Jajj, gyerekek! Ha tudtam volna, hogy ekkora buli naplót írni, hát Holdanyámra mondom, már évszázadokkal ezelőtt elkezdtem volna papírra vetni nem mindennapi memoáromat. Tiszta mázli, hogy az agyam még ennyi idő távlatából is tipp-topp, és simán jönnek az emlékek. Sőt! Az nem is kifejezés, hogy simán. Meg az se, hogy jönnek. Szinte zúdulnak, özönlenek rám a régi sztorik, mintha mindenki vérszemet kapott volna odabent, attól, hogy elkezdtem a nagyvilág számára is elérhetővé tenni őket, és egymással versenyezve tolakodnának, hogy mielőbb megmutassák magukat.

Nem mondom, jó nagy lett a káosz odabent – nem mintha eddig nem lett volna, hehe –, és most minden emléknek a kedvére kell tennem, különben ki tudja, mit művelnek majd.

Volt is ebből nemrégiben egy kis kalamajka.

Elmesélem, jó?

Szóval annyi minden jön a felszínre, jobbnál-jobb dolgok, hogy kezdtem elveszteni a fonalat és kicsit megijedtem, nehogy valamit is elfelejtsek, kihagyjak a sorból. Ezt megelőzendő rászoktam, hogy bárhol-bármi jut az eszembe, azt lejegyzetelem. De nem részletesen, az emlékeztetőhöz elég egy mondat vagy akár csak egyetlen szó. Arról már beugrik, hogy mit akartam. Csakhogy ehhez le kell őket írni.

Ezért szereztem ilyen post-it tömböket, tudjátok, azokat a ragacsos papírokat. Kisebbeket, nagyobbakat, és attól függően, hova tudom őket elrakni, mindig van nálam papír meg egy toll valahol. A táskámban például. Ha csak mini táska van nálam, akkor a zsebembe teszem a lapokat. Ha olyan ruha van rajtam, aminek nincs zsebe, akkor a melltartómba. Ha nincs rajtam melltartó, akkor viszont bajban vagyok, mert ha az nincs, akkor sanszos, hogy bugyi sincs, és oké, hogy rám tört a napló mánia, de azért határt kell szabni a post-it lapok elhelyezésének, mert bár nem vagyok ellensége egy kis fájdalomnak, mert adott szituban még izgalmasan is elsülhet a dolog, na de azért nehogy már egy post-it hasogassa be az intim szférámat.

Na, de már megint elkalandoztam.

Szóval ott tartottam, hogy post-it. Most joggal adhatja magát a kérdés, hogy minek nekem ilyen ósdi módszer, miért nem használom a technikát, ami tényleg mindig kéznél van és még azon se kell gondolkodni, hova dugjam. A telefonomban a jegyzeteket, diktafont, vagy a tököm tudja milyen modern kütyüt, viszont azt kell mondjam, hogy átvettem azt a szokást, miszerint a napló kézzel írva jó. Nevezzetek őskori kövületnek – itt és most közlöm, hogy bár engedélyt adtam rá, de aki mégis megteszi, annak holdlabdával repesztem szét az seggét –, mert úgy tűnik, adott dolgokban tényleg régimódi vagyok. Szeretem a kézzel írt papír látványát. A kézzel fogható napló érintését, a kézírással tömött sorokat. Találok benne valami megnyugtatót. Nosztalgikusat.

Igen ám, de ahogy az már lenni szokott, én még egy post-it jegyzetből is olyan kalandot tudok kerekíteni, hogy még.

Ahogy korábban említettem, nem szóltam senkinek se arról, hogy mit csinálok. Nem mintha titkolnivalóm lenne, mert rám aztán sok dolgot lehet mondani, csak azt nem, hogy bármi jó sztorit magamban tartanék. Meg a rosszakat se. Ha jobban belegondolok, igazából én semmit nem tartok magamban. Még azt sem, amivel kapcsolatban a többiek könyörögnek, hogy ne mondjam el.

