Szerettem volna hinni a csodában. Ki ne akarna? Mindenhonnan csak azt halljuk, hogy tedd meg, hiszen ha megteszed, sikerülni fog. Ne álmodozz! Ne várd, hogy rád mosolyogjon a szerencse!

Na persze, ha mindez olyan könnyű lenne!

Ha nem támogat senki, és nincs tőkéd, akkor nagyon nehéz nekivágni az ismeretlennek. Ne gondold, hogy a támogatók és a tőke végig kitart! Bármit teszel ezek rohamtempóban kopnak ki a mindennapjaidból, és az önbizalmadat is viszik magukkal. A társadalom belénk sulykolja, hogy csak akkor vagyunk hasznosak, ha mi is éjt nappallá téve keményen dolgozunk és a kemény munkánk gyümölcseként a bankszámlánk is megfelelő mértékben hízik. Az ismeretlen úton sajnos a bankszámlánk teltkarcsúból anorexiássá fog változni, hiszen mindenhez idő kell, emiatt pedig egy év alatt aligha váltjuk meg a világot és robbantunk bankot.

Mit tehetünk, ha vészesen közeledünk a végekhez?

A) Kapaszkodhatunk az útitársainkban, akik hozzánk hasonlóan bíznak abban, hogy az álmaik valóra válnak.

B) Sutba dobhatunk mindent és lapos kúszásban visszamegyünk a robotba.

Én hinni akarok.

Hinni akarok abban, hogy lehet minőséget adni az olvasók kezébe.

Hinni akarok a jó könyvekben.

Hinni akarok abban, hogy az emberek szeretnének értékes dolgokat kapni.

Hinni akarok abban, hogy szükség van az írókra és más művészekre is.

Hinni akarok abban, hogy lehetek író ebben az életben.

Hinni akarok abban, hogy van még erőm.

Hinni.

Csak hinni.

Nagyon nehéz dühösen megtalálni a megfelelő szavakat, és cenzúrázva, szigorúan objektíven leírni a tényeket. Bevallom, nem sokszor sikerül, de nem is bánom, mert ez adja egy cikk hitelességét: a téma iránti szenvedély (na meg a nyers stílusom). Alapvetően soha nem akartam "bloggerkedni", meg akartam hagyni az írást a szerzőimnek, hiszen az én szenvedélyem a szerkesztés. Aztán, amikor őszinte, vak szenvedéllyel elkezdtem feltérképezni a hazai könyves világot, valami elpattant bennem. Kikívánkoztak az indulataim, de nem engedhettem meg magamnak, hogy azok kerti slagként elszabadulva véget vessenek a karrieremnek. Bár megnyitottam a csapot, de igyekszem csak csepegtetni a szakmáról szükséges tudnivalókat. Most viszont, kérlek, nézzétek el nekem, mert egy picivel több vizet fogok engedni a megszokottnál.

Ha péntek, akkor kiadó találkozó a kedvenc kávézónkban, de sikerült előbb indulnom, így gyorsan útba ejtettem a Librit. Ezúttal céltudatosan mentem: Sally Rooney: Normális emberek, (21. Század Kiadó). Kivételes izgatottsággal csaptam a kemény borítós könyvet a hónom alá („Húha, jó drága lehetett a nyomda!”), hiszen hatalmas reklámot kapott, és friss molytagként konstatáltam, hogy szuper hazai értékeléseknek is örvendhet. Végre egy borító, amin nem falják egymást; duplán megvett. Nagy mosollyal iparkodtam a többiekhez, közben pedig az eheti blogbejegyzésen agyaltam: kiadókeresés menete, szerzői jogok, vagy szerkesztő és korrektor közti különbségek? „Majd megszülöm.”

Hazafele a metrón már nem tudtam fékezni a kíváncsiságomat, így nagy lelkesedéssel hivatalosan is elkezdtem a hétvégémet. Egészen a hetedik oldalig sikerült türtőztetnem magam, amikor kiszaladt a számon: Ez meg mi a f*sz?

Mielőtt folytatnám: Nem vagyok egy Olcsó János, főleg ha irodalomról van szó, így havi szinten becsúszik egy-két könyv. (Upsz.) Bár szakmabeliként nagyon nehéz (már-már lehetetlen) kikapcsolni a „hibakereső funkciót” és maradéktalanul átadni magam a szórakozásnak, mégis, ha jó a sztori, befogom a háttérben okoskodó Reni száját. Tisztában vagyok azzal, hogy nem létezik tökéletes könyv, a legnagyobb bestsellerekben is vannak elütések, szóismétlések, tördelési hibák, de ettől szép az egész; nem vagyunk tökéletesek. Nem írok kritikákat sem, és csak akkor csillagozok egy könyvet, ha tetszett.

Ez meg mi a f*sz?

Ugye most csak szórakoztok velem?

Nem fogom túlfogalmazni: egy borzalmasan lefordított könyvet kaptam, ami nem járt sem szerkesztő, sem pedig korrektor kezében. Nem, most nem a szerkesztő, hanem az olvasó beszél belőlem, aki négyezer forintot költött erre a szarra. Megfogadtam, hogy alázattal egyengetem a karrieremet, minden nézeteltérést tisztelettel kezelek és soha senkit nem nevezek nevén a cikkeimben. Végzet, Karma, bocsássatok meg nekem, de ez most nem fog menni!

„Nem volt szép dolog, jegyzi meg.

Figyelj, elég részeg voltál.

Ez nem kifogás.

És totálisan be voltál tépve, amire csak később jöttem rá.

Ja, úgy éreztem magam, mint egy támadó.

Connell ezen felnevet.” - Legalább valaki tud ezen nevetni.

