Hogy is van az a dolog a töltött káposztával? Hogy felmelegítve csak az jó? Vagy még az sem? Nem emlékszem pontosan, hogy hangzik ez a szólás, de a mondandója lényegére igen: új dolgok, oké; régi dolgok újra húzva, nem oké.

A mai világban sok mindenre lehet ezt a filozófiát alkalmazni: kapcsolatokra, remake filmekre, és igen, átdolgozott könyvekre is. Halkan megjegyezném, hogy én nem értek ezzel egyet. Értem, miért mondják, de nem hiszem, hogy ezt csak ilyen egyszerűen el lehetne rendezni azzal, hogy az eredeti jó, a felújított meg az ördögtől való. Véleményem szerint ez soktényezős dolog. Hiszek abban, hogy a régebben kiadott könyvekben az évek során a szerző – mivel változik és fejlődik – megláthatja azokat a gyerekbetegségeket, amelyeket az új kiadással kiküszöbölhet és a saját szájíze szerint tökéletesítheti a művet. Szíve joga. És ugyanígy a szerző azt is megteheti, hogy egy réges-régi művet – jelen esetben 30 éveset – leporol, és a régi váz alapjaira felépít valami teljesen újat. Tudom, sokan nem értenek ezzel egyet, mert ragaszkodnak az „eredeti az igazi” gondolathoz, de mindenkit arra kérek, adjon egy esélyt Az első Lovasnak. Mert megérdemli!

Szóval elég erősen tartja magát ez a nézet, és ki tudja, talán épp ezért volt bátor dolog, hogy Mason Murray úgy döntött, hozzányúl egy régi könyvéhez, és újra az olvasók elé tárja azt. Az eredeti történet 1994-ben látott napvilágot Elátkozottak városa címen.

Nos, én egyszerre vagyok szerencsés ember, és roppant alapos is. Ezért ez az értékelés nem egyszerűen abból fakad, hogy olvastam Az első lovast, és leírom, amit tapasztaltam. Hozzákapcsolódik az a tény is, miszerint az Elátkozottak városát is volt szerencsém olvasni, így első kézből tudok referálni nemcsak az új történetről, de arról is, hogyan sikerült Masonnek a régi történetet újraalkotni és felvértezni a mai kor követelményeinek megfelelő tulajdonságokkal. Mert ez fontos! Egy ilyen időugrással átdolgozott könyvnél minden apróságra figyelni kell, ami nagyon, nagyon nehéz. Éppen ezért rengeteg hibalehetőséget rejt magában.

Erről egyébként sokat lehetne írni, felsorolhatnék minden apró pontot, amit a könyvnek sikerült megugrania, viszont egy a lényeg, és erre szeretném a hangsúlyt fektetni: Mason Murray megcsinálta!

A történet több szálon fut, mégis jól követhető, és a különböző nézőpontkaraktereken keresztül szépen belelátunk a szereplők gondolatvilágába. És micsoda gondolatokat kapunk! Ugyanúgy ott lehetünk egy titkos intézményből szabadult ádáz gyilkos agyában, ahogy egy korosodó vidéki férfiéban is, aki olthatatlan lángra lobban egy huszonéves pultoslány iránt. Egy magánnyomozó-író szemén át is látjuk a világot, miközben ott lehetünk egy áldozat fejében is, aki számára nincs kegyelem. Ez a sokaság pedig azt kell mondjam, hogy gyönyörködtet! Egyébként nem csak a főbb karakterek kaptak nézőpont szerepet, hanem egy-egy mellékszereplő is (akár olyan is, akinek csak egy ilyen fejezet jutott), ami roppant változatossá teszi az eseményeket.

A több cselekményszál nagyon jól működik, Mason mesterien váltogatja őket. Nemhogy nem bonyolítja túl a történetet, mint inkább kifutópályára állítja azt. Úgy lavírozik a szálak és karakterek között, hogy a könyv szó szerint letehetetlenné válik, mert az olvasó mindig kap valamit, ami előre viszi a történetet. Vagyis szuper a ritmus, az események sodornak magukkal, és minden egyes fejezetben jut valami érdekesség, legyen az izgalmas esemény vagy fontos információ. Így haladunk a történet végéig, ahol is az addig fonogatott szálak gyönyörűen összeérnek, csodás mintát alkotnak, és eljutunk a végkifejletig, ami a bibliából származó felütéssel megadja a végső lökést a misztériumnak. Egyúttal meg is kapjuk a magyarázatunkat a címre vonatkozóan…

Mason Murray-től olvastam már néhány történetet, és tudjátok mi fogott meg ebben a könyvben igazán? Hogy olyan, mintha most, egy 30 évvel ezelőtti sztori átdolgozása során engedte volna magát úgy igazán szabadjára. A könyv írásmódja elejétől a végéig ugyanolyan könnyednek tűnt, ami azt a hatást keltette számomra, hogy a szerző igazán jól érezte magát írás közben. Ez volt az igazi közege és ez minden soron érezhető is volt. Ráadásul nem kímélt senkit és semmit. Úgy hullottak a karakterek, ahogy ősszel a levél pereg a fáról a legkisebb fuvallatra is. A könyv egy pontján eljutottam oda, hogy ha felbukkant egy új szereplő, már keresztet is vetettem rá, mert az addigiakból tudtam: neked, haver ennyi volt. És mit imádtam még? Hogy nem válogatott. Felvezetett egy szerethető, izgalmas karaktert, az események előrehaladtával elvetette egy pozitív végkifejlet lehetőségét is a részére, az olvasó titokban már arra gondolt, ez lesz a „happy-end” szál a történetben, aztán bumm, szemrebbenés nélkül kinyírta őt is (csúnyán!), kegyetlen hirtelenséggel szakítva meg az elhintett pozitívumot.

Őszinte leszek. Imádtam ezt a kegyetlenséget! Imádtam, mert úgy éreztem, hogy ez az! Így kell thrillert írni, így kell az izgalmas misztikumot véres valósággal felkenni és tálalni az olvasónak.

Számomra ez a könyv és Mason belefektetett munkája a bizonyíték arra, hogy igazam volt. Ez az átdolgozós dolog nem csupán fekete vagy fehér. Millió szín van ott és minden attól függ, ki csinálja és hogyan. Az első lovas pedig mondhatni, hibátlanra sikerült.

Jöjjön a végső következtetésem, ami egyúttal egy üzenet is lenne a szerző felé: Ide nekünk még a felmelegített káposztákból, Mason! Melegíts, amennyit csak tudsz, mert ha így hozol át a jelen korba 30 évvel ezelőtti sztorikat, akkor vagyunk itt néhányan, akik még nem laktunk jól!

Aki szívesen elolvasná a könyvet, hogy maga alkosson véleményt róla, az meg tudja rendelni a shop.konyvmogul.hu webáruházból.

Írta: Nyíri Abigél

Az Ünnepi Könyvhetet azért (is) szeretem, mert sok kiadó és szerző időzíti erre a jeles könyves rendezvényre a friss megjelenéseket. Ez egyrészt egyfajta tisztelgés, amellyel a nagymúltú esemény előtt hajtanak fejet, másrészt nyilván a történethez az is hozzátartozik, hogy az ilyenkor megjelenő könyvek igazán nagy, újdonságokra éhes közönség előtt tudnak debütálni, ami nem elhanyagolható dolog. Ez nem újkeletű szokás, így nem volt benne semmi meglepő, hogy a Könyvhét idén is tobzódott az új megjelenésekben, amit persze imádott az olvasóközönség. Velem együtt.

Válogatni bőven volt miből, és ha már újdonság, akkor mi is lenne érdekesebb, mint egy olyan könyv, aminek a megjelenésével egyidőben új szerző is született? A szúrós szemű olvasó pedig (igen, magamról beszélek) rögtön arra gondol, hogy ide nekem! Lássuk, mit tud elsőre az az új író! És itt elevenedik meg az elsőkönyvesek rémálma: az első könyvértékelés. A mumus, ami most az én tollamból érkezik, méghozzá Óvári Luca könyvére, amely már a címében is érdekességet hordoz: Az EGO, ami túlélt engem.

A kötet zsáner tekintetében a science fiction szekciót erősíti, ami egyébként nem minősül az elsőszámú kedvencemnek, mi több, még a dobogón sem foglal helyet, de ez igazából nem számít, mert elolvasok én bármit, csak minőségi legyen. És Az EGO, ami túlélt engem – ezt már olvasás után, teljes őszinteséggel jelenthetem ki – minőségi a javából. Egy elsőkönyves szerző briliáns bemutatkozása.

Olvastam már elsőkönyves szerzőtől. Sokat, így van összehasonlítási alapom, ezért, amikor az EGO-t briliáns kezdésnek minősítem, azt nem azért mondom, hogy a szerző lelkét simogassam. Annak ugyanis nem vagyok híve. Viszont legyek bármilyen szigorú, kimondom, amit gondolok, és ha valami jó, azt elismerem. Óvári Luca írása pedig az. Állítom, hogy kitűnik az elsőkönyvesek közül. Mindjárt mondom is, hogy miért.

Amikor egy szerző eljut odáig, hogy az első könyve megjelenik, áll már mögötte némi írással töltött idő, viszont a legtöbb esetben még nem annyi, hogy már rátaláljon a saját hangjára, és magabiztosan használja azt sorról-sorra. Az első könyvnél (de akár a másodiknál és a harmadiknál is) a legtöbbször még keresik a hangjukat a szerzők, amit a hozzáértő szem észre is vesz. Ez egyébként nem von le a könyvek értékéből, egyszerűen csak arról van szó, hogy érezni lehet benne némi bizonytalanságot, hogy a szöveg nem egységes, hullámzó a minősége, gyengébben és erősebben megírt részek váltják egymást. Ami az EGO-ban leginkább feltűnt nekem az az, hogy a szöveg egységet alkot. Nem éreztem benne az elsőkönyvesek bizonytalanságát, a „hangkeresést”. Azt nem tudom, mennyi írás áll Óvári Luca mögött, de ha ez, amit az EGO-ban nyújt az olvasónak, az elsőkönyvesek bizonytalanságának minősül a részéről, akkor elképzelni se tudom hová tudja ezt emelni a következő könyvekkel. Élvezet olvasni, a szem csak úgy siklik a sorokon, olyan könnyedén visz magával.

Mondanék valamit a történetről is, de mivel nem szeretem a recenziókban a sztorit kifejteni, ezért megpróbálom néhány mondatban összefoglalni a lényeget, hogy aztán kibonthassam, milyen következtetést vontam még le az olvasás során.

2087-re az emberiség eljut oda, hogy emléklehívásokkal és módosított emlékek visszatöltésével segítse a különböző traumák és pszichés betegségek gyógyulását egy olyan zárt világban, amely a tönkretett bolygón bekövetkezett katasztrófa túlélői számára nyújt védelmet. A technika jóvoltából az elme legrejtettebb zugaiba is be lehet pillantani, és kiderül, hogy vannak emlékek, amelyek túlmutatnak az aktuális életen. Ennek következtében bőven van mit felfedezni. És van ki elől menekülni is.

Huh, nagyon igyekeztem, hogy ne mondjak el túl sokat, pedig nagyon-nagyon sokat tudnék mesélni, annyi minden van ebben a történetben, ami kellően csavaros. Annyira, hogy kell hozzá odafigyelés és logika, hogy az ember követni tudja, tehát az olyan olvasók számára készült, akik gondolkodni akarnak olvasás közben. Mivel a történet a nem túl távoli jövőben játszódik, ezért alap, a mai szemmel nézve futurisztikus társadalmi berendezkedés, és technikai vívmányok bemutatása. Ezekre feltétlenül szükség volt a könyvben, hogy az olvasó megértse a szereplők körülményeit. Ez más, hasonló kötetekben sokszor nagyon nyögvenyelős és száraz a sok technikai leírás közepette, Lucának azonban sikerült az egészet olyan könnyedén megoldani, hogy még azt is simán elfelejtettem, hogy valójában sci-fit olvasok. Talán ehhez annak is köze van, hogy jó az infók adagolása. A kötet első fele picivel egyszerűbb, mintha „bemelegítené” az olvasót, mielőtt a második félben elkezdenének zubogni az információk, amikből aztán kiderül, mennyi minden lapul a háttérben.