Szóval az, hogy nem tudnak a naplóról, nem azért van, mert titkos gondolataim támadnának. Persze akadnak benne sztorik, amikről Una nem tud, és viccet is csináltam ebből a dologból, de valójában Una előtt sem úgy titkolom ezeket, hogy fejletépésre készülök, ha kiderül. Én akarom is, hogy kiderüljenek, és csak azért titkolom ezeket, mert az ilyen titkolózás poén.

Francba! Már megint elkalandoztam! Vissza a lényeghez, Luna! Post-it, post-it!

Szóval amikor rájöttem, hogy az emlékek elkezdtek letámadni, akkor rászabadultam egy papír-írószerre, és nagyjából annyi ragacsos papírt vettem, amivel ki lehetne plakátolni egy háztömböt. Aztán teltek a napok, én tettem-vettem, jöttem-mentem, csináltam a dolgomat, ahogy mindig. De közben az agyam sokszor járt a naplón, meg hogy miket kellene még leírni, és amik éppen eszembe jutottak, azokat ott helyben gyorsan felskicceltem egy papírkára.

És itt kezdődtek a problémák.

Mert az egy dolog, hogy felírtok valamit egy lapra. Igen ám, de az csak úgy ér valamit, ha utána tudjátok is, hol van az a bizonyos lap! Kapizsgáljátok már? Tudjátok, pont, mint a bevásárlólista, amit egy hétig írtok, hogy minden rákerüljön, tuti ne felejts el semmit, aztán amikor menni kell bevásárolni, hiába keresitek azt a szart, az biztos isten, hogy nincs meg. Lábat növeszt akkorra magának, vagy a fene se tudja, de szőrén-szálán eltűnik a nyomorult, bennetek meg csak két nyomasztó érzés marad.

Egy: pedig megvolt az a szarházi.

Kettő: emlékszem, hogy egy csomó dolgot felírtam rá, arra viszont nem, hogy miket!

Igen, pontosan így, ahogy sejtitek: azzal a lendülettel, ahogy felírtam az emlékeztetőket, el is hagytam őket. Ami már önmagában is elég frusztráló élmény volt, mert amikor azon töröd a fejed, hogy hol vannak a lapjaid, amikre felírtál egy csomó dolgot, amikre nem emlékszel, csak azt tudod, hogy jó sok volt belőle, az gáz. Ha viszont el is kezded keresni őket, és sehol nem találsz egy darabot se, az maga a téboly. De semmi baj, ezt az élményt is lehet fokozni. Tudjátok, mivel? Elárulom, bár szerintem sejtitek.

Ha más találja meg azokat a bizonyos papírokat.

Lássuk be, elsőre ez talán egy ártatlan dolognak tűnik, hiszen ugyan mi baj származhat abból, ha valaki megtalál egy bevásárlólistát? Esetleg talál szétszórva a házban pici fecniket, rajtuk apró semmiségekkel? Semmi. Amíg a pici fecniken apró semmiségek vannak. De amint talál valaki – teszem azt egy pukkancs lidérc – egy pici, neonrózsaszín fecnit a gyerekszobában a földön, amelyen csak annyi szerepel, hogy „Beszélni a hátsó bejáratról”, akkor mindjárt másabb a leányzó fekvése. Elvész belőle az ártatlanság és ha már itt tartunk, a humor is.

– Ezt találtam. A kiságynál.

Ember!

Úgy csapta le az a szaros kis fecnit az asztalra, hogy a szerencsétlen alól majdnem kiszaladt mind a négy lába. Sok dolgot tudnék felhozni Litch ellen, de azt el kell ismernem, hogy mint bősz atya, teljesen komolyan veszi a szerepét és úgy óvja szeme fényét, Lana babát, hogy igazából az is csoda, hogy egyáltalán betehetem a lábam a gyerekszobába. Rá ugyan nem kérdeztem, de valószínűnek tartom, hogy ebben Una keze van, mert mint szülőanya, dönthetett úgy, hogy engedélyt ad nekem Litch ellenében is. Ő meg azért csak nem teszi meg velem, elsőszámú nővérével, hogy eltilt a gyerektől.