Hibás dialógusok, logikai hibák, nehezen követhető leírások (feltételezem, ezek mind rendben vannak az eredeti műben), és csak a huszonnyolcadik oldalig jutottam. Hogy engedhettek meg magatoknak egy megszerkesztetlen könyvet? Mit szólna ehhez a szerző? 

Két alternatíva fogalmazódott meg bennem: vagy az én szaktudásommal vannak hatalmas problémák, vagy elkezdtek felárazott szemetet osztogatni a könyvesboltokban. Ez utóbbira tippelek, ugyanis e hónapban ez a második szép borítóba becsomagolt tüzelő. Beth O’Leary: Az ágybérlő, (General Press Kiadó). Szintén zenész, a diagnózis ugyanaz: én fizettem érte, de ti nem fizettetek a munkafolyamatokért. Egy idegen nyelvű kéziratnál nem elég a műfordítás (mondván, hogy bocsika, ezt már egyszer megszerkesztették).  Ugyanúgy végig kell menni még egyszer a lépéseken, hiszen a fordításkor lényegében egy új mű születik.

Sír a hazai kiadók szája, mert nem jók a fogyási számok. Az emberek szép lassan már nem invesztálnak pénzt a kortárs irodalomba, szerzőkbe, kiadókba, mert ők sem teszik meg ugyanezt. Egy mutatós díszdobozba csomagolt vackot árusítotok, amit bár egyszer, kétszer, akár háromszor is meg fognak venni, de eljön az a nap, amikor vállrándítva hátat fordítanak nektek, és a torrent oldalakat veszik majd célba. Vagy már eljött ez a nap?

Kedves fent említett kiadók! Ez meg mi a franc volt?

Meggyőződésem, hogy sokan azért nem vesznek könyvet a kezükbe, mert berögzült a tudatalattijukba az az elképzelés, miszerint az olvasás melós. Az iskolapadban ülve folyamatosan pakolták elénk az ilyen-olyan műveket, mondván „kötelező.” Ha más nem is, ez aztán megöli a harci kedvet! Ki akarna még valamit levenni a polcról, miután leolvasztotta az agyát egy olyan orosz csodával, aminek a felét nem is értette? Én nem akartam. Hiába volt pozitív példa előttem. Amint letettem a tankönyveimet és elpakoltam a füzeteimet már egy betűt sem akartam látni. Bár volt egy-két sorozat, amit már ekkor is nagy kanállal faltam, mégsem jártam utána mi más lehet még, ami tetszhet.

Azok táborát erősítem, akik később kaptak rá az olvasás ízére, a könyvek szeretetére. Nekem is meg kellett találnom a helyem ebben a világban. Bele kellett kóstolnom több műfajba, hogy rájöjjek mit is takar „az én ízlésem.” Ma már magabiztosabban keresgélek a boltok végeláthatatlan kínálatából és büszkén feszítek a túlpakolt polcaim előtt. Habár úgy érzem nagyjából tudom melyek azok a történetek, amik teljesen magukkal tudnak ragadni, néhanapján azért szeretek kikacsintgatni a komfortzónámból, hátha új kedvencekre lelek. A kikacsintgatásaim alkalmával jöttem rá arra is, hogy néha minél furcsább egy könyv, annál jobb. Mert van, hogy én is furcsa vagyok.

Szeretem, ha egy történet még napokig velem marad, az után is, hogy kiolvastam. Szeretem, ha bennem motoszkálnak a szereplők, a gondolataik, az érzéseik. Szeretem, ha megnevettetnek, meggyötörnek, vagy éppen elérik, hogy teljesen beléjük szeressek és a körmömet rágva izguljak értük. Szeretek végigmenni velük az úton és türelmetlenül várni mit hoz nekik az élet.

Hiszem, hogy mindenkire vár legalább egy olyan történet, ami megdobogtatja a szívét. Azt viszont csak remélhetem, hogy ez el is ér hozzájuk és rájönnek: Olvasni jó!

Szerző: Miklós Nikolett

A pareidolia egy pszichológiai jelenség, amikor az emberfia (lánya), mondjuk ismerős arcot, szimbólumot lát olyan helyen, ahol az nincs is. Jézust a pirítóson, vagy Einstein pipázó sziluettjét a hitvesi ágy másik felén, a párnahuzaton. Ez utóbbi, mondjuk lelombozó lehet annak, aki nem a tudományt választja jegyeséül, de a jelenség ettől még létezik.

Hogy jön ez ide? Elmesélem.

Amikor megkaptam meghívásomat az Imádom a könyveket páholyba, még sokat kellett gondolkodnom, hogy elmenjek-e. Nagy kedvem volt menni, de Anikó Nagymester a belépéshez szükséges jelszót rébusz formájában közölte és én nem voltam biztos a megfejtésemben. Márpedig jelszó nélkül nem lehet belépni. Ezt ugyan senki sem mondta, de a titkos társaságok természetéből fakad a jelszó szükségessége. Ráadásul ez egy kérdés-megerősítés típusú szignum volt.

Annyit telefonon már elárult a Nagymester, hogy egy nagyon titkos bolt hátsó traktusába kérezkedhetek be ezzel, és ott fogom találni a könyvkészítők páholyát. El is jutottam Jakabfalvára, amely zsákfalú, ráadásul minden utcája zsákutca. Már majdnem úgy éreztem, zsákutcába futottam, amikor megláttam a mattult cégért: Minden Eladó. Alul kisebb szöveggel: Nagyalakú Natália boltja, alapítva 1450-ben.

A boltban elől és hátulgombolós ruhák lógtak, hátrébb, a félhomályban pedig csak hátulgombolósak, és hegyekbe halmozott könyvek kínálták magukat. Néhány jakabfalvi asszonyság a ruhák között válogatott, a könyvekre rá sem hederítettek. A pultnál valóban egy nagy alakú nő támaszkodott.

