Szerintem megegyezhetünk abban, hogy általános jelenség az olvasási válság. Akik még nem kapták el soha ezt a gyorsan terjedő betegséget, azok nagyon szerencsések. Én viszont nem tartozom ezen mázlisták közé. Főleg nem idén. 2019 a válság éve. Hívjatok papot! Ördögűzés rendel! 

Ez minden könyvmoly legrettegettebb démona. Úgy gondolom elkerülhetetlen, hogy egyszer mindenkire rátelepedjen ez az élősködő és kiszívja a vérét. Ha mákod van, csak rövid ideig marad, mert gyorsan megtalálod az éppen szükséges gyógyírt. Rosszabb esetben viszont hetekig, akár hónapokig is a füledbe suttogva hipnotizálja beléd, hogy nem fog tetszeni az könyv, amire hosszas keresgélés után ráakadtál. És persze hallgatsz rá, hiszen a megérzéseid már máskor is bejöttek, amikor olvasnivalót kellett választanod. Igen ám! Csak, hogy ezúttal bármihez nyúlsz, arra ráfintorog az a szemét, és végül három óra matatás után legyőzötten rogysz le a kanapéra, mondván: „Nincs egy normális könyvem se!”  

 
Amióta aktívabban részei a könyvek a mindennapjaimnak, megúsztam  ezt a kórt pár napos, maximum egy hetes pihenéssel. Most azonban... Lassan elérem a kétségbeesés legalsó szintjét és hívok egy piócás embert, vagy egy haiti-i sámánt, hogy vuduzza ki belőlem a kórságot. Soha nem tapasztaltam még ilyen hosszan, hogy egyszerűen nem tudok a kedvemre valót találni és csak toporgok egyhelyben. Belekapok ebbe-abba és érzem, hogy tetszene, de nem most. De mikor, ha nem most?! Kezdek begolyózni. Műfajt váltok, majd magyar helyett angolul olvasok, ezután visszatérek a magyar nyelvű könyvekhez, mert megint annyi agyam maradt, mint egy marék döglött lepkének. Akkor rövidebbe kezdek. És semmi. Hiába ugrálok ide-oda, semmi sem taszít ki a gödörből. Néhány történet feljebb tol és reménnyel kecsegtet, de mindig visszacsúszok az aljára a már barátként üdvözölt teremtményhez, aki megkeseríti a mindennapjaimat. Hú, de utállak! Ő viszont elégedetten vigyorog, amiért sikerült beférkőznie és tanyát vernie a fejemben. Esküszöm már medencét is építtetett a rezidenciájához. A rohadék! 

Talán belátható időn belül megszabadulok a láthatatlan cimborámtól. De az is lehet, hogy még karácsonyi ajándékot is kereshetek neki idén. Próbálok ellene tenni és legalább a kategóriát megsaccolni, amiben kutatnom kellene. De eddig még sajnos nem sikerült tuti módszert találnom. 

A Vatikánt hívjam vagy a csótányírtókat? 

(Ha bárkinek van holtbiztos tippje írjon az orszagomategykisolvasnivaloert@valsag.hu email címre. Köszönöm.)

Szerző: Miklós Nikolett

Van egy könyv. Van egy férfi. Van egy út. És van egy író.

Mi a közös bennük?

Mindegyik ajándék. A könyv az olvasóé. A férfi a nőé. Az út a férfié. Az író pedig az enyém lett.

Volt szerencsém ott lenni. Ott, ahol a csoda születik. Vagyis persze nem pont ott. Nem a szülőszobában voltam, de ott izgultam az ajtó előtt...

Hallottam a vajúdó anyát. Hallottam a sürgölődő nővéreket, a gondoskodó orvost. Aztán hallottam felsírni a gyermeket... Megszületett a könyv!

Annyiszor halljuk azt az elcsépelt és százszor megfogalmazott igazságot, hogy a boldogság nem a cél elérése, hanem maga az út. Mondjuk, tudnék ezzel vitatkozni, de annyi bizonyos, hogy az út is lehet kivételes. Izgalmas, szórakoztató, néha fárasztó vagy ijesztő, reménnyel teli és végtelennek tűnő... de megéri. Minden lépés, minden méter, minden elágazás közelebb visz. És amikor odaérsz, az felbecsülhetetlen!

Sose gondoltam azelőtt, hogy ez velem majd megtörténik. Vagy, hogy egyáltalán megtörténhet.

Amikor a sorozat második része megjelent, és megkaptuk Maximot, a felhők felett jártunk mindannyian. Már akkor éreztem valamit. Valami bizsergető szükségszerűséget, hogy meg kell kapnom őt is. Azt hittem, könnyű lesz. Azt, hogy vágyni valamire csodálatos és felemelő. Aztán csak telt az idő, és nem értettem, hova tűnik a türelem az emberből, amikor nem kopog az ajtón a várva várt vendég. Amikor telnek a hónapok, és a vágy egyszer csak megszűnik vágy lenni. Szükség lesz belőle. Égető, mindent elemésztő szükség.

És még mindig nincs veled, még mindig nem a tiéd.

Aztán beletörődsz. Elfogadod, hogy nem jön hamarabb, bármennyire is akarod. Mert akarod.

Idővel megtanulsz várni. Vágyakozni utána. Kívánni.

Majd meglátod, amikor végre befordul a sarkon és a szíved repesni kezd. Futnál hozzá, de nem teszed. Élvezed a közeledésének minden pillanatát. Nem rohansz elé, nem nyúlsz utána. Tudod, hogy oda fog érni. Mosolyogva fogadod, karodba zárod, öleled, csókolod, szereted, és megrészegülve engeded ki a levegőt, amit bent tartottál egy évig...

Aztán rájöttem valamire. Minden ajándékot megkaptam: a könyvet, a férfit, az utat és az írót.

Ez a könyv nekem mindig is több lesz pusztán egy könyvnél. És, ami mérhetetlenül büszkévé tesz az az, hogy a történet megint rohadt jó lett. Meglepett, elvarázsolt, megnevettetett és elszomorított. Életet csalt a szürke hétköznapjaimba. A saját világomból egy olyan valóságba repített, ami akár a szomszédban is lehetne, ami akár az enyém is lehetne.

Egy dolgot sajnálok nagyon: kevés volt, nagyon kevés! 

Szeretnéd tudni, hogy Fecó és Clau Többek között hogy állítottak az életemben a feje tetejére mindent? Hát így!

Sokat hallottam már a #Wetooról, ezért úgy éreztem, eljött az idő, hogy a saját szememmel térképezzem fel a könyvet. A kötet egyébként nem csak a regényt tartalmazza, mert a #Wetoon kívül egy novella, illetve a #Wetoo2 előzetese is helyet kapott benne, én azonban – engedelmetekkel – ebben az értékelésben most csak a kisregényre koncentrálok, és az arról alkotott véleményemet vetem – digitálisan – papírra.

Rövid történetről – mindössze 115 oldal – beszélünk, azonban ez a kevéske oldalszám elég volt Robin O’Wrightlynak, hogy több szempontból is a határokkal játsszon, és olyan témát feszegessen, ami – bár napjainkban hatványozottan van jelen, sajnos azonban – nem a mai kor szüleménye, nem olyan jelenség, amit a modernizáció hozott magával.

Szexuális ragadozók szabadlábon, vagyon nyújtotta sérthetetlenség, az áldozatok kiszolgáltatottsága, ügyek eltusolása, hatóságok megvesztegethetősége, testi-lelki megaláztatások, szégyenérzet generálta hallgatás, háborgó igazságérzet. 

