Egy új és nagyon izgalmas könyv születése kapcsán készült ez az interjú, méghozzá egy olyan írónővel, aki korát meghazudtoló magabiztossággal halad a könyvkiadás rögös útján. Vámosi Kirával beszélgettem a hamarosan megjelenő, „(Ne) Álljunk párba!” című könyvével kapcsolatban mai trendekről, ismerkedésről, és egy teljes évet kitöltő kutatómunkáról.  

Nagyon fiatal vagy, még csak a húszas éveid elején jársz, de idén már a 3. könyved lát napvilágot. Az első két könyv a paranormális-thriller kategóriába tartozik, az új szerzemény viszont inkább egy romantikus csomagolásba burkolt helyzetjelentés a kor társkeresési trendjének árnyoldaláról. Ez elég éles váltás. Miért tértél le a thriller útjáról? 

Köszönöm a kérdést, talán ez az, amit nap, mint nap megkapok. Csupán ideiglenesen tértem le a thriller, krimi útvonalról, az oka pedig roppant egyszerű: az elmúlt két évben azt láttam, hogy a párkeresés – korosztálytól függetlenül – talán nehezebbé vált a 21. században, mint eddig valaha. Görcsösen próbálják az emberek megtalálni a számukra ideális partnert, azonban ez nagyobb kihívás elé állítja őket, – nemtől függetlenül – mint gondolták volna. Hosszas töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy tükröt mutatok a mai társadalomnak, és egyfajta „közvetítő” szerepet magamra vállalva, a nyilvánosság elé tárom a tömeges szingliség valódi okát, amely minden generációban jelen van, beszéljünk Y, X vagy Z-ről. Nos, tudjuk, hogy a társadalom zöme online platformokon keresi a szerelmet. Így egy éven át tartó – sokszor megbotránkoztató – kutatómunkával 5000 férfit és nőt interjúvoltam meg az online ismerkedéseikkel kapcsolatban, amely segítségével sikerült bemutatnom a legrosszabb online ismerkedő személyiségtípusokat és a legmegbotránkoztatóbb élményeiket. Ezt a sztorit csak nem tarthattam meg magamnak.

Új könyved nagyon aktuális témával foglalkozik: az online társkeresés bugyraiban mélyed el. A téma megosztó, hiszen van, aki lelkesen használja e platformok nyújtotta lehetőségeket, más viszont élesen elhatárolódik tőle, és vallja, hogy soha nem folyamodik ilyen ismerkedési módszerhez. Mit gondolsz, az olvasók hogyan viszonyulnak majd a témafelvetésedhez?

Azt gondolom, hogy az online társkeresés manapság az egyik legaktuálisabb téma. Az olvasók hozzáállása a könyvhöz nem lesz egyöntetű, hiszen biztosan lesz olyan, aki a bemutatott személyiségtípusok egyikében önmagára ismer. Ezen csoporttól pozitív visszajelzésre nem számítok. Azonban a többségnek, akik a szingliség negatív spiráljában tartózkodnak, érdekfeszítő lesz a történet. A könyvem úgy készült, hogy bármely nem vagy korosztály tagja számára olvasható, így akár tizenéves fiataloknak szemléltetés, hogy tudják, milyen típusú emberekkel találkozhatnak az online világban, és hogy tisztában legyenek vele: a szülői féltés nem túlreagálás. A bemutatott férfi és női tapasztalatokat elolvasva, mindenki körültekintőbben fog bánni az online ismerkedéssel.    

A „(Ne) Álljunk párba!” nem hagyományos regény, hiszen nem egyszerűen arról van benne szó, hogy elmeséled két ember életét. Közben bemutatsz olyan randi- személyiségtípusokat is, akikbe bárki belefuthat az online térben. Mi volt a célod azzal, hogy csokorba gyűjtötted ezeket az ismertetőjegyeket és leleplezed őket az olvasók előtt?

A céljaim ezzel a könyvvel egyértelműek és határozottak: a társadalom számára tükröt mutatni, együttérzést tanúsítani azokkal az emberekkel, akik futottak bele hasonló sztorikba, hogy érezzék, nem csak ők ilyen „balszerencsések”, így a könyv megértő társként szolgálhat számukra. Illetve cél volt még a jelenleg online ismerkedő platformokat használóknak útmutatást nyújtani: mire figyeljenek, milyen helyzetekbe ne gabalyodjanak bele. A tinédzsereknek pedig figyelmeztetés, hogy tudják, habár keveset tapasztaltak még az életből, a szülők nem véletlenül óvják őket „túlságosan”. A zűrös alakok mindenhol megtalálhatóak, főként az online világban. 

A könyv megírását egy éven át tartó kutatómunka előzte meg, amely során a különböző randi alkalmazások felhasználóit faggattad a tapasztalataikról. Összesen hány emberhez jutottál el, és őket milyen módszerrel sikerült felfűznöd?

Összesen 5000 emberhez sikerült elérnem, férfiakhoz és nőkhöz egyaránt. Mindenkit másfajta módszerrel sikerült bevonnom a könyv megszületésébe: voltak, akik egy anonim kérdőívet töltöttek ki, ahol elmesélhették a legrosszabb tapasztalataikat. Voltak, akik az arcukat felvállalva ültek le velem beszélgetni egy kávé, üdítő mellett, és elmesélték életük legmegrázóbb online ismerkedésből fakadó élményeit. Mindenkivel közöltem, milyen célt szolgál az adatgyűjtésem, több online platformon tettem ki bejegyzést ezzel kapcsolatban, majd megrohamoztak az emberek. Olyan volt, mintha egy dokumentumfilmet forgattam volna. Mindenki el akarta elmesélni, milyen negatív tapasztalatai voltak, mindenki szeretett volna részt venni a könyv megszületésében, és bár anonim módon, de szerepeltetni a saját „élményeit” a könyvben.

Az online randi, de még inkább a társkeresés igen kényes téma. Annyira, hogy sokan azt sem szívesen vallják be, ha ezen az úton haladva keresnek alkalmi vagy tartós kapcsolatot. Mennyire nehezítette meg a dolgodat téma fölött lebegő „tabu” logó? Könnyen megnyíltak az emberek vagy tömegesen voltak, akik elutasították a válaszadást?

Elutasításba nem futottam, hiszen személy szerint nem kerestem meg senkit, hogy nyilatkozzon a témával kapcsolatban. Kitettem néhány posztot, különböző online platformokra, majd pár órával később felrobbant a telefonom. Tömegesen jelentkeztek az emberek. Konkrétan versenyt futottam az idővel, hogy mindenkit meg tudjak hallgatni, aztán kiválaszthassam a legmegbotránkoztatóbbakat.

Ha már online- randi és a témában folytatott kutatómunka, adja magát a kérdés: te mennyire vagy otthon ebben a világban? Saját magad is felfedezted a virtuális társkereső portálokat, hogy a saját tapasztalataid is szerepelhessenek a könyvben?