Az ilyen bonyolult történetnél nagy kockázata van annak, hogy az olvasó elvész az információk áradatában, elveszti a fonalat és megunja, hogy megpróbálja azt követni, itt azonban ez a veszély nem áll fenn. A szöveg gördülékeny, igényesen megfogalmazással, bő szókinccsel írva. A szerző nagyon jó érzékkel adja át a tudományos részeket is, teljesen közérthetően, mégis szakmailag. Szuper eleggyel oldotta meg az orvosi, pszichológiai, technológiai leírásokat, az pedig, hogy adott dolgokhoz a jelen korból való hasonlattal élt, a mai kor olvasói számára máris ismerőssé teszi a dolgokat, így ezek jó szemléltetőeszközök. Minden tökéletesen követhető, így villámgyorsan kapcsolódunk ahhoz a bizonyos jövőbeni helyszínhez és emberekhez.

Néhány szó az írásmódról. E/1-ben, jelenidőben íródott a történet, ami megintcsak nem az én személyes kedvencem – tudom, tudom, régimódi vagyok az E/3-as rajongásommal –, de még ha olvasóként nekem nem is ez a favorit, íráshoz értőként elismerem, hogy így nagyon nehéz írni. A szerzők gyakori hibája az ilyen típusú írásmódnál, hogy „elfelejtkeznek” magukról és úgy váltogatják az időrendeket, hogy észre sem veszik, ami nagy zavart szokott okozni, főleg, ha ezt olyan sűrűn teszik, hogy a könyv munkálatai során még a szerkesztő se tudja teljesen kigyomlálni ezt a hibát. Örömmel jelentem – és ezzel egyidőben fejet is hajtok a teljesítmény előtt – hogy Lucánál egyáltalán nincs ilyen probléma, szépen, következetesen tartja a jelenidőt és a személyt is.

És a sztori? Hát a sztori az bizony eredeti, kérem szépen! Gyönyörű elegye az elmeolvasásnak, a lélekvándorlásnak, a posztapokaliptikus túlélésnek, a nagykutyák hatalmi harcának. Mindezt roppant igényes tálalásban. Amit szeret az olvasó, jelen esetben én, és az utolsó sor elolvasása után azzal a határozott gondolattal zártam be a kötetet, hogy rendben, akkor várjuk a folytatást. Mert nem titok, hogy az EGO csak a kezdet. És micsoda kezdet! Nem győzöm hangsúlyozni: egy elsőkönyves briliáns bemutatkozója.

Ha a könyv felkeltette az érdeklődéseteket, akkor megtaláljátok a shop.konyvmogul.hu webáruházban, az írónőről pedig a közösségi oldalain tudtok meg többet.

Írta: Nyíri Abigél

Többször mondtam, hogy sajátosan viszonyulok a könyvekhez. A végtelenségig elmélkedő típus vagyok, aki még a betűtípusok mögött is tartalmat akar felfedezni. Ezen okból kifolyólag szeretek a címen is elgondolkodni, mert hiszem, hogy már önmagában az elárul valamit. Csakhogy nem a könyvről. A szerzőről.

Amikor a Divatmajom a ketrecben a kezembe akadt, némi gondolkodás után azt a következtetést vontam le, hogy Herczeg Zoltánban valószínűleg van némi önirónia. Aztán elolvastam a könyvet, és elégedetten konstatáltam, hogy igen; van benne. És nem fél azt használni.

Ahogy nem fél használni sok más olyan elemet sem, amelyek mind egy irányba terelik a történetet: végtelenül emberivé teszik.

De kezdjük az elején. Először is szeretném tisztázni, hogy bár Herczeg úr története és személye jelentősen megosztotta a hazai közéletet 2022. őszén, a róla szóló hírek egy egész ország számára jelentettek finom rágcsálnivalót, én, ahogy minden könyvet és írót, őt és történetét is teljesen objektíven szemléltem. Ennek az írásnak a végén tehát senki nem fog ítéletet olvasni a történtekkel kapcsolatban. Vagyis aki erre vár, annak most szólok, hogy ne olvasson tovább, mert nem fogom ilyen módon boldoggá tenni. Nem tisztem és nem is szándékom így viszonyulni egy könyvhöz és annak írójához.

Ellenben elmondanám első találkozásomat a könyvvel. Mint az utóbbi években mindig, úgy most is mind a négy napot a Könyvhéten töltöttem, és ott láttam meg a kötetet, az Imádom a Könyveket standján. De én nem az vagyok, aki azonnal lecsap egy könyvre, csak mert ismert arc néz rá a borítóról. Mégcsak nem is az vagyok, akit kilóra „megvesz” egy izgalmasan összehozott fülszöveg. Én az vagyok, aki a beltartalom alapján hozza meg a végső döntést.

Felütöm, és pofátlanul beleolvasok, mert van annyira jó szemem, hogy néhány, találomra kiválasztott bekezdésből meg tudjam ítélni, érdemes-e időt fordítani a továbbiakra. Nos, a Divatmajom a ketrecben-nél úgy alakult, hogy a legelejébe sikerült belelapozni, ami az első négy oldallal megfogott, és onnantól kezdve a standban állva – most lebuktam! – stikában bele-beleolvastam, mert foglalkoztatott a hogyan tovább. És ha könyvekről van szó, én erre az érzésre vágyom! Arra, hogy a könyv gondolata ne hagyjon nyugton, kapargassa a tudatom mélyét akkor is, ha épp nagyon nincs időm olvasni.

Így történt, hogy néhány nappal később, úton hazafelé a vonaton én bizony már Herczeg Zoltán szavait fogyasztottam… És a hosszú út közben baromi jól szórakoztam!

Ha azt mondom, a könyv üdítő volt a számomra, azzal igazából még semmit nem mondtam el.  A sorok közül ugyanis nem egyszerűen egy történet bontakozott ki, nem egy „lecsuktak, jajj-jajj, de rossz nekem” sztori. Még csak nem is egy ember gondolataiba nyertem bepillantást. Sokkal inkább az érzéseibe, a lelke legmélyére. Őszinte volt. Nyílt. Kitárulkozó. Közvetlen. Szabadszájú. Elgondolkodtató. Mélyreható. És furcsa módon könnyed és humoros is. Ja, hogy ezek csöppet ellentmondásosan hatnak egy olyan történetben, ami elvileg a főszereplő börtönkálváriájáról szól? Ez a lényeg!

A könyv egy pontján pont azon mosolyogtam, hogy Herczeg Zoltánnak éppen olyan jellegzetes az írásmódja is, ahogy ruhákat tervez, ruhakompozíciókat állít össze. Mert láttunk már börtönsztorit. Fogunk is még biztos néhányat. De olyat eddig nem olvastam, ami ennyire egyedien játszott volna az érzelmek skálájának szélsőségeivel. Veszteség és remény. Harag és megbocsátás. Szégyen és méltóság. Tragédia és humor.

„A felügyelőnő reggel véletlenül nyitva hagyja az ajtónkat, ami igen nagy hiba. Persze mi nem szökünk ki, de félünk, be ne jöjjön hozzánk valaki… Attól parázunk a börtönben, hogy nem vagyunk bezárva. Jó poén. Teli torokból röhögünk.”

Egy ilyen történetben nem igazán vár az ember humort, a Divatmajom a ketrecben leírtakban azonban akad bőven. Teljesen egyszerű helyzetkomikumok, amelyek olyan simán jönnek, hogy úgy vélem, ilyen lehet maga Herczeg Zoltán is. Mert ez a fajta humor annyira természetesen hat leírva, hogy nem lehet holmi mesterkélt beszúrás, amit a szerkesztés során erőltettek oda, hogy fogyaszthatóbb legyen a történet. (A szerkesztésről egy picit később ejtek még néhány szót!) Ezt nem lehet kikényszeríteni. Ez vagy jön magától, vagy nem. És úgy tűnik, a szerzőnek jön, vagyis jött, hiszen a könyv a fogdában töltött napok alatt született naplóbejegyzésekből készült. Ami azt jelenti, hogy főszereplőnk azokban az időkben sem vesztette el a humorérzékét, ami azt hiszem, az ő helyzetében nagy szó. A könyvben többször is kifejti, abban a környezetben a humor elengedhetetlen a napok átvészeléséhez.

A sorokból ugyanakkor az is kitűnik, hogy Herczeg úr, nem csak a humorérzékét őrizte meg, de ragaszkodott minden egyéb máshoz is, ami a kinti életben fontos a számára. A család, a szeretteiért való aggódás, emberiesség, kedvesség, igazságérzet. És – bár úgy vélem, hogy más ilyen helyzetben adott szemléleteket messze maga mögött hagyott volna, „kisebb gondom is nagyobb ennél” címszóval – a környezettudatosság, „KÉK-ség”, vagyis az az aggodalom, amellyel az ember környezetpusztító, pazarló, felelőtlen hozzáállásához viszonyul, a bolygónkat illetően.

„Reggel halkan és mellékesen megjegyzem Csabinak, hogy két deci víz megivásához ő mindig, szisztematikusan két liter vizet folyat ki teljesen feleslegesen, mert ott hagyja tökig kinyitva a csapot, amíg elcsoszog a poharáért az asztalhoz, ezzel direkt és felelőtlenül pazarolva, mire nekem esik.”

Itt térnék vissza a szerkesztéshez, ami egy könyv tekintetében az írói folyamaton túli legfontosabb lépésnek minősül. Felmerül a kérdés, hogy egy nem fikciós történet, vagyis konkrétan egy napló kiadása során van-e helye a szerkesztőnek? A Divatmajom a ketrecben a tökéletes példa arra, hogy a válasz igen legyen. Van helye. Mondom ezt azért, mert bár sok negatívumot nem tudok mondani a könyvről, ugyanakkor, amit mégis muszáj megemlítenem, az mind olyan, amit egy alaposabb szerkesztéssel ki lehetett volna küszöbölni. Leginkább ismétlődéseket és érdekes logikátlanságokat. Mint például amikor a szerző átesik egy levetkőztetésen, majd a következő mondatból megtudjuk, hogy mindezen manőver közben a keze még össze volt bilincselve. Lássuk be, nem nehéz belegondolni, hogy ezt így nem igazán kivitelezni. Nem azt kétlem, hogy ez tényleg megtörtént, csak a cselekmény sorrendje illogikus. Azt sem kétlem, hogy egy naplót vezetve az ember csak papírra veti a visszaemlékezéseit, és a leírtakban néha marad egy-két ellentmondás. De pont ezeket kellett volna kiszűrnie a szerkesztőnek.

Mindez azonban tényleg csupán apróság, a lényeg az, hogy ahogy a bejegyzések haladnak napról napra, az írói stílus folyamatosan fenntartja ugyanazt a(z) – egyébként kiváló – színvonalat. Valami viszont hullámzik. Olyan dolgok, amik nem, hogy nem válnak a könyv kárára, épp ellenkezőleg! Jobbá teszik azt. Életre keltik. A szerző gondolatai és érzelmei. Ezen a hullámzáson ugyanis nincs mit csodálkozni. Inkább azon kellene, ha ez nem így lenne. Mert őrizze bár meg a humorát, legyen segítségére az önirónia, de ha valaki az autójából kiszállva a rácsok mögött találja magát, majd hosszú hónapokig ott is marad, nem lenne ember, ha a kedélye nem kezdene hullámvasutazásba. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy Herczeg Zoltán megjárta azt, volt bőven része fent és lent pillanatokban. Reménykedett, csalódott, félt. Elsüppedt a kétségekben, aggódott, rengeteg felismerése támadt, próbára tették külső és belső akadályok. És igen, olykor dühöngött is. Hol kis, hol nagyobb dolgokon. Került méltatlan helyzetbe, marcangolta önvád, fel- és elismerte önnön hibáit, elérte megbánás, mások helyzetét látva hálás tudott lenni a saját történetéért.