Elég sokáig tudnám még folytatni a sort, de azt hiszem, ennyiből is érthető, mi mindent sűrít magába a történet. 

Ez a téma nem újdonság, épp ellenkezőleg. Ősidők óta itt van közöttünk. Csak elfedve. Nem is kicsit. Ezeket a dolgokat ugyanis nem egyszerű szőnyeg alá söpréssel tették láthatatlanná. Sokkal inkább elföldeléssel. Az áldozatok hangjának elföldelésével, a mocskos eszközök egész tárházát felsorakoztatva: pénz, zsarolás, megfélemlítés.

Az utóbbi években egyre többen léptek a nyilvánosság elé, kimondva a sokáig elhallgatott igazságot: „Velem is megtörtént!” Hallatták a hangjukat, elmesélték történetüket, és még ha évekkel később is, de kérték a törvény erejét, a bűnösök számonkérését.

De mi történik, ha a törvényes út zárva van?

Robin regénye egy olyan nő története, aki hiába keresi saját igazát, hiába tesz lépéseket, hogy sérelmeire gyógyírt találjon. Miközben a körülötte lévők, és a hatóságok érdektelenségének súlya alatt testileg, lelkileg, egzisztenciálisan a padlóra zuhan, úgy érkezik egyre közelebb ahhoz a ponthoz is, amikor úgy érzi, igenis megérdemli az igazságot. Bármilyen módszerrel éri is el, jár neki a tudat, hogy a bűnös(ök) megkapták az őket megillető büntetést. Hiszen ő semmi rosszat nem tett, mégis bűnhődik, sérül, porrá lesz, míg az, aki valóban bűnöző, áldozataira gondolatot sem fecsérelve éli világát.

Itt lép a képbe – és kap főszerepet – egy olyan tényező, amit a mindennapi élet, de főleg a hatóságok egy legyintéssel elintéznek: az áldozat igazságérzete, ami érdekes dolog. Megfoghatatlan, nehezen definiálható, mégis rohadt kínokat okoz, romba dönt, az őrületbe kerget.

Mondják, aki önbíráskodásra vetemedik, maga sem jobb annál, mint aki a tényleges bűntényt elkövette, de aki ezt a véleményt hangoztatja, biztosan nem került még olyan helyzetbe, ahol semmi más kiutat nem látott, csak azt, ha saját kezébe veszi az irányítást.

Connie V. Marshall eljutott arra a pontra. Átgondolta, mit- miért tesz, számolt a következményekkel, és mindent vállalt. Szembe néz a törvény erejével, vagy akár saját halálával is. Számára egy a lényeg. Bármelyiknek jön is el az ideje, azzal a megnyugtató tudattal fogadja el, hogy nem hagyta magát. Igazságot szolgáltatott, még akkor is, ha azt, amit ő igazságnak hív, mások elmebeteg ámokfutásnak nevezik.

Nehéz szituáció, hiszen az olvasó ösztönösen valamelyik oldalra áll, ha bűn és bűnüldöző csap össze egy könyvben. A legnehezebb azonban az, hogy amikor a könyv végére érve Connie a rácsok mögül immár teljes nyugalommal tekint ránk, az olvasó – ez esetben én – etikai dilemma nélkül, tiszta szívéből mondja egy gyilkosra: Neki volt igaza!

A történetet most Connie szemszögéből, az ő szerepére fókuszálva elemeztem ki, miközben, aki olvasta a könyvet, joggal vághatja a képembe egy másik szereplő elhanyagolását. Igen, volt. Shauni, a nyomozónő oldalszálon futó története, aki bár szintén megjárta a maga poklát, számomra valahogy mégis elhalványult Connie mellett. Nekem az ő lelki viharai, érzelmei, tettei jelentették a vezérfonalat. Ő gondolkodtatott el.

Az írónő tehát megrázó témához nyúlt, ami nagy bátorságra vall. És talán éppen ezért piszkál az érzés, hogy méltatlanul sebesen járta körbe és zárta le azt. Ha a teljes történetet nézzük, olyan kevés ez a 115 oldal. Kevés ahhoz, hogy az igazi mélységeket, az őket megillető komolysággal járhassuk körbe. Kevés ahhoz, hogy ne csak Connie, de Shauni karaktere is elfoglalja az őt megillető helyet. Csattanót ugyan kapunk a végén, de minden esemény olyan gyorsan történik. Fénysebességgel kerülnek helyükre a kis darabkák, áll össze a teljes kép. A történet, és a szereplők is megérdemelték volna, hogy szélesebb teret kapjanak a kiteljesedésre. Mert ebben a történetben, a tragédiákban, a lelki nyomorban, sokkal, de sokkal több van röpke 115 oldalnál.

A lezárással kapcsolatban pedig csak annyit, hogy a szó minden értelmében evilági. Kiábrándító. Elkeserítő. Egy részről csurran­-cseppen némi happy end, épp csak annyi, hogy ne veszítsük el az élet igazságosságába vetett hitünket. Ez azonban nem feledteti a valóságot. Hogy azt a nőt, aki megjárta a poklok poklát, akit saját kétségbeesése a létező legbrutálisabb tettre ösztökélt, az a rendszer fogja elítélni, akinél a saját ügyében bezzeg nem talált segítségre.

A történet végén csak egy kérdésem maradt. Már a könyvekben sem lelhetnek igazságra az áldozatok? 

Utolsó mondataimban a témaválasztásért tiszteletem fejezem ki Robin O’Wrightlynak, és kérem az írónőt, ha egy mód van rá, egy esetleges újranyomtatásnál fontolja meg a történet kibővítését, illetve azt, hogy Connie sorsát valamilyen csavarral mégis tegye jobbá.

Kell a remény, hogy van igazság. Ha máshol nem is, legalább a könyvek lapjain.

A könyvet megtaláljátok a KönyvMogul.hu webáruházban.

Írta: Nyíri Abigél

Én más vagyok. Nem csak simán más, mint te, én nagyon más vagyok. 

Ha akarod, megmutatom azt a világot, amiben élek. Ha látni akarod, ha tudni akarod, ha érezni akarod, velem jöhetsz. 

De, ha elindulunk, nem teheted semmissé, amit láttál. 

Akarom, hogy velem gyere. Akarom, hogy a világom részévé válj, de csak te vagy képes belépni. Én nem tudlak magammal vinni, ha te nem akarod. 

Jól gondold meg. Amit látni fogsz, az vagyok én. 

Ha engem akarsz, mindent akarnod kell. Mindent... vagy semmit.

Én más vagyok. Nagyon más...

Ha velem tartasz, mindent megkapsz, azt is, amiről nem is tudtad, hogy akarod. Az enyém leszel. Teljesen. Mindig. Mindenhogy.

Mi a különbség a vágy és az akarat között?

És vajon van-e különbség az uralkodás és a dominancia között?

Elveszíted-e önmagad, ha behódolsz, vagy éppen magadra találsz?

Én más vagyok. De mi van, ha valaki, nem csak simán más, mint én. Ha sokkal több, mint bárki gondolná... 

Mi van, ha akarom azt a világot, amiben él. Ha látni akarom, ha tudni akarom, ha érezni akarom...

De, ha ezt választom, teljes valómmal kell belépnem oda. 

Akarom. Vele akarok menni. A részévé akarok válni. 

...mindent akarok. Őt akarom... 

De ő más. Nagyon más...