– Mi tetszik? – kérdezte.

– Tetszik a nyár, az írás-olvasás tudománya és a kiskutyám – feleltem őszintén.

Felvont szemöldökkel nézett rám, úgy éreztem, hogy máris a belépéshez szükséges jelszót kell mondanom.

– A kávébab a konyhában lesz zaccos? – kérdeztem, mert Anikó feladatából ez a kérdés következett.

– Mit tudom én! – mondta közönyösen a nő, én pedig éreztem, hogy elbuktam.

Ekkor megérkezett egy még nagyobb testű hölgy.

– Köszönöm, Klárika, hogy helyettesített, most elmehet. Önnek meg csak annyit mondok: a zacc, az még nem mindennek az alja.

– Huhh – jelentettem ki megkönnyebbülten. A nő hátra, a könyvek mögé mutatott, én pedig belevesztem a félhomályba.

Már éppen nem voltam látható, amikor egy hipermodern lift ajtaja tárult előttem, és én beléptem. Megkezdődött fél napig tartó ereszkedésem, néha oldalirányba tartó száguldásom, majd végtelen emelkedésem. A végtelen ez esetben csupán metaforikus, hiszen tizenkét óra múlva már ki is szállhattam a fülkéből. Zsebre tettem a boltban sietve felkapott Gutenberg-bibliát és Corvin-kódexet, melyeket útközben olvasgattam és előreléptem. Két tengerészgyalogos igazoltatott, retinavizsgálatot tartottak és anális beültetések után kutakodtak. Ez utóbbi korszerűtlen heteroszexualitásom miatt nem esett jól, de a csapatért mindent! Oda is kísértek a Nagymester asztalához, ahol ismerősökkel találkoztam.

Itt mindenki nagymester volt, egy kicsit kisebb nagymester, mint Anikó Nagymester, de kismesternél mindenképp nagyobbak. Itt volt Reni Mester, Lewis Thomson Mester, D’Rasi Mester, Borka Mester, Laci Wesley Mester és mestergerenda tartotta a födémet. Ennek nagy tisztelettel kellett köszönni, ámde nem túl alázatosan.

– Különben ellágyul – magyarázta Anikó Nagymester –, az pedig épületek teherbíró elemeinél végzetes lehet.

– Érzem – mondtam, mert tényleg éreztem –, hogy a bölcsesség fellegvárába, illetve, ha még a talajszint alatt vagyunk, akkor a fellegbarlangjába kerültem.

– A mai programunk, hogy összeesküvést hirdessünk a Gutenberg-galaxis megóvása érdekében. Nagyon titkos, ezért előbb megkávézunk.

A mesterek máris elmélyedt kávézásba kezdtek. Én magam egy arabikába mártott jégkrémes pálcikát rágcsáltam, hozzá pedig Borka Mester rajzait nézegettem.

– Készül a képregény is – mondta a mester – Kifelé Robin testéből, a címe. Csókolózni fognak benne és egyéb kalandokat elkövetni.

– Én már láttam – tette hozzá D’Rasi Mester egy aranybarna kapuccsínó párafelhőjéből – dögletesen jó. – D’Rasi mester arcán, mint mindig egy csodaszép jóboszorgány és egy nemes hölgy vonásai keveredtek, tekintete és szemüvege el volt párásodva a kávégőztől.

– Az első randin megcsókolják egymást – közölte Wesley Laci Mester – mind a tizenkét alkalommal, alkalmanként tizenkétszer, de ez nem tudom, mennyi. Motorral jöttem, még kissé ennek hatása alatt vagyok. Brümm-brümm…

– Egyszáznegyvennégy csók – mondta Reni Mester, aki a matematika és a humánum egyesítésén fáradozott, de cseppet sem volt fáradt. Kislányosan pajkos fintort vágott, majd megtetézte egy huncutul csillámló tekintettel. Mindenki tudta, hogy képzavarral élek, de nem szóltak rám.

– Ez kettővel több – mutatta laptopján Lewis Thomson Mester –, mint a Putty Elek weboldalán olvasható száznegyvenkettő csók, ráadásul azok közül kettő nyakra adott puszi volt. Ez többek által megerősített tény. – A mester szelíden elmosolyodott, mivel szelíd alaptermészetű volt és mosolygós, így nem tehetett mást.

Anikó Nagymester szeretettel legeltette szemét a társaságon. Amint ezt gondoltam, kissé furán nézett rám az újabb, legeltetős képzavar miatt, de nem szerkesztett ki.

– A nagyon titkos terv – jelentette ki a Nagymester, miközben négy-öt laptopot húzott maga elé –, hogy elárasszuk a könyvpiacot kiváló szerzők műveivel. Ezért vagy most itt, mert te is egy kiváló szerző vagy.

Majdnem elpirultam, de még időben eszembe jutott, hogy nagyképű vagyok, így maradtam az alapszínemben.

– Itt van Renate Mester, valamelyik laptopomon, konferenciahívásban. – Hol vagy, Mesterem?

– Itt, a harmadik laptopon – szólt nyugodt hangon az említett mester. – Már írom is az internetes mémet: „Könyvet, ha fogsz, nem nyafogsz!”. – Renate Mester hangja éppen olyan kiegyensúlyozott, nyugodt benyomást tett, mintha személyesen jelen lett volna. Ámbár lehet, hogy csak a svájcban divatos orvosi pemetefűtől és a kakukkhegyi mályvától volt ily szép tónusú a hangja.

– És én mit tehetek – kérdeztem óvatosan – ez ügyben? – igyekeztem hozzátenni, hogy „ez ügyben”, mert egyébként tudni szoktam, mit tegyek. Ha nem tudom, olyankor is úgy teszek, mint ki tudja, de hiszen mondtam: nem vagyok kisképű…

– Nos, ha kitalálsz innen – instruált a Nagymester – add hírül a világnak, hogy az Imádom a könyveket hamarosan újabb minőségi olvasnivalóval látja el. Mármint a világot. Ugye, te tudsz titkot tartani?