Ami számomra a leginkább tetszett az olvasottakban, az az volt, hogy mindezt nem egyszerűen leírta a saját naplójában, hanem meg is merte mutatni ország-világ előtt. Az esendő embert, annak minden aspektusában. És ahogy a történetben nem egyszer leírja, hogy motozások és átvizsgálások alkalmával ott állt vadidegenek előtt pucéran – „egy szál faszban” –, úgy  ezzel a könyvvel mintha ugyanezt vállalta volna be. Csak az olvasó előtt a szívét és a lelkét csupaszította le.

Ez a könyv az emberről szól. Egy értékes emberről, aki talán elkövetett – hibákat - ezt-azt. És itt van az a pont, amikor ideje saját önvizsgálatba fogni és feltenni a kezünket. Hiszen melyikünk nem?

Írta: Nyíri Abigél 

Először is szeretnék gratulálni a Feltételes szerelemhez, amellyel csatlakoztál a romantikus-erotikus könyvet írók táborához. Ez volt az eredeti terv is? Úgy értem, amikor elhatároztad, hogy írsz egy könyvet, a Feltételes szerelem története volt az első, ami az eszedbe jutott vagy voltak más történetek is, amelyek versenyeztek az első könyv címért?

Amikor legelőször megfogalmazódott a fejemben, hogy megpróbálkozom a könyvírással nem volt kérdés, hogy milyen műfajban fogom papírra vetni történetemet. A Feltételes Szerelem volt az egyetlen történet, aminek rövid vázlata egy ideig csak a fejemben létezett. Nem kellett versenyeznie más törtétetekkel.

Magyar lány Firenzében. Miért pont Firenze? Van esetleg valami személyes kötődésed a városhoz?

Sajnos még nem jártam Firenzében. Különböző forrásokból szereztem be a szükséges információkat, de bakancslistám elején foglal helyet. Remélem nem sokáig kell várnom a „találkozásra”. Azt hiszem nem mondok vele újat, hogy Olaszország a világ egyik legromantikusabb országa és az olasz nyelvet sokan a szerelem nyelvének is hívják. Ha azt mondom, hogy olasz férfi, szerintem mindenkinek megjelenik egy latin szerető képe, kreol bőr, barna haj, barna szem. Mikor még csak gondolatban foglalkoztam a történetemmel, már akkor tudtam, hogy az egyik helyszín biztosan egy olasz város lesz. A magyar helyszín kiválasztása sem okozott különösebb problémát. Gyerekorom óta a Balanon imádók táborát erősítem. És miért pont Firenzére esett a választásom? Ennek nagyon egyszerű magyarázata van. Az egyik barátnőm volt olyan szerencsés, hogy néhány napot a városban tölthetett. Mikor haza tért, irigykedve hallgattam élménybeszámolóját, amit ezzel a mondattal kezdett, „Encike, Firenze gyönyörű. Meg volt minden, ami egy tökéletes nyaraláshoz szükséges, gyönyörű környezet, finom ételek, jó borok és dögös pasik. Olyan érzésem volt végig, mintha a kakaóscsiga közepét kellene csak elfogyasztanom.”

Anett és Nicolas története az első könyvvel nem ér véget. Túljutottak néhány nehézségen, de a sztori folytatódik. Az első könyvben sem bántál velük kesztyűs kézzel, ezért joggal feltételezem, hogy vár még rájuk néhány rázós szituáció. Vagy tévednék?

- Egyáltalán nem tévedsz. Én az írás mellett, természetesen nagyon sokat olvasok is. És ha magamból indulok ki, akkor azt kell mondjam, szeretem, ha egy könyv izgalmas, pörgős, ha az első oldaltól magával ragad a történet, ha úgy falom a betűket, hogy közben megszűnik körülöttem a külvilág. Ha teljesen áttudom adni magam az olvasásnak, benne élek a történetben, izgulok, szurkolok a szereplőkért, vagy együtt sírok, nevetek velük. Hogy ilyen érzéseket tudjunk kiváltani az olvasóból, szükséges a rázós szituáció, bonyodalom, konfliktus, negatív és pozitív szereplők is. Azt hiszem annyit elárulhatok a második részről, hogy lesz miért izgulnia a kedves  olvasónak.

Mesélj egy kicsit magadról. Mondjuk fedd fel az olvasóknak, hogyan és miért határozza el egy egészségügyben dolgozó nő, hogy ő bizony író lesz? Évekig forgattad például a fejedben az ötletet, mielőtt a tettek mezejére léptél volna vagy azonnal elkezdtél dolgozni a könyvön? Milyen hosszú idő telt el, amíg az első gondolatból kézzelfogható könyv született?

Az élet tele van hullámvölgyekkel, így volt ez nálam is. Ilyenkor mindig a könyvekhez menekültem. Kezdetben minden evő voltam, de a nehezebb időszakban egyre inkább a boldog véget kínáló, romantikus történetekben találtam vigasztalást. Minél több ilyet olvastam, annál inkább azt éreztem, hogy talán én is megpróbálkozhatnék írni egy hasonló történetet. Csak úgy a magam szórakoztatására. A gondolatot egy idő után tettek követték és elkezdődött a sok éves anyaggyűjtés. Ha eszembe jutott valami, azonnal lejegyzettelmet. Megalkottam a szereplőket, kaptak nevet és karakteret. Ha egy jó szituáció felötlött bennem gyorsan monológokat párbeszédeket írtam hozzá. Előfordult, hogy hajnali egy óráig is írtam. Rengeteg anyag gyűlt össze. Talán soha nem lett volna a sok jegyzetből kézirat aztán könyv, ha nincs a pandémia. A korlátozásoknak miatt lett egy csomó szabadidőm és egyre jobban érett bennem a gondolat, hogy belevágok és megpróbálom megírni történetemet. Még ma is tisztán emlékszem arra a vasárnap délutánra, mikor ebéd után, kettesben kávéztam a párommal és beszélgettünk. Minden bevezetés nélkül egyszer csak felé fordulva mondtam neki. Figyelj úgy döntöttem, hogy megírom a történetemet. Ő elmosolyodott és csak annyit mondott, tedd azt, ha segítség kell, szólj. Gyakran szaván fogtam, ő pszichiátriai szakápoló, több mint húsz évet dolgozott, pszichológusokkal és pszichiáterekkel. Ugye nem titok, hogy női főszereplőm gyerekpszichológus, van jó néhány dühkitörése, és bizarr megnyilvánulása. Ilyenkor mindig megkérdeztem tőle, hogy szoktak-e így viselkedni, mivel fontos, hogy hiteles legyen, amit leírok. Ő azt mondta erre, hogy munkahelyen soha, de magánemberként sokkal cifrább megnyilvánulást is hallott már tőlük. Szóval a jegyzeteim és az ő segítségével, több éves gyűjtőmunka után leültem és nemegészen fél év alatt elkészültem első kéziratommal.

Jöjjön egy egyszerű kérdés, amire viszont biztos, hogy nem egyszerű a válasz: most, hogy az első könyv napvilágot látott, mit jelent neked az írás?

Munkámból kifolyólag gyakran találkozom tragédiákkal, nehéz emberisorsokkal, az írás segít ezeket a negatív élményeket feldolgozni. Kizökkent a hétköznapok monotóniájából, kikapcsol, feltölt, egyfajta stresszoldóként működik. Segítségével sikerül megélnem olyan dolgokat, ami hiányzott vagy hiányzik az életemből. Általa eljutok olyan helyekre, ahol még nem jártam és lehet nem is fogok. Olyan világot teremtek, ahol jól érzem magam. Felidéződig a múlt, kifejeződik a jelen és talán az álmoknak, álmodozásoknak is jut egy kis hely. Főhősnőm Nádasi Anett például több olyan dolgot megkapott tőlem, amire én is vágytam, vagy szeretem volna megkapni, megélni. Amikor ezeket a részeket, oldalakat írtam nem szégyellem bevallani könnyeztem, aztán elcsukló hangon olvastam vissza. Újra életem múltam egyes történéseit. Az írás számomra a kreatív önkifejezés, önmegvalósítás eszköze is.

Az első könyvvel a hátad mögött, mit látsz most a legnehezebbnek az írói munkában?

Én nem teljes állásban foglalkozom az írással, az egészségügyben dolgozom tizenkétórás munkarendben. Időnként nehéz összeegyeztetni az írást a magánélettel és a civilmunkámmal, de mindig számíthattam a családomra, páromra, akik nagyon sok terhet levetek a vállamról. Nem mögöttem állnak, hanem atombiztosan mellettem. Viszont, ami igencsak feladta a leckét az maga a könyvírás volt. Sohasem folytattam ilyen irányú tanulmányokat Halvány fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjek neki. Diákként több fogalmazást, olvasónaplót és esszét is írtam, de a könyvírás azért valljuk be teljesen más kategória. Minden író azt szeretné, ha széles körben tetszést aratna a regénye és minél több olvasóhoz eljutna. Ehhez viszont azt kell, hogy jól meglegyen írva a történet. Ezt tartottam én is szem előtt, ezért újra adatgyűjtésbe kezdtem és rengeteget jegyzetelmet. Elolvastam mindent, ami a könyvírással kapcsolatos. Aztán amikor úgy éreztem, hogy felkészültem, belevágtam.

Íróként milyen jövőt vizionálsz magadnak, mondjuk 10 év múlva?

Szeretnék minél több könyvet írni, örömet szerezni vele sok-sok embernek. Folyamatosan jelen lenni a könyv világában. Író-olvasó találkozókra járni, ezáltal még több embert megismeri és persze magamat és regényeimet megismertetni velük. Szeretném, ha idővel megismernének az utcán. Nagyon boldoggá tenne, ha például egy kávézóban, vonaton, vagy bárhol, azt látnám, hogy valaki az én könyvemet olvassa. Szeretnék minél több véleményt kapni az olvasóimtól, mivel minden visszajelzésre szükségem van, legyen az akár pozitív vagy negatív. Vizionálok egy olyan telefonhívást, amiben arról tájékoztatnak, hogy szeretnék az egyik történetemet megfilmesíteni.

Sok szerző számára nyűg minden, az írói léthez és a kiadáshoz kapcsolódó munka. Ők legszívesebben csak az írással foglalkoznának. Te hogy érzel ezzel kapcsolatban? Szívesebben töltenéd az időt a történet szövésével vagy számodra nem jelent problémát folyamatosan jelen lenni a közösségi-média felületeken?

Rendkívül fontos a jó marketing nagyon meghatározó szerepe van, hiszen nélküle a mai világban nem lehet eladni semmit. Egy könyv sorsát legalább annyira meghatározza a reklám, mint a könyv minősége. Ezért utána néztem annak, hogy mások hogyan csinálják, tanácsot is kaptam szakértőktől. Amit már most megtanultam az az, hogy minél több platformon vagyok jelen, annál hamarabb bekerülök a köztudatba. Én személy szerint szívesebben foglalkoznék csak az írással, de ahogyan a mondás tartja, valamit valamiért. Több mint két éve indítottam el saját írói oldalamat, ahol már közvetlenül tudok kommunikálni az olvasóimmal és népszerűsíthetem regényemet. Igyekszem folyamatosan jelen lenni megosztásaimmal, ez heti egy-két bejegyzést jelent. Instagram és tiktok felületén is megtalálható vagyok. Itt általában kisvideóim jelenek meg, amit keresztlányom segítségével készítek. Én megtervezzem, ő elkészíti. Jóváhagyásra visszaküldi nekem emailben, aztán már dobja is fel az oldalakra.