Vannak dolgok, amiket az ember képtelen nem szeretni. Mindentől függetlenül nagyot dobban szíve, ha csak beszél róla. Bizsereg a gyomra, ha meglátja. Elfelejt lélegezni, ha megérintheti...

Nekem Ink pont ilyen volt. A lénye. A vágyai. Az érzései.

Nem tudom megmagyarázni, miért vonz ennyire.

A mérhetetlen bizalom, a teljes elköteleződés, a dominancia, a felfokozott érzelmek kavalkádja olyan tiszta és őszinte kötődést tud produkálni, ami csak nagyon kevés embernek adatik meg. És engem minden egyes alkalommal boldoggá tesz a tudat, hogy Inknek és Russnak sikerült.

Érzem, amit ők. Látom, amit ők. Vágyom, amire ők. És ugyanazt az eufóriát élem át, amikor minden a helyére kerül.

Láncra verve, tehetetlenül és boldogan várom a beteljesülést.

Ez gyengévé tesz, vagy éppen erőssé?

Még nem tudtam eldönteni... talán mindkettő.

Egy idegen naplóba beleolvasni mindig izgalmas… ha kíváncsi vagy az utolsó lapokra, akkor gyere velem: bit.ly/BeccaPriorFestettTestek2

Mi a nyavalya folyik itt?

Ez a kérdés egyre többször fordult meg a fejemben az utóbbi időben, de - eddig - sikeresen tartottam vissza az agyamat mind gyakrabban megkocogtató késztetést, hogy kinyissam a számat és mondjak valami csúnyát.

A különbség ott van, hogy most már nem akarom fékezni magamat, nem tartom vissza a kikívánkozó szavakat. Szakadt a cérna, durrant az agy! Ezennel minden nyugtató mondatot elküldtem a fenébe! Ne lássam egyiket sem, jöjjön, aminek jönnie kell!

Ott kezdeném, hogy egyszerűen imádom a magyar leleményességet. Ha létezik dolog, amiről messze földön híresek vagyunk, az az, hogy mi aztán bármit összerakunk, megszerelünk, egyben tartunk. Úgy értem, házilag. A ragasztószalagok, drótok, tákolmányok világbajnokai vagyunk, ami egy baromi értékes tulajdonság, ha S.O.S csöpögő csapról van szó, ami péntek éjjel kezd el szivárogni, és ugye addig sem úszhat a lakás, amíg hétfőn elérhető egy épkézláb szakember.

Na tessék, már el is hangzott a varázsszó: szakember. Mert, mint tudjuk, mindennek megvan a maga szakembere, aki tanulta az adott témát. Autószerelő, orvos, fodrász, bankár, tanár, szerkesztő, korrektor, lektor, grafikus, nyomdász, tördelő.

Remélem a felsorolás második felénél mindenki realizálta a hirtelen ugrást, amellyel egy pillanat alatt eveztem át az irodalom vizére, amin általában csónakázom cikkeim, interjúim, és könyvértékeléseim alatt.

Igen, elérkeztünk szívem csücskeihez, a könyvekhez, azon belül a hazai kortárs irodalomhoz, és az abban érzékelhető aggasztó tendenciához, a “ do it yourself”  kiadványokhoz. És, ha már itt tartunk, akkor elérkezett az a pont is, amikor égnek áll, nem csak a hajam, de még a hátamon is a szőr!

Az utóbbi években egyre többször hallani arról, hogy az olvasók bizony elég erősen elhatárolódnak a magyar íróktól. Vagyis bocsánat, ezt a mondatot picit finomítanom kell, mert tulajdonképpen nem minden írótól határolódnak el. Leginkább csak az új, szárnyaikat épp csak próbálgató tollforgatóktól, akik mögött nem áll olyan biztonsági kötél, amelyen a legismertebb hazai kiadók logója a cégér.  Volt alkalmam ezt a nézetet kivesézni adott olvasókkal, és ellenérzésüket mind - gyanúsan – ugyanolyan okokra vezették vissza. "Borzalmas volt, tele hibákkal", "Igénytelen kívül-belül", "Olyan volt, mintha otthon csinálták volna"

Hoppsz..

Kérdezhetnénk, ugyan hogy a fenébe lehet ez, de igazság szerint annyira nyilvánvaló, hogy erre tök fölösleges elpazarolni egy kérdést.

Tessék ezt befejezni! Kérem, követelem, a magyar irodalom, de legfőképpen a kortárs írók, az ifjú tehetségek nevében és érdekében! Ez a fajta tevékenység ugyanis nem arról szól, hogy valaki egy youtube videó alapján készít el magának egy sütit. Ha elrontja, na bumm, kidobja és kész.

Viszont, ha itt elromlik valami - és home made irodalmi munkálatoknál ez az állítás nem lehetőség, mint inkább garantált végkifejlet - az nem csupán arról szól, hogy napvilágra kerül egy könyv, ami tele lesz hibával, és az olvasó az újrahasznosítás jegyében gyújtósnak használja. Ez, kérem szépen rombolás, megkárosítás! A hazai irodalom, a hazai írók hitelének rontása, az olvasók bizalmával való visszaélés, és azoknak a megcsúfolása, akik minőségre törekszenek kiadott könyveikkel, mert ez az életük, és azon fáradoznak hosszú- hosszú éveken át, hogy a nevüket mind szélesebb körben ismerjék meg az olvasók. Akiknek komoly céljai vannak ebben a szakmában, és tudják, alkalmazzák azt, amit mások igyekeznek megcsúfolni: "Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes"

Olyan ember mondta ezt, aki tudja mit beszél – József Attilát aztán a világon senki nem vádolhatja irodalmi igénytelenséggel! - , de nem csak ő sulykolja belénk a saját munkánk iránti igényt. Millió egy más idézetet tudnék még ide pakolni, fura módon olyat viszont egyet sem találtam, amely arra vonatkozna, hogy "Csapd össze szépöcsém, jól van az nekik..."

Hová tartunk, ha már a kultúrát sem jellemzi az igényesség, és egyre többen jelentkeznek, hogy ne csak felvállalják, de még tanítsák is ezt a fajta nézetet?

Nem most kezdődött, elismerem.

Én már akkor azt kérdeztem, mi folyik itt, amikor kiadók (vagyis magukat kiadónak nevező cégek) nőttek ki gombamód a magánkiadásra egyre inkább fokozódó igény kielégítésére, és adták nevüket, logójukat egy- egy olyan könyvhöz, amely nyomdát ugyan látott, de szerkesztőt, korrektort, és tördelőt nem. Akikben üzleti érzék van ugyan, hiszen a kereslet-kínálat törvényét villámgyorsan felfogva - és kihasználva - álmodozó írók sokaságát kebelezték be, de szakmai alázat már nincs egy csöpp sem. Ahogy elhivatottság, felelősségtudat, irodalom iránti szeretet sincs. Mert, ha lenne, egyszerűen nem tennék meg, amit mégis megtettek. Tömeggyártmányt csináltak a hazai könyvekből. A mennyiséget a minőség fölé helyezték, az anyagiakat pedig mindezek legtetejére. Az író fizet, de nem tájékozódik, és sorra jönnek ki a szerkesztetlen, korrektúrázatlan, elnagyoltan tördelt, tucatborítójú könyvek, amelyek aztán nem csak az adott szerző nevét sebzik halálra, de hírük ott lebeg azok neve fölött is, akik nem ezt az utat választották.

