetésre jutok, hogy itt bizony nem a szóismétlést akarta valaki elkerülni, hanem túlságosan prűd volt ahhoz, hogy azt fordítsa le, amit egyébként odaírtak.

Akkor miért fordította le? Miért vállal olyan feladatot, amit nem tud teljesíteni? Miért akar elrontani valamit, amiből egyébként egy szenzációs dolog is lehetett volna?                             

A felnőtt szórakoztató irodalom létezik. Mindig is létezett. Napjainkban virágkorát éli, egyre több erotikus könyv jelenik meg. És vannak köztük igazán jók is. Vannak merészek, visszafogottak, szórakoztatóan erotikusak és fájdalmasan szenvedélyesek is. Nagyon sokféleképpen lehet megélni ezeket a történeteket, de egy dolog közös bennük: egyik pasinak sincs hímtagja és egyik nőnek sincs titkos nyílása.

Az az olvasó, aki ezeket a könyveket olvassa, nem vesszővel akar csatába menni és nem barlangban akarja megnyerni azt. Ebben teljesen biztos vagyok.

Nem értem és feldolgozni is csak nehezen tudom, hogy miért kell erről egyáltalán beszélnem? Miért kellett egyáltalán eljutnom odáig, hogy ezt, mint témát boncolgassam? Mégis, úgy érzem, beszélni kell róla, mert aki ilyen könyveket ad ki a kezei közül – legyen az író, fordító, szerkesztő vagy korrektor – az ellenvélemény nélkül elégedett lesz a munkájával, és soha nem fog belegondolni abba, hogy talán nem azon az úton halad, amin szeretne. Aki pedig ilyen könyveket olvas, majd csalódottan teszi le azt, és utána nem szól, hogy ez így nem jó, mert kellemetlennek vagy értelmetlennek látja, az nem tesz semmit azért, hogy a következő könyve jobb legyen. Hiszen, ha mi nem adunk hangot a véleményünknek, akkor senki nem tesz a változásért.

Igenis beszélni kell róla! Minőségi könyveket szeretnék! Minőségi fordítást és minőségi szerkesztést szeretnék! És ahhoz, hogy ezt megkapjam, elengedhetetlen, hogy nevén nevezzük a dolgokat.

Ezért most üzenem azoknak, akik esetleg magukra ismertek, hogy szerintem két dolgot tehetnek:

Vagy leveszik az erotikus címkét a termékpalettájukról, vagy ugranak egy merészet.

Álljanak csak nyugodtan a tükör elé, és kezdjék el ott a gyakorlást. Először csak óvatosan, nem kell rögtön nagyot harapni a tortából. Ismételgessék halkan hogy farok, punci, esetleg kis idő után próbálkozhatnak a kielégít szóval is. Aztán, ha elég bátorságot gyűjtöttek, akkor jöhetnek a nehezebb szavak is, amik később majd a történetek igazán bizsergető velejét adják. Lehet szopni, nyalni, és ha kellően izgalmassá válik a helyzet, akkor bizony kefélhetünk, mint a nyulak, de ha valaki másképp szereti, akkor bármit lehet, mert azért néha jól esik egy kiadós dugás is.

Sokféle könyv és sokféle szex létezik. Éppen ez adja a dolog pikantériáját, ezért akarunk újra és újra másik történetet olvasni. Mert szeretjük, élvezzük, kielégít és szórakoztat minket. De az tuti biztos, hogy nem csak én gondolom azt, hogy sokkal élvezhetőbb egy meleg punciba ki-be járó farok, mint egy várakozó nyílásba hatoló vessző!

Ezért most felkérek mindenkit, aki kicsit is egyetért velem, hogy mondja ki, ha kétségei vannak! Álljon ki az igaza és véleménye mellett! Egyedül azon múlik, hogy jobb vagy rosszabb lesz-e az olvasás élménye, ha teszünk érte vagy némán hallgatunk.

Hát ez bökte olyan nagyon az én csőrömet az utóbbi időben. És, bár tudok úgy olvasni, hogy "nem veszem észre" a félrefordítást, de nem akarok. Szeretem, ha a farok az farok és az az igazi szopás, ha az ajkaimmal elégítem ki valaki hímtagját. Kösz, de kösz nem. Igazi felnőtt erotikus könyveket akarok! Igazi emberekkel és igazi szex-szel!

Köszönöm. Ennyi.

Egy önsajnálatban dagonyázó nő, tucatnyi ismeretlen tinderes találkával szemben. Ugyan mi sülhet el rosszul?! Minden!

Rohamléptekkel végeztem ki L. J. Wesley: 12 első randi című könyvét, ezért erős késztetést éreztem, hogy összeszedjem a vele kapcsolatos gondolataimat.

(Helyenként spoiler veszély várható!)