Amennyire tudom, te már a kezdetektől nagyon tudatosan viszonyultál az írói léthez. Úgy hallottam például, hogy több kiadót is megkerestél a bemutatkozóddal és a válaszok alapján döntöttél, hogy kivel szeretnél együtt dolgozni. A keresés folyamata során mi volt számodra a legfontosabb kritérium? Mit kerestél a jövendőbeli kiadódban?

A könyvkiadás nem olyan egyszerű, mint az első hallásra tűnik, főleg egy első könyves írónál. Az én esetemben két fontos szempont volt, ami alapján kiadót kerestem, kezdő íróként szóba állnak-e velem és milyen műfajban íródott könyveket ad ki. Valahol azt olvastam, hogy a kiadók nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy imázsuk része legyen az új tehetségek felfedezése, támogatása. Sajnos én nem ezt tapasztaltam Hat kiadónak küldtem el a bemutatkozó e-mailemet a regényem rövid szinopszisával. Öt kiadótól olyan választ kaptam vissza, amiből azonnal leszűrtem, hogy nem vesznek komolyan. Nem ismerték a történetemet, terjedelmét nem beszéltünk meg semmit, kérdésimet sem tehetem fel nekik nem voltak rá kíváncsiak. Minden előzetes megbeszélés, egyeztetés nélkül közélték velem a könyvkiadás összegét. Egyáltalán nem foglalkoztak velem érdemben. Ez egy kicsit kedvemet szegte, de nem adtam fel, elküldtem a listámon szereplő következő kiadónak is bemutatkozó emailimet. Aztán szerencsére ők már teljesen más álláspontot képviseltek. Ugyanis a Mogul Kiadó vezetője elsőkörben bekért tőlem egybefüggő tizenöt oldalt. Én az esélytelenek nyugalmával elküldtem azt a részt, ahol a szerelmespárom először egymásra talál. Tetszett nekik. Innentől felgyorsultak az események. Rövid időn belül szerződés volt a kezemben és már a szerkesztőjükkel folytattam tárgyalásokat.

Beszéljünk egy kicsit az elsőkönyves szerzők mumusáról: a szerkesztésről. Nyilván még friss az emlék, ezért fel tudod eleveníteni, mit éreztél a folyamat közben. Meséld el a tapasztalataidat. Valóban olyan félelmetes, ahogy az az elsőkönyvesek fejében él?

Elkészült a kézirat, megvan a kiadó, szerződés a zsebben, akkor kezdődik egy több lépcsőből álló folyamat, aminek az első állomása a szerkesztés. Ez egy hosszú, izgalmas feladat a szerkesztőnek és az írónak is, főleg ha először dolgoznak együtt. Első kötetes író szárnypróbálgatásait, nagymértékben segítheti, ha egy tapasztalt szerkesztőt kap. Aki tudja, hogy nem akkor végez jó munkát, ha átíratja az egész története, hanem ha észreveszi a hibákat, javaslatot ad a korigálásra és együtt megoldják azt. Nekem szerencsém volt, nagyon jól tudtunk közösen dolgozni. Ide-oda röpködtek az emailek, több alkalommal telefonon is beszéltünk. Fejezettenként haladtunk. Amíg nem mondtuk ki mindketten, hogy oké nem léptünk tovább. Voltak részek, amit túl zsúfoltnak tartott, ott tömörítettünk, volt ahol bővítést kért. Előfordult egykis időrendi zavar, azt is helyre tettük, itt például esetenként fejezetek cseréltek helyet. Időnként becsúszott egy-egy baki, ami megakaszthatta volna az olvasót, de ő kiszúrta, én meg kijavítottam. Persze voltak dolgok, amihez ragaszkodtam, de ez sem okozott gondot. Rugalmasok voltunk mindketten. Egyáltalán nem nevezném félelmetesnek nagyon jó volt együtt dolgozni, élveztem minden percét.

Most, hogy te már debütáltál elsőkönyvesként, nyilván sokat megtudtál a könyvkiadásról, a könyvpiacról, a magyarországi írók helyzetéről. Az elmúlt időszak alapján milyen tanácsot adnál azoknak, akik most gondolkodnak rajta, hogy a fiókban rejlő kéziratukkal ki kellene lépni a könyvesboltok polcaira?

Aki mer, az nyer. Ha szabadidődet értelmes dologra fordítottad, amivel egyfajta értéket teremtettél, akkor tisztelt meg magad azzal, hogy nem állsz meg az úton. Légy bátor és fogj bele. Hosszú menetelés ez vitathatatlan és rengeteg akadállyal, buktatóval találhatod szemben magad mire kezedbe veheted „elsőszülöttedet”, de az az érzés elmondhatatlan. Ott van a könyvespolcodon egy könyv, amit te írtál, gondolj bele, hány embert ismersz, aki ezt elmondhatja magáról.

Köszönöm az interjút és további sok sikert kívánok neked!

Anett és Nicolas története tehát hamarosan folytatódik, én alig várom, hogy megtudjam, mit szán nekik az élet – meg persze az író – a továbbiakban. Aki a második rész megérkezéséig szívesen olvasná az első részt, az keresse a könyvet a könyvesboltokban.

Lebilincselő, tanulságos, ugyanakkor félelmetes. Ezzel a három, erős jelzővel tudnám leginkább illetni legutóbbi olvasmányomat, ami engem is elég nagy megdöbbenéssel tölt el. Egyrészt azért, mert valóban ez a három a legmegfelelőbb szó, másrészt pedig azért, hogy mennyit kerestem a legjobb kifejezéseket, amikkel elmondhatnám, mit éltem át az olvasás során.

Szerintem ez némi magyarázatra szorul, úgyhogy vegyük sorba. Kezdjük a lebilincselő jelzővel.

Nem tudom, mondtam-e – írtam-e – már, de olvasmányaim 80%-át a pszichológiával, önfejlesztéssel kapcsolatos könyvek teszik ki, már jónéhány éve. Vagyis van összehasonlítási alapom, meg tudom különböztetni, az önfejlesztés szempontjából hasznos könyvet, attól, amelyik nem az. Sok, egyébként hasznos könyv ebben a kategóriában végtelenül egyszerű okból vérzik el, és nem teljesíti be a feladatát. Ez az ok pedig nem más, mint a stílus. Hogy olyan tömény, kutatási eredményekkel meg statisztikai elemzésekkel alátámasztott tudományos blablát tolnak, ami nem, hogy nem segít az iránymutatást kereső olvasón, inkább további mélységekbe taszítja őt. Ha pedig nem utáltatja meg vele egyszer és mindenkorra a hasonló témájú könyveket, az valahol még pozitívumnak számítana. Ezért ezeknél a könyveknél nem csak az számít, hogy mit adnak át, de legalább ennyire fontos, hogy hogyan adják azt át!

Annie Duke könyve azért kapta meg tőlem a lebilincselő plecsnit, mert mindkét kritérium stimmel nála. Az is, amit át akar adni, meg az is, ahogyan ezt teszi.

A könyv egyébként roppant érdekes témával foglalkozik: a feladással. Vagyis mindenféle feladással, legyen az egy nem nekünk való hobbi befejezése, egy nem megfelelő párkapcsolat vagy munka lezárása, esetleg egy veszélyekkel teli kísérlettől való elállás.

Bevallom, nem gondoltam, hogy erről a – általam botor módon egyszerűnek és hétköznapinak gondolt – dologról szóló gondolatokkal egy egész könyvet meg lehet tölteni (359 oldal), de ebből a könyvből azt is megtanultam, mekkora tévedés részemről a feladást egyszerűnek titulálni. Legalább annyiban igazam volt, hogy hétköznapi, mert az biztos, hogy a nagyvilágban nap, mint nap felad valamit az ember. A könyv végére pedig arra is rájön, hogy ezzel semmit nem veszít, sőt! Inkább nyer. Mert önmagában az a tény, hogy meg tudta tenni, valamit el tudott engedni, valamiről le tudott mondani, ami egyébként fontos a számára, olyan lelkierőt igényel, ami gyakorlatilag természetfelettinek minősül.

Oké, lehet, hogy ez így kicsit keszekusza, de mondok néhány dolgot, hogy megvilágítsam, miről is szól a könyv. Tehát: mit tanít minden szülő a gyerekeinek? Különös módon épp azt, amit az ember annyiszor hall élete során, hogy megkérdőjelezhetetlen társadalmi igazságként rögzül a fejében. „Ha elég kitartó vagy, bármit elérhetsz.” „A siker titka, hogy soha ne add fel!” „Tűzön-vízen át menj a célig!” Ismerősek, ugye? Szó se róla, a kitartás nagy erény. Aki kitartó és el is ért valamit, arra hősként tekintünk, és sikerének, eredményeinek titkaként egyetlen dolgot emelünk ki: a kitartást. Hogy bármi állt is az útjába, nem adta fel. Ezért aztán aki kitart, arra felnézünk, ő lesz a követendő példa, az ikon, aki viszont nem képes ugyanarra, amire ő – és ezért egyes egyedül a feladást teszik felelőssé –, mert visszafordult, az inkább elrettentő példává válik, és olyan emberré, akiről negatív hangvétellel beszélnek.

Hát ilyen példabeszédek által kell kérem szépen olyan embertömegeket nevelni, akik számára olyan negatív hangsúlya van bármit is feladni, bármiből kilépni, hogy inkább megnyomorítják magukat a végtelen számú próbálkozással, vég nélküli kitartással – meg a közben elszenvedett kudarcélménnyel –, semhogy az egészséges utat válasszák: lezárják azt, ami láthatóan nem megy, és belevágjanak valami újba, amivel kapcsolatban van esély, hogy célba érjenek.

„Az, hogy kipróbáljunk valamit, majd képesek legyünk adott esetben azt abbahagyni, létfontosságú képességünk az élet minden területén… A kilépés lehetősége megengedi, hogy bármilyen helyzetben odébbállj, ha rájössz, hogy nem működik, amit csinálsz.”

Ez az idézet egyszerűen kellett ide, hogy megmutassam, milyen szöveggel operál a kötet, hogy aztán az olvasó azon kapja magát, hogy olyan lelkesen jegyzetel, színez, jelölőket ragasztgat, mint diákévei alatt egyszer sem, és hogy olyan ismereteket szív magába, amikből vizsgát nem írnak ugyan elő, viszont az élet előbb-utóbb majd úgyis olyan szituáció elé állít, ami vizsgaként fogható fel, hogy kiderüljön: felismerte-e a jeleket, meg tudja-e védeni magát egy időben történő kilépéssel.

De legfőképpen, hogy átértékelje az eddig gondoltakat, és megértse végre: a kilépés egyszerre lehetőség és esély. Az önvédelem lehetősége, és az újrakezdés esélye. Én úgy vélem, mindkettő olyan dolog, amelyet vétek kihagyni, egyben ostobaság lebecsülni.

Ezek után jöjjön, hogy miért kapta a könyv a tanulságos minősítést. A példák miatt. Mert olyan példákat és történeteket használ, amiket egyszerűen nem lehet nem érteni, és olvasás közben az olvasó ösztönösen csapkodja a homlokát, annyiszor esik le neki a tantusz. Vagy éppen azért csapkodja, mert annyiszor kapja magát azon, hogy önmagára ismer. Valami múltbeli eseményre, történésre, döntésre, szituációra gondolva, amivel kapcsolatban ma is ott van benne a tüske, és ha akkor tudja azt, amit ez a könyv átadott neki, akkor lett volna esélye másként reagálni, hogy aztán máshogy keveredjen ki a szituból, mint ahogy anno sikerült.

Elmondok a számtalan közül csupán egyet, és már ebből is érteni fogja mindenki, mire gondolok. Egy olyan példát, ahol az időben történő, ésszerű feladás szó szerint életről és halálról dönt. Ez a példa pedig nem más, mint a Mount Everest megmászóinak története. Azoké a hegymászóké, akik egy álom, egy emberfeletti csúcs megdöntéséért tényleg az életüket kockáztatják. Mert a hegy ilyen árat követel azoktól, akik nem hajlandóak feladni, akiket még akkor is visz tovább a kitartásba vetett végtelen hit, amikor rég túlvannak azon a ponton, hogy esélyük legyen épségben visszatérni egy biztonságos pontra.