Én már erre is aggodalmas homlokráncolással - bocsánat a kifejezésért - anyáztam, de akkor még nem tudhattam, hogy ezt bizony lehet még fokozni is, és talán félre kellene tennem a legszaftosabb szitokszavakat a legújabb, “ do it yourself”, vagyis dobd össze magad otthon a könyved trendre, mert bizony meg tudod csinálni, és ugyan már minek neked egy normális kiadó. (Itt jegyezném meg, hogy normális alatt olyan kiadót értek, aki tényleges kéziratgondozást végez, nem csak nyomtatást!)

Már belátom, milyen elbizakodott voltam, amikor azt hittem, ennél rosszabb nem lehet. Pedig lett!

Mind sűrűbben jönnek ugyanis szembe azok az oldalak, csoportok, emberek, sőt, most már könyvek is - vagyis könyvnek nevezett minősíthetetlen füzetecskék -, amelyek arra sarkallják - mit sarkallják, egyenesen lázítják az új és régebbi szerzőket - hogy hagyják a francba a kiadókat, és az irodalmi szakembereket, csináljanak ők minden lépést, így szűkítve le a könyvvel kapcsolatos fázisokat egyetlen olyanra, amelynél - valószínűleg - mégis kénytelenek lesznek külső segítséget igénybe venni.  (Már, ha nincs otthon egy saját nyomda, és könyvkötészet, de azt hiszem, hamarosan erre is kapunk majd "hogyan csináld otthon" okosságokat. Az eddigiek alapján egyébént van egy olyan tippem, hogy egy ilyen tárgyban született “tananyagban” szerepelni fog a Technokol is, mint hozzávaló…)

Bocsánat, kicsit elkalandoztam, de már vissza is térek a tárgyhoz, ami úgy hat rám, mintha egy macska kimeresztett karmokkal hárfázna az idegeimen, és közben veszettül nyivákolná hozzá, hogy "You can do it".

Hát nem, hogy a franc essen bele! Nem ez a jó irány, még úgy sem, hogy már-már bosszantóan megértő vagyok, és bármi merül fel, első dolgom megvizsgálni a másik oldal álláspontját, indokait. Ebben az esetben is így tettem. Azt, hogy a "megmondóembereket" mi motiválja, inkább hagyjuk, mert azon nincs mit elemezni, lévén, hogy jó pénzért tanítgatják a csináld magad fortélyait.

Én inkább annak néztem utána, mi a másik oldal rajongásának a tárgya. Azon sem kellett sokat elemezgetni, és fura módon ez is ugyanaz, mint az előzőeknél. Az anyagiak. Hiszen a könyvkiadás pénzbe kerül. Nem is kevésbe, mert addig, amíg a kézirat könyvvé válik, számos munkafolyamaton megy - optimális esetben - át, és minden munkafolyamatot szakember végez - megintcsak optimális esetben. (A könyvkiadás anyagi oldaláról itt olvashattok részletesen.) Milyen meglepő, hogy ezekért a folyamatokért fizetni kell, amit sajnos nem mindenki tehet meg. Én magam elképzelni sem tudom, hány tehetséges író, fergeteges, világmegváltó könyve lapulhat anyagi okok miatt a fiókban.

A pénz nagy úr, a pénzhiány még nagyobb, ami egyáltalán nem vicces állapot, és félreértés ne essék, ennek a cikknek távolról sem az a célja, hogy kifigurázzam azokat, akiket anyagi körülmények gátolnak céljaik elérésében. (Ezt itt és most, egyszer és mindenkorra tisztázom, bár abban is biztos vagyok, hogy ettől függetlenül, aki akarja, úgyis félreérti, kicsűri-csavarja a cikk tartalmát, hogy rosszindulatomat állítsa pellengérre. Meg is ragadnám az alkalmat, hogy tőlük előre elnézést kérjek azért, amiért nem értik cikkem, felvetésem lényegét, amely hazánk irodalmának jövője iránti féltésemet hivatott kifejezni.  Világbéke...)

Én azt sérelmezem, hogy miért kellett elindítani egy olyan irányt, amely az életnek, a kultúrának egy ilyen fontos szegmensébe avatkozik be, méghozzá hatványozottan és hátrányosan. Azt nem hallottátok még, milyen káros hatása van annak, ha valaki ahelyett, hogy orvoshoz menne, a neten diagnosztizálja magát, majd rendel házhoz antibiotikumot? Ott az egészség a tét, és nem kisebb a kár akkor sem, ha a hazai irodalmat vágjuk a padlóra hasonló, szakmaiatlan megoldásokkal. Ez nem egy "hogyan sminkelj magadra cicaszemet" és nem is a "készíts a gyereknek Pocahontas jelmezt farsangra" video, könyörgöm!

Gondolkodjatok már a fenébe is! És, ha van bennetek csak egy csöpp igazi elkötelezettség az iránt, amit egyébként “oktattok”, lépjetek hátra kettőt, és fejezzétek be ezt a szörnyűséget! Mert könyvet kiadni szakma. Az író tehetsége ösztönös, de az hétszentség, hogy az egyéb folyamatok nem ösztönösek, hanem tanultak. Komoly iskolaévek állnak a szakemberek mögött, így azt hinni, hogy otthon leülünk a gép elé, és mindenféle képzettség nélkül, egyik pillanatról a másikra nem csak egyiküket, de mindannyiukat pótolni tudjuk, nem egyszerűen pozitív gondolkodás, de olyan önbizalom, amit a világon semmi nem támaszt alá!

Miért hallgatnak mégis annyian azokra, akik mást állítanak? Mert hinni akarnak benne, hogy nekik van igazuk. Mert annyira akarják a könyvet, hogy minden szalmaszálba belekapaszkodnak, és csak azt hallják meg, amit hallani akarnak. Mert az anyagiak határt szabnak nekik. Mert gyorsan akarják az eredményt, és nem töltenek időt arra, hogy utána nézzenek a lehetőségeiknek (amik egyébként vannak!), vagy annak, hogyan működik a könyvkiadás. Olyan emberek ők, akiket a lehető legsebezhetőbb részen ragadnak meg: az álmaiknál. Mert az ember álmodik, vágyai vannak, melyeket meg szeretne valósítani, és akik azt mondják, “csapd össze saját magad”, az álmaikon keresztül manipulálják őket.

Én, éppen ezért nem is kárhoztatom azokat, akik hisznek a “mestereknek”. Magam is tudom, milyen érzés vágyni valamire. Tudom, milyen a türelmetlenség, milyen a lehetőségeket keresni. És pont ezért mondom azt, hogy nem mindegy, milyen lesz a végeredmény!

Hogy soraim eljutnak-e az illetékesekhez, és ha igen, magukra ismernek-e, vagy úgy tesznek, mint a kuka mellé szemetelő, aki felháborodik, ha rá szólsz, hogy vegye már fel az eldobott csokipapírt, majd kiderül. Tippem van, de tartom a "remény hal meg utoljára" elvét, szóval hajrá remény, kitartást!

Ezzel az üggyel kapcsolatban csak egyetlen dologban vagyok biztos. Magamban. Abban, hogy a saját részemről tűzön- vízen át kitartok a minőségi hazai kortárs irodalom oldalán, és nincs az az indok, amivel meggyőzhetnének, hogy a könyv úgy gyártható, mint a házilag pancsolt bor. Otthon, rejtve, nagy tételben. Kicsit savanyú, a színe sem szép, és nem kizárt, hogy került bele némi metil-alkohol is, ami visszafordíthatatlan károkat okoz, csak itt nem az egyén vakul bele, de egy idő után talán az egész ország is, sebaj.