– Én nagyon. Egyszer beütöttem a lábam és másodpercekig nem üvöltöttem fel.

– Akkor, Andy Mester most menj és a titkot ne tartsd magadban!

Én el is indultam, de egyszerre kiáltottak utánam:

– A kávés pálcikád! Nem nyaltad le rendesen!

Mivel ez a csodálatos csapat rajong a jó kávéért, nem hagyhattam lenyalatlan a pálcikám. Gyorsan megtettem, pedig nem szeretem a szálkás pálcát, de a kedvükért megtettem.

Ezután (a súlyos titok terhétől kissé szédelegve) a liftet kerestem. Csak egy jellegtelen kis ajtót leltem, kitártam és újabb képzavarként beáramlott a Teréz Körút nyári fényvihara. Kitámolyogtam, becsuktam magam után az ajtócskát és pihegtem. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem készítettem fotót a csapatról, pedig nálam volt ötszáz megapixeles úti kamerám. Visszafordultam, hogy intézkedjek, de az iménti ajtó helyén csupán graffitizett téglafalat láttam. Álmodtam volna?

Ekkor láttam meg a járdán szigetként álló kürtöskalácsos bódén Anikó Nagymestert és mestertársait. Csak addig láttam őket, amíg nem pislantottam. Pislantani persze muszáj, szemszárazság elkerülése miatt. Tudom, hogy a pareidolia nevű jelenséggel volt dolgom, de ez megerősített abban, hogy máris hazaszaladjak, megírjam e-beszámolót és elküldjem a Washington Post-nak, a Herald Tribun-nek és a Szenmtmártonkáta Havi Hírmondónak.

Üdv a csapatban, Andy! 

Ez most megint egy olyan könyvértékelés, amikor ülök a gép előtt, és azon gondolkodom, a történet melyik jellemzőjét ragadjam meg, melyikkel indítsam az értékelést, és honnan-hová haladjak. Mert szerencsére nem egy olyan könyvről beszélünk, ahol nincs semmi érték, semmi érdekesség, kiemelnivaló.

Talán azzal kezdeném, hogy engem attól függetlenül fogott meg a történet, hogy ha találomra kell levennem egy könyvet a polcról, egészen biztosan nem egy „maffiás, üldözős, de azért romantikus” regényre esik a választásom. Az utóbbi években őrült nagy rajongói tábort gyűjtött maga köré a „rosszfiú romantika”, de igazság szerint ezt a tábort én még mindig elég távolról szemlélem.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem olvastam már a zsánerben, hiszen szeretem feltérképezni, mások számára mi lehet vonzó adott könyvekben, de jellemezzünk engem úgy, mint olyan olvasót, aki racionálisan méri fel még azoknak a könyveknek is a belső értékét, amelyekhez egyébként nem köti olvasói szerelem.

Ezek alapján mondhatjuk, hogy nálam objektívebben kevesen ültek le olvasni A Védelmezőt. És mi lett a vége? Fél liter cola, egy zacskó perec és – szánom-bánom, de tényleg – egy kis dobozos Smarties. Piknik a kanapén kora délutántól estébe nyúlóan.

A történet egyébként viszonylag egyszerű, könnyen követhető, sőt, én már az első gyanús kérdésnél tudtam, ki lesz a bűnös (bocsánat, azt hiszem túl sok CSI-t nézek). Menekülésből, tűzharcból és ezáltal akcióból jut bőven – mondhatni ezt maga a zsáner is megköveteli - , de még így sincs benne olyan léptékű csavar, amitől az ember lánya átvetné magát a korláton a döbbenettől. Ettől függetlenül mégis működik a történet, és azt hiszem, ez két dolognak köszönhető.

Egyrészt a karakterek teszik annyira működőképessé. Mert nagyon jól össze vannak rakva, egyetemistaként és érettebb felnőttként is. Érezhetőek a különbségek, Renáta szépen hozzájuk adta azokat a bizonyos nehéz éveket, amelyek a megfontolt, komoly felnőtteket megkülönböztetik a kapkodó, forrófejű egyetemistától.

A másik dolog pedig, amit nagyon szerettem a könyvben, és vitte a hátán az egészet, az írói stílus. Mert az annyira laza, vagány, a leírásoktól kezdve egészen a párbeszédekig, hogy az egyes sorok csak lökik tovább az olvasó szemét, és miközben egyik oldalt falja a másik után, ráeszmél, hogy a könyvben évek teltek el, ő pedig igencsak jól szórakozik. Ellazul, mosolyog, nevet (és falja azt a nyavalyás perecet).

Ez az, amit sok író kínkeservvel sem tud elérni, az írónő azonban látszólag könnyedén hozta ezt a könyv elejétől a végéig, egyetlen döccenő nélkül, mert én sehol nem éreztem váltást, nem tűnt fel, hogy ez a fajta könnyedség bárhol csorbát szenvedett volna. Ha van valami, amiért nem kell gondolkodnom, hogy egy következő könyvét is elolvassam-e, az ez a fajta könnyed vagányság.

A könyv azt adja, amit egy hasonló stílusú könyvnek adnia kell. Szórakozást, kikapcsolódást, romantikát, némi erotikát, és villámgyorsan tovasuhanó órákat, amikbe azért elég sok dolog belefér: múlt, jelen, egyetemi szerelem, nagy csalódás, félreértés, családi titkok, egymásra találás, helyzet tisztázás, zajos menekülés és veszett keresés a szemét merénylő után. Ja és persze happy end, ezúttal teljesen és visszavonhatatlanul.