Szóval, miután Litch lecsapta a fecnit, Una látta férje-urán, hogy itt robbanás lesz, megnézte hát, mi lehet az, amivel így ki tudtam hozni a sodrából. Becsületére váljon, hogy ő csak az egyik szemöldökét húzta fel.

– Beszélni a hátsó bejáratról – olvasta fel hangosan, majd célirányosan felém fordult, ezzel jelezve, hogy hiába vagyunk a szobában tucatnyian, ő is egyértelműen hozzám kapcsolja eme röpke irományt. – Mondd, hogy ez nem egy esti mese ötlet és én nem firtatom tovább a dolgot.

Erre nem volt nehéz válaszolni, és kivételesen még csak hazudnom sem kellett, mert tényleg nem az volt. Ezért kezemet a szívemre téve tettem le a nagyesküt:

– Nem esti mese.

– És nem is valami korai felvilágosító szarság! – forszírozta tovább Litch, piszkosul pipa pillantással.

Normál esetben erre eljátszottam volna a sértődöttet, de igazából inkább megemeltem kalapom ő fő lidérc urasága előtt, aki szemmel láthatóan kiismert már abból a szempontból, hogy tudja, imádok a szavakkal játszani. Így azonnal tudta, hogy az, hogy esküt tettem az esti mesére, nem jelenti azt, hogy nem valami más csibészségen töröm a buksimat. Szerencsére erre is nem volt a válasz.

– Ugyan, dehogy!

Láttam rajta, hogy mindjárt megkönnyebbül, de azt a bennem örök bérleménnyel rendelkező kisördög nem akarta hagyni, ezért gyorsan hozzátettem:

– Azt a tizenharmadik szülinapjára tartogatom.

Una erre felnyögött.

– Nem tanultál a Rain-féle esetből?

Erre majdnem elővettem egy másik fecnit, mert Una ezzel eszembe juttatta azt a bizonyos szülinapi zsúrt, ami azóta már városi legendává nőtte ki magát, mert egy olyan esemény, ahol vicces fotókabin helyett tinédzser felvilágosító fülkébe lehet bebocsátást (amit a retyón alakítottam ki) nyerni, csakis legendás lehet!

Szóval ezt is majdnem felírtam, de végül nem írtam, nehogy rájöjjenek, mit művelek. Csak próbáltam nagyon memorizálni, hogy ki ne menjen abból a tök fejemből.

– Dehogynem! – vágtam rá ártatlanul. – Nagyon sokat tanultam. Ezért is fogom Lana esetében sokkal, de sokkal jobban csinálni.

Nővérem csak a szemét forgatta, Litch viszont ráharapott a témára és gyanakodva kérdezte.

– Miről beszéltek? Milyen eset?

– Semmi! – Semmi!

Igen, kórusban feleltünk, méghozzá olyan tökéletes összhangban, amit egy a capella együttes is megirigyelt volna. Persze a jó öreg lidércet ezzel nem ráztuk le, de láttam rajta, hogy tudja, velem nem sokra megy, ezért inkább Unából fogja kisajtolni majd valamikor később a választ. De az engem már nem igen érdekelt, ezért ártatlan képpel felvettem az asztalba passzírozott cetlit és a zsebembe süllyesztettem, hogy meglegyen. Már épp indultam volna vígan az utamra, magamban azt ismételgetve, hogy „Felvilágosítós buli, felvilágosítós buli”, hogy el ne felejtsem, amikor – mit ad isten – Constantine csörtetett be az ajtón, alig valamivel higgadtabb stílusban, ahogy az előbb Litch tette. Egyből célba is vett, kezében egy pici papírdarabbal.