Először a hatalmas hiányérzetemnek adnék hangot. Ez a könyv akár a Kötelező olvasmányok röviden egyik kötete is lehetne. Lélegzetvételnyi pihenőt sem ad az olvasónak, a történet fénysebességgel halad előre, egyik randitól rohanunk a másikig. A köztes időről - ami elvileg egy hónap - nem kapunk túl sok információt. Azt elismerem, hogy a vége felé van igazán miről beszélni Sam magánéletével kapcsolatban, hiszen addig lényegében csak otthon eszi a fene és nyűglődik nagy bánatában. Ettől függetlenül nekem hiányzott Sam belső vívódása. Elvégre ő a főszereplőnk! Több olyan bekezdést elbírtam volna, ami a sztorit ugyan nem viszi előre, de mégis jobban megismerjük, összebarátkozunk vele. Néhány randit is még bátran el lehetett volna nyújtani, néhol kicsit később is kibújhatott volna az a bizonyos szög a zsákból. Sajnos a részletekbe nem igazán belemenő stílus és a gyors tempó miatt kidolgozatlannak tűnik a könyv.

Találkoztam egy olyan megállapítással, miszerint a könyv rövidsége a legnagyobb erőssége és hibája egyben. Ezzel tökéletesen egyet tudok érteni. Jól esett, hogy pár óra alatt ki tudtam végezni; igazából ez volt az egyik oka, amiért belekezdtem. Tudtam, hogy nem hatszáz évig tart majd mire a végére érek, ugyanakkor szívesen olvastam volna még tovább.

És ezzel el is érkeztünk oda, hogyan sikerült ilyen gyorsan befejezem, ha „ennyi” bajom volt vele.

L. J. Wesleynek sikerült ilyen kevés oldalban is egy olyan történetet kerekítenie, aminek van íve, sokféle karaktert vonultat fel és baromi jó a humora. Többször letettem a könyvet, hogy rendesen kinevethessem magam egy-egy poénon. Tűkön ültem mit tartogat még Pam a tarsolyában, ki lesz a következő balek, akivel Samet bünteti. Mondanom sem kell, hogy akadt pár kedvencem, ami nem is csoda, mivel olyan válogatott kretének jelennek meg, hogy az ember lánya hálát ad az égnek, amiért nem ő ül velük szemben.

Például az a szerencsétlen, aki az első öt percben berottyantott a Meki közepén, de még az utolsó szalmaszálba kapaszkodva ráfogja a szagot a közelében lévő kisbabára. Persze sikertelenül, hiszen hiába távozik a gyerek az anyukájával, a szag megmarad. És ez a nyomorult még mindig egy fokkal feljebb került a listámon, mint az a srác, aki az egész találkozó alatt az anyjával telefonált és már kezdésnek a konyhába akarta paterolni Samet.

“Biztos meg tudsz tanulni te is főzni, anya biztos szívesen segítene.”

Erre csak annyit mondtam volna neki: "Tudod mit? Akkor főzess anyáddal, engem meg kerülj el jó messzire!"

De ott volt még a Vibrátor Mágus is, aki egy egész készlet szexuális segédeszközt kínált fel rögtön azután, hogy bemutatkozott.

“– Lehetne, hogy ne szexjátékokról beszéljünk? – kérdeztem suttogva.

– Jó, rendben. Semmi szexjáték – tette fel a kezét megadóan. – Hogy állsz az édes hármassal? Van egy barátnőm, aki bármikor kapható rá.”

(Drágám, inkább állnék még egyszer sorba Happy Meal menüért trottyos barátunkkal.)

Felsorolhatnám az összes hülyét, akikkel Sam összeakadt, de akkor mi maradna Nektek, leendő olvasóknak?

A 12 első randi-t két moly.hu-ra feltett idézet után rendeltem meg, mivel azonnal megfogott. Olvasás közben egyáltalán nem éreztem a férfi agyat a női karakterek mögött. Elképesztően jól szórakoztam rajta és ennek a történetnek ez is a célja. Kikapcsol, leköt, megnevettet. Nem is kell több!

Meggyőző idézetek:

"– Szeretem a cicákat – szipogtam a takaró rejtekében.

– És allergiás vagy rájuk.

– Köszi. Emlékeztess rá nyugodtan, hogy még macskáim se lesznek vénségemre."

"Cameron lett idő közben a „kötelező” meleg barátom, így hivatalosan is egy rom-kom klisé lettem."

Szerző: Miklós Nikolett

Kép forrása: https://ar.linkedin.com/company/reload-hr

Sokan kérdezték már tőlem, hogy milyen könyveket szeretek olvasni. Én erre sosem tudtam válaszolni. Mindenfélét.

Persze leggyakrabban romantikus könyvet veszek le a polcról, de annak is annyi válfaja van, hogy ez sem igazi válasz a kérdésre. Szeretem a felnőtt szórakoztató irodalmat, de ezzel is ugyanaz a helyzet: még mindig baromira nem sikerült leszűkíteni a kört. Ha azt mondom, hogy fantasy rajongó vagyok, megint ugyanott vagyunk.