Nem, én sohasem használtam online társkereső platformokat. Nem vonzott, így fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a könyvben saját tapasztalatok nem szerepelnek, csupán mások „élményei”. A félreértések elkerülése miatt tisztáznám: nem ítélem el azokat, akik ilyen felületeken ismerkednek! Tisztában vagyok vele, hogy az online társkereső platformok használóit két csoportra lehet osztani: vannak, akik alkalmi szórakozást keresnek, és vannak, akik szerelmet. Én magam sosem gondoltam, hogy egy társkereső oldalon fogom megtalálni azt, aki nekem lett megírva, alkalmi szórakozásra pedig nem volt szükségem, így „online társkereső szűz” vagyok, és maradok.  

A legújabb fiatal-felnőtt generáció tagjaként mit gondolsz arról, hogy az emberi kapcsolatok egyre szélesebb köre lép át a virtuális térbe? Valóban ez a jövő?

Tény és való, hogy a virtuális világ mára az életünk elengedhetetlen részévé vált. Azonban inkább kapcsolattartásra, mintsem létesítésre kellene használni. Habár számos sikersztori létezik, aki az online térben találta/találja meg a szerelmet, nem árt vigyázni a könyvben bemutatott személyiségtípusokkal, ezzel számos kellemetlen helyzettől megkímélve magunkat.

Két, szerzői kiadásban megjelent könyved után a harmadikat egy kiadó gondjaira bíztad. Mi érlelte meg benned a gondolatot, hogy az egyedüllét után csatlakozol egy kiadó csapatához?

A szerzői kiadásban megjelent könyvekkel szinte lehetetlen bekerülni a Libri polcaira. Az egyik legfőbb motivációmat ez adta, hogy a „(Ne) Álljunk Párba! – a legrosszabb online ismerkedő személyiségtípusok” könyvemmel már a könyvesboltok polcain is jelen legyek. Továbbá időhiányban – munka és egyetem mellett – kényelmesebb, hogy a kiadó számos dolgot elintéz helyettem, és időben tájékoztat mindenről.

A könyv hamarosan megjelenik, a munkálatok javában zajlanak. Mi a tapasztalatod? Mennyiben különbözik a Mogul Kiadónál folytatott könyvkiadás attól, amiben eddig részed volt?

Teljesen más, mint az eddigi tapasztalataim. A Mogul Kiadói munkálatok jóval aprólékosabbak, mindenre figyelnek, mindenről tájékoztatnak. Számos olyan előnyhöz hozzájutok, melyekhez más kiadó által nem lenne lehetőségem.

A könyv a tervek szerint júniusban, a Könyvhétre érkezik. Jól tudom, hogy ez lesz az első alkalom, amikor te is személyesen, írói minőségben leszel jelen az eseményen? Hol és mikor találkozhatnak majd a helyszínen veled az olvasók?  

Így van, ez lesz az első Könyvhét, melyre meghívást kaptam és jelen leszek, mint író. Megjegyezném, hogy ez hatalmas extázis és megtiszteltetés számomra. Az olvasók június 11 – én, szombaton, 13 órától találkozhatnak velem és az új „(Ne) Álljunk Párba! – a legrosszabb online ismerkedő személyiségtípusok” című könyvemmel, az Imádom a Könyveket standon.

Az interjút a koroddal kezdtük, fejezzük is hát be egy olyan kérdéssel, ami szintén a korodhoz kapcsolódik. Adott egy elképesztően fiatal nő, aki máris többkönyves szerzőnek mondhatja magát. Az, hogy korán beléptél a könyvkiadás világába, és most is itt vagy, azt jelenti, hogy meg is kívánsz maradni ezen az úton?

Természetesen, ehhez már akkor sem fért kétség, amikor 15 évesen elkezdtem írni a legelső könyvemet. A következő 3-4 könyvem ötlete és témája is már adott. Terveimhez mérten több tucat könyvet olvashatnak még az emberek a jövőben tőlem.

A „(Ne) Álljunk párba!” várhatóan a 93. Ünnepi Könyvhétre érkezik, ami azt jelenti, hogy június 9.-től elérhető, és legelsőként a Könyvhéten, az Imádom a Könyveket standon találkozhatnak vele – és az írónővel is! - az olvasók.

A könyv már előrendelhető a Könyvmogul.hu webáruházban!

Köszönöm szépen az interjút és sok további sok sikert kívánok neked!

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

Tomcsik Nóra nevét egyre többen kapcsolják össze a történelmi regényekkel, ezen belül is azokkal, amelyek a világháborúk idején játszódnak. Nóra a történelem szerelmese és a korhűség követője, aki ezúttal „A nyírfák csendjéről” hozott egy történetet.

A cím nagyon békés, már-már idilli, téged viszont nem kell nekem bemutatni, így nem dőlök be a címnek! Első látásra nyugalmat áraszt, de aki ismer téged, az olvas a jelekből, és tudja, hogy ez csak álca. A változások kora, Az elveszett ifjúság, Az új idők hősei, Tél Berlinben és most A nyírfák csendje. A címek mögött háború, dráma, tragédiák húzódnak meg. Direkt hajtasz erre a hatalmas kontrasztra a cím és a tartalom között?

„A nyírfák csendje” cím nagyjából akkor született meg, amikor a regény megírásának felénél jártam. Nyilvánvalóan jól ismerve a történetet, számomra ez egy szomorkás, kissé talán nyomasztó cím. Gondolj csak bele: Minden csendes, még a fák is kísértetiesen hallgatnak, már nincs mit mondaniuk. Persze mindez a regény elolvasásával kap súlyt és nyer értelmet.

Szeretek a címekkel játszani, és egye tudatosabban figyelek erre. A „Tél Berlinben" bír egyfajta szimbolikus jelentéstöbblettel. A regény nagy fejezeteinek címeiben is felbukkannak az évszakok, közülük a Tél a legsötétebb tónusú epizód. Vagy említhetem „Az elveszett ifjúságot” is, mely az I. világháborúban odaveszett, testileg, lelkileg megnyomorodott fiataloknak állít emléket. Akkor 1914-18 között a harcoló felek fiataljainak két harmada veszett oda… Hát ezért ez a cím.

Te nem az a típus vagy, aki rózsaszín lányregényt ír, konfettiesővel teleszórt happy enddel a végén. Bocsánat, de kicsit olyan, mintha be lennél oltva a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” ellen. Vagy úgy véled, az élet így működik, ez a valóság, hát írjunk a valóságról?