A lényeg, hogy annak a receptjét is kaptuk valakitől, aki azt mondta "Ugyan már, meg tudod te egyedül is csinálni, házilag, olcsón...csak előbb engem fizess ki, hogy megmutassam neked, hogyan kell…"

Írta: Nyíri Abigél

Én egy teljesen átlagos, hétköznapi lány vagyok. Olyan szürke, amennyire csak lehet valaki a tömegből. No, persze, hogy a szürke melyik árnyalata éppen, az az aktuális hangulatomtól függ...

Legutóbbi könyvválasztásom egy merőben megosztó darabra esett. Nem is tagadom, kaptam tőle hideget, meleget. Leginkább meleget... abból viszont jó sokat!

Becca Prior: Festett testek sorozatának első része okozott jó néhány meglepetést. Itt aztán tényleg volt szín bőven.

Bár leginkább a szivárvány az, amit éreztem, miközben ellovagoltam a naplementébe...

Amikor megtudtam, hogy Vendég lehetek az 1000könyv blogon, csak egyetlen kívánságom volt az élettől: szerettem volna az olvasás végén úgy becsukni a könyvet, hogy aztán a gépem elé ülve könnyedén és sziporkázva írjam meg az értékelésemet. Egy könnyű szülést akartam, ha mondhatom így. Természetesen nem kaptam meg.

Néha – és tényleg csak néha – előfordul, hogy nem jönnek a szavak. Hol ezért, hol azért, de van, hogy olyan nehéz elmondani, ami egyébként tornádóként kavarog a fejemben. Mert ott van a kis rohadék, de annyira gyorsan forog, hogy képtelen vagyok kibetűzni.

Azt, hogy végül mi lett az eredménye, ide kattintva megnézhetitek: bit.ly/BeccaPriorFestettTestek

A világ nem csak szórakoztató irodalomból áll. Az irodalom könnyedebb formája a létező legszerteágazóbb kikapcsolódást nyújtja, ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a könyvek világának erősségét nem csak a szórakoztatás adja.

A könyvek közvetítenek. Tudást, emlékeket, tapasztalatokat. A könyvek tanítanak, és felnyitják a szemünket olyan dolgokra, amelyek egy átlag kedd reggel, a tejeskávénkat szürcsölve eszünkbe sem jutnak. Én szeretem ezt. Mert nevetni, borzongani, kalandozni a könyvek világában, a fantázia világában jó dolog. De nem minden. Meg kell tapasztalni általuk olyan dolgokat is, melyek bekúsznak a bőrünk alá, és úgy formálják a szemléletünket, hogy közben jobb emberré tesznek.

Én sokat és sokfélét olvasok, nyitott vagyok – kevés kivétel akad, amit nem vennék a kezembe se – gyakorlatilag mindenre. Az Anne Frank nevű kislányt azt hiszem, senkinek sem kell bemutatnom. Naplója által az egész világ ismeri őt. És ha azt mondom Heyman Éva? Az ő neve vajon ismerős? Nem, ugye? Pedig lehetne!

Mert ő a MI Anne Frankunk.

Azt hisszük, a nagy dolgok méretre is nagyok, ez a könyv azonban kicsike. Alig 190 oldal, tartalmát tekintve azonban olyan sokat ad, amivel meg lehetne váltani ezt a sokszor csúnya- csúnya világot.

És igen, az a világ, az a rendszer, azok a végrehajtók, akiket az alig tizenhárom éves lány naplóbejegyzéseiből ismerünk meg, a sötétséget hozták a fél világra, hatásukat ma is érezzük. Mondják, az életnek mennie kell tovább, és ez igaz is, viszont azt se felejtsük el, hogy semmi értelme tovább mennie, ha ugyanazon az úton folytatjuk, ahol ennyi borzalom megtörténhetett. Az élet fontos, de az is, hogy ne felejtsünk! Ha folyamatosan a fejünkben tartjuk, hány meg hány Heyman Éva volt a világon, többé nem történhet meg ugyanaz!

Én olvasok thrillert, horrort, nézek véres, marcangolós filmeket, amihez a szemen kívül gyomor is kell, de tudjátok mi a borzalmas felfedezés a filmek, meg aközött, amit az Éva lányom lapjain olvastam?

Hogy nem az az igazi horror, ahol hektoliterben lehet mérni a forgatáson felhasznált művér mennyiségét. Az a horror, ahogy egy gyereklány a szerettei, és saját életét félti. Az a horror, ahogy egy kiskamasz gyermeki fejjel próbálja megérteni, mi- miért történik vele az életben. És az a horror, ahogy a kis Éva újra meg újra lekarcolja: „…kis Naplóm, én élni akarok…”

Gondoljunk bele ennek a mondatnak a jelentőségébe, és jusson eszünkbe, valahányszor anyázásban törünk ki, mert valami szemét pont az orrunk előtt állt be az utolsó szabad parkolóhelyre. Gondoljunk erre, ha az a legnagyobb gondunk, hogy már megint csöpög az a rohadt csap, és jajj, új telefonra lenne szükségem, mert már két éves ez a vacak. 

Olvasás közben óhatatlanul elgondolkodtam azon is, milyen voltam én tizenhárom évesen. Mondjuk ki, egy hülye. Piti problémákkal, nagy hisztikkel, óriási érzelmi viharokkal, és még nagyobb kívánságokkal. (Ez úton is köszönetem fejezem ki a szüleimnek, akik bírták mellettem cérnával, és még szerettek is!) Az iskolát utáltam, de akartam Yellow cipőt, mert az volt a menő. Otthon semmihez nem volt kedvem – már úgy értem a házimunkában besegíteni –, szó szerint szülői kegyetlenségnek fogtam fel, ha szóltak, ugyan már rakjak rendet a szobámban. A dolgaimat nem igazán becsültem meg, ha megkaptam valamit, amiért egyébként hónapokig csorgattam a nyálam, fél nap múlva már gondolatot sem fecséreltem rá.

Összehasonlítottam az én dolgaimat, tizenhárom éves életemet, problémáimat az 51 évvel korábban élt – és meghalt – Éváéval.

Ő nem vágyott nagy dolgokra. „Csak” élni akart. És, ahogy naplóbejegyzéseiből kiderült, egészen addig remélte is, hogy nem csak tizenhárom év jut neki, amíg fel nem tették az Auschwitzba tartó vagonba. Ott véget érnek a bejegyzések, és, ahogy az őt ismerő túlélők elmondásából kiderült, az életének is vége lett. Maga Mengele küldte a halálba.

Rövid történet, nehéz könyv, melyet Éva halála után az édesanyja vett gondozásába.

És igen, tudom, hogy nem róhatom fel a mai tiniknek, hogy úgy élnek, gondolkodnak, ahogy. Nem nézhetek rájuk szúrós szemmel, mert trendi dolgokra vágynak, hogy követik kortársaikat, és sodródnak a modern korral.

Nem rovok én fel senkinek, semmit. Jogom sincs hozzá, és nem is hiszem, hogy fogékonyak lennének rá, ha én most egy vadidegen, 50 évvel ezelőtti lányról kezdenék el nekik mesélni. Anno én se lettem volna az.

De lám, eljött az idő, amikor ezt is elolvasom, átérzem, és a történet formál engem. 36 év kellett hozzá, ami nem kevés, ugyanakkor reményt ad, hogy a mai tizenéveseknél is eljön az idő, amikor meglátják Éva rövid naplójában a mögöttes tartalmat.