Kétségtelen, hogy leggyakrabban olyan könyvet választok, ami ezeknek a stílusoknak és hangulatoknak valamilyen keveréke. És tessék, ha jobban belegondolok, akkor megint egy igencsak széles skálán mozognak a lehetőségek... Még mindig lehet érzelmes, szórakoztató, lelket cincáló, szívet összetörő, vagy akár izgalmas kalandokkal átszőtt.

Régen sokat olvastam „kedvesen romantikus” young adult könyveket, aztán persze átbillent a mérleg a new adult felé. Mivel sajnos gyorsabban vásárolok, mint olvasok, ezért az előbbi kategória kikopni látszik a gyűjteményemből. De sebaj, a vállalkozó kedv mindig rávesz arra, hogy kikacsintgassak a megszokott mederből.

Néha úgy érzem, túlcsordul bennem valami, legyen az az érzelmek garmadája, vagy a fantáziavilág különleges lényei. Kell valami, ami sokkol, vagy csak messzire repít a megszokottól. Ilyenkor merészkedek közelebb a kényelmes és komfortos életem határaihoz, és elég bátor leszek, hogy átlépjek a kerítésen, hátha látok valami érdekeset. Persze, mindig ellibben valaki a túloldalon, aki valamivel felkelti az érdeklődésemet, de idő és kellő elszántság kell ahhoz, hogy közelebb merészkedjek hozzá.

Vannak, akiknek könnyebben engedek, és vannak, akiknek már meg kell harcolniuk a figyelmemért, de eddigi tapasztalataim alapján, azt mondanám, megéri néha kockáztatni és azoknak is esélyt adni, akik egyébként nem biztos, hogy megkapnák.

Így esett meg egyik alkalommal, hogy a biztonságos menedékemből egy zombiapokalipszisben találtam magam, vagy egy másik bátor pillanatomban, megkockáztatva az érzelmi viharokat, egy emberrablás kellős közepén.

Ami számomra is furcsa, hogy hamarabb lépem át a határaimat egy olyan történettel, ami inkább érzelmileg érint meg, mint például egy izgalmas krimivel, ami szintén gyakran pislog felém, mégis nagyon ritkán engedek neki.

Egy dolog biztos: mindig azt a könyvet fogom választani következőnek, ami megérint a döntés pillanatában. Sokszor előfordul, hogy már olvasás közben eszembe villan egy gondolat, hogy mit is szeretnék majd olvasni, mégis, végül teljesen más könyvet veszek a kezembe, amikor eljön az ideje. Igyekszem mindig azt a hangulatot megragadni, ami a választás pillanatában bennem van.

Sosem lehet tudni, olyan kincsekre is bukkanhat az ember, ami aztán nélkülözhetetlen tartozéka lesz a könyvespolcának. Így találtam rá néhány kedvencemre is. Persze nem mindig sikerül a kísérlet, és bár nagyon kíváncsi vagyok az említett zombi történet folytatására, mégsem valószínű, hogy visszatérek az élőhalottak közé.

Arra bátorítok mindenkit, hogy merjen átlépni a határain, mert csodára is bukkanhat odaát. Nem mindig találjuk meg azt, amit keresünk, de millió lehetőségtől fosztanánk meg magunkat, ha meg sem próbálnánk! :)

Azt hiszem, most jött el a pillanat, hogy azt mondjam, tartanom kell egy kis szünetet Becca-ból. Talán már a negyedik rész előtt tartanom kellett volna...

Bár, ki tudja? Lehet, hogy ha később olvasom el, akkor is ugyanígy végződik a kapcsolatunk és ugyanígy éreznék a könyv végén. Ez már nem fog kiderülni.

Egy dolog biztos: találtam élő bizonyítékot arra, hogy igenis létezik, hogy ugyanaz az ember a kezembe tud tenni valami olyan csodát, ami kérdés nélkül a legkülönlegesebb polcomra kap VIP helyet, és valami olyat is, ami nem biztos, hogy helyet kapna akár csak a polcom közelében...

Igazából valamilyen formában ugyanaz történt, mint az előző részekben. Adott volt egy szuper csapat, szenzációs karakterekkel, egy kerettörténet és egy várt esemény. 

Aztán út közben megint rossz irányt vettünk.  Eltévedtünk, és egy ilyen kaliberű sztoriban egy nem megfelelő kanyar végzetes is lehet. Ez nekem sajnos ilyen volt. 

A fiúkat továbbra is imádom, de most rossz fát tettek a tűzre, és büntiben lesznek egy darabig.

Nem tudom, mit mondhatnék még. A festett testek lassan kinövik a napló méretet, és saját kartont kapnak az irattárban. Egy dolog tuti biztos: rá lesz írva, hogy "TOPSECRET"! 

Megnevezés: Festett testek

Megjelenés: negyedik

Hozzáférési fokozat: TOPSECRET

Részletek megtekintése az alábbi linken.