A realizmus híve vagyok, nem kedvelem a hamis dolgokat. Mesék között is Oscar Wilde: A Boldog herceg című alkotása a kedvencem már hosszú ideje. Mindig megríkat. Szívfacsaró, de gyönyörű történet…

Élet sokszor fájdalmas, néha évekig küzdünk egyetlen boldog pillanatért. Engem ez utóbbi mozgat. Arról szeretek mesélni, hogyan nyilvánulhat meg a jó, a legnagyobb rossz közepette is. Arra igyekszem helyezni a hangsúlyt, milyen fontos megőrizni a hitünket, a reményt, az emberségünket a legszörnyűbb időben is. És azt hiszem napjainkban fontos erre felhívni a figyelmet. Olykor én is vágyom elszakadni a valóságtól, belemenekülni egy könnyed sztoriba, viszont úgy érzem, az ember abból épül, ha mindjobban megismeri az életet, amelyet él, és elfogadja, hogy a jónak és a rossznak is helye van a világban. Ez adja minden eddig megírt történetem alapját, és bízom abban, hogy a szereplőim kitartása, hite, egymás iránti hűsége és más erényeik erőt tudnak adni az olvasóknak is a nehezebb időszakokban.

Már sejthető, hogy „A nyírfák csendje” sem lesz egyszerű olvasmány. A tudomásomra jutott például, hogy az egyik előolvasód azt írta az értékelésében, hogy olyan, mintha nálad még a halálért is meg kellene küzdeni a szereplőknek. Mi erről a véleményed?

Sokszor elhangzott frázis, hogy a halál olykor megváltás. A nyírfák csendje a XX. századi történelem egy nagyon sötét korszakába visz. 1917-ben Oroszországban, a forradalom után életre kelt a vörös terror. Az ország iszonyatos polgárháborúba sodródott. Milliók haltak éhen vagy vesztek oda a csatákban, mészárlásokban. Akkor 1917 és 1922 között Oroszország népességének 10%-a semmisült meg. Az elképesztően sok. És ezek csak számok, gondoljunk bele, hogy ez a sok millió, mind egy-egy ember volt, tervekkel, vágyakkal, érzésekkel, családdal, barátokkal. Egy ilyen korszakban szerencsés volt, akit lelőttek az utcán, és nem hónapokig szenvedett. Az ebből fakadó szorongást, kilátástalanságot is igyekeztem érzékeltetni a regényben. Örülök (még ha bizarrul hangzik is), ha ezek szerint ez valamelyest sikerült.

Az előző köteteidben német és angol főszereplőkkel dolgoztál, most viszont átléptél néhány határt és meg sem álltál Oroszországig. Ami ugye a másik nagy szerelem…

Annyira, hogy tavaly szeptemberben beiratkoztak a Pázmány orosz levelező szakára. Az orosz irodalomnak nagy rajongója vagyok, és mint az elmúlt egyetemi hónapok során kiderült, a szláv, az orosz kultúra és történelem is nagyon érdekes és izgalmas téma. Szeretek tanulni, nyitott szemmel járni a világban, úgy hiszem ez a kulcs ahhoz, hogy jobban megértsük egymást ebben a világban. A könyveimmel is mindig igyekszem bemutatni egy kicsit más nézőpontot, vagy olyan mozzanatokat, melyek nem feltétlenül szerepelnek a mindennapi kommunikációban. A „Tél Berlinben” azoknak a németeknek állít emléket, akik bármilyen módon szembe szálltak a náci terrorral. „A nyírfák csendje” azt mutatja be, hogyan pusztított a kommunista terror először orosz földön, mielőtt odáig vezetett volna, amit a történelemkönyvekből részletesebben ismerünk. De ugyanígy mondhatnám "A változások kora" című sorozatom negyedik kötetét, mely az írek függetlenségi harcairól szól, amiről itt nálunk sokan azt sem tudják, hogy megtörtént, pedig nagyon izgalmas magyar kapcsolódási pontok is vannak. Szóval mindig izgalmas elmerülni egy ország történelmében, kultúrájában, gazdagabb leszek általa, és remélem egy kicsit az olvasóim is.

A könyv az I. világháború utolsó éveiben játszódik. Te a leghitelesebb korhűségnél nem adod alább, ez viszont azt jelenti, hogy egyetlen olyan kifejezés sem lehet az egész könyvben, ami az 1910-es évek végén nem volt használatban. Mennyire nehéz erre odafigyelni egy ízig-vérig mai nőnek?

Mivel az olvasmányaim javarésze 19. századi vagy 20. század eleji mű, könnyen átállok. Persze mindig van hová fejlődni, főleg a tekintetben, hogy a szöveg természetes legyen, ugyanis könnyen mesterkéltté válhat az ember. Olvastam már olyan kortárs könyvet, ahol egyszerűen leestek a szavak a lapokról. Nagyon szép volt, de annyira archaikusan aligha beszélt bárki akkoriban. Száz évvel ezelőtt nyilván másként fejezték ki magukat, mint ma, szerintem szebben, választékosabban, de olvassunk el például néhány Kosztolányit novellát, meglátjuk, hogy sok esetben a szóhasználat alig különbözött a maitól. Olykor én is meglepőm, milyen modern kifejezések bukkannak fel korabeli szövegekben.

Másrészt azt is figyelembe kell venni, hogy ezek a könyvek a mai kor emberének íródnak. Igazodni kell az adott történelmi korszakhoz, de emellett igyekezni a mai ízléshez mérten fogyaszthatóvá tenni a regényt, persze úgy, hogy lehetőleg igényes, a szépirodalmihoz közelebb eső művek szülessenek. Fogalmazzunk úgy, az érzést kell megteremteni, hogy az olvasó elhiggye, ez akár egy korabeli szöveg is lehet.

A koron kívül a helyszín is fontos, és mint tudjuk, ha te elmerülsz egy kultúrában, nem nyugszol, amíg a szakértőjévé nem válsz. Annyira, hogy még a nyelvet is megtanulod. Azt tudjuk, hogy németül már nem tudnának eladni, és az oroszt is tanulni kezdted. Ezzel hogy haladsz?

Két dolog van, ami szenvedélyes lelkesedéssel tölt el gyerekkorom óta: a történetmesélés és az utazás. A könyveimben ezt a kettőt kedvemre ötvözhetem, és nagyon élvezem. Sok olyan helyről írok, ahol valóban jártam, a „Tél Berlinben”-nek például minden helyszínén megfordultam legalább egyszer. Oroszország egyelőre várat magára, de előbb-utóbb bejárom a Nyírfák helyszíneit. Az úti céljaim egyébként meghatározzák a történeteimet, ha csak nem kap el az ihlet más világok felé, főleg olyan helyszíneket tervezek a következő regényeimnek is, ahol jártam, és ami nyomot hagytak bennem. Annyit megsúghatok, hogy a következő történet Prágába visz majd, és ezúttal egészen más műfajba, mint, amit megszoktak tőlem.