És még egy észrevétel, talán eljut az illetékesekhez. Szerintem ez a kötet azért kiált, hogy a megfelelő korú iskolások számára kötelező olvasmány legyen. A kis Heyman Éva emlékére.  

Írta: Nyíri Abigél

Szeretjük felcímkézni a dolgokat, és ez alól a könyvek sem kivételek. Könyvmolyok sokasága csillagoz és értékel a saját mércéje szerint. Borítót, cselekményt, egy-egy szereplőt. Ezek az értékelések a skála minden irányába mozognak. Vannak egekbe magasztaló dicséretek, középszerű megállapítások és földbe tipró szapulások. Mindenkinek szíve joga eldönteni mit tart szépnek, jónak. És ez így is van rendjén, hiszen a különböző benyomások által juthatunk végül arra a következtetésre, nekünk érdemes-e belefogni az adott műbe.

Azonban nem minden értékelés tekinthető hasznosnak. A százalékok mögött megbújnak olyan olvasások, amik nem feltétlen tükrözik az adott könyv értékét. Előfordulhat, akár többször is, hogy a várt kellemes kikapcsolódás helyett, egy dögunalmat szenvedünk végig, vagy el sem jutunk a köszönetnyilvánításig. De persze lehet fordítva is. Borzasztó alacsony százalék is rejthet nekünk kedves karaktereket, akikkel szívesen kalandozunk.

Nem kell, hogy minden tetsszen, ami a kezünk ügyébe akad. Csúnya világ lenne, ha mindenre csak bólogatnánk! De ezért vannak a különböző műfajok. A más és más stílusú szerzők, akik mind azon fáradoznak, hogy kielégítsék a közönségük igényeit. Nekünk, olvasóknak az a feladatunk, hogy megtaláljuk a saját kedvenceinket. Azokat a gyöngyszemeket, amik a mi szívünkhöz szólnak. Miért vetnénk bele magunkat valamibe, ami tényleg csak az időnket rabolja? Miért pazarolnánk energiát rá, amikor egy fikarcnyit sem érdekel minket?

Tény és való, hogy van itt is egy bizonyos szürke zóna. Ebben azok az élmények bújnak meg, amiket nem is igazán a tiszta élvezet, hanem inkább a kíváncsiság vezérelt. Én is belefutottam már olyan sorozatba, amit a “csak azért is a végére érek” szellemében fejeztem be. Tartogatott számomra is kellemes pillanatokat, de teljes egészében nem tudtam beleélni magam. Van ilyen. Akkor úgy döntöttem tudni akarom a végkifejletet, ezért nem dobtam a levesbe. Utólag sem bánom, hogy megadtam neki az esélyt, mert így nyugodtan zárhattam rá a képzeletbeli szobája ajtaját, tudván ide már nem kell többé visszatérnem. Én nem voltam elájulva tőle. Na, bumm! Az író biztos nem dülöngél sírva a zuhany alatt, csak miattam.

Ennek ellenére igyekszem megválogatni a szavaimat, mert a savazás nem az én műfajom. Mindig előttem van, hogy csak azért, mert én nem szerettem bele, ott van rajtam kívül még több ezer ember, akik rajonganak érte. Ez a könyv hibája lenne? Az íróé? Esetleg velem van a baj? Nem. Egyszerűen nem egymásnak voltunk teremtve. Ezt észben tartva igyekszem megfogalmazni a gondolataimat, amiket végül másokkal is megosztok. Elmondom mi tetszett és mitől téptem a hajam. Leírom én hogyan képzeltem el azokat a fordulatokat, amik végül nem az elvárásaim szerint alakultak. Ezekkel pedig vagy egyetértenek mások is, vagy nem. A saját stílusunkat használva, az őszinte érzéseinket elmondva írhatunk véleményt, úgy, hogy közben nem gázolunk át másokon, akár egy náci rohamosztag.

Szabadszájú vagy? Használd! De használd jól!

Mindenki sokkal többet profitál egy olyan visszajelzésből, amin látszik, hogy a gazdája nem csak a lehúzás jegyében ült a billentyűzet elé.

Ha el tudod mondani a miérteket, nem csak rábélyegezni a skarlát betűt, akkor jó úton jársz. Onnantól már csak az a dolgod, hogy a saját szád íze szerint tálald. Ha káromkodni akarsz, tedd azt! Ha nem tetszett, ne dicsérd! Csak tartsd szem előtt, hogy amit te megkönnyebbülten hagysz hátra a legközelebbi antikváriumban, az valaki más egyik polcának éke lehet.

Szerző: Miklós Nikolett

A KönyvMogul által életre hívott 1000 könyv kezdeményezés sokakban vetett fel kérdéseket a projekt lényegével, módszerével, mélyebb indokaival kapcsolatban. Számos cikk született már a témában, most pedig eljött az idő, hogy kivesézés helyett konkrét kérdésekre kapjunk választ. Ki mást kérdeztem volna a témában, mint a kezdeményezés szülőanyját, Baranyai Anikót, aki nem először áll elő újítással a könyvek birodalmában.

Kezdjük az alapokkal. Pontosan mióta vagy jelen a hazai könyves világban, és milyen „státuszt” töltesz be?

12 éves koromtól imádok olvasni, azóta falom a könyveket és naplót írni is akkoriban kezdtem. 2013-ban indult útjára írói pályám, majd 2014-ben saját kiadót alapítottam (MOGUL Kiadó). Mivel megfigyelő típus vagyok, és szeretek elmélyedni új területek feltérképezésében, így ’14-től minden figyelmemet a könyvkiadás hazai folyamatainak és megismerésének szenteltem. Láttam, látok elavult berögződéseket, amin ideje változtatni.

Az elmúlt bő 5 évben sok hazai szerzőt volt módom megismerni, meghallgatni és jópárukkal együtt is működni. Van, aki a kezdetektől velem van, és van olyan is, aki már nem. Másképp működünk, mint a már megismert kiadók. Ezt valaki vagy érti, vagy nem mi vagyunk a partnerei írói álma megvalósításában.

2015-ben a kiadón túlmutatóan létrehoztunk egy irodalmi közösséget is – Imádom a könyveket név alatt – melynek célja egy független platform működtetése, ahol szerzők, bloggerek, olvasók, kiadók oszthatnak meg könyves tartalmakat, a közösségi média nyújtotta lehetőségeket jól használva. Immár több, mint 14.000 aktív taggal büszkélkedhetünk.

Nem álltunk meg ennyinél. Tavaly útjára indítottunk független könyves webáruházunkat is – shop.konyvmogul.hu – ahol nagyon kedvező jutalékkal működünk és elsősorban hazai szerzők könyveit forgalmazzuk.

Igyekszem csapatommal a könyves világ minden szegmensét felölelni, edukálni a szerzőket, megismertetni az olvasókat a hazai irodalmi remekekkel és egy összetartó, tehetségeket támogató közösséget összekovácsolni.

A cikk elején azt írtam, több újítás is kapcsolódik a nevedhez. Ezek a törekvések egyértelműen azt jelzik, hogy olyasmit tapasztaltál/tapasztalsz az irodalom területén, amin változtatni szeretnél. Elmondanád, mi sarkall arra, hogy lépéseket tegyél a változás irányába? Mi az, amin szerinted változtatni kellene, ami nem jól működik?