Kipusztulásra készülj, három, kettő, egy…

A tudomány olyan, mint a háziasított farkas. Biztonságban érezzük magunkat mellette, megvéd minket, épp ezért nem jut eszünkbe, hogy egy nap talán ellenünk fordul. 

Fedina Lídia könyve a 90. Ünnepi Könyvhéten jött velem szembe. Hosszú nézelődés után választottam ki, leginkább a fülszövege alapján, mivel – erre később majd még kitérek – a borítója egyáltalán nem fogott meg. Nőiesen bevallom, ha csak és kizárólag a „borítószerelem első látásra” érzése alapján csapnék le aktuális kiszemeltemre, akkor ez a borító labdába sem rúghatna. Na de, ahogy mondtam, erre majd még visszatérek.

Kezdem inkább az elején, mert mondandóm van bőven.

A szórakoztatásra született könyvek terén alapvetően két csoportot különböztetek meg. Az egyik a könnyed történet, amely felvidít, megnevettet, esetleg izgalmat, kalandot, borzongást nyújt, tartozzon bármelyik zsánerhez is. A másik csoport tagjai is hasonlóak az előzőhöz, hiszen ők is igényes szórakozást nyújtanak, az ilyen típusú könyveknek azonban van egy olyan tulajdonsága, amivel a „sima” könyvek nem rendelkeznek. Ott van bennük az „akár igaz is lehetne” faktor, és olyan szinten mozgatják meg az ember fantáziáját, hogy aztán meredten ül a fotelban, és azt mantrázza: „Jesszus, ha ez valóra válik, nekünk annyi.”

A Virokalipszis (apropó, a cím egyébként nagyon frappáns), épp ilyen. Úgy vágja egyetlen lendülettel az ember képébe egy talán megvalósuló jövő koromsötét leplét, hogy alig lát ki belőle. 

Az elmúlt években mind inkább közérdeklődés tárgyát képezi a globális felmelegedés, és az ezzel járó hatások. Hiszen, a tudósok szerint a folyamat nem „csupán” arról szól, hogy az átlag középhőmérséklet nő, ezzel együtt a jégsapkák olvadnak, a vízszint emelkedik. Ez a dolog ennél sokkal összetettebb, hiszen számolnunk kell azokkal, az eddig a jég fogságának mélyén szunnyadó, több tízezer, vagy akár millió éves életformákkal is – vírusok, baktériumok, gombák -, amelyek a felszínre kerülve, még ennyi idő elteltével is újra aktív állapotba kerülhetnek. Mi lenne akkor? Készen állna a mai kor embere szembe nézni valamivel, ami ősi, primitív és kiszámíthatatlan?

A történet alap ötlete hihetetlenül izgalmas, a legizgalmasabb azonban az benne, hogy akár már holnap megtörténhet. Ebből kiindulva tárul elénk egy olyan alternatív jövő, ami a kipusztulás közelgő szelével borzolja föl a „semmi rossz nem történhet ezzel a bolygóval” hitben élő emberiség addig jól fésült frizuráját.

Természetesen az emberiség azért nem arról híres, hogy csak úgy hagyja magát legyőzni, valami láthatatlan, mikroszkopikus ellenség által, és mi mással támad vissza, mint intelligenciával, technikával, tudománnyal. A kérdés csak az, mit ér el vele? És mit indít el? Lehet, hogy egy fronton győzelmet aratunk, miközben fogalmunk sincs, hogy a végső háborút saját magunk ellen veszítjük el?

Tudjátok, én vizuális típus vagyok, ezért leginkább azokat a könyveket szeretem, amelyek vezetik a képzeletemet, ahol olyan leírást kapok, amely kielégíti, az én részletekre éhes fantáziámat. A Virokalipszisben ezt megkaptam. Adott részeknél, szó szerint megborzongtam, volt, ahol végtelenül elszomorított a történet, hiszen belegondoltam, mi lenne, ha a leírtak igazzá válnának. Például egy telefonbeszélgetés alkalmával az utolsó, még életben lévő bálna élelemért folytatott keserves harcának hangjai szűrődnének felém a vonalon keresztül. Talán én vagyok érzékeny, talán más, az ehhez hasonló elemeket lerázná magáról, én azonban, a magam kis természet- és állatbarát lelki világával, eléggé megszenvedtem adott részeket, melyek félelmetes szemléletességgel vázolták fel, hogy borulna fel dominóként az egész ökoszisztéma. Növények, állatok, emberek.

Az olvasót kirázza a hideg, ha belegondol, de tény, hogy az írónő szemléletes leírásai szükségesek a hatás eléréséhez.

A könyv egyébként nem habkönnyű olvasmány, és nem csak a téma miatt.

A túlélésért folytatott tudományos harc megköveteli olyan komplex biokémiai részletek taglalását, amelyek elég nagy súlyt jelentenek a történet megértésében. A leírásokról, a helyzetet magyarázó tudományos eszmefuttatásokról, elméletekről ordít, hogy az írónő nem kicsit mélyedt bele a szakmai részekbe. Piros pont, hogy ráadásul mindezt úgy tudta leegyszerűsíteni, hogy az olvasó számára is érthető legyen, de tény, hogy még így sem könnyű olvasni.