És hogy a nyelvtanulásra is válaszoljak; köszönöm, az orosszal egészen jól megvagyok, bár annyira az elején tartok a tanulmányaimnak, hogy azzal még nem igen büszkélkednék. Három nyelven egészen tűrhetően beszélek, németül sokat olvasok, és mióta írül is tanulok az angollal is kezdek megbarátkozni. Nincs magyar oktató anyag, így kénytelen vagyok az írt angolról tanulni. Jó kis kihívás, de nagyon élvezem. (Tudom, furcsa hobbijaim vannak. :D) A másik nagy szerelem a japán, csodálatos, mennyire mélyen itatja át a nyelvet a japán kultúra. Minden kandzsi megtanulásával egy kicsit többet tudok meg a japánokról is. De ebbe már igazán nem mennék bele, órákig tudnék beszélni.

A kötetet csodálatos grafikák fogják illusztrálni. Mesélj ezekről!

Számomra ez a történet nagyon különleges több szempontból is. Kicsit úgy érzem, ezzel a könyvvel vált teljesen világossá előttem, milyen úton is szeretnék íróként haladni, ráadásul ebbe valahogy jobban beleadtam a lelkemet, mint az eddigi írásaimba. Szóval úgy gondoltam, különleges gondozást igényel, így felkértem Takács Emmát, akinek nagyon szeretem a munkáit. Már régóta ismerjük egymást, és tudtam, hogy az illusztrációi tökéletesen kiegészítik majd a szöveget. Nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel, és hálás vagyok Emmának, már csak azért is, mert elviselte, hogy az utolsó fűszálba is képes vagyok belekötni.

A tervek szerint júniusban Könyvhét, szeptember végén pedig Könyvfesztivál várja a könyvek szerelmeseit. Hogy tervezed? Lehet majd a rendezvényeken találkozni veled?

A Könyvhétről már vannak biztosabb információim, és bár épp a vizsgaidőszak közepén leszek, semmiképp sem hagyom ki, hogy legalább egy napot ne töltsek kint. A Könyvfesztiválról sem tervezek lemaradni. Nagyon várom már, mindig hatalmas löketet adnak a rendezvényeken szerzett élmények a további munkához, ráadásul „A nyírfák csendje” is az idei Könyvhéten debütál.

Nagyon szépen köszönöm az interjút, és sok-sok csodás történelmi regényt kívánok még neked!

Az írónőt kövessétek az írói oldalán, könyveit keressétek a Könyvmogul.hu webáruházban.

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

A világvége rajongói tavaly új ínyencséggel gazdagodtak, hiszen szeptemberben került a boltok polcaira „Az utolsó huszonhét” trilógia első kötete, a „Fedőneve: Die Katze”. A szerző, Alexander B. Hackman egyéni stílussal, a világvégét a humorral ötvözve vetette papírra elképzelését, egy lehetséges globális kipusztulásra vonatkozóan

Utoljára még az első könyved megjelenése előtt beszélgettünk, most viszont újra itt az alkalom, hogy kicsit faggassalak, hiszen sok új élményről beszélhetsz. Kezdjük mindjárt ott, hogy milyen érzés volt először a kezedbe fogni a könyvedet? Hiszen akkor vált visszavonhatatlanná a tény: „Egy könyvem már van!”

Amikor a kezembe vettem ez volt az első mondatom: „Nézd milyen kicsi”. Igen különleges pillanat volt. Azt hiszem egy darabig nem felejtem el.

Aki saját könyvről, írói babérokról álmodik, úgy gondolja, hogy az első könyv megjelenése egy misztérium, ami után az ember másként látja a világot és nem lesz többé ugyanaz. Áruld el: Te másként látod?

Igen. Minden ugyanaz maradt. Érdekes, hogy azt mondják, hogy az ember nem érzi írónak magát egy darabig, még akkor sem, ha megjelent az első könyve. Ezt megerősíthetem. A nap ugyanúgy kelt, és ment le. Az emberek pontosan ugyanúgy bántak egymással és a mindennel, mint tegnap. És én sem lettem tőle más ember. A világ ugyanaz maradt, vagyis pontosabban ugyanolyan tempóban változott, mint egy nappal korábban.

Ha már első élmények, mesélj ezekről! Mi a helyzet az első, olvasókkal való találkozásról, a dedikálással? Vagy amikor először pillantottad meg a könyvet a boltok polcain?

Elképesztően felemelő érzés volt találkozni a megjelenéskor azokkal, akik sokat jelentenek nekem és a kezükben látni a könyvet. Egyes pillanatai döbbenetesen erősek voltak. A könyvesboltban látni a könyvet, a megfelelő helyen, jó helyen, jó könyvek között… Na azok is igen erős, komoly percek voltak. De el kell árulnom, nem vagyok erős a pillanatok megélésében. A boldogságot és efféle huncutságokat pillanatokként képzelem el és nem állapotként.

Az olvasók őszinték, jót és rosszat egyaránt leírnak, miközben az írónak meg azt kell szem előtt tartania, hogy az olvasói vélemény teljesen szubjektív, és nem tud olyat írni, hogy mindenki ugyanúgy szeresse. Neked hogy sikerült ezt a leckét abszolválni? Hogy kezelted/kezeled az olvasói visszajelzéseket?

Két megoldásom van erre. Az egyik, hogy tudva tudom, hogy az írás csapatjáték. Az olvasókkal együtt írom a könyvet. Én kitalálom, ők meg megmondják, mi tetszett, vagy mi nem tetszett benne, aztán igyekszem úgy módosítani, hogy szeressék, ami a polcra kerül. A másik, hogyha nagyon rossz kritikát kapok, akkor próbálok arra gondolni, hogy ennyire rossz csak nem lehet és jó kritikákat olvasgatok utána. Ez utóbbi óriási dolog.

Sok író számol be arról, hogy az olvasói visszajelzések sorban érkezése egyfajta fordulópont a számukra, mert akkor jönnek rá, hogy a könyv, benne az ő gondolataikkal, érzéseikkel, visszavonhatatlanul kikerült a nagyvilág elé. Bárki olvashatja, véleményezheti, és ez olyan, mintha belőle értékelnének egy darabot. Te mit gondolsz erről?

Hogy különös érzés lehet. Én nem így működöm. A könyveim célja, hogy szórakoztassák és elgondolkodtassák az olvasót. Pragmatikusan állok az íráshoz, én írom, tehát én vagyok. Sokszor kapok olyan kérdést, hogy melyik karakter vagyok én a történeteimben és én mindig ugyanazt válaszolom, hogy egyik sem. De mindegyik egy kicsit én vagyok. Még a gonosz is.

Most, hogy túl vagy az első könyvön, és van már némi tapasztalatod, felmerül a kérdés, mennyivel másabb az írói valóság, mint ahogy azt anno, még csak a könyvkiadásról álmodozva elképzelted?

Nagyon más. Részint sosem képzeltem el, hogy milyen egy író élete. Talán azt gondoltam, hogy odafigyelnek a szavára, ha mond valamit, annak súlya van. Ebből semmi sem jött be. Viszont maga az írás fájdalmasan kevés részt alkot a mindennapi írói feladataim közül. Nagyon sokat kell foglalkozni az „íróság” marketing és kereskedelmi részével.