– O-óóóó.

Erre persze egyből eszembe jutott, hogy náluk is jártam, mert Ever meghívott magukhoz, hogy nézzem meg, milyen fasza tetőtéri lakásba költöztek. És hát így ahogy a pillanat tört része alatt visszavezettem, nem kizárt, hogy azt a papírfecnit akkor hagytam el, amikor a lakást körüljárva szemrevételeztem a hatalmas kandallót, előtte a kényelmes puha szőnyeggel és erről eszembe jutott egy eset, aminek elég frappáns címet adtam.

– Ez meg mi a franc? – kérdezte az orrom alá nyomva azt a bizonyos fecnit, amit voltam szíves náluk elhagyni. Rá se kellett néznem, anélkül is tudtam, mi állt rajta: „Minden fajból egy f@rok”.

Mosolyogva vettem el tőle a papírt, begyűrtem a zsebembe a másik mellé és a lehető legbájosabb hangomon megköszöntem:

– Már mindenhol kerestem, hálás vagyok, hogy visszahoztad.

Láttam a fiún, hogy nagyon akarna még valamit mondani, de végül csak annyit morgott:

– Ne beszélj a feleségemnek ilyesmiről.

Azzal faképnél hagyott.

Ekkorra már egész szép nézőközönségünk akadt, és akár véget is érhetett volna az előadás, ha nem jön be Seuso. Igen, nála is volt egy fecni. Aztán megjelent Lazarus. És Feddren. És Groth. Lassan úgy tűnt, hogy mindenki talált lapot, alakváltó és lidérc egyaránt, csak én nem.

Panaszkodhattam volna, de próbáltam elővenni tőlem megszokott pozitív szemléletet, és a dolognak azt az oldalát nézni, hogy nem egyszerűen megtalálták a feljegyzéseimet, de vissza is hozták, ahelyett, hogy egyszerűen kidobták volna őket. Ráadásul még csak le se buktam, hogy mit csinálok, mert igazából mindenki azt hitte, hogy szimplán csak megint hülye vagyok és új hobbim a polgárpukkasztó mondatok firkálása papírfecnikre és azok szisztematikus elhagyása különböző házakban és lakásokban.

Ez egyébként adott egy ötletet a minden hónap harmadik keddjén megtartandó pucér bulijaim feldobására, de ezt nem közöltem velük.

Egyébként mit gondoltok? Szerintetek feladtam a post-it emlékeztetők írását? A nagy büdös francokat! Az nem én lennék. Ha az első – második, harmadik, sokadik – apró hibánál feladom, pont a legjobb sztorijaim nem történtek volna meg velem. Nem, nem! Ilyenkor nem feladni kell, hanem tanulni belőle, pici módosítással folytatni a dolgot, és várni a csodát, hátha az a kis változtatás elég ahhoz, hogy valami másként alakuljon.

Szóval nem, kérem alássan, nem adtam fel az emlékeztetők írását. Csak visszamentem abba a papír-írószerbe egy újabb adag post-it-ért. Viszont ezúttal olyan neon színekben, hogy kiverje a retinámat, és még ha el is hagyok itt-ott egyet, meg tudjam találni a kis piszok disznókat.

Folytatódnak tehát a Luna-féle sztorik, méghozzá sok-sok fejezettel, mert baromi sok fecni gyűlt össze az elmúlt hónapokban.

Ráadásul, kár is tagadni, tudom, hogy ti is imádjátok a történeteket és alig várjátok a folytatást! Nos, akkor üdv a Luna-féle sztorik következő részeiben…

Szerző, vendégségben a blogon: Leda D'Rasi

„A szó elszáll, az írás megmarad.”