A másik nehézség a szerteágazó helyszínekből, és szereplőkből fakad. Van belőlük elég, és a több szálon futó történetvezetésből igazából nem is lehet megmondani, tulajdonképpen van-e konkrét főszereplő, de ezt egyáltalán nem negatívumként írom le. Nekem kifejezetten tetszett ez a megoldás. A könyv végeztével úgy éreztem, talán a szerző célja ezzel az lehetett, hogy ne egy emberhez, esetleg kisebb csoporthoz kötődjön az olvasó. Az egész emberiséggel találjon kapcsolatot és nem csak velük! Fedezze fel, hogy a bolygót érintő veszélyforrások nem csak az emberiségre vannak hatással, nem csak értük kell harcba szállni, de a teljes állat és növényvilágért is ki kell állnunk. Mert nélkülük semmik vagyunk!

A történet tanúságai közül talán ez a legmegrázóbb. Mert hihetjük a világot nagynak, hihetjük magunkat felsőbbrendűnek, akik intelligenciával kerekedtek felül a növény és állatvilágon. Attól még egyek vagyunk velük, és ideje lenne felfogni az egyszerű tényt: ha ők meghalnak, rövid úton mi is megyünk utánuk. Érezhetjük magunkat többnek, de a közös sírban ez semmit nem számít majd.

A Virokalipszis volt az első könyv, amelyet Fedina Lídiától olvastam, de ezek alapján kíváncsi vagyok egyéb műveire is.

És akkor most jöjjön egy kis negatívum, amiért vagy megkapom a felszínes jelzőt, vagy nem, mindenesetre én minden könyvet szeretek kerek egészként tekinteni, ebbe pedig beletartoznak a külsőségek is. Ezek között elsőként a leglátványosabb, a borító, de ezen kívül a belív tulajdonságai mellett sem megyek el szó nélkül. Betűméret, betűtípus, díszítő elemek, harmonizál-e a szöveg tartalma a borítóval, és a többi és a többi.

Amikor kezembe fogtam a könyvet, első ránézésre azt gondoltam, egy legalább tizenöt, ha nem épp húsz éves kötettel van dolgom. Nem zavart, mert a fülszöveg megfogott annyira, hogy el akarjam olvasni. Ezt az elképzelésemet egy darabig semmi nem törte meg, eljött azonban egy pont a történetben, amikor értetlenül ráncoltam a homlokomat, mert olyan kifejezésekkel találkoztam, amelyek megdönteni látszottak a könyv általam tippelt korát. Előre lapoztam hát, a kiadás éve után kutatva. Ekkor jött a megdöbbenés. 2016.

Magáról a könyvről, és az írónőről alkotott végtelenül pozitív benyomásom természetesen ettől nem változott, de – könyvekhez szorosan kapcsolódó emberként – azonnal járni kezdett az agyam, miért a döbbenetes különbség a külső és a belső között. Miért kapott a könyv ennyi „elavult” elemet? Mindeközben azon is rögtön ötletelni kezdtem, hogyan lehetne úgy feldobni ennek a könyvnek a küllemét, hogy az visszaadjon mindent, amit belül tartalmaz, méghozzá a lehető legfrissebb módon.

Mert az olvasó bizony ilyen. Adunk a külsőre, még úgy is, ha közben elismerjük, hogy odabent van a lényeg. Én azonban féltem ezt a könyvet. Féltem attól, hogy hátrányt szenved a régies elemek miatt, hogy az az olvasó, aki csak a borító alapján dönt, és vásárol, messziről elkerüli.

Pedig a Virokalipszis nem ezt érdemli!

Egy ilyen történetnek olyan borító dukál, amely épp úgy tesz, ahogy maga a sztori. Nyakon ragadja az olvasót, a fotelba kényszeríti, és nem ereszti, amíg az utolsó sort is fel nem falta a szemével… és át nem gondolta, mi lenne ha…

A könyvet megtaláljátok a Libri és a Bookline kínálatában.

Írta: Nyíri Abigél

Úgy hozta az élet, hogy ebben a hónapban nem mindennapi nőkről írok. Az előző bejegyzésemben egy könyv főszereplőjét mutattam be, most pedig Hantos Eszter Katalin tördelőt szeretném, aki az írók kéziratából formázás, tagolás révén megalkotja a nyomdába kerülő könyvet.

A Többek között című regényem előkészületei, munkálatai kapcsán ismerkedtem meg Katával. Furcsa módon rendhagyónak kell mondanom a mi találkozásunkat, hiszen sokkal korábban kezdtünk el együtt dolgozni, minthogy a kéziratom eljutott volna a tördelés fázisába. Még javában tartott a szerkesztés, amikor Katával már arról ötleteltünk, hogyan jelenjen meg az olvasók előtt a harmadik regényem.