Jelentem, nekem ez a könyv nagyon is jól esett!

A könyv végeztével elégedetten ültem tovább a kanapén és magamban elmélkedtem. Ilyenkor végigfuttatom fejemben azokat a szerzőket, akik itthon hasonló zsánerben munkálkodnak. Ismerem a hazai könyvfelhozatalt, hiszen szorgalmasan falom a kortárs magyar szerzők munkáit, így Renáta könyvét azonnal elhelyeztem az általam eddig olvasott történetek sorában.

Én ezt szoktam tenni, egyfajta rangsort állítok fel, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Hiszen, ha olvasunk egy könyvet, ösztönösen összehasonlítjuk azokkal, amelyekhez előtte már volt szerencsénk. Aki pedig sokat olvas, annak bőven van rálátása írókra, történetekre, karakterekre, és az is igaz, hogy minél több könyv fordult már meg az ember keze között, annál szúrósabb szemmel méri fel a minőséget, és találja meg az esetleges hibákat.

Nem tudom, talán azért, mert lassan a csapból is ugyanazok a nevek folynak, de azon gondolkodtam, miért van az, hogy valakit a legjobbnak kiáltanak ki egy adott zsánerben, miközben még viszonylag ismeretlen írók is tudnak olyat írni, amivel összehasonlítva a „Nr.1.” könyvét, bizony nem látni azt a szíven ütő különbséget, amitől a legjobb visszavonhatatlanul és örökkön- örökké a legjobb lenne.

Hölgyek, és Urak, azt kell mondjam, egy olyan könyvbe – és vele együtt szerzőbe – botlottam, akit nyugodt szívvel tudok ajánlani, ha hazai írótól szeretnétek „romantikus-erotikus-rosszfiús” könyvet olvasni. Mert vezetheti valaki az eladási listákat, állhat az ő neve mellett olyan nyomtatási példányszám, hogy a szemünk nem tudja felfogni a sok nullát, de még ezek együttesen sem garantálják azt, hogy más nem tud olyat, ha nem épp jobbat írni, mint ő.

Renáta W. Müller Védelmezője ugyanis – és ez itt már a végszó! - nekem jobban tetszett, mint Magyarország toplistás írónőjének könyvei. Ennél a mondatnál szinte hallani vélem, hogy hördül fel a rajongók hada a döbbenettől, és kezdi el gyűjteni az alapanyagot a nyilvános kövezéshez, de az én véleményem ez, kéretik tehát elfogadni. Lebeszélni senkit nem akarok róla, egyszerűen csak ki merem mondani, miszerint, ha ez a zsáner a kedvencetek, adjatok esélyt másnak is a hazai írók körében. Igazi gyöngyszemekre fogtok találni, köztük elsőként is Renáta W. Müllerre!

És ki tudja? Lehet, hogy a ti képzeletbeli dobogótok addigi állása is átrendeződik majd... 

A könyvet megtaláljátok a KönyvMogul.hu webáruház kínálatában!

Írta: Nyíri Abigél

Most azzal kellene kezdenem, hogy már két évesen elsajátítottam az Ablak-Zsiráfot, és azóta is örök szenvedélyem az olvasás. Tök jó lenne, de a kiábrándító igazság az, hogy egészen tizenöt-tizenhat éves koromig (nem emlékszem pontosan, bár jogosan mondhatnád, hogy pedig nem volt az olyan rég) utáltam olvasni. Tízévesen letudtam a Mackótestvért és reméltem, ezzel egy életre lezártam a témát. Aztán a Föld lapos lett és én a kezembe vettem egy könyvet. Igen, önszántamból. Ha az életem múlna rajta, se tudnám megmondani, mi volt a címe, de arra emlékszem, hogy az volt az én vízválasztóm. Beszippantott, megvett kilóra. Nem csak az eufóriát volt szerencsém megtapasztalni (és igen, ez már költői túlzás), hanem hideg zuhany alá állítva a kezembe adta a jövőmet. Ráeszméltem, hogy én ezzel akarok foglalkozni, ezzel fogok foglalkozni! Olyan könyvek megszületésében szeretnék részt venni, amelyek kiváltanak valamit az emberből. Bizonyos érzelmeket, amelyekre akkor, abban az időszakban szükségünk van. Minden könyv okkal kerül a kezünkbe, legyen az egy könnyed limonádé, vagy egy véres krimi. Ha holnap leszakad az ég, én akkor is irodalmi szerkesztő leszek. És hát az is lettem.

Így utólag visszagondolva, logikus döntés volt, hiszen valamikor a Mackótestvér időszakban hatalmas Pindúr pandúrok fan voltam, és hiányoltam a témáról egy könyvet (tök jó lett volna lapozgatni). Így hát befészkeltem magam a családi gép elé, és a 2002-es Word csodával írtam és szerkesztettem (akkor még nem tudtam, hogy a kettőt együtt NEM lehet csinálni) egy Pindúr pandúrok remekművet. Erős gyermeki önbizalmam arra ösztönzött, hogy küldjem el egy nyomdának: itthon felkutattam az összes fénymásolópapírt, és a családi nyomtató segítségével, kézzel foghatóvá vált az én könyvem. „Hú, ez majd bestseller lesz” - mondtam vagányan. (Nem lett.)

Szóval végzősként ennek megfelelően választottam egyetemet, és ezzel egy időben elkezdtem hangot adni az álmomnak. Alapvetően négy és fél csoportra tudnám osztani a kapott reakciókat:

1.: - Magadnál vagy? Éhezni akarsz?

1,5.: Az előbbi, csak nincs töke kimondani (ellenben az arca a képembe üvölti), így nem érdemli meg, hogy egy egész csoportnak tekintsem.