Íróként ennél stílszerűbb mondást talán nem is ismerek, viszont igazság szerint nem érzem száz százalékban a magaménak. Mert lehet, hogy a szó valóban elszáll, és így akár semmisnek is tekinthető, viszont én szeretek emlékezni a kiejtett szóra. És bár máséra nem vállalhatok garanciát, a magaméra azonban szeretek, és igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy amit kiejtek a számon, azt teljesítsem is. És itt el is érkeztünk az okhoz, amiért eme röpke cikk született.

Nemrégiben egy velem készült interjúban ugyanis arról beszéltem, hogy sajnos idén már nem örvendeztetem meg az olvasóimat a várva-várt új könyvvel, ellenben megpróbálom őket valahogy kiengesztelni, hogy addig is kellemesebben teljen az idő, amíg arra a bizonyos könyvre várnak. Persze most elkezdhetném regélni, mennyit törtem a fejem a kiengesztelés legtökéletesebb módján, de ezzel nem áltatok senkit, mert igazából a fejtörés fel sem merült. Író volnék, nem igaz? Egy író, akinek az írására várnak éppen az olvasók. Akkor mi mással engesztelhetném ki őket, mint olvasnivalóval?

Ezért, ezúton bejelentem, Drága Olvasóim, hogy az 1000Könyv.bloggal együttműködve, ezen a platformon indítom újra az Egy boszorkány naplója bejegyzéseit, vagyis a nagysikerű Luna-féle őrült sztorik, mostantól itt folytatódnak, mindenki számára szabadon olvasható formában.

Nos, Kedves Olvasók, nem is fecsérlem tovább a szót! Itt tartunk és ezért vagyunk itt! Mert amikor azt mondtam, kárpótollak titeket, azt bizony a lehető legkomolyabban gondoltam! Mostantól minden hónapban új sztorit hozok a számotokra, kedvenc Holdboszorkátok naplóbejegyzéseiből. Decemberben kezdünk, azonban október-novemberben sem maradtok olvasnivaló nélkül, mert addig is kaptok egy-egy olyan történetet, amit a szemfülesek régebben egy másik platformon már olvashattak, de sokak számára új lehet.

Remélem, hogy Luna eszement sztorijaival kellő vidámságot hozok majd a napjaitokba, és megkönnyítem a várakozás időszakát is, mert a célom egyértelmű: Én írok, ti olvassátok, és mindenki jól érzi magát!

Találkozzunk tehát mostantól az 1000Könyv blog virtuális hasábjain!

Üdvözlettel: Leda D'Rasi

„Szeretek emberek között lenni.” – gondolom én, majd rögtön kuncoghatnékom támad a kijelentésben rejlő ellentmondáson. Mert – tádám, ez egy vallomás – introvertált vagyok. Nagyon.

Introvertáltságomból adódóan ezért én nem feltétlenül veszek aktívan részt nyüzsgő tevékenységekben, inkább csendes megfigyelő vagyok. Gyorsan pontosítom hát az előbbi mondatot, és inkább úgy fogalmazok, hogy szeretek távolról részesülni az emberek örömében – például olyan eseményeken, mint amilyen a Könyvfesztivál.

Érdekes így létezni a világban. Észrevenni az apró rezdüléseket, az ösztönös reakciókat. És elgondolkodni rajtuk. Ennek okán mesélem el azt az élményt, ami a nagyjából egy hónapja megrendezett Könyvfesztiválon történt, és késztetett gondolkodásra engem – és néhány társamat.

Mondhatnánk, hogy aki ellátogat a fesztiválra és végignézi a standokat, az azért teszi, mert szereti a könyveket, szívrepesve várta az eseményt, és azért járja végig a Millenáris nyújtotta könyv-kánaánt, mert számára öröm az a bizonyos forgatag. Ezen elképzelésből fakadóan pedig egyszerűen a rendezvény szellemiségével összeegyeztethetetlen minden olyan megnyilvánulás, amely másra utal. A legtöbbször ez így is van, de mindig akad egy-két jelenet, ami rácáfol erre a talán kissé ábrándos feltételezésre. El is mesélem ezek közül az egyiket:

Magas, vékony férfi lép oda az egyik standhoz. Nincs egyedül, egy nő társaságában érkezik. Ahogy oly sokan mások, ők is azért jöttek, hogy szemrevételezzék a könyvkínálatot. Csakhogy másokkal ellentétben ők nem maradnak sokáig. A férfi némi nézelődés után az akciós könyvek dobozához lép, kivesz belőle valamit és átforgatja. Érdeklődését látva a partnere csatlakozik hozzá, azt kérdezve: „Mi az?” A válasz csípőből jön: „Valami magyar”. Egy másodperccel később a könyv hangosan visszacsattan a dobozba, ahogy – nem kímélve a portékát –, a férfi lendületes csuklómozdulattal megküldi. Épp, mintha égetné a tenyerét és mielőbb szabadulni akarna tőle. És mire a könyv újra elfoglalja a helyét társai között, a páros már ott sincs, olyan gyorsan fordítanak hátat a standnak, ahogy az emberi izmok, ízületek és csontok csak lehetővé teszik.

Néhány másodperccel később alakjukat elnyeli a hömpölygő tömeg, de a mondat – a bele sűrített megvetés, és főleg a hozzá társuló szájhúzogatós fintor – sokáig ott marad a levegőben. Ahogy a kérdés is: Miért?

Az egyszavas kérdést úgy nagyjából a jelenet minden aspektusával kapcsolatban fel lehet tenni. Most azonban tekintsünk el néhány dologtól. Mondjuk attól, hogy a férfi nem viszonyult megfelelő körültekintéssel a könyvhöz. Nem részesítette vagyontárgyhoz méltó óvatosságban. Hiszen a standon elhelyezett könyvek az árukészlet részét képezik, valakinek a tulajdonai, egészen addig, amíg a vásárlás folytán gazdát nem cserélnek, és onnantól kezdve a vásárló tulajdonába kerülnek. Ezt figyelembe véve nagyon is fontos, hogy az érdeklődők finoman bánjanak a kihelyezett könyvekkel, amíg felmérik őket, mert egy-egy heves mozdulattal sérülést idéznek elő, ami forintosítható kárt okoz az eladónak.

A gazdasági szempontokon túl attól is tekintsünk el, hogy a férfi arra sem fordított figyelmet, hogy a könyvet, mint kulturális terméket – még ha nem is tetszik neki – tiszteletben részesítse. Mert a csipkeverő által készített asztalterítőt sem frizbiként hajítja vissza az ember a pultra, ha nem nyeri el a tetszését. Ahogy a keramikus munkájával, mondjuk egy csészével sem játszol kidobóst, ha megtalálod benne a művész ujjlenyomatát. A könyv sem más, az is egy alkotófolyamat végterméke, valaki munkájának a gyümölcse. És ez mindenképpen tiszteletet érdemel!

Lehetne ezeket még sokáig ragozni, de térjünk át inkább mind közül a legfájóbb észrevételre. Arra a bizonyos mondatra, azzal a jellegzetes hanglejtéssel és a hozzá kapcsolódó fintorral kiegészítve. Arra a hármas kombinációra, amit semmivel nem lehet összetéveszteni. „Valami magyar”.

Értetlenkedésem nem tudtam véka alá rejteni, és nem voltam egyedül. Aki ott és akkor jelen volt – legyen az eladó vagy más érdeklődő –, nem tudta nem végigkísérni a jelenetet, ami után azt sem tudtuk megállni, hogy egymás pillantását keressük, hogy végül teljesen egyszerre mondjuk ki: „Miért?”

Én, személy szerint minden reakcióm közül a legintenzívebben a fájdalmat éreztem. A fájdalmat, ami annak szólt, hogy itt tartunk. Még mindig itt tartunk. Hihetünk, remélhetünk, óhajthatunk bármit, még mindig ez a nagy büdös valóság.