Mert a Mount Everest megmászására vállalkozók bizony mind hallanak egy bizonyos pontról. Mindannyian úgy indulnak útnak, hogy a fejükben ott van egy időpont amikor vissza KELL fordulniuk. Akár elérték a csúcsot, akár nem. Ez az időpont azt szolgálja, hogy túléljék a hegyet, akkor is, ha nem teljesítették a céljukat. Persze a hegyen történnek balesetek is. Viszont az eltűnések, halálesetek döntő többsége abból származik, hogy a hegymászók annak ellenére sem fordulnak vissza, hogy tudják, átlépték az ő testi épségükért megadott visszafordulási időpontot. Mert egyszerűen képtelenek rá. Hajtja őket előre a „csak még egy lépést” érzése és az, hogy nem adhatják fel, ilyen közel a csúcshoz. És aztán ez lesz a vesztük.

Persze az életben nem minden feladás jár olyan drasztikus következményekkel, mint amint a hegymászók fizetnek a Mount Everesten. Ez a példa a létező legsarkosabb, amit csak fel lehet hozni, viszont egyben a legtökéletesebb is. Megmutatja, mit szolgál a feladás. És hogy feladni, sokszor nem jelent mást, mint esélyt kapni, hogy másfelé haladjunk.

És akkor jöjjön az utolsó a hármas-jelzők közül. Miért érzem félelmetesnek ezt a könyvet: mert igaza van. Ráadásul nem is egyszerűen csak igaza van, de van is annyira pimasz, hogy az olvasó fejére is olvassa, mennyire így van, miközben az – tisztelet a kivételnek – egész életében nem jött rá azokra – az egyébként logikus, egyértelmű, magától értetődő – dolgokra, amiket a szerző most a világ legtermészetesebb dolgaként megoszt vele.

A szóban forgó szerzőt egyébként Annie Duke-nak hívják (fenti kép), és ha azt mondom, hogy a viselkedés és döntéstudomány jeles képviselője, ráadásul egykori profi pókerjátékos, az szerintem eléggé alátámasztja, hogy tudhat egy s mást a feladásról és a kitartásról. (Így egyébként már az is érthető, hogy a könyvben miért van elég sok póker és pénzvesztés-nyereségi példa.)

Aki tehát át akarná élni a picit fentebb említett homlokcsapkodós élményt, az keresse fel a Corvina Kiadó honlapját, mert szívből ajánlom a könyvet. Lássuk, ő mit tanul belőle…

Megvan az a szokásom, hogy a könyveket először kívülről veszem szemügyre. Bele se lapozok, nem hajtom szét, csak forgatom, nézem a borítót, és annak részleteiből próbálok valamilyen képet kialakítani magamban arról, mi is fog várni „odabent”. Az Akiktől más lett a világ – Magyar találmányok, felfedezések és újítások borítója egyszerre keltette bennem tudományos lexikon képzetét, és egy letisztult fedlappal rendelkező tankönyvét. Egy mutatós fizika vagy kémia könyvet képzelnék el így.

Eme két tantárgyhoz való régi viszonyomat tekintve, sajnos azt kell mondanom, hogy ez az „első látásra” pillanat nem keltett bizalmat bennem. Szerencsére, középiskolás korom óta volt szerencsém némi fejlődésen átesni, így rég levedlettem magamról a „külső alapján ítélkező” hozzáállást. Ki is nyitottam a könyvet… Hogy aztán az utolsó oldal befejeztével azon gondolkodjak: mi a francért nem ilyen könyvekből kellett nekem anno tanulni?

Amikor leültem, hogy gondolataimat papírra vessem az Akiktől más lett a világ-ról, egyszerűen nem tudtam elkerülni, hogy továbbra is a régi iskolás éveimen járjon az agyam. Felelevenítettem minden nyűgét-bánatát annak a négy évnek, mert bizony – vallomás! – én megküszködtem a gimnáziummal. Az azóta eltelt években már világossá vált, mi okozta problémáim fő forrását: egyszerűen az, hogy nem illettem a rendszerbe. Az én agyamnak másfajta ingerekre volt/van szüksége az optimális működéshez, mint amit az átlagos órák, a sablon, dög unalmas, full szöveg, kép nélküli, minden kreativitást és szépérzéket mellőző tankönyvek és munkafüzetek nyújtani tudtak. Untatott minden, amiből tanulnom kellett volna. Az én agyamnak arra lett volna szüksége, hogy sok-sok apró, mutatós, érdekes részlettel keltsék fel és tartsák forrásponton a kíváncsiságomat.

És itt jön a képbe az Akiktől más lett a világ, amivel kapcsolatban az első társításom az volt, hogy mennyivel másabb lett volna a tanuláshoz fűződő viszonyom, ha ilyen kiadványokból áll a tankönyvlista. Következő gondolatommal pedig máris azt találgattam, hány diák látná másként az oktatást, hányan állnának másképp a tanuláshoz, ha így lennének összerakva a tankönyvek!

El is mondom, miért jutottam erre a következtetésre.

Először is a könyv nagyon okosan bánik az oldalakkal. 264 oldalon 50 magyar tudós, feltaláló életét és munkásságát tárja az olvasó elé, ugyanakkor mindezt átlátható módon teszi. Egy emberre átlagosan 4-8 oldal jut, ami bőven azon a határon belül mozog, ami egy léptékben tökéletesen emészthető, megjegyezhető. Nem mondom egyébként, hogy egyszerű lehetett ilyen szigorúan megtartani az oldalszámokat, mert lássuk be, Semmelweis Ignác, Szent-Györgyi Albert (a lenti képen, a Nobel-díj átvételekor), Eötvös Loránd vagy épp Teller Ede életével egyenként ki lehetne tölteni azt a párszáz oldalt, a szerző mégis szisztematikusan tartotta magát a keretrendszerhez. És milyen jól tette, mert ezzel biztosította, hogy nem egyszerűen felkelti és fenntartja az olvasó figyelmét, de bennem például azt is sikerült kialakítania, hogy többet akarjak tudni adott emberekről és magam menjek utána bizonyos életműveknek.

Tetszenek ezt látni, kedves unalmas tankönyvek? Ezt így kellene csinálni!

Persze aki a végtelen lexikális tudásanyag híve, az most becsmérlően legyinthet, mondván: 4-8 oldal semmire nem elég, ha ilyen nagyságok életéről van szó! Az én válaszom viszont erre így szól: nem a mennyiség számít, kérem szépen, hanem a minőség!

A szerző ugyanis elképesztően jól állította össze ezeket az oldalakat. Minden tudósról a szokásos tényeket (mikor és hol született, hol végezte az iskoláit stb.) egy jól elkülöníthető szürke szedetbe helyezte, az egyéb ismereteket pedig magáról a találmányról, annak létrejöttéről és útjáról a leírásban helyezte el. Viszont ezek leírása is teljesen közérthető módon történik, szóval tudomány ide vagy oda, a szöveg olvastatja magát és nem olyan hiper-tudományos, hogy azt megérteni csak a legmagasabban kvalifikáltaknak lenne jogosítványuk.

Mindez nagyon színesen van tálalva, ráadásul a szerző nem csak szavakkal töltötte meg az oldalakat, de mindenféle érdekes képi anyaggal is, és egyáltalán nem csak adott emberek portréjáról van szó. Láthatunk szabadalmi bejelentéseket és okiratokat, képeslapokat, kísérleteket megörökítő fotográfiákat, helyszíneket bemutató korabeli rajzokat, de az is előfordul, hogy hazánkból távozni kényszerült tudósunk emigrációs kártyája néz ránk a lapokról. El se tudom képzelni, ennyi anyag összegyűjtése mennyi időt és energiát igényelt, de a szerző által véghezvitt kutatómunkáról kicsit lejjebb még ejtek egy-két szót.

Tisztázzuk: legjobb tudomásom szerint ez a kiadvány nem tankönyvi szándékkal született. Viszont, ha lehetne, mégis azért kampányolnék, hogy az legyen, vagy legalábbis segédtankönyv, kerüljön a diákok kezébe, megmutatva, hogy így is lehet, nem minden ismeretterjesztő könyv szürke, monoton mumus. Mert ha van valami, amivel fel lehet kelteni az érdeklődésüket az egyébként „száraz” anyag iránt, akkor az ez a könyv.

Úgy vélem, a szerző előtt többszörös főhajtás indokolt. Először is számomra az nagyon szimpatikus, hogy bár olyan emberekről esik szó, akiknek a nevét a legnagyobb tisztelettel illik kimondani, ugyanakkor a szerző megteszi azt, amit más könyvek nem igazán szoktak: emberként beszél róluk. Sokszor lehet ugyanis azt tapasztalni, hogy a régi nagy nevekről úgy írnak a könyvek, mintha szentek lettek volna. Semmi esendő vonás, semmi negatív cselekedet, csak a megkérdőjelezhetetlen nagyság. Pedig ők sem kizárólag tudósként léteztek. Ugyanúgy emberek voltak, hibáztak, hibáiknak pedig ára volt. Jó volt olyan könyvet olvasni, ahol ezt ismertetik.

Illetve van itt még egy dolog, ami számomra mindennél többet nyom a latban, hogy azt mondjam, ez a könyv hiteles. Mégpedig az, hogy bár büszkén méltatja tudósaink értékeit és eredményeit, de ugyanakkor teljes mértékben a helyén kezeli a dolgokat és nem próbálja mindenáron azt elhitetni az olvasóval, hogy a magyar tudósok mindig és minden időben mindenki felett álltak/állnak. Értem ezt úgy, hogy adott találmányoknál kimondja: nem biztos, hogy a magyar szakember volt az első. Mert bizonyos találmányt egymáshoz nagyon közel eső időben több nemzet nagy embere is a magáénak jelentett be, így időnként viták alakultak ki az elsőség kérdésében.

Persze tudom én, hogy minden nemzet szereti azt mondani, hogy az ő emberei a legjobbak, legokosabbak és minden érdem az ő nevükhöz fűződik, az a másik meg téved, de számomra ez az igazi nagyság! Elismerni a tényeket, nem pedig nemzeti önérzettől hajtva csapkodni az asztalt, hogy márpedig mondjon az egész világ, amit akar, mi akkor is tudjuk, hogy mi voltunk az elsők és punktum. Ez a könyv meg sem próbál ilyet, és számomra ez a jellemző tette fel a koronát az egész tudásanyagra, amit a könyv át igyekszik adni. Mert elismerni, hogy valamiben nem vagyunk az elsők, önmagában nagy erény.

Egy ilyen elképesztő anyagot felvonultató könyvvel kapcsolatban mi sem természetesebb, mint az, hogy ejtek néhány szót a szerzőről is. Ő Csiffáry Gabriella, akiről azt lehet tudni, hogy a lehető legtökéletesebb munkahelyet mondhatja magáénak ahhoz, hogy a lehető legtökéletesebb munkát végezze íróként. Ő ugyanis Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa, aki évtizedek óta elhivatottan kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek emlékeit, kutatói munkája érdekében messze átlépve a levéltár épületének falain. Magyar és külföldi közgyűjteményekből (levéltár, kézirattár, múzeum), szabadalmi hivatalokból, de magángyűjteményekből, családi archívumokból, is gyűjt a témájának megfelelő anyagot. Elmondhatjuk tehát, hogy elhivatottsága a téma iránt példaértékű!