Csodálkoztam, hogy a Mogul Kiadó vezetője, Baranyai Anikó ilyen korán mutatott be minket egymásnak. Nem értettem hova ez a nagy sietség, de ahogy elkezdtük a közös munkát minden világos lett. Kata teljes szívvel - lélekkel dolgozik a könyveken, ez pedig nem azt jelenti, hogy megkapja a szerkesztett, korrektúrázott kéziratokat, és betölti azokat a rendelkezésére álló tördelő programba. Nem, ő nem így dolgozik! Kata nemcsak betördeli, megformázza a szöveget, és átvezeti a korrektúrát, mielőtt útjára engedné a kész anyagot, hanem időt és energiát szán arra is, hogy megismerje a szerzőt, és a művét. Számára fontos, hogy megjelenítse a szövegben az író és az általa megírt történet jellegzetességeit. Úgy véli, ennek köszönhetően plusz élménnyel gazdagodik az olvasó. A szerző pedig a többszöri megbeszélések, a könyve különböző részei kapcsán készített tördelési változatok közül történő választás által úgy érzi, hogy számít a véleménye, és végül így még inkább magáénak érezheti a kézzel fogható könyvet.

Köszönöm Kata, hogy a könyvek a szívügyeid, és köszönöm azt is, hogy egységben kezeled őket azokkal az emberekkel, akik megírták a bennük rejlő történeteket.

Kívánom az írótársaimnak, hogy tapasztalják meg pályájuk során azt a csodát, amit egy Kata kaliberű tördelővel való munka jelent.

(A borítóképhez használt fotót Molnár Attila készítette.)

Lassan és nagyon furcsán indult a barátságom ezzel a hallgatag, ámde mégis szószátyár nőszeméllyel. Nagyon sokáig bizalmatlan voltam vele, talán épp a csendessége miatt. Már több, mint egy éve figyelem, de eddig nem merészkedtem hozzá közelebb.

Pár hete viszont Brooke egy társasjátékozás +1 fője lett. Szegény nőt olyan sokszor emlegettük a barátaimmal, miközben súlyos pénzeket fizettünk egymásnak Monopoly figuráinkat tologatva, hogy a csuklás téríthette magához a kómából. Na, de ne szaladjunk ennyire előre!

Már az első oldalakon arcul csapott annak a felismerése, hogy tévesen ítéltem meg a történet főszereplőjét. Én balga azt hittem, hogy az állapota miatt depressziós, és kissé pesszimista hangulata lesz hősnőnknek, ehelyett egy jó humorú, igazi harcos személyiséggel találkozhattam. Ahogy egyre inkább megismertem, úgy szerettem volna egyre jobban azt, hogy Brooke valóságos személy legyen. Jó lett volna egy kávé mellett kifaggatni arról, hogy tartott-e a bonyodalmaktól, amelyeket a kegyetlenül őszintén az olvasók elé tárt élete okozhat. Mit is mondhatnék? Egyszerűen képtelenség elhinni a gondolatairól, az érzéseiről és az emlékeiről, hogy pusztán az írói zsenialitás szüleményei.

L.J. Wesley egy olyan nőt teremtett, aki bármelyikünk szomszédja, munkatársa, vagy barátnője lehetne. Igen, persze, a múltja miatt valószínűleg páran jó messziről elkerülték volna, hiszen nem élt makulátlan, mintapolgár életet, de hát Istenem, valakinek, ilyennek is kell lenni.

A saját és mások hibáiból tanulhatunk. Szerencsére a tévedéseit Brooke is felismerte, és igyekezett helyrehozni azokat. A sorscsapások nem törték meg, a tanulságok levonása után erősen, és kitartóan menetelt a céljai felé.

Ajánlom azoknak, akik szeretnének egy igazán izgalmas ember életébe bepillantást nyerni, egy rendhagyó regényen keresztül, mely elrugaszkodik a kliséktől és kerüli a sablonokat.

KEDVENC IDÉZETEK:

"Ha szeretném, akkor együtt lennénk. Akkor nem mások ágyában ébrednék, hanem mellette."

"(…) innen üzenem a tudatalattimnak, hogy majd én tudom, hogy mi a jó nekem, ne akarja helyettem eldönteni."

"Majd, ha legközelebb valami idegen jön be, akkor bemutatkozok neki: Helló, a nevem Brooke Parker, és kómában vagyok."

"(…) csak rajtunk múlik, hogy felismerjük-e a hibáinkat, hogy aztán azon dolgozzunk, hogy jobb emberré váljunk."

"Hidd el, ha hétfőtől kivágott felsőben és szoknyában jössz be dolgozni, legkésőbb pénteken a bokádon fog lógni a bugyid, miközben Huston nevét sikítozod."

"Ha az ember terhes, akkor senki nem ellenőrzi, hogy milyen körülmények közé szül, de ha örökbe fogadni akar, vagy mint esetemben, visszakapni, akkor azonnal olyan követelményrendszert állítanak fel, aminek egy átlag család biztos, hogy nem felel meg."