„Az utolsó huszonhét” kapcsán trilógiáról beszélünk, márpedig az olvasók türelmetlenek tudnak lenni, ha a sorozatok egyes részeinek megjelenéséről van szó. Mekkora most rajtad a nyomás, hogy a második rész napvilágot lásson?

Alakul… Elég magas. Már keresik, várják az olvasók, legalábbis azok, akik beszélő viszonyban vannak velem.

Az első rész meglehetősen bonyolult. Sok szereplő, rengeteg párhuzamos szálon futó esemény, apró részletek. Ez nagy felelősség, hiszen a szálakat precízen kell tovább vinni, tévedésnek helye nincs. Amikor elkezdted a munkát, számításba vetted, hogy mekkora kihívás lesz végig vinni a történetet?  

Nem. Csak írtam. Szerintem így kerek, így hiteles a történet, és ha sok a munka vele, akkor azt a legmagasabb minőségben, a kellő óraszámmal kell beletenni. A cél, hogy szórakoztatni tudjon és elgondolkodtasson. Ez igen nehéz feladat. Ezer órák mennek el egy ilyen trilógiával.

Oké, akkor adjunk most egy kis információt a világvége rajongóknak! Hol tartanak a munkálatok és várhatóan mikor érkezik „Az utolsó huszonhét” második része?

Már szerkesztés alatt áll, nyáron érkezik, ha minden jól megy, akkor júniusban. Számolom a perceket!

Részemről izgatottan várom a folytatást, hiszen az első résszel már úgyis megfogtál! Köszönöm az interjút, és további sok sikert kívánok!

Addig is, amíg megérkezik a trilógia folytatása, aki kedveli a világvége történeteket, és még nem találkozott Az utolsó huszonhéttel, olvassa el a sorozat első kötetét.

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

Nincs is annál izgalmasabb, mint egy elsőkönyves szerzőt a hamarosan megjelenő első könyvéről és a kiadással kapcsolatos munkálatokról kérdezni! Talán ezeket az interjúkat szeretem a legjobban, mert végtelenül megtisztelő a frissen írói pódiumra lépőt az érzéseiről kérdezni. Legújabb interjúalanyom Marton Emma, aki első művének a „Még nem mehetünk haza” címet adta.

Először is hagylak kicsit kibontakozni. Mondd el az olvasóknak, hogy mit kell tudni Marton Emmáról?

Köszönöm szépen az interjú lehetőséget!

Magamról mindig nehezen beszélek, de nézzük csak: természetesen nagy könyvmoly vagyok. Dean R. Koontz és Orson Scott Card könyvein nőttem fel, így a történelem mellett a misztikum és a sci-fi is nagy nyomot hagyott bennem. Éltem Németországban, Svájcban és Angliában, és alátámasztom, hogy igaz a mondás, mely szerint: „mindenhol jó, de legjobb otthon.” Azt viszont nem tagadom, hogy néha hiányoznak a bajor ételek.

Odavagyok a társasjátékokért, a szabadulószobákért, a régi temetőkért, és egy egész napot is képes lennék eltölteni az antikváriumokban. Eddig kilenc befejezett regényem van, a „Még nem mehetünk haza” szám szerint a hetedik.

Nagyban folynak a munkálatok első regényed kapcsán, amelynek gondozására a Mogul Kiadót választottad. Az új szerzők egyik legnagyobb kihívása megfelelő kiadót találni. Te mit tartottál szem előtt a kiadókeresés során?

Azt, hogy maximálisan támogassák az elsőkönyveseket, és ne legyen kizáró ok az, hogy kevésbé népszerű témában alkotok. A Mogulra mindkettő igaz, emellett figyelnek a minőségre is.

Előtte szerencsét próbáltam más kiadónál is, nagyjából nyolc elutasítást kaptam, ha csak azokat vesszük, akik vették a fáradtságot, hogy válaszoljanak. Emellett pedig rendszeres résztvevője voltam a regénypályázatoknak, évekig vesztegeltem ebben a „majd csak lesz valahogyan” státuszban, míg az eredményekre vártam. Végül mindig kiszórták a pályaművemet a cél előtt, ezzel-azzal az indoklással, holott csak annyit kellett volna írniuk, hogy „bocs, mi nem adunk ki ilyen könyveket” vagy „nem illik a profilunkba, próbálkozz máshol”. Megtehettem volna, hogy addig erőlködöm, amíg befutó nem leszek, de nem akartam olyasmit írni, ami manapság népszerű, és jól fogy a könyvpiacon, csak azért, hogy esetleg nyertes legyek. Ez nálam nem így működik. Arról írok, ami engem foglalkoztat, és nem arról, ami trendi.

Mi jár egy új szerző fejében, alig pár hónappal a legelső megjelenése előtt? Izgalom vagy idegesség? Várakozás vagy félsz?

Nem mondhatnám, hogy félek, viszont annál izgatottabb vagyok. Nagyon régi álmom megvalósítása áll a küszöbön, és mindenkinek rendkívül hálás vagyok, aki támogatott és segített ezen az úton. Úgy érzem, a legjobbat hoztuk ki a regényből. Igazi csapatmunka volt.

Viszont megsúgom, hogy van olyan megírt regényem, amelynek a fogadtatásától (ha majd eljön az az idő) igenis félni fogok – de szerencsére ez még nem az a könyv.

Azt rebesgetik, hogy első könyveddel nem épp a legvidámabb témába ugrasz fejest, hiszen a történetben a II. világháború végén járunk, annak minden mocskával, szenvedésével és valóságával együtt. Mi vonz téged annyira a történelem eme sötét szegletébe, hogy egy egész könyv ihletődött általa?

Összetett kérdés. Amúgy engem mindig az lep meg, hogy megütköznek azon, ha egy nő nem „nőies” témában ír. Mintha előírás lenne, hogy minket csakis a romantikus/erotikus könyvek vonzhatnának. Mostanában ez talán már nem olyan kirívó, mint régebben, de az emberek még mindig képesek rácsodálkozni.

Visszatérve a kérdésedre, én fiúk között nőttem fel, mindig is érdekeltek a „keményebb, nem kifejezetten lányos” témák. Bandákba verődtünk, gyakran játszottunk háborúsdisat fakardokkal, botokkal, pisztolyokkal, mindennel, amit csak el tudsz képzelni. Emellett a nagyszüleim és a dédszüleim gyakran meséltek a háborús emlékeikről – ezek némelyike igazán ijesztő volt. Persze nem csak ezeknek tudható be, mindenesetre ez valahol nagyon mélyen gyökerezik bennem.