A szerzőnek eddig tizenhat (!) könyve jelent meg, azonban ezen könyv előszava is árulkodó: „Tovább tágítva kutatásaink körét, az elkövetkezendő kötetekben más magyar találmányokkal és azok eredettörténetével is megismertetjük majd az olvasót.”. A könyv végére érve azt kell mondjam, további sok sikert, kitartást és érdekes kutatnivalót kívánok, kedves Gabriella! Én előre is köszönöm azokat a bizonyos eljövendő köteteket, kíváncsian várom, hogy olvashassam őket!

A szerzőnek jelentős számú könyvéből a Corvina kiadónál az alábbi művek lelhetők fel:

Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve, Magyarázom a bizonyítványom – Híres magyarok az iskolában, A táborok kertje – Híres magyarok szenvedélyeik, Magyar politikusok az iskolapadban.

Aki kíváncsi a könyvekre, az a Corvina Kiadó honlapján ismerkedhet meg velük közelebbről.

Léteznek szavak, amelyeket, ha az ember meghall, rögtön asszociációval reagál. „Náci” és „gengszter”. Emelje fel a kezét, aki nem kapcsol azonnal és visszavonhatatlanul negatív gondolatokat mindkettőhöz! Rövid közvéleménykutatásom után látatlanul is úgy vélem, hogy egyetlen kéz sem lendült a magasba, ami azt jelenti, hogy a két kifejezés – még ha nem is egyenlő súllyal, de – egyértelműen negatív társítással jár együtt.

Nem ok nélkül. Az egyik felsőbbrendűségétől hajtott elvakult fajgyűlölő, a másik életformaszerűen törvényt szegő címeres bűnöző.

Rosszfiúk a javából.

Vannak viszont szituációk, amikor a két „rossz” név egymás mellett nem azt jelenti, hogy a rosszak egyesítik erőiket. Inkább azt, hogy valaki – ez esetben az amerikai nácik csoportja – emberére akadt egy olyan ellenfélben, aki mutat némi ellentétet a másik megszokott áldozataival – vagyis a zsidókkal, afroamerikaiakkal és más etnikai hovatartozású népcsoport tagjaival – szemben. Például nem zavarja őket, ha megszegnek pár törvényt. Hivatásszerűen játsszák ki a hatóságokat; attól sem jönnek zavarba, ha pár napot a hűvösön töltenek; nemhogy nem félnek a drasztikus eszközöktől, de imádnak mindent, ami drasztikus; és végül, de nem utolsósorban nem érzik magukénak azt az elméletet, miszerint fordítsd oda a másik orcádat is. Ők mást fordítanak oda. Mondjuk az öklüket, és minden egyebet, amivel csontokat törhetnek.

Ez történetünk alapszituációja, ami nem kevés meglepetést okozott nekem olvasás közben.

Legelőször is azt, hogy ez, Tisztelt Hölgyek és Urak, nem, ismétlem, NEM fiktív történet! Így tehát a fülszöveg nem viccel, amikor úgy fogalmaz, hogy „…az elsőtől az utolsó betűig igaz.”

Pedig amikor először a kezembe vettem a könyvet, meg voltam győződve róla, hogy egy kitalált történetet fogok olvasni, egy alternatív „így kellett volna csinálni” sztorit a II. világháborús idők Amerikájából.

Aztán rövidúton rájöttem, hogy hoppá! Ez nem kitaláció! Ez történelem! Méghozzá az a fajta, ami úgy el van rejtve – feledve? –, hogy annak ellenére nem hallottam róla, hogy én egyébként nagyon sok könyvet olvastam/olvasok az emberiség eme sötét korszakáról. Ám a könyvek – legyen az visszaemlékezés, interjúkötet, korleírás vagy bármi más – szinte kivétel nélkül az európai eseményekre fókuszálnak. Persze szó esik Amerikáról is, hiszen ott is eljött a háborúba való belépés ideje, de velük kapcsolatban is inkább Japánnal és az európai frontokon vállalt szerepükről szokott szó esni.

Nem is tudtam, mit hagytam ki, milyen fontos, és elképesztően érdekes dologról maradtam le azzal, hogy nem hallottam arról a „háborúról”, amelyet az államokon belül folytattak civilek, szervezetek, hatóságok, és mint a könyvből kiderül; a szervezetbűnözés neves tagjai azokkal, az I. világháború után betelepült németekkel, akik bár testileg elhagyták az anyaországot, viszont a szívük az évek múltával is együtemre dobogott az ott élő, viruló – és pusztító – antiszemita eszmékkel.

Mivel Hitler ezen eszmék szellemében világuralomra tört, mondhatni mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a tengerentúlra szakadt német hazafiak segíteni kívánták őt ezen céljában, és sajátos módon hadba lépve azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy toborzás és átnevelés által építenek fel akkora csoportot amerikai-németekből és áttéríthető szimpatizánsokból, amellyel utána belülről dönthetik meg Amerikát és kapcsolhatják Hitler globális játszóteréhez.

A teljes könyv tartalmát leírni nyilván nem fogom, nem is célom, de bolond is lennék megpróbálni, lévén, hogy aki kicsit is ért a történelmi könyvekhez, nagyjából a harminckettedik oldal végére eljut arra a szintre, hogy tiszteleg a szerző előtt. Mert ez a könyv olyan szintű kutatómunkát igényelhetett, amit csak években lehet mérni. Régi újságcikkek, memoárok, átbogarászása; vádiratok, bírósági jegyzőkönyvek, életrajzok felhajtása; még élő szemtanúk felkutatása, interjúztatása. Herkulesi feladat, ami sokat elárul a szerzőről, másrészt pedig nagyon megérte!   

Én személy szerint innen küldöm köszönetemet a szerzőnek, egyszersmind azt is nagyon köszönöm, hogy felnyitotta a szememet arra, hogy a II. világháború eseményei, az antiszemiták pusztításai talán a legtöbb kárt a kontinensen végezték, de a világ minden táján folyt ellenük a háború. Ki így harcolt, ki meg úgy.

Az pedig, hogy Amerikában az ott élő legismertebb gengszterek bevállalták, hogy felveszik velük a kesztyűt, amikor a hatóságok kezében nem voltak eszközök, hogy jogalkalmazással szorítsák vissza az uszító, megfélemlítő tevékenységet, példaértékű.

De még inkább az, hogy ez az egész történet, a gengszterek nem hivatalos hadbahívása egy bíró, Nathan Perlman felkérésére történt (fenti kép), aki belátta, hogy az amerikai nácik szövetsége – a Bund – nevetve űzheti tevékenységét, hiszen a hatóságok keze saját törvényeik által van megkötve, és két választásuk van. Tétlenül nézni az eseményeket, arra várva, hogy a gyűlölködők mégis elkövessenek valamit, amiért büntethetők, vagy másfajta módszert választani és ellentűzzel befűteni a náciknak.

Nathan Perlman a másodikat választotta, és ezzel a merész lépéssel nevét nem egyszerűen beírta a történelembe, de az amerikai földön „vívott” náci ellentámadás generálisává lépett elő. Mindezt szépen csöndben, hiszen ötletét nem verhette nagydobra. Mindössze a kiválasztott gengszterekkel osztotta meg, akik nem mások voltak, mint a különböző nagyvárosok – New York, Chicago, Los-Angeles – alvilágának híres-hírhedt alakjai. Meyer Lansky (alsó kép), Bugsy Siegel, Mickey Cohen, Barney Ross, Louis „Lepke” Buchalter. Csak néhány a rengeteg név közül, akiket a szerző felvonultat és valami hihetetlenül részletes és színes életrajzi leírást ad.

És Perlman bíró egyetlen kitételt tett a küldetéshez: nem ölhetnek. Bármi más szabad.

Ez ám a küldetés, ugye? 

Apropó, életrajzok! Ennél a pontnál kell írnom egy dologról, ami számomra ici-pici negatívumot jelentett a könyvben. A szerző kutatómunkáját dicséri, hogy nagy hangsúlyt fektetett nemcsak a legnagyobb, de a közepes, sőt majdhogynem pehelysúlyú szereplők hátterének bemutatására is. Nyilván így kívánt nekik méltó emléket állítani, ami nemes cél, olvasói szempontból viszont időnként megakasztotta a leírásokat. Leginkább akkor éreztem ezt, amikor a sok keménylegény sportteljesítményét részletezte. A gengszterek verőlegényekből toboroztak ugyanis csapatot, a tagok közül pedig jelentősszámú ember rendelkezett sportolói, pontosabb bokszolói háttérrel. Elismerem, hogy nem lehetett egyszerű összegyűjteni, ki-hol edzett, milyen mérkőzéseken vett részt, ki ellen nyert-vesztett, de őszintén szólva nekem ezek felsorolása nem adott hozzá a történethez. Persze lehet, hogy ez nem a könyv hibája, hanem az enyém. Nem mutatok túl sok érdeklődést adott sportok iránt, és ezek között is a sor végén kullog a boksz, így nem kizárt, hogy ami számomra nem bírt releváns tartalommal, azt más boksztörténeti utazásként fogja értékelni.

A szöveget olvasva egyébként óhatatlanul eszembe jutott az, hogy egy külföldi könyv magyar sikeréhez milyen mértékben járul hozzá a fordítás. Árokszállási Zoltán – a könyvben jelzett fordító, akinek ezúton is gratulálok! – nem lehetett egyszerű helyzetben ezzel az elképesztően tömény kézirattal, de nyugodt szívvel állítom, hogy a szerkesztővel együtt megugrották a feladatot, és egy igazán érdekfeszítő könyvet alkottak, amely bár csupa adat, évszám, helyszín, és név, mégis olvasmányos, és a maga nemében szórakoztató. (Igen, lehet rám köveket dobálni, de én bizony jókat szórakoztam a nácikat bosszantó – és rendre megruházó – gengszterek gyülekezetén.)

Nem hallottam még Michael Benson nevéről, ezért picit utánanéztem, és kiderült, hogy negyven éves írói pálya áll mögötte, és ha egy-egy téma megkívánja, az úr nem aprózza el. Együttműködik egykori gengszterekkel, volt felderítő tisztekkel vagy épp FBI-ügynökökkel is. Mindhárom előtt megemelem kalapom és bár a szerzőnek a Zsidó gengszterek az első magyarul megjelent könyve, de részemről szívből remélem, hogy nem az utolsó.

Számomra ezzel letette az alapot, és kíváncsian várom, hogy a fentebb említett, igencsak hangzatos együttműködésekből milyen történetek kerekedtek ki, milyen szálak kerültek a napvilágra.

A Zsidó gengsztereket pedig ajánlom mindenkinek, aki imád a történelem olyan bugyrába mélyedni, amely soha nem volt ugyan titok, viszont méltatlanul nem szenteltek neki elég figyelmet.

A könyvet megtaláljátok a Corvina Kiadó oldalán!

A Könyvhét és a Könyvfesztivál nemcsak a kiemelkedő kiadó- és címfelhozatal miatt az olvasók kedvence, de azért is, mert a szerzők sokszor erre a két könyves rendezvényre időzítik legújabb megjelenéseiket. Így tett aktuális interjúalanyom is, Szabó Tamás, akinek első – nyomtatásban – megjelent novelláskötete a Sirom – Palóc mitológia szeptember végén látott napvilágot. Ezen alkalomból tettem fel a szerzőnek néhány kérdést.

Bár ez az első könyved, mégis mondhatjuk, hogy rutinos író vagy. Saját bevallásod szerint gyerekkorodtól írsz, és mindig is íróként tekintettél magadra. Magyar szakos tanárnak tanultál, novellaversenyeken indultál, írásaidat évek óta olvashatják az érdeklődők az oldaladon, és több novelláskötetet is összeállítottál e-könyv formátumban. Ezek után mennyire számított új élménynek az, hogy ezúttal a végeredmény fizikai testet öltött, amelyet a kezedbe tudtál fogni?