Amikor egy könyvajánló írása úgy kezdődik, hogy mereven bámulom a szövegszerkesztő fehér lapját, ujjaim pedig tétován lebegnek a billentyűzet fölött, az – nálam legalábbis – mindig annak a jele, hogy valami igazán jót olvastam.

Az egyszerűről, a megszokottról könnyű írni.

Na de mi történik akkor, ha valami olyat olvastál, hogy még napok múltán is csak vakarod a fejed, majd újra meg újra előveszed a könyvet, és adott dolgokat újra olvasva erősíted meg magad: Igen, jól emlékszel. Ez tényleg ennyire más, mint amit megszoktál.

Amikor a kezedbe veszel egy könyvet, nézed, ismerkedsz a borítóval, forgatod, elolvasod a fülszöveget és kialakul benned egy vélemény, ami segít eldönteni, kell-e neked az a könyv vagy sem. Az én kezemben sok könyv megfordult már, de a Női (h)arcok néhány másodperc alatt megfogott, és még a fülszövegig sem jutottam el, máris elgondolkodtatott. Első látásra egyszerűnek látszó, minimalista, decens nőies logó, mely tökéletes harmóniában áll a címmel. Aztán jön a fordítás, szemügyre vesszük a hátoldalt, és beüt a zavar. Ez most komoly? Hogy a fenébe jön ide egy halom számítógépes kód meg egy androidnak látszó valami?

Ami eddig egyértelműnek tűnt, ettől kezdve már érthetetlen, hiszen a könyv elő és hátlapja között akkora ellentét van, ami már önmagában számos kérdést vet fel. A kérdések mellett pedig az is egyértelművé válik, hogy a borító nézegetésétől nem fogunk megvilágosodni. El kell olvasni a könyvet, mert ennyi kérdőjel egyszerűen nem maradhat megválaszolatlan. Tudnunk KELL, mi lapul a rafinált külső mögött.

Nos, én már tudom.

Egy még rafináltabb belső!

De olyan, hogy azt kell mondjam, az írónő eddigi olvasói pályafutásom legmélyebb ütését közvetítette felém. Sőt, ha jobban meggondolom, nem is egyet, hiszen a bizonytalanságot, melyet a borítóba ágyazott kettősséggel ültetett el bennem, szépen fokozatosan tovább táplálta, és adott helyeken olyan csavarokkal ütött rajta még egyet, hogy csak pislogtam.

Kezdetben úgy tűnt, ez a történet egy kecses formába öntött regény egy nőről, aki egy közülünk. Bármelyikünk lehetne, hiszen annyi mindent ír le az írónő, amire az ember lánya olvasás közben csak bólogat: „Igen, ezt ismerem. Igen, ez velem is megtörtént.” A szimpátia pillanatok alatt kialakul az asszony felé, aki, miközben legjobb tudása szerint próbál egy személyben szerető anya, támogató feleség, türelmes meny és szorgalmas munkatárs lenni, mélyen belül, a sok szerep között úgy érzi, elveszett. Jellemének rétegei, és a mögötte húzódó miértek lapról lapra tárulnak elénk, éppen úgy, ahogy a többi szereplőnél, legyenek azok jók, vagy rosszak. Az emberi lét legmélyén járunk, a személyiségjegyek rengetegében, és nem utolsó sorban saját lelkünk bugyraiban.

Maga a történet valóban hétköznapi, hiszen nap, mint nap ez történik, és talán épp ez az a pont, ahol a legnagyobb találatot tudja bevinni az olvasónál. Mert annyira MI vagyunk. Korai házasság, érzelemmentes kapcsolat, monotonitás, családon belüli függés, anyaszerepbe történő befásulás, szexuális frusztráció, szétszakadok érzés, kimondatlan problémák, egészségtelen szülő-gyerek viszony, pszichés manipuláció, ki nem adott stressz. Annyi dolog van, amit a könyv elénk tár, hogy napestig sorolhatnám.

Joggal merülhet fel a kérdés, miben más ez a történet? Hiszen millió egy hasonló született már ebben a témában.

Amiben a Női (h)arcok többet ad, az egyrészt a mögöttes gondolatok, melyek segítenek megérteni a miérteket. Mit-miért tesz az ember, mit-hol ront el, ki- mit- miért cselekszik úgy, ahogy. Ezzel a mély információval pedig a megértésen kívül egyszersmind esélyt is ad a kezünkbe. Esélyt hogy a helyzeteket megértve tegyünk ellene, változtassunk rajta. Ha most vagyunk hasonló szituációban, akkor most, ha pedig túl vagyunk rajta, akkor egy következő kapcsolatban résen legyünk, és ne kövessük el ugyanazokat a hibákat.