„Valami magyar…”

Igen, tudom, sok dolog áll emögött. Hogy a „magyar szerző” az elmúlt bő 2-2,5 évtizedben nagyrészt inkább negatív jelző lett a hazai olvasók szemében. Ez a sztori sokszor, sok helyen elhangzott már. El is fog. A történet, ami ott kezdődött, hogy a klasszikus könyvkiadást és szöveggondozást az évek során felváltották a gondozatlan, futószalagszerűen megjelenő könyvek, és ott végződött, hogy a magyar szerzők presztízse nem egyszerűen csorbát szenvedett, mint inkább elföldelésre került a piacot elárasztó, pocsék minőségű könyvek árnyékában.

Ezek tények. Ahogy az is, hogy nagyrészt emiatt kezdi ma egy új szerző (átlag szerző, ismeretlen névvel) a karrierjét nem nulláról, de mínusz kettőről…ha szerencséje van. Pedig íróvá válni, írni, publikálni, szerzői brandet építeni optimális körülmények között sem egyszerű. Hát még akkor, ha önmagában azzal hátrányt szenved, hogy itthon van otthon, és hazai olvasók számára kínál olvasnivalót.

„Valami magyar…”

Tudom, hogy sok olvasó csalódott sok magyar könyvben a múltban. Tudom, hogy akár a jelenben is csalódhat könyvben, hiszen nem mindenkinek tetszik ugyanaz. Tudom és megértem őket. Félreértés ne essék, ez a cikk nem arról szól, hogy szép szavak kíséretében el akarjam téríteni őket ezen véleményüktől. Nem így van. Nem várom tőlük, hogy felejtsék el a kellemetlen élményüket, fordítsák egyik pillanatról a másikra, csak az írók szép szeméért eddigi negatív véleményüket pozitívvá. Azt főleg nem kérem, hogy tegyék alacsonyabbra az igényeiket, vagy változtassák meg az ízlésüket.

Akkor mi marad? Mi az, amiért ez a cikk született?

Mert talán mégis kérnék néhány dolgot.

Bizalmat. Türelmet. Tiszteletet.

Ti, akik csalódtatok egy könyvben, amely magyar szerző tollából született, kérlek, a csalódottságotokkal ne kenjetek fel automatikusan minden hazai írót. Pláne ne írjátok le mindannyiukat. Író és író között nagy a különbség, ahogy könyv és könyv között is az. Tegyétek a kezeteket a szívetekre! Előfordult már, hogy külföldi könyv/író sem hozta azt a színvonalat, amit vártatok, ugye? Mégsem írtátok le rögtön az összes szerzőt ugyanabból az országból.

Azt se felejtsük el, hogy ahány olvasó, annyi élmény, így amíg nektek nem tetszik egy könyv, egy író stílusa, addig más számára ő lehet a nagy-nagy kedvenc. Így akár ti magatok is kedvencre akadhattok. Ennek fényében kérlek titeket arra, hogy picit enyhüljetek meg. Adjatok bizalmat. Tegyetek próbát. Mert higgyétek el, kicsiny hazánkban elképesztő tehetségek keresik az utat a ti szívetek felé!

Ti, akik úgy érzitek, minden magyar szerző könyve csupa „pocsékolás”, kidobott pénz és időfecsérlés, kérlek, legyetek türelemmel. Ne írjátok le a hazai szerzőket most és mindörökre szólóan. Mert az idők változnak. Ez tisztán érezhető. A friss – de a már publikált – szerzők egyre tudatosabban léteznek az irodalom színpadán, ahol, ha meg akarják ismertetni a nevüket, teljesíteni kell. Méghozzá kiválóan. Miattatok! Higgyétek el, hogy ők odafigyelnek rátok, arra, milyen könyveket szeretnétek. Hiszen nektek írnak! Hozzátok akarnak eljutni! Olvasó nélkül nem író az író, a könyv pedig csak sorstalanul hever a polcon. Igen, volt idő, amikor írói álmoktól fűtve, a szakmát nem ismerve sokan sok dolgot adtak ki naivan, túl korán, gondozatlanul, megfelelő szakmai segítség nélkül. De a piac változik, az olvasói igények diktálnak, és mára mindenki megtanulta: az olvasó igényes! Csak egy kis idő kell, amíg a jó minőséggel megírt és kiadott könyvek száma felülírja azokét, amelyek idáig juttatták a véleményeteket. Idő. Tőletek pedig egy kis türelem.