Nagyon nagy dolog számomra a fizikai formátum. Egyrészt az én nemzedékem még jobban kötődik a dolgok tárgyi mivoltához. Másrészt nagy könyvgyűjtő vagyok, megesett, hogy az e-könyv olvasón meglévő regényt megvettem boltban is. Harmadrészt a kötet igen esztétikus lett, a borító képi világa kellően sejtelmes és hangulatos, leképzi azt, ami a történetekben vár az olvasóra.

Az oldalad, ahol az írásaidat megosztottad/megosztod a horrornovellak.hu. Őszintén szólva ennél hangzatosabb neve nem is lehetne. Ez egyértelmű jelzés akar lenni? Miszerint a te tolladból csak horror történetet fogó tinta folyik és semmilyen más zsáner ne is álmodjon róla, hogy eszedbe fog jutni?

Ez a zsánerválasztás kissé kényszerű dolog volt. Kamaszkoromban sok horrort olvastam. Aztán a tanulmányaim kapcsán a szépirodalom felé fordultam, és onnan nézve megértettem egyes – korábban nagyra becsült művek – technikai, stilisztikai problémáit. Amikor komolyabban írni kezdtem, úgy véltem, a horror, főképp a rövid forma könnyű műfaj, és izgatott, hogy meg lehet-e csinálni másféle megközelítéssel a szövegeket benne. A kísérletezés tizedik évében jött az ötlet, hogy a korábbi blog mellett csináljak egy szerzői weblapot, aminek a neve adta magát az előzmények miatt. Ettől függetlenül nem minden történet horror, keverednek itt a mágikus realizmus, a dark fantasy és a weird irodalom karakterisztikus jegyei.

Mindig érdekes kérdés, miért és hogyan teszi le egy szerző a voksát bizonyos zsáner mellett. Sok írót faggattam már erről, de nem mindenki tudott pontos választ adni. Lássuk, te hogy állsz ezzel: miért pont a horror? Meg tudod határozni, mi volt az a behatás, ami ebbe az irányba terelte a fantáziádat?

Reveláció volt a Ragyogás, ami tizennégy évesen került a kezembe, és egészen megdöbbentett. A mai napig egy nagyon jól működő regénynek tartom – King más, korabeli munkáiról most már kevésbé jó a véleményem – és ez a kötet volt az inspiráció számomra, megértettem az írás erejét, hogy milyen nagy dolog, amikor egy szöveg ilyen hatást kelt sok-sok emberben a világon (hasonlóra talán még a versek képesek). Emellett igen érzékeny voltam a félelmetes történetekre gyerekkoromtól kezdve, és sokat is féltem, talán a képzelőerőm miatt. Kilencéves koromban egy nagy erdő mellé, a város szélére költöztünk, és ez meghatározó élmény volt – nem jó értelemben. Egyfajta ellenreakció – vagy utóhatás –, hogy aztán felnőttként kiírtam magamból ezeket a félelemeket.

A novelláidat – meg a hozzájuk írt beharangozó szövegeket – olvasgatva az ember sok információt szerez rólad. Én például arra jutottam, hogy ha egy műtétig fajuló szörtüszőgyulladásból inspirálódva, Kafka Mimic-jét felhasználva írsz metamorfózis novellát, joggal élhetek a gyanúval, hogy mindig, mindenről valami természetfeletti jut az eszedbe. Tényleg így éled az életedet? Annyira a horror irányba jár az agyad, hogy egy fűszálról is tudnál rémnovellát írni?

A jó történeteket keresem, egy jó csattanóért eladnám a lelki üdvösségemet is 😊. Itt nem annyira a horror a mozgató, hanem az, hogy az ötletkezdemény, egy látott eseménysor, egy jelenség miképp tudja kiforrni magát, átformálódni egy olyan elbeszélt eseménysorrá, ami egy „aha!” élményt vagy egy mini-katarzist ad az olvasónak.

Ejtsünk néhány szót a könyvről, hiszen az első könyv mindig nagyon izgalmas téma. Tehát a Sirom. A kötetet a településről szóló leírással kezded, ami olyan élethű, hogy az ember szinte ott jár a főúton, látja a templomot, a temetőt, és elképzeli ahogy a Boszorád felől fúj a szél. A következő mozdulattal pedig már rá is keres a településre, majd meglepődik, hogy az bizony nincs rajta a térképeken és a neten sem található semmiféle információ róla. Tegyük ezt tisztába, mert biztos, hogy nem csak én maradtam kétségek között. Akkor Sirom létezik/létezett vagy sem?

Ez egy teremtett világ, annak minden törvényszerűségével, vagyis törekszik arra, hogy elfoglalja a helyét a létezésben. Próbálja realizálni magát, beszűrődni a valóság szövedékeibe, pont azért, hogy az olvasót bizonytalanná tegye. Lehet, hogy egy következő Google Maps keresésen már ott találjuk, Hollókő mellett 😊. Ez a fajta teremtettség nálam Bodor Ádám „Sinistra körzet”-éből jött, ő ott nagyon szépen megcsinálta, hogy valós tájban, földrajzi környezetben létrehozott egy önálló, lélegző, de mágikus területet – ami akár létezhetne is.

Miért pont Sirom és a palóc mitológia? Annyi település, földterület vagy akár épület van hazánkban, amelyhez a helyiek hidegrázós történeteket kötnek, hogy bőven lett volna miből inspirálódnod, sőt! Akár a teljes országon átívelő horrornovella csokrot állíthattál volna össze. Miért maradtál egyhelyben?

Az origó a gyerekkorom. A nyarakat a palócság egyik központjában, Kazáron töltöttem. Ezt a tájat, ezeket az embereket ismerem, erről tudok írni, ez iránt érzek nosztalgiát, most évtizedek, és százhúsz kilométer távolságából. A másik elem nagymamám, és az ő drasztikusan más világlátása, ami már kisgyerekként elbűvölt. Hitt a boszorkányokban, a kulcslyukat éjszakára fokhagymával kente be, és történeteket mesélt a tüzesemberről, az éjszakai lidércnyomásról és egyéb olyan eseményekről, ami miatt egy mágikus/babonás realitásban éreztem akkoriban magam. Nem véletlenül ajánlom neki a könyvet, hisz enélkül az egykori valóságérzékelés nélkül talán én is máshogy látnám a dolgokat.

Eddig a weboldaladon osztottad meg az írásaidat, most viszont a klasszikus módon tárod az olvasók elé a történeteidet. Miért döntöttél úgy, hogy az online térből kilépve áttérsz a papíralapú könyvekre?

Úgy éreztem, itt az ideje előállni egy kötettel. A készülődés évei lezárultak. Rengeteg szöveg, több mint kétszázötven novella készült el e gyakorlási, kísérletezési időszakban. Az utóbbi két-három évben találtam rá Siromra, mint összekötő, tematikus elemre. Elég erősnek ítéltem meg ahhoz, hogy kiadjam könyv alakban is.

Tervezed, hogy ez így is marad, és kerülhet még Szabó Tamás kötet az olvasók polcaira vagy a papír alapú publikálás csak egy ideiglenes kitérő volt?

Ez még elég képlékeny. A könyvnek meg kell találnia az olvasóit. Ha kialakul az az olvasói kör, aki igényli az ilyen típusú print szövegeket, akkor szeretnék továbbmenni. Van egy ciklusom például Salgótarjánról, ami a maga ellentmondásai miatt ugyancsak egy igen izgalmas alap.

Az online megjelenésnél mindenben a magad ura vagy. Az elsőkönyvesek legfőbb félelme az szokott lenni, hogy a kiadó és a könyves szakemberek miatt elvesztik az önállóságukat. Benned is megfordult ez a gondolat? És ha igen, hogy érzel ezzel kapcsolatban a munkálatok végeztével?

Nagyon jó érzéseim és emlékeim vannak a kiadási folyamattal kapcsolatban. Főképp a szerkesztés volt igen inspiráló számomra. Podholiczki Edina, a szerkesztőm sokat segített, pontos és érzékeny, a szöveget és befogadását támogató meglátásai voltak.  

A könyv napvilágot látott, kapható, olvasható, értékelhető. Más módon és intenzitással érkeznek-e az olvasói visszajelzések feléd, mint amihez az online olvasmányok kapcsán szokva voltál?

Vannak kedvező visszajelzések, a Könyvfesztiválon is voltak olvasók, akikkel találkoztam, és ez nagyon jó érzés volt. Korábban, az online publikálás kapcsán erre nem volt lehetőség, így most úgy érzem, egyfajta szintlépés történt.

Gyerekkorodtól írsz, később novellapályázatokon tetted magad próbára, az utóbbi években aktívan publikáltál a saját oldaladon. A korodat nem firtatom, de ennyi információból is kitűnik, hogy évtizedek írása és tanulása előzte meg az első könyvmegjelenésedet. A végeredményt látva, hogy gondolod? Most és így kellett ennek történnie, hogy a végeredmény a lehető legtökéletesebb legyen? Ilyen formán kellett megérned a nyomtatott kötethez?

Jó esetben az alkotás produktuma egy hosszabb-rövidebb érlelődés eredménye. Persze van, aki húszévesen „készen van”. Nekem kellett egy időtáv ahhoz, hogy elkészüljek egy könyv formátumban is vállalható, koherens szövegvilággal. Ahogy öregszem, egyre kényesebb ízlésű olvasóvá válok, már nem egy mindenevő vagyok, és emiatt is törekedtem arra, hogy olyan dolgot tegyek le az asztalra, ami nekem is tetszene, ami megéri a rászánt időt, mert kizökkent, elgondolkoztat vagy érzelmileg hat rám. Remélem, e törekvés eléri célját. 

Nagyon szépen köszönöm az interjút!

Az olvasók figyelmébe pedig jó szívvel ajánlom a Sirom – Palóc mitológia című kötetet, amely az írásmódját tekintve magasirodalmi, a zsánere viszont horror. Mondhatnánk, hogy ez a kettő elég erős ellentét, viszont a könyvet ismerve azt kell mondanom, hogy működik!

A Siromot keressétek a shop.konyvmogul.hu webáruházban. Használjátok a SIROM20 kódot és rendeljétek meg 20% kedvezménnyel a könyvet.

Szinkronszínész. A szót ismerjük, de maga a fogalom megfoghatatlan. Az ember a karakter mögött, akit soha nem látunk, viszont a hangját ezer közül is felismerjük. Ma egy igazán izgalmas interjút hozok, mert interjúalanyom egy fiatal szinkronszínész hölgy, művésznevén Angithia akinek a segítségével bekukkanthatunk a kulisszák mögé. Kezdjük néhány alapkérdéssel, mert az hiszem, a téma annyira kevéssé ismert, hogy az alapoktól kell felépítenünk.

Beszéljünk először arról, hogy jut egy fiatal nő eszébe, hogy szinkronszínész legyen? Talán gyerekkorodtól ámulatba ejtettek a külföldi filmszereplőknek életet adó magyar hangok?

Én képzőművészetet tanultam, a művészetek és az alkotás érdekelt mindig. A szinkronizálásban is ezt láttam meg. Bár ez a zárt világ sokáig elérhetetlennek tűnt számomra. Korábban jártam egy sportedző képzésre, ahol Bogdányi Titanilla volt a csoporttársam és azt gondoltam: Bár cserélhetnék vele egy napra. De nem volt tudomásom semmilyen lehetőségről, ahogy ez megvalósítható lenne, így évekig pihent ez az álom, lehetetlennek gondoltam.

Mi annak a módja, hogy valakiből hivatalosan is szinkronszínész legyen? Milyen adottsággal kell rendelkeznie? És egyáltalán merre induljon el? Milyen képzések léteznek?