2.: - De aranyos! Azért vállalsz még mellé valami nyolc órás adminisztratív melót is, ugye?

3.: - Ez de menő! Akkor egész nap egy pucc irodában fogsz olvasni a drága kiskosztümödben?

4.: - Majd kiadom nálad a könyvem. *Ha-ha-ha.* (Annyira vesz engem komolyan, mint saját magát.)

Ajjaj.

Nem kevés makacsság és elszántság kell ahhoz, hogy huszonévesen a láthatatlan köpenyedben keresztül sétálj a szürkeség és keserűség által beszippantott, álmokat nem ismerő energiavámpírokon. Egy olyan világban, ahol arra buzdítanak, hogy bármi lehetsz, ha keményen megdolgozol érte, de amint megtennéd az első lépést, nevetve visszahúznak. „Menj biztosra, válassz egy multit.” Kicsit unalmas, de legalább stabil, mint a forint. Végül is, ez is egy érv. Csak egy olyan oldal mellett szóló érv, amiből köszönöm, nem kérek. Én nem egy modernül felszerelt, minimalista épület ezerhatszáz-nyolcvankettedik alkalmazottja tervezek lenni, hanem a kis csapatom könyvkupacának a tetejéről szeretnék majd tiarával a fejemen lenézni.

Vigyázz, jövök!

Az egyetemi éveim alatt jó pár újságíró, szerkesztő, satöbbi járt nálunk, és volt egy dolog, amit kivétel nélkül mindegyikük kiemelt: ha be akarsz futni, le kell térdelned (= ingyen kell dolgoznod). Nagy mellénnyel ráztam a fejem, hogy no way, majd Reni megmutatja... Hiszen miért is kéne nekem ingyen dolgoznom? Ki az a marha, aki önként és dalolva behódol? Nem értettem, naiv voltam, na.

Vannak bizonyos szakmák, ahová vagy csak közeli ismerős által tudsz bekerülni, vagy úgy, hogy felveszed a nagylányos bugyidat és te magad rúgod be az ajtót. (Nem, a Profession nem lesz megoldás.) Nekem ez utóbbit dobta a gép, és bedumáltam magam az egyik legcsodálatosabb kiadóhoz. Nekik új gyakornokuk lett, nekem pedig egy picivel pozitívabb életszemléletem. Azonban ez sem volt egy biztos pozíció: bizonyítanom kellett. Semmit nem fognak a segged alá tolni. Ugyan kapsz egy lehetőséget, de rajtad múlik, hogyan használod fel. Ha te akarod, ők is akarni fogják. Ha te leszarod, észre se veszed, de már más fog a helyeden ülni.  Az emberek haladni szeretnének, és bár le fognak lassítani, hogy felugorj a vonatra, de bármikor készek kidobni a felesleges súlyt. (Ahogy ma már azt én is megteszem.)

Bármibe is kezdesz, az eleje mindig piszok melós. Én is túlestem az unalmas adatrögzítéseken, a webshop feltöltéseken, toborzásokon. Ne érts félre, nem sír a szám, de valóban nem ezek voltak a karrierem legkiemelkedőbb pillanatai. Aztán szép lassan (igazából egész gyorsan), gyümölcsözni kezdett a munkám és a belém vetett bizalom.

Vicces, mennyit változik az ember gondolkodása pár hét, hónap alatt. Hangoztathatod, hogy mennyire nem vagy pénzorientált, mégis általában arra az állásra bólintasz rá, ami többet ígér (jogosan). És mi van akkor, ha semmit nem kínál? (Mint ahogy a budapesti gyakornoki állások 90%-a.) Nem mindegy, hogy egy olyan helyen töltesz el napi x órát, ingyen, amivel soha a büdös életben nem akarsz foglalkozni, vagy egy olyan helyen kamatoztatod az egyetemen elsajátított tudásodat, ami nagyon is fekszik neked. Abban a pillanatban, hogy elmerülsz a szakma rejtelmeiben, mindent száz wattos vigyorral fogsz elvégezni. Persze, jól esne, ha kapnál is érte pénzt, de ahogy bővül a tudásod, úgy nő az önmagadba vetett bizalmad: egyszer leszel olyan piszok jó, hogy vagyonokat keress a szaktudásoddal és a tapasztalatoddal. Tudom, ezt nem mindenki érti meg, és/vagy fogadja el, így egyet kérnék tőletek: ne nehezítsétek meg a dolgunkat a rosszindulatú „Minek pocsékolod erre az idődet?” kérdésekkel. 

Aki hülye...

Ahogy egyre inkább belelátsz a könyves szakmába, valami nagyon furcsa dolog történik: rájössz, hogy itt valóban akkora a káosz, mint azt manapság egyre divatosabb lett hangoztatni. Az egy dolog, hogy az olvasók fejében napról napra osztódnak a kérdőjelek a hazai kortárs írókról, a könyvkiadókról, a backstage-ben történő „finomságokról”. Ami azonban még sokkolóbb, hogy vágni lehet a hazai szerzők tájékozatlanságát. Nincsenek tisztában a szerzői jogokkal, a kiadó keresés menetével, nem tudják, hogyan védessék le a kéziratukat, milyen munkafolyamatok vannak, és még sorolhatnám. Egy részem nem tudja hibáztatni őket, hiszen egy gyerek se tudja használni a villát, amíg meg nem mutatod neki. A másik részem azonban mégsem tud együtt érezni velük, hiszen nem egy kiadó tanítja a villa megfelelő használatát. Csak hát „te jobban tudod”. És mit csinál ilyen esetben egy irányításmániás fiatal? Megpróbálja megváltoztatni az emberek hozzáállását.  