Számomra nagy felismerés volt, mennyire ismeretlen a könyvkiadás menete az írói babérokra pályázó emberek körében. Meglepett, milyen felkészületlenül és egyre elkeseredettebben próbálkoznak kézirataik kiadatásával. Hogy egyesek a sok-sok évi sikertelen történés, vagy épp a tudás hiánya miatt, már-már támadóan lépnek fel a (sokadig) kipécézett kiadó irányába.

Sok jó szerző van hazánkban, és még mennyi rejtőzhet az ismeretlenségben? Közülük egyre többen döntenek aztán a szerzői kiadás mellett, ahol sajnos a korábban említett ismeretek hiányában a végeredmény gyakran minőségében megkérdőjelezhető lesz.

Mindemellett az is megdöbbentett, milyen sokan veszik majdhogynem semmibe a szerzőket, milyen nevetséges szerzői jogdíjakkal szúrják ki a szemüket, valamint az is, hogy a könyveladás során kik azok, akik igazán sokat keresnek, szinte hozzáadott érték nélkül. Pedig a szerzők nélkül hol lenne a könyvpiac összes többi szereplője? Ideje lenne megbecsülni, megfizetni és értékelni a szerzőket.

Mit gondolsz, mi a változás legnagyobb akadálya hazánkban az ilyen típusú kezdeményezésekkel kapcsolatban?  

Talán az, hogy amíg a könyvkiadásban résztvevők nem értik meg, miről van szó, addig inkább alaptalanul támadnak, elutasítanak minden újítást. Legfőképp az ijeszt meg, hogy nem is kérdeznek, téves képzelgések alapján szajkózzák a vélt igazságukat. És sok kiadó „tradíciókra” hivatkozva nem alkalmazkodik a jelen kor várakozásaihoz, a terjesztési végpontok elavult üzleti modelljeiről nem is szólva.

A minap is belém veszett egy szerző, mert a kiadóm berkeiben minden érdemi történés csak és kizárólag egy titoktartási megállapodás aláírása után történhet. Miért? Mert a szerzők kontroll nélkül, akár teljes kéziratokat is küldözgetnek nekünk (és gondolom bármelyik kiadónak), kiadatási szándékkal. De pl. honnan tudhatnánk, hogy tényleg az övé-e, ha nem kell erről nyilatkoznia? Ha mi nem biztosítjuk őt arról, hogy illetéktelenül nem használjuk fel a művet, aggódhatna miatta. És sorolhatnám hosszan. Ez a megállapodás azonban mindkét felet védi, jó alapot teremt a jövőbeli együttműködésnek. Ha valaki ezt nem érti meg, nincs vele dolgunk.

Jó lenne, ha az emberek tudnának kérdezni, ha kíváncsibbak lennének és előzetesen tájékozódnának, hozzáértőkkel egyeztetnének, és nem vaktában rohannának a „falnak”.

Ideje, hogy másképp nézzünk a könyvkiadásra, a szerzőkre, és persze az olvasóinkra is.

Térjünk át az „1000könyv” projektre. Mint tudjuk, minden ötlet azért születik, hogy egy problémára választ, megoldást nyújtson. Ebben az esetben mi az a probléma, amit ezzel a tervvel kívántál megoldani?

Részben az illegális könyvletöltések és könyvküldözgető facebook csoportok tevékenysége az ok. Másrészt a könyvesboltok és webáruházak üzleti modelljének időszerű újragondolása. Miért is kéne a könyv eladási árának 50-70%-át elfelejtenie a kiadónak és szerzőnek, csak azért, hogy a könyveik esetenként az előbb említettek raktáraiban porosodjanak, és rövid ideig, vagy nehezen láthatóan kerüljenek ki a polcokra?

Sokan, és sokszor firtatták már, miért kerülnek annyiba a könyvek. Épp ezért minél több helyen, fórumon beszélni kell róla. Ideje megújulni, ideje változtatni. Ha nincs kolonc a folyamatban, akkor könnyebben lehet hozzájutni a könyvekhez, mindezt úgy, hogy a szerzői jogok se sérüljenek, minden fél számára előnyös helyzetet teremtve.

Mi elsősorban a szerzőkért vagyunk. Ezzel az ötletünkkel is nekik adunk egy pénzügyileg optimalizált megoldást. Ötletünkhöz már több szerző is csatlakozott, és bízunk benne, hogy egyre többen tesznek majd így.

Már a név felkelti a figyelmet: „1000könyv”. Miért pont ezer? A pici hazai piacon ez elég merész számnak tűnik.

A száz kevés, a tízezer irreális, szerintem. Az 1000 könyv pedig jól hangzik. Ha látható az író és az általa megírt, kézzel fogható könyv(ek) is, akkor olvasói érdeklődést generálva, és őket bevonva az értékesítési folyamatba, elérhető ez a címenkénti eladási szám. Ami kérdés, az az átfutási idő.

Ennek csökkentése érdekében aktivizálódnia kell a szerzőnek és az olvasni vágyóknak is. A jó csapatmunka, gyors eredményt hozhat. Kíváncsian várjuk, melyik könyv éri el először az 1000 megrendelést.

Honnan jött az ötlet, hogy kéz-kezet mos alapon teremts új keretet az olvasás, és ezzel együtt a hazai írók népszerűsítésére?

Egy webáruházakkal kapcsolatos előadáson voltam, és ott elhangzott egy mondat. Sajnos már nem emlékszem mi volt az konkrétan, de azt tudom, hogy elindított egy „vezérhangyát” a fejemben, és a projekt főbb pontjai gyorsan össze is álltak. Aztán felhívtam az egyik írómat, és ráöntöttem a víziómat, majd egy másik írómmal tettem ugyanezt… Aztán együtt elkezdtük finomhangolni az ötletet, majd kortárs szerzőket is megkérdeztünk róla, akik szintén láttak benne fantáziát, és az ötlet elindult a megvalósítás útján.

A kezdeményezés lényegét és működésének pontos mechanizmusát – néhány visszajelzés legalábbis erre enged következetni – nem mindenki érti meg azonnal. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka? Miért tűnik bonyolultnak, amikor kis utánajárással kiderül, hogy pofon egyszerű?

A konstrukciónk lényege, hogy könyvcímenként 1000 db könyvet adunk az olvasóknak 40%-os áron (azaz 60% kedvezménnyel), mely kedvezményért cserébe az író „munkára” ösztönzi a megrendelőit, egyfajta együttműködés keretében, a nagyobb láthatóság érdekében. A megrendelőknek nincs más dolguk, mint a lehetőséget rendszeres időközönként megosztani a közösségi média felületeiken, elérve ezzel az ismerőseiket, és azok ismerőseit, akikből potenciális vásárló válhat. Egy dolog van, ami gondolkodóba ejtheti az olvasót, az pedig egy kérdés: Mikor kapom meg a könyvet? A válasz pedig egyértelmű: amikor az adott könyvből 1000 db-ot megrendeltek.

Épp a bizonytalan időfaktor miatt, úgy alakítottuk ki a rendszert, hogy azok, akik nem akarnak várni, a „hagyományos” webáruházunkból is megrendelhetik a kiválasztott könyveket, és napokon belül kézhez is kaphatják azokat, cserébe azonban le kell mondaniuk a 60%-kal csökkentett árról.

A probléma pár esetben abból fakadt, hogy a megrendelő nem olvasta el az ÁSZF-et, csupán csak leokézta a megrendelés elküldése előtt. Amikor ez tisztázásra került, akkor lenyugodtak a kedélyek, és maradt az eredeti rendelési állomány.