Teljesen váratlanul futottam bele egy lehetőségbe. Egy ismerősöm küldte, hogy válogatást tartanak. Nem gondolkodtam, azonnal jelentkeztem. Azt követően juthattam be a képzésre. Tudtam, hogy nem lesz könnyű és rengeteg energiát kell beletennem. A jó hang egyáltalán nem elég. Megfelelő színészi készség, tökéletes felolvasás és gyors reakció szükséges. Egyszerre kell figyelni a hangra, képre és szövegre, illetve a rendező instrukcióira. Vannak erre erősebb és gyengébb képzések, ahol kipróbálhatja magát az ember. Én egy évig tanultam, nálunk alapos felkészítés volt. Beszédtanárhoz is jártam és az iskolát követően is a fejlődésre koncentrálok.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen oktatást? Mi a legnehezebb pont, amin a diáknak túl kell lendülnie ahhoz, hogy elmondhassa: „A nehezén túl vagyok!”?

Nálunk a válogatást követően úgy indult, hogy minden információt átadtak nekünk: mit jelentenek a szakmai kifejezések, hogy működik a munka folyamata, mik az elvárások. Rengeteg infót kaptunk. Majd mikrofon elé álltunk és indult az óra. Teljesen, mint egy éles munkánál.

Nálam a legnehezebb a stresszkezelés volt, mintha az életem múlna egy hibán. De ez idővel oldódott. El kell engedni a maximalizmust. A neheze szerintem a képzés után jön csak: hogyan tud az ember helyt állni a szakmában és napról napra építeni magát.

Te már sikeresen végeztél, sőt! Munkába is álltál. Biztosra veszem, hogy elképesztő érzés volt, amikor először kerestek fel azzal, hogy a te hangodat szeretnék valamilyen projekthez, épp ezért engem leginkább az érdekelne, hogy milyen érzés volt, amikor úgy hallottad meg a saját hangodat, hogy az egy másik személyhez tartozott?

Elképesztő. Az elején minden 1-2 mondatos kis munkám után alig vártam a filmet. Azóta kicsit változott, mert sokszor már nehezen követjük mikor miben szerepeltünk.

A családod és a barátok hogyan reagálnak, amikor a hangod feltűnik itt-ott?

Nagyon örültek neki és büszkék rám. Szerencsés vagyok, mert bármibe fogtam eddig, mindig hittek bennem.

Szinkronszínészként mi az az álommunka, amire leginkább vágynál?

Horror, rajzfilm, podcast és ismeretterjesztő narrációk minden mennyiségben.  

Egy szinkronszínész azonban nem csak filmekhez adja a hangját – és itt érünk el a könyvek világához – hanem például hangoskönyvekhez is. Ez a forma jelenleg felfutóban van, sokan nagy potenciált, a jövő könyvformáját látják benne. Erről mi a véleményed?

Ez így igaz, én nagy érdeklődést látok a mai rohanó világban ez iránt. Sok ember épp főz, edz vagy a dugóban ül és bekapcsol közben egy podcastet, vagy hangoskönyvet, mert így időhatékony és ad egy kis kikapcsolódást is.

Ha jól tudom, most is épp egy nagy hangoskönyv projekten dolgozol. Mesélj, mennyivel másabb könyvet felolvasni? Hiszen itt nem egy, de sok karakter bőrébe kell bújni és egy-egy könyv akár 4-500 oldalnyi felolvasást is jelent, ami roppant megterhelőnek tűnik. Valóban az?

Az első nehéz volt, mert saját stúdiómban készítem egyedül, ellenben a szinkronnal. Sokszor veszem újra, minden oldalt visszahallgatok. De úgy érzem egyre jobban megy és kiegészíti egymást a szinkronizálás és a hangoskönyv készítés.

Azt saját magáról is tudja az ember, hogy ha akár csak 30-40 percet kell folyamatosan beszélnie, nemhogy elfárad, de akár be is reked. A te hangod sokszoros terhelésnek van kitéve. Hogyan vigyázol a „munkaeszközödre”? Hiszen számodra a hangod a munkaeszközöd.

Énekelni szoktam. Sokat változott a hangom, korábban nagyon erőtlen volt.

A mostani nagy hangoskönyv projekt alapján hogy érzed: készen állsz rá, hogy újabb és újabb könyveknek add a hangod? Szívesen eleget teszel a további felkéréseknek is?

Igen, nagyon várom!

Én biztosra veszem, hogy Angithia hangját hamarosan nagyon sokan fogjuk ismerni akár a könyvek, akár a filmek világából! Köszönöm szépen az interjút, és azt, hogy segítettél nekünk kicsit jobban megismerni a szinkronszínészek rejtélyes világát!

A szerzők egyik legnagyobb félelmét egy olyan válság jelenti, amely során az írás is háttérbe szorul. Ördögi kör ez, hiszen az írás örömforrás, ami segíthetne kilábalni a mélypontról, ugyanakkor pont a mélypont az, ami képtelenné tesz az írásra. Szerencsére van visszatérés! Interjúalanyommal, Mason Murray szerzővel erről – is – beszélgetünk.

Új megjelenéssel egy ideje nem jelentkeztél, most azonban nagyon izgalmas címet kezdtél emlegetni az írói oldaladon: „Rossz hold”. Mesélj az új projektről! Ezúttal mit kapnak tőled az olvasók?

Ez egy egészen speciális projekt, legalábbis abból a szempontból, hogy egy régi, eddig sehol meg nem jelent kéziratomat vettem elő. Az eredeti 1993-as sztorin nem változtattam, de írtam hozzá egy napjainkban játszódó kerettörténetet. Természetesen az alapszöveget alaposan megdolgoztam, elvettem belőle, hozzáírtam, illetve helyenként átfogalmaztam, hiszen az akkori írói énemhez képest az elmúlt évtizedekben sokat fejlődtem.

A Rossz hold egy isten háta mögötti lápon játszódik, ahol egy eladásra váró ingatlanban a sors összeterel kilenc embert, és foglyul ejt a teliholdas éjszaka. A Halál ott les rájuk minden sarokban, a tetteik felett olykor elvesztik a kontrollt, lassan minden túlélt percért hálát adhatnak az égieknek.

Olvasóim abban a tekintetben biztosan nem fognak csalódni, hogy ezúttal is fontos szerephez jut a természetfeletti, illetve felmerülnek olyan kérdések, amelyekre csak akkor adhatjuk meg a választ, ha teljesen elengedjük a konvenciókat, a hivatalos tudomány dogmáit.

A közösségi médiából úgy tűnik, igen aktív életet élsz mostanában. Bejárod az országot, kirándulsz, társasági életet élsz. Sokáig csönd volt körülötted, így jó látni a megosztott mosolygós fotókat, és a pörgést, amit a képek mutatnak. Az új élmények segítettek hozzá, hogy az írásban is új lendületet kapj?

Igen, egészen biztosan. Az elmúlt néhány évben életem olyan pályán járt, amelyen elvesztettem az alkotói inspirációmat. Az utóbbi jónéhány hónapban azonban irányt váltottam, amelynek része lett a korábbinál is aktívabb élet. Mondhatjuk úgy, újraterveztem az előttem álló időszakot, átgondoltam sok dolgot, és hagytam, hogy hasson rám a sok-sok remek élmény. Külön ki kell emelnem a tavaly szeptemberben megtartott Ünnepi Könyvhetet, ahol rengeteg olvasómmal, írótárssal találkozhattam, beszélgethettem. Azok a napok adták meg a végső lökést az alkotás újrakezdése felé.

Azt mondják, egy írónak nem tesz jót, ha hosszú időn át nem koptatja a billentyűzetet. Te mit gondolsz erről? Lehet tanulni az írói-csöndből? És ha igen, te mit tanultál belőle?

Én némiképpen vitatkoznék ezzel a véleménnyel. A saját példám legalábbis azt mutatja, hogy egy hosszabb kihagyás után talán még éhesebb is az ember a történetek mesélésére. Persze, könnyen lehet, esetemben az is közrejátszott, hogy régen rengeteget írtam, kiépültek bennem az írói rutinok, amelyeket éppúgy nem lehet elfelejteni, akár a biciklizést. A magamfajta régebbi bútordaraboknál inkább a motiváció a kulcskérdés. Az én írói csöndem egybeesett a magánéletemben beálló jelentős változásokkal, és az ezzel járó töprengéssel, átgondolással. Azt hiszem, éppen ez a sok elmélkedés adta nekem a legtöbb pluszt. Az írói szünetelés alatt rengeteget tanultam magamról, és az emberi tettek mozgatórugóiról. Ennek reményeim szerint nagy hasznát fogom venni a további írói pályámon.

Mit tudsz mondani azoknak a szerzőknek, akik hasonló helyzetbe kerülnek, mint te? Érdemes erőltetni az írást akkor is, ha nem megy, vagy bármennyire küszködik is az ember, az írói válságot is meg kell élni?

Úgy gondolom, az erőltetés soha, semmiben nem vezet jóra. Annak nincs értelme, hogy szabályos, ámde lélek nélküli mondatokat vessünk papírra, miközben minden írói porcikánk a kikapcsolásra vágyik. Írni akkor jó, ha jólesik mesélni. Ez még a határidők szigorú árnyékában is így van, mert azok inkább csak a lustaságtól óvnak minket, nem a görcsös akarást kényszerítik ránk. Azt tanácsolnám tehát minden olyan kollégának, akinek valamiért nem megy az alkotás, hogy koncentráljon inkább életének azon szegmensére, amely a „kiszáradást” okozza. Ha azon a problémán túljut, magától jönni fog újra az ihlet és a vágy az írásra.

Az írói oldaladat átböngészve azt láttam, hogy az olvasók szeretnek téged! Nem felejtettek el, figyelik, mit posztolsz, támogatásukról biztosítanak, és máris sokan várják az új könyvet. Ez mennyire segíti a visszatérést?

Rendkívüli módon! Íróként sem tudom megfelelő szavakba önteni, milyen sokat jelent számomra az olvasóim ragaszkodása és szeretete. Mindannyian hozzátették a magukét, hogy újra a régi (vagy még annál is jobb) Mason Murray térjen vissza. Csak remélni tudom, hogy új regényemmel, meg aztán a következő többivel meg tudom majd hálálni ezt a fantasztikus támogatást.

Amennyire tudom, a munkálatok megkezdődtek a kézirattal. Szerkesztés, borítótervezés és minden, ami kell. Milyen érzés újra a „nyeregben” lenni?

Szuper! Mintha nem is lettem volna távol olyan sokáig. A könyvkészítés minden egyes részletét imádom, még azt is, ami nem az én kompetenciám. Hozzá kell tennem, hogy nagyszerű emberek, fantasztikus barátok vannak körülöttem, a kiadómnál, minden egyes szakterületet illetően. Nekik is köszönhető, hogy újra remekül érzem magam az írói bőrömben.

Mikorra várható pontosan a könyv és az olvasók mikor találkozhatnak veled legközelebb?

Az a terv, hogy a Könyvfesztiválon, vagyis szeptember végén jelenik meg a Rossz hold. Bízom benne, hogy semmilyen hátráltató körülmény nem jön közbe. Addig is minden egyes olvasómat nagy-nagy szeretettel várom a könyvhéten az Imádom a könyveket standjánál. Ott találkozhatunk, beszélgethetünk, én a rendezvény egész időtartama alatt, csütörtöktől vasárnapig ott leszek. Azt követően terveim szerint néhány könyvtáras könyvbemutatót is beiktatok majd, mivel szeretnék minél több olvasóval személyesen is találkozni.

Író körökben úgy tartják: „Mindig legyen egy készülőben lévő könyved!”, hiszen így biztosítható a folytonosság. Tudom illetlenség egy írót sürgetni és faggatni, én mégis megteszem. Van már terv a „Rossz hold” utánra? Esetleg már el is kezdtél dolgozni valamin?

Igen. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor ősszel hozzálátok a jövő nyáron megjelenő új regény írásához, amely a Semmi emberi címet viseli majd.

Izgatottan várom a legújabb Mason Murray könyvet, és az is biztos, hogy ezzel nem vagyok egyedül! Köszönöm az interjút, és kívánom, hogy ezután messziről kerüljön el az írói válság minden formája! Üdv újra közöttünk, kedves Mason!

Az interjút készítette: Nyíri Abigél