Félre ne érts, nem arról van szó, hogy rezidensként szívműtétet akarnék végezni. De látom, hogy itt k*rva nagy gáz van. Míg te azt nézed, hogy miért tömi egy kislány almás pitével a fejét egy MEKEKE gyűlésen (hiszen iskolában lenne a helye), addig én belül fogom a fejem. Így, az edukációt támogatva elkezdtem írni. Nekem is van még mit tanulnom, de hidd el, neked is. Tíz éve vagy a szakmában? Semmit nem jelent. Az internet úszik a mocsokban, és mágnesként tapadnak az emberekhez a fals információk. Az üvölt, akinek nem kéne, a szakértelmet pedig senki sem hallgatja meg. Nem a tudásnak szenteljük a figyelmünket, mert akkor alázatosan be kéne fognunk a szánkat két percre, hogy a saját hangunkon kívül másét is meghalljuk.

Keveset kérj, többet fogsz kapni

Elég vakon csöppentem bele a könyves szakmába. Egy dolgot tudtam, szerkesztőként szeretnék dolgozni, a többi Kinder meglepetés volt. Azonban, ha van mögötted egy támogató csapat, akik segítenek megtalálni a hangod, sokkal többet fogsz kapni, mint azt valaha remélted volna. Megismered a rejtett képességeidet, rájössz, hogy bizonyos dolgokban kifejezetten profi vagy. Bár a gimnáziumban és az egyetemen utáltad a csapatmunkát (mert mindent te csináltál), de itt egész jó móka, hiszen tényleg segítitek egymást. Rávilágítanak arra, hogy már egyéb területekhez is értesz annyira, hogy nyugodtan megkérd az árát. Nem könnyű egy olyan csapatot találni, akikkel nem csak az értékrendetek egyezik, hanem egymást támogatva próbáltok egy közös célt elérni.

Nem én vagyok az egyetlen, aki mindent most és azonnal akar. És itt nem az anyagiakra, vagy a beosztásra gondolok, hanem a szaktudásra. Mint a legtöbb hivatásnál, itt is idő kell ahhoz, hogy rád ragadjanak az információk, elsajátítsd a megszerzett tudást, te mégis csendben, ám cseppet sem nőiesen toporzékolsz, hogy erről sem tudsz „semmit”. (A semmi ebben a kontextusban szintén költői túlzás.) Persze ott vannak a „van időd”, „hova sietsz?”, „légy türelmes” és egyéb közhelyek, amelyek egyáltalán nem oltják egy maximalista frusztráltságát, így én azt mondom: nyugodj le és igyál egy kávét!

ÍrtaAz egyetem első éveiben faltam a fantasy könyveket, de ahogy egyre többet kellett magolnom, úgy szorították ki a napjaimból a tankönyvek a szórakoztató irodalmat. Csak most érzem igazán, hogy mennyit veszítettem emiatt.

Évekkel ezelőtt ébredtem rá arra, hogy nem is élek, vagyis biorobotként üzemelek: alszom, eszem, dolgozom, de semmi több. Abbyhez hasonlóan én sem ismertem fel, hogy baj van, csak tétlenül néztem, ahogy elúsznak a dolgok mellettem. Szerencsére hozzám is betoppant egy ezermester, aki helyrebillentette az agyam fogaskerekeit.

Mondhatnám azt, hogy ha előbb a kezembe kerül ez a könyv, akkor korábban lépek, és nem hagyom, hogy újra és újra átgázoljanak rajtam, de nem teszem. Hiszek abban, hogy azok a dolgok, amelyekre szükségünk van, a legjobbkor jutnak el hozzánk. Az élet akkor dob meg minket a legfontosabb leckékkel, amikor azokra készen állunk. D is kivárta a legjobb pillanatot Abby esetében. Korábban valószínűleg, hiába mutatta volna meg a nőnek egy kristálygömb segítségével, milyen alávaló szemétláda a férfi, akit imád; hiszen az együtt töltött évek során a Jeremy által gondosan Abby szeme elé rögzített rózsaszín szemüveg, nem engedte volna át a valóság apró fénynyalábait. Az időzítésének köszönhetően a csípős beszólásoknak, a nyers stílusnak, a földbe döngölő oktató videóknak meg lett az eredménye. Abbyhez hasonlóan nekem is be kellett járnom a magam rögös, girbe-gurba útját, mire megismertem Leda D’Rasit, és általa eljuthattam D-hez terápiára. Köszönöm neki, hogy megírta Abby történetét!

Leda D’Rasi könyvében megismerhetjük minden fiatal nő férfi ideálját, Jeremyt, aki okos, sportos, jól szituált, és van egzisztenciája. Viszont a történet előrehaladtával elénk tárul az igazi gerinctelen énje, akiből legalább olyan nehéz emberi érzéseket előcsalogatni, mint „egy vak nyulat színelméletre tanítani”. Azt hiszi magáról, hogy attól férfi, hogy van farka, és azt gondolkodás nélkül használja.

Ennek a történetnek nem az az egyedüli fontos tanulsága, hogy „A szerelem nem jelent egyet a teljes alávetettséggel”, hanem az is, hogy magunkra találjunk, megerősödjünk és kiálljunk önmagunkért az egész világ előtt. Ehhez nagyon sok bátorság kell, hiszen a környezetünk a legapróbb változásokra is reagál, és ha hirtelenjében félénk nyuszikákból „tökös” amazonok leszünk, akkor még több támadás célpontjává válunk. Már óvodásként megtanultuk, hogy ahol több ember van összezárva huzamosabb ideig, ott népszerűségi falkasorrend alakul ki, és mi pont ezt támadjuk az önkéntes száműzetésünkből való előmerészkedésükkel.