A „Még nem mehetünk haza” nem az első regényem, amelyet ebben a témában írtam. (Előtte volt már másik három.) Ebben az időszakban engem sosem a fegyverek, a technikai vívmányok vagy a politikai játszmák érdekelnek, hanem magát az embert igyekszem meglátni a történelmi tények mögött. Hogyan éltek akkoriban? Mitől voltak mások, mint a mai emberek – ha volt egyáltalán különbség? Hogyan jutott el valaki oda, ahonnan nem létezett visszaút (akár fizikai, akár lelki értelemben)? Mi játszódhatott le bennük a traumák hatására, hogyan látták be, hogy ők csak apró fogaskerekek a nagy gépezetben? Ilyesmik foglalkoztatnak.

A regényed nemcsak a helyszín és az időszak miatt nehéz, mert a szereplőiddel sem bánsz finoman. Úgy véled, a korhűség megköveteli a drámai végkifejletet?

Abszolút. Nem idealizálok olyasmit, amit nem lehet, de figyelek arra, hogy ez semmiképp se váljon öncélúvá. Ha a korhűség azt követeli meg, hogy testileg és lelkileg is meg legyenek nyomorítva a szereplők, akkor úgy fogom megírni. Ha a történelmi tények tükrében azt diktálja a sztori, hogy valószínűleg ne élje túl senki, akkor így fogom megírni – ha kell, kinyírom a főszereplőt is. Viszont, ha kilátásban van a happy end, mert az adott korszakba ez tökéletesen beleillik, akkor nem fogom útját állni a boldog befejezésnek.

A történet talán legdrámaibb eleme a „Nem mi választottuk, de nem tehetünk mást” érzése, ami jóformán maga alá temeti a még szinte gyerekkorú főszereplőket. Feláldozható elemek lettek a felnőttek világában, a felnőttek játszmájában. Amikor az egész háború elkezdődött, még az anyjuk karján ültek, majd a végszükségben már semmi sem volt szent, a hatalmasok szemrebbenés nélkül feláldozták a legfiatalabbakat is. Ezt kívántad a középpontba állítani?

Igen, ez is benne van valahol, de számomra nem ez a központi mondanivalója. Remélem, emellé még kapnak valami pluszt az olvasók, mert sok háborús regény szól a „nem volt választásom, nem akartam katona lenni” témáról. A célom ezzel a regénnyel elsősorban az volt, hogy kicsit megmutassa a „másik” oldalt. A Ryan közlegény megmentésének hála mindenki ismeri az amerikai felszabadító csapatok hősies D-napi küzdelmeit – arról viszont semmit sem tudunk, hogy mi van azokkal, akik a parton fogadták őket. A németek démonizálva lettek – megjegyzem, nem véletlenül, és nem kívánom őket mentegetni –, de talán itt az ideje, hogy leszámoljunk ezzel a beskatulyázással. Kukkantsunk be egy kicsit a függöny mögé: itt nincsenek jók, vagy rosszak. Nem tehetünk egyenlőséget a diktátorok vagy az ország vezetői és a nép közé. Azt hiszem, ez az egyik oka, hogy megírtam a regényt: bemutatni, hogy azon a bizonyos „másik oldalon” is hús-vér emberek álltak – hiszen én is ezt tapasztaltam Németországban. Pedig nem egyszer vendégeskedtem olyan idős embereknél, akiknél aranyszélű Mein Kampf díszelgett a polcon. Igen... félelmetes volt, de rendkívül tanulságos. Ez is nagyban hozzájárult a történelem mélyebb megértéséhez.

Nem ámítom magam azzal, hogy a regényem rögtön leszámolna egy ilyen erősen berögzült sztereotípiával, abban viszont reménykedem, hogy kicsit majd elgondolkoztatja az olvasókat.

Ezzel a könyvvel csatlakozol a történelmi írók társaságához. Ez viszont azt jelenti, hogy a továbbiakban sem adhatod alább a történelmi hitelességet. Felkészültél erre?

Igen, nem is adnám alább! Alig várom. Igyekszem minden regénnyel kicsit magasabbra tenni a lécet.

Igazi művészlélek vagy, hiszen nem titok, hogy grafikával is foglalkozol, műveid nem egy könyvet díszítettek már. Hogy csak a legutolsót említsem, a szintén történelmi regényeket író Tomcsik Nóra hamarosan megjelenő „A nyírfák csendje” című kötetének illusztrációit is a te munkáid adják. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Írás vagy grafika?

A grafikával kezdtem. Már akkor rajzoltam, amikor képes voltam megfogni a ceruzát, és a szüleim nem kis bosszúságára úgy döntöttem, hogy a konyha falán alkotom meg a mesterműveimet. Később szerencsére áttértem a papírra, és óvódás koromtól egészen a középiskola befejezéséig intenzíven rajzoltam. Utána évekre abbahagytam, mert teljesen kiégtem. Általános iskolában nagyon-nagyon a visszájára sült el a dolog, kényszer lett, csak szenvedtem tőle, így valami mást kellett találnom, amelyben örömömet leltem – és itt jött be a képbe az irodalom és a történelem. Középiskolában is ez az irány vonzott a legjobban. Szerencsére sokéves kihagyás után valamelyest visszajött a kedvem a rajzoláshoz, így tudok segíteni mások borítójának vagy illusztrációjának a készítésben. Visszatekintve úgy gondolom, oka van annak, hogy így alakult, különben lehet, hogy festőművész szerettem volna lenni, elvégeztem volna a Képzőművészetit, és a irodalom kimerülne a havi egy könyv olvasásában.

A könyv hamarosan megérkezik, te pedig ezzel egy egészen új oldaladdal állsz ki a nyilvánosság elé. Mit gondolsz, milyen érzés lesz először a kezedben tartani a könyvet, és először találkozni az olvasókkal?

Úgy érzem, ez egy fontos mérföldkő lesz az életemben. Ami pedig az új oldalam megmutatását illeti, valószínűleg sokan rácsodálkoznak majd, hogy „jé, nem is tudtam, hogy ilyen kegyetlen vagy!” Erre fel kell készülnöm. De megnyugtatom az olvasókat, hogy a valóságban sokkal kedvesebb vagyok, mint íróként!

Biztos vagyok benne, hogy a „Még nem mehetünk haza” elnyeri majd a történelemszerető olvasóközönség tetszését, és hamarosan már a következő könyveddel kapcsolatban fogunk beszélgetni. Köszönöm az interjút és gratulálok a könyvhöz!

A könyvről bővebb információt a shop.konyvmogul.hu webáruházban találtok, ahol már előrendelhető a kötet.

A megjelenés 2022. június 6-án várható.

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

Az irodalom gyönyörű, de nehéz kenyér. Ha pedig valaki a költészettel foglalkozik, még nehezebb terepet választ magának. Azonban van, akinek a nehezebb terep sem akadály! Interjúalanyom Sohonyai Attila, azon kevés kortárs költők egyike, akinek sikerült, amiről sokan csak álmodnak. Teltházas felolvasóestek, 60 ezres követőbázis a közösségi média felületeken, 13 ezer feliratkozóval büszkélkedő Youtube csatorna.