Eddig összesen ketten kérték, hogy módosítsuk a rendelésüket, és az aktuális értéken (teljes áron) vették meg a könyveket, mert mielőbb el akarták azokat olvasni. 

Nem tartasz attól, hogy a látszólagos bonyolultság és szabályok még azelőtt elriasztják az olvasókat, hogy felfedeznék a benne rejtőző hihetetlen lehetőségeket?

Miért is kéne tartani tőle? Minél többet beszélünk róla, annál könnyebben lesz érthető, megérthető bárki számára.

Az újdonság ritkán hoz rövid idő alatt kirobbanó eredményt. Esetünkben pedig még nehezített is a terep, hisz az olvasóközönség nagyon nagy százaléka csak a bolti könyvvásárlásban bízik. Mi azonban ezen is szeretnénk változtatni, és van türelmünk a felmerülő kérdéseket megválaszolni, segíteni a hazai szerzőknek és alternatívát kínálni az olvasóknak.

A könyvértékesítés ezen módjával – kimondva- kimondatlanul – változás állhat be az eddigi platformokon, hiszen az 1000.konyvmogul.hu webáruházban fellelhető könyvek esetében az írók és a kiadók „megkerültek” két jelentős – és eddig megkerülhetetlennek hitt – könyvpiaci szereplőt. A könyvnagykereskedőket és a könyvesboltokat. Mit gondolsz, milyen hatással lesz a könyvpiacra, ha új szereplő toppan be, ráadásul teljesen új szabályokkal?

Sajnos nincs üveggömböm, és a jövőbe sem látok. Alkalomadtán örülnék ilyen képességnek, de ezzel nem hiszem, hogy egyedül lennék. Az idő választ fog adni mindannyiunknak.

Mi magunk is kíváncsian várjuk, mekkora hatást tudunk gyakorolni. Addig is, tesszük a dolgunkat, segítünk a szerzőknek és egyre szélesebb körben kommunikálunk a potenciális olvasókkal.

Arról már beszéltünk, hogy úgy általában mi állhat akadályként az újító kezdeményezések elé. Fordítsuk át a kérdést az „1000könyv”-re. Mi az, ami a projekt ellen dolgozik?

Az idő. És a megfelelő munkaerő megtalálása. Persze a nagyobb sajtóvisszhang is sokat segítene. Ez utóbbin dolgozunk most. Kapcsolatokat keresünk, építünk ki, cikkeket írunk, tudatosan használjuk a meglévő erőforrásainkat, és megyünk előre. Minél többen ismerik meg, és értik meg törekvésünket, annál könnyebben haladunk majd a célig.

A csapat létszáma is folyamatosan bővül, így egyre több segítő kézzel rendelkezünk, és leszünk napról-napra hatékonyabbak. 2019 egy meghatározó év lesz számunkra.

Az előbbieken túl tapasztalható némi-nemű olvasói ellenállás is, ami legegyszerűbben azzal címkézhető fel, hogy „magyar szerzőtől nem olvasok”. Részben értjük ennek az okát, másrészben cáfolni igyekszünk a sztereotípiákat. Az elmúlt években mi is futottunk bele néhány szerkesztetlen, korrektúrázatlan könyvbe, de mellettük nagyon-nagyon jó hazai szerzőkre, és jobbnál-jobb műveikre is rábukkantunk. Elképesztően jó íróink vannak. Komolyan mondom.

Ha már változásról, hatásokról és akadályokról beszélünk, van még valami, amit meg kell említeni. Azt, hogy ezeket nem mindenki szereti, még akkor sem, ha egy pozitív végeredmény a cél. Gondolod, hogy ilyen típusú ellenállással is szembekerül a projekt?

Egyelőre az előbb megnevezetteken felül nincs megoldandó feladatunk. Amikor berobban az egész a köztudatba, akkor várható lesz, akár több irányból is a „jószándék”, de addig nem érdemes ezen még gondolkodni sem. Majd akkor megyünk át a „hídon”, ha odaértünk.

Az „1000könyv” kezdeményezés lényege a két végpont – író és olvasó – összefogása. Úgy látod, hogy egy ilyen volumenű összefogásnak van manapság realitásalapja?

Szerencsére, akik felfedezik maguknak a magyar szerzőket, könnyen válnak rajongóvá, és komoly küldetésükké válik, hogy segítsék őket népszerűsíteni. Ebben mi segítő kezet nyújtunk, és együtt – hiszem – világokat fogunk megmozgatni. Az alapokat leraktuk, az építkezés kezdetét vette. Térjünk vissza erre a kérdésre jövőre, rendben?

Mi szükséges szerinted az összefogáson kívül ahhoz, hogy a projekt fogaskerekei működésbe lépjenek?

Elsősorban a láthatóság növelése a fontos. Ebben számítunk további szerzői/kiadói csatlakozásokra és az olvasók közreműködésére is. Szeretnénk könyvkínálatunkat további kiadványokkal gazdagítani, még több kortárs szerzőt bevonni, az olvasókkal még szorosabb kapcsolatot kiépíteni, és növelni a magyar irodalom színvonalát.

Hogy lehetséges-e mindez? Persze. Minden nap tanulunk valamit, a megszerzett tudásunkat pedig nem félünk átadni mindazoknak, akik csatlakoznak közösségünkhöz. Hisz együtt minden sokkal könnyebb.

Utolsó kérdésemmel nem mehetek el a jövő mellett. Eddig sem féltél a nagyvilág elé tárni az ötleteidet. Jól sejtem, hogy ezután sem fogod őket a fiók mélyén rejtegetni?

Miért hallgatnék a tervekről? Már a legújabb ötletem megvalósítása is közel, úgy tűnik, megtaláltuk a megfelelő partnereket hozzá. A saját nyomdánk megnyitása lesz a következő lépés. Ősszel remélhetően már ezzel kapcsolatban is kérdezhettek.

A csapatom elképesztően jó, szakmailag hozzáértő és lelkes, cselekvő emberekből tevődik össze. Értjük egymást, a célok tiszták, az út meghatározva, mind lépésről-lépésre haladunk, támogatva és segítve egymás személyes törekvéseit is. Szeretjük, amit csinálunk, és nagyon jól működünk együtt. Szerintem ez a siker kulcsa.

Úgy gondolom, az elmondottakhoz nem szükséges kommentár, vagy értelmezés, hiszen a projekt ötletgazdájának véleménye egyértelmű. Az írók és olvasók problémáinak megoldása nem lehetetlen, csak innováció és új szemlélet szükséges hozzá, amit ő tálcán szolgáltatott, de az már az említett szereplőkön múlik, mozgásba hozzák, és mozgásban tartják-e a projektet. Talán sokan úgy vélik, túl szép ez, hogy igaz legyen, túl egyszerű, amolyan „hogy nem jutott eddig senkinek az eszébe” típusú, vagy talán azt gondolják, olyan problémákat kívánnak vele megoldani, amelyeket nem is lehet.

Azoknak, akik esetleg ez utóbbival tántorítják el saját magukat az „1000könyv” ötletének felkarolásától, szívből ajánlom John William Gardner szavait:

„Állandóan nagyszerű lehetőségekkel szembesülünk, amelyek megoldhatatlan problémáknak vannak álcázva.”

Azt azonban ne felejtsük el, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Tehetetlen viszont annál inkább. Mi döntjük el, melyik mellé állunk.

Köszönöm az interjút!

Az interjút készítette: Nyíri Abigél