Nem szabad megijednünk a többiek válaszcsapásaitól! Meg kell próbálnunk megtenni mindent az álmainkért! Ha az egyik vagy a másik nem válik valóra, akkor sem történik semmi baj, csak álljunk meg egy percre, fújjuk ki a levegőt, és gondoljunk D Abbyhez intézett szavaira:

„(…) elmondhatod, hogy bátor voltál, merész, és bárki bármit mondott, nem ültél a seggeden a csodára várva, hanem belevágtál! És ha engem kérdezel, ez már önmagában több, mint amit sok ember felmutathat.”

Kedves Olvasó, akinek hozzám hasonlóan az első „babuskámnál”, „gyönyörűmnél” olyan érzésed van, mintha az iskolapadban ülnél, és valaki krétát csikorgatna a táblán, nyugodj meg! Ne csukd be a könyvet, és tedd a polcra, mert képtelen vagy ezeket a szavakat még egyszer elolvasni! Oka van ugyanis ezeknek a szavaknak, a 9. Dög-parancsolatban meg is találod a választ erre.

Végül pedig vissza szeretnék térni a bejegyzésem elején említett fantasy regényekhez. Tízen éve olvastam utoljára ebben a műfajban könyvet, eddig különösebben nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek hozzá. A Dög elolvasása után viszont alig várom, hogy behatóbban megismerkedjek Leda D’Rasi boszorkányos stílusával, és az általa kitalát világgal. Tartsatok velem, és vágjunk bele a Boszorkány-dinasztiába!

KEDVENC IDÉZETEK:

 „(…) az ész szív nélkül a világon semmit sem ér.”

„Az embereknek eszükbe sem jut, hogy saját lelkük legsötétebb bugyra feneketlen sír. Hideg, kietlen, magányos hely, ahol szép lassan az enyészeté lesznek, majd feloldódnak a nagy semmiben.”

„Annyit értem a segítséggel, mint celofánból eszkábált kotonnal egy kóbor numeránál!”

„Jeremy nagy bölcsességében egyetlen dologra nem jött rá: a büdös életben nem talál olyan nőt, aki ne akarna beszélni.”

„Tudta mit akar, nem félt megadni az árát, ráadásul a kezdeti bizonytalanságot is elfújta a szél, és minden sejtjében azt érezte: sikerülni fog!”

Írta: Belényesi Tünde

Műelemzés? Mire gondolt az író? Vajon miért azt a szót használta? Mit akar hangsúlyozni egyes szavak többszöri ismétlésével? – Jaj, ne már!!!

Kisiskolásként is gyűlöltem irodalomórán, ha verseket, regényeket kellett elemezni. Sokkal szívesebben beszéltem volna arról, milyen érzéseket váltott ki belőlem az elolvasott mű, mit kaptam a történettől, és mit tanultam a szereplők tetteiből. Sajnos, a tanmenet miatt az ilyen és ehhez hasonló dolgok megbeszélésére nem maradt időnk.

Szerencsére a gimnáziumban az egyik tanárnő indított egy irodalom szakkört, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Többek között neki köszönhetően lettem én is bátrabb a saját alkotásaim terén. A kötetlen beszélgetéseink során ébredtem rá arra, hogy az írásban semmi sem kötelező, nem kell szorosan követni a szabályokat. A görcsösség csak eltompítja a saját hangunkat.

John Steinbeck: Édentől keletre című regénye szintén a szakkör miatt jutott el hozzám. Ez volt az első könyv, amit ki sem lehetett szakítani a kezemből. Egy ültő helyemben olvastam el mind a 830 oldalt. Teljesen magába szippantott. Először éreztem azt, hogy együtt lélegzem a szereplőkkel, és az ő valóságuk az én valóságom is. Az utolsó oldal elolvasása után pedig felsóhajtva csak annyit mondtam: „Igen, így ír egy igazi író!”

Ekkor még fel sem merült bennem, hogy egyszer lesz egy olyan online közösség, ahol az olvasók egymásnak ajánlhatnak könyveket, és leírhatják a véleményüket az egyes történetekről. Elég későn jutott el hozzám a moly.hu, 2014-ben kezdtem el olvasgatni, és 2015-ben regisztráltam. Tetszett, hogy nem a tankönyvek által megfogalmazott irányvonalat követve értékelik a felhasználók a műveket, hanem a saját gondolataikat írják le. Ebből kifolyólag nagyon vegyes meglátásokat olvashattam egyes regényekről. Eleinte ráncoltam a homlokomat, ha egy-egy kedvencemet „lehúzta” valaki, de idővel rájöttem, hogy ez így van rendjén. Nem szimpatizálhat mindenki ugyanazokkal a szereplőkkel, és nem azonosulhat mindenki ugyanazzal a történettel. Mindenkit más dolgok szólítanak meg. Azok a jó regények, amelyek érzelmeket váltanak ki az olvasókból, hiszen én is azokat kedvencelem, amelyek megnevetettnek, megsiratnak, feldühítenek. Kellenek azok a történetek, amelyek kibillentenek a hétköznapok fásultságából.

Rengeteg száraz anyagot olvasok a munkám miatt, állásfoglalásokat szabályzatok követnek, határozatokat pedig jogszabályok. Ezek is a maguk különc módján művek, hiszen ok-okozattal, szankciókkal, esettanulmányokkal minden szépen le van bennük vezetve, és igen, némelyiknek történeti íve is van. Viszont a munkámon kívül már nem érem be jól megfogalmazott, nyelvtanilag helyes mondatokkal, én érzéseket akarok. Érezni, hogy ver a szívem! Épp emiatt a rovatomban a könyves érzékelések mellett csak elvétve találkozhattok majd a szó szoros értelmében vett könyvkritikákkal.

Megértéseteket köszönöm!

A kockázatokról és mellékhatásokról tájékoztatást az Imádom a könyveket csapatától kérjetek!

Írta: Belényesi Tünde