Impozáns számok! Ilyenkor az ember – ismerve ezt a szakmát – azon kezd gondolkodni, mennyi időbe és munkába került ezt felépíteni. Mert bár szokás azt mondani, hogy valaki egyszer csak úgy „berobban” a köztudatba, na de mi azért tudjuk, hogy ez nem így működik. Azt a bizonyos berobbanást ugyanis hosszú évek munkája előzi meg. Mi a te történeted, ami megelőzte, hogy mindenki ismerje a nevedet?

Üdvözlöm az olvasókat, köszönöm az interjút. Ha visszaemlékezem, 13 év munkáját mutatják a fent említett adatok, melyek számomra inkább köszönet és örömként jelentkeznek azok iránt, akik figyelemmel kísérik a munkásságomat. Természetesen ez nem mindig volt így, ugyanis én a tanuló éveim alatt egy igen rossz eredménnyel végzett diák voltam, irodalom és nyelvtan tekintetében egyaránt. Gimnáziumi éveimben a magyar tanárom elolvasva a verseimet és kijelentette, hogy előnyösebb lenne abbahagynom az ezzel való foglalkozást, mert ebből csak kudarcom fog származni – ekkor indult útnak a versszeretetem, és nem sokkal rá a publikálásom, mely a kezdeti időben igen alacsony közönséggel indult, lévén a publikálást sem ismertem, és a tartalmaim közzétételével is bajban voltam. Ahogyan az idő telt, egyre gyarapodtak az olvasóim, majd mikor megnyitottam a youtube csatornámat Gáti Oszkárnak köszönhetően már lehetőség nyílt a verseim meghallgatására is. A mai napig 20-22 neves és ismert előadó csatlakozott ehhez a törekvéshez, akik száma a jövőben bővülni fog, ahogyan a köteteim iránti érdeklődés is. Ha visszatekintek most a 13 évvel ezelőtti gyerekre, nagyon megköszönöm neki, hogy nem adta fel, bármilyen akadály is gördült elé.

Már kisfiúként úgy tervezted, hogy ha felnősz, versekkel járod az országot? És ha igen, elmondhatjuk, hogy most úgy élsz, ahogy az a régi kisfiú megálmodta jövendőbeli felnőtt önmagának?

Kisgyermekként először maszkmester szerettem volna lenni, később NBA kosárlabdázó. Ahogyan az idő telt rájöttem, hogy egyik sem az én utam, noha az ezek iránti szeretetem többé-kevésbé változatlan. Azt hiszem az a kisfiú elképzelni nem tudta volna azt, hogy az élet ide sodorja őt, de elsőkézből tudom, hogy jól érzi magát a jelenlegi helyén.

Emlékszel, mi volt az első vers, amit olvastál – esetleg felolvastak neked -, és melyik vers volt az, ami örök szerelemre gyújtott a költészet iránt?

Ady Endre – Az én menyasszonyom. Mai napig az egyik no1. Ezt követte Szabó Lőrinc – Semmiért egészen, Radnóti Miklós – Sem emlék, sem varázslat, később pedig még számtalan alkotás, amely lenyűgözött és utat nyitott felém a műfaj megismerése, később megszeretése iránt.

Meséld el kérlek – már ha egyáltalán el lehet! –, hogyan születik meg egy vers? Mi a legszükségesebb hozzávaló? Érzelem? Egy meghatározó élmény? Vagy hétköznapibb dolog is elég, akár egy szín, hang vagy illat? Mi indítja be nálad az ihletet?

Sohasem fogom tudni megmondani pontosan. Az én ihletem legalább olyan szórakozott és random, mint én magam. A legváratlanabb helyzetekben és alkalmakkor kopogtat be, és hozzám hasonló türelmetlenséggel várja el, hogy foglalkozzanak vele. Bármiről és bármivel kapcsolatban elindulhat ez a folyamat, nincs sablon, sem megszokott módszer az ezt követő versírás témájára, kimenetelére vonatkozóan: megjön, de máris kétségek között hagy. Nekem kell megfejtenem mit akar.

Milyen egy költő élete a hétköznapokban? Az emberek valószínűleg úgy képzelik, hogy versben írod meg a bevásárlólistát, és rímek ugrálnak a szemed előtt, amíg sorban állsz a postán. Tényleg minden gondolatod a rímek körül forog?

Egyáltalán nem, sőt! Ugyanolyan napi rutinokkal, gondokkal és örömökkel telített az életem, mint másnak. Annyi a különbség, hogy én rímekbe szedem a mindezekből származó konklúzióimat, avagy másét.

Oké, jöjjön egy olyan kérdés, aminek a hölgyek biztos örülni fognak, és kíváncsiak is rá: Egy költő versekkel hódít?

Az én esetemben ez sem recept. Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor ezzel indítottam volna, sőt… Ha tehetem nem is hozom szóba: az adott ember milyensége jobban érdekel, Ő beszéljen.

Mi a titok, ha egy ma induló költő a te példádat szeretné követni? Vagy nincs is titok, csak egyéni utak vannak, mert ami nálad működött, nem biztos, hogy más számára is biztos recept?

A titok, hogy ne engem kövessen, hanem saját magát.

Verseidet az ország legismertebb előadóművészei tolmácsolják. Azt tudjuk, hogy ránk, hallgatókra milyen hatással van, amikor például Détár Enikő, Kőszegi Ákos vagy Gáti Oszkár előadásában halljuk egy-egy művedet. Most viszont azt szeretném tudni, te mit érzel, amikor először hallod a versed felolvasását?

Megnyugvást. Amikor profi kezek között van egy tartalmad, akkor nagy eséllyel tudod, hogy jó lesz az az interpretálás, amit te esetlegesen csak szerettél volna továbbítani a versed publikálásával. Úgy szoktam fogalmazni, hogy én alföldet írok, az előadó viszont domborzatot tud alkotni belőle.

Ha már előadóművészek, akkor szót kell ejteni az estjeidről is. A világjárvány miatt nyilván megritkult – sőt megszűnt – az ilyen események száma, reméljük azonban, hogy hamarosan újra eljön a nagyszámú rendezvények ideje. Te újra készen állsz a közönség elé állni?

Igen, ennek hangot is adtam nemrégiben a közösségi oldalamon, eddigi tapasztalat alapján örömmel fogadják, hogy ismét elérhetővé vált az estjeim megrendelésének lehetősége.

Azt csiripelik a madarak, hogy a rendezvényeken kívül is találkozhat majd veled az versszerető közönség, méghozzá a júniusban megtartandó Ünnepi Könyvhéten, ahol tiszteleted teszed. Hol és mikor lehet majd téged megrohamozni egy dedikálásért?