A történet azonban nem csupán ennyi. Nem egy egyszerű vonalvezetésű, eleje- vége sztori, ahol a rossz passzban megismert hősnő a könyv végére egy rózsaszínű cukorívet leírva szupernővé válik, és minden gondját megoldja. Bevallom, azt hittem ez lesz. A sok harc, szenvedés és felismerés után kapok egy óriási happy end-et, én pedig szipoghatok, hogy igen, megcsinálta!

Hát nem! Ekkorát még életemben nem tévedtem!

A könyv közepén a cselekmény szála egy szempillantás alatt megszakad, és olyan váltás következik, amiből napokig nem tértem magamhoz. Először azt hittem –  és most nyugodtan nevessen ki mindenki –, hogy itt bizony valami zűr történt a nyomdában, és a könyv második felét összecserélték egy másik történettel. Jó pár oldalba belekerült, mire rájöttem, nem erről van szó. Ez nem nyomdahiba, hanem egy akkora csavar, amibe beleremeg az ember agya.

Szükség is van némi időre, míg hozzászokik az új közeghez, de még mindig nincs vége a meglepetéseknek. A továbbiakban csak kapkodtam a fejem, és az ámulat kitartott egészen a könyv végéig.

Ilyet egyszerűen még nem pipáltam! A kezdetben „egyszerű” történet a viszonylag mikrokörnyezetben – vagyis családon belül – felvezetett problémákat egy időbeli ugrással globális szintre emelte, és az írónő megmutatta mi vár ránk, ha nem vigyázunk.

Az eddigi gondolkodni valóhoz hozzá is csapott még néhányat, tökéletesen elérve azt, hogy a történet végére ne csak saját magunkért, esetleg gyermekünkért aggódjunk, hanem az eljövendő sok-sok nemzedékért is.

A könyv végeztével jöttem rá, milyen nagy szükségem volt már erre a történetre. „Könnyűnek” éppen nem lehet nevezni, épp ellenkezőleg. Összetettsége komoly odafigyelést igényel, ugyanakkor távol áll a döcögős jelzőtől is, hiszen a cselekményszálak és karakterek mesteri részletességgel vannak kidolgozva és végig vezetve a történeten. Végig izguljuk a könyvet, együtt érezve, együtt sírva a főszereplőkkel, miközben a felismerések észrevétlenül vernek tanyát bennünk.

Ajánlóm végén két dolgot jegyeznék még meg.

Először azt, hogy én minden nőnek szívből ajánlom ezt a könyvet tinédzsertől egészen dédnagymamakorig. Olvassák el! Maguk is meg fognak lepődni, mennyi mindenben ismernek magukra.

Írásomat a második megjegyzéssel zárom, amely így hangzik: Jegyezzük meg nagyon Tanley Milet nevét, és árgus szemmel lessük további munkásságát! Mert, ha az írónő továbbra is ilyen történetekkel rukkol elő, nem csak az olvasóknak, de a társadalomnak is oda kell figyelnie a könyveire!

A Női (h)arcokat megtaláljátok a KönyvMogul.hu webáruházban.

Írta: Nyíri Abigél

Kétségtelenül ez a rész volt a sorozat legérzelmesebb és legdrámaibb része.

Egy nagyon jól kitalált történet tökéletesre formált karakterekkel. Mégis sikerült ketté szakítania.

Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy jön majd össze ez a két teljesen ellentétes személyiség.

Sky, maga volt a megtestesült valóság. Angus volt az érzelem, a félelem, a vágy, a magatehetetlen düh. 

Míg Summers a színpadon Sky-ként és a függöny mögött Francis-ként is mindent megélt, amit a sors elé vetett, addig Caldwell egy hazug világban próbált boldogulni. Eszébe sem jutott menekülni, amíg Sky meg nem mutatta neki, hogy érdemes. Miután szabadon engedte lelke eltemetett részét, már nem volt visszaút...

Magával ragadott a történet. Érzelmes volt, lélekig hatoló, szinte velük együtt vágytam a megkönnyebbülést. 

Hét nappal azután, hogy becsuktam a könyvet sem tudok másképp gondolni rá. Az a világ, amit Becca megálmodott, hihetetlenül sokszínű. Élettel teli, valós, néha kemény, néha érzelmes, néha pedig fájdalmas. 

Most sem tudom megmagyarázni azonban azt a filmszakadást, ami a könyv vége felé utolért. Nem értem. Hirtelen jött a semmiből, arcul csapott, a képembe tolta magát, majd ugyanolyan hirtelen távozott. De megrengette az én csodás, két kézzel vadul őrzött világomat. Talán sosem fogom megérteni, hogy miért kellett ennek megtörténnie. Így inkább maradok az én tökéletes Sky Summers-em mellett, és vigyázunk együtt a lassan kinyíló Angus-ra. Mert úgy hiszem, hogy ez az új férfi, aki velünk jön tovább, tartogat még kellemes meglepetéseket... :) 

Egy hét elteltével is csak azt tudom mondani, amit a könyv olvasása után írtam le a saját naplómba...