A Könyvmogul.hu-val frissen kötött együttműködésünknek már most számos pozitív eredménye van. Ezek közül az egyik kiemelkedő a Könyvhéten való részvételem. A közönség az Imádom a Könyveket Irodalmi Közösség és a Könyvmogul közös standjánál találkozhat majd velem.

Nagyon szépen köszönöm az interjút, és elárulom, hogy mi biztosan találkozunk a Könyvhéten!

A Sohonyai-köteteket keressétek a Könyvmogul.hu webáruházban!

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

Krencz Nóra Megszámlálhatatlan című fantasy trilógiájáról született egy igazán stílusos ajánló Klaudia jóvoltából, aki a HazaÍrók Facebook csoportot képviseli. Nagyon szépen köszönjük a lelkes támogatást! 

"(...)önfeledten lubickolt a lelkem ebben a világban, iszonyat jól esett “itt lenni”, hisz nekem ez a zsáner a kedvencem (középkori fantasy), és Nóri eszméletlen jót alkotott, szóval “kiélhettem” magamat, s mindemellett igen jó újdonságokkal bővült a fantasy műfajom fantasztikus teremtményfelhozatala.(...)

A karaktereken és a világon túl, ami igazán tetszett, hogy a rengeteg történés/cselekmény és az ezek alapjául szolgáló okok-okozatok mind-mind ésszerűen, logikusan kapcsolódnak, és épülnek egymásra.(...)

Voltak már olyan könyvek a kezemben, amik után azt gondoltam, hogy a magyar kortárs szerzők nehezen fogják azt a szintet megütni, és már nem igen fogtok tudni újat mutatni. De folyamatosan lenyűgöznek! Erre Nóri trilógiája épp a legjobb példa.

Jelentem, a “Megszámlálhatatlan” trilógiával is egy olyan történetet kaptunk, mi, “szegény” magyarok, amiért a külföldiek nagyon is irigykedhet(né)nek ránk!"

A teljes ajánló itt olvasható!

 Újabb Könyvelvonó véleményt hoztunk el nektek, mely Mason Murray: Visszatérő végzet című könyvéről íródott.

Kaptam már jónéhány kellemesen pozitív visszajelzést, olvasói véleményt a könyveimről, de ez szerintem mindent visz!

Egy olyan könyves blogger méltató szavait olvashatjátok a cikkben, aki bizony komoly referenciákkal rendelkezik, és ha neki ilyen jó véleménye van a könyvemről, akkor tényleg semmi okom a kételkedésre.

A jelek szerint tényleg olyat sikerült alkotnom, amely felejthetetlen élményekkel ajándékozza meg az olvasókat.

Most boldog vagyok! Meg is van rá az okom, mivel pontosan az történt, amiért írok. Szórakoztattam és elgondolkodtattam!

Meleg szívvel ajánlom nektek, hogy olvassátok el az értékelést!

Ide kattints, és olvasd el mit írt NiKy!

Szeretnéd Te is elolvasni? Beszerezheted a könyvet kétféle borítóval - fehér és fekete -, valamint e-könyvben is.

Könyvajánlónk a 13. hétre

További könyvérdekességeket is találhattok a shop.konyvmogul.hu webáruházában.

KÖNYVFIESTA - 2021. június 1-14. között az „Imádom a könyveket” Irodalmi Közösség (IK) és a shop.konyvmogul.hu webáruház csapata online könyvvásárt szervez a Facebookon, amihez bárki csatlakozhat.

Baranyai Anikó, az IK csoport alapítója elmondta, hogy ahogy eddig minden évben, most is nagyon nagy jelentősége lenne a könyves rendezvényeknek, mind az olvasók, mind a könyvkiadók, a könyvszakma számára. Bár kiemelten Budapesten van nagy hagyománya ennek, számos településen megrendezésre szoktak kerülni hasonló rendezvények. Az elmúlt év ellehetetlenítette mind a Könyvfesztivál, mind a Könyvhét tényleges megvalósítását, minden szereplő "beszorult" az online térbe. Idén, akárcsak tavaly, a bizonytalanság, a pandémia újfent korlátokat szabott a lehetőségeknek. A tavaszra tervezett fesztivál áthelyezésre került novemberre, míg a júniusi Könyvhét... Hát, egyre kisebb a valószínűsége, hogy a kijelölt időpontban megrendezésre fog kerülni. De ne veszítsük el a reményt.

A járványhelyzetre való tekintettel a KönyvFiesta szervezői úgy határoztak, hogy a kortárs magyar írók nem maradhatnak láthatatlanul idén sem. Számukra elengedhetetlen, hogy teret kapjanak a már megjelent és hamarosan megjelenő könyveik bemutatására, ezért online tartanak egy könyves eseményt, melynek hírfalát a kortárs hazai szerzők, könyves bloggerek, a hazai kiadók és könyves webáruházák számára a szervezők rendelkezésükre bocsátják, hogy oda szabadon posztoljanak, és az érdeklődőket elhalmozhassák könyves tartalmakkal.

Fontos kiemelni, hogy bárki készíthet irodalomhoz, könyvekhez köthető bejegyzéseket. A Facebook esemény oldalán a „beszélgetés” fülre kattintva bárki megtekintheti a már megosztásra került tartalmakat és érdeklődőként mi is ajánlhatjuk saját, vagy kedvencünk könyvét. Megkötés nincs, bármely szerző, blogger, kiadó és könyves webáruház csatlakozhat, és posztolhat az esemény hírfalára.

Fontos megjegyezni azt is, hogy nemcsak az esemény időtartama alatt lehet ajánlani könyveket, szerzőket a bejegyzésekben, hanem a kijelölt dátum ELŐTT és UTÁNA is.

A hat éve alakult „Imádom a könyveket” Facebook oldalnak megközelítőleg tízezer kedvelője van, az ugyanilyen névre keresztelt csoportban pedig mintegy 17,6 ezer aktív tag van jelen. „Egyre több író, olvasó és kiadó csatlakozik hozzánk, ahol jobbnál jobb könyveket ajánlanak, és olvasási, könyves élményeket osztanak meg egymással. Úgy gondoljuk, hogy ez a szám csak emelkedni fog a jövőben, ezért fontosnak tartjuk, hogy tevékenységünkkel egyre szélesbb körben, folyamatosan bövülő szolgáltatásokkal segítsük a szakmát és az olvasóknak sokféleképpen kedvezhessünk.” – tette hozzá Anikó.

- - - - -

Ne feledkezzünk meg az idén is kiosztásra kerülő Dugonics András Irodalmi Díjról sem, melynek jelölési időszaka egészen 2021. június 30-ig tart még. A bit.ly/DAIDjeloles2021 linkre kattintva mindenki leadhatja 23 irodalmi kategóriában a jelölését kortárs magyar szerzőkre.

Könyvajánlónk a 11. hétre

További könyvérdekességeket is találhattok a shop.konyvmogul.hu webáruházában.