Ti, akik az első két kérésemet elolvasva úgy érzitek, számotokra már késő, mert a ti véleményeteket, rossz élményeiteket semmi és senki nem változtathatja meg honfitárs-íróitok teljesítménye iránt, kérlek, ha mást nem tudtok adni, legalább a tiszteletet ne vonjátok meg tőlük és könyveiktől. Mert, még ha nem is szándékotok esélyt adni nekik, ha nem váltok az olvasóikká, akkor is jár nekik az, ami mindenki más számára is jár ezen a világon: alapvető tisztelet. Tisztelet, amiért mernek álmodni és tenni érte. Tisztelet, amiért idő, energia és anyagi ráfordítással próbálnak elérni valamit. Tisztelet, mert a könyv az ő szellemi termékük fizikai megnyilvánulása, amivel kapcsolatban ott kezdődik a minimum, hogy nem dobáljuk úgy, mint egy darab szemetet.

Gondolataim végeztével így tudnám összefoglalni mindazt, ami a fejemben megfogalmazódott. Bizalom. Türelem. Tisztelet. Csak ennyit kérek minden „valami magyar” írónak, és hiszem, hogy ők idővel megszolgálják mindhármat.

Nem is olyan régen írtam egy könyvértékelést, aminek az „Őrület kontra zsenialitás” címet adtam. Az a bizonyos írás egy elsőkönyves szerző, Josh Neare könyvéről készült, és azt hiszem, abban a pillanatban biztos volt, hogy az értékelés után interjú is készül, amint világossá vált, milyen különleges regényről van szó. Őt kérdezem hát, ismerjétek meg jobban a Hangzavar szerzőjét!

Először is szeretném kijelenteni, hogy bár használtam néhány sajátos kifejezést abban a bizonyos értékelésben, úgy, mint „szürreális káosz”, „különcséggel megkreált”, „írásba foglalt Salvador Dalí festmény” és társaik, viszont mindegyiket a lehető legnagyobb bóknak szántam. És lássuk be, a könyvet ismerve hasonlókat fogsz kapni az olvasóktól. Mert a Hangzavar különc olvasmány (a létező legpozitívabb értelemben!). Felmerül tehát a kérdés, hogy aki ilyen könyvet tud írni, az maga vajon milyen tulajdonságokkal rendelkezik? Mesélj egy kicsit magadról!

Kezdeném azzal, hogy olvastam az értékelést, és igazán kedves elemzés, érdekes írás, nagyon tetszett. Bár bókok fogadásában nem vagyok túl jó, általában csak némán konstatálom és átsiklom minden elismerő szó felett, de természetesen nagyon jólesik a pozitív visszacsatolás, köszönöm.

Azt a szituációt egyébként többnyire igyekszem elkerülni, amikor magamról kell beszélnem. Életfilozófiám és hitvallásom, hogy az egyént ne a leírás alkossa, hanem a belső tartalom – a lelke és a tettei, ha úgy tetszik. Tartózkodom a feliratos ruháktól, a divattól, a márkáktól és a széles körben hirdetett/használt termékektől, a mainstream művészeti irányzatoktól, a közkedvelt zenéktől, a világot bejáró médiatartalmaktól és mindentől, amit mások esetenként arra használnak, hogy maguk helyett meséljen róluk. Óvakodom a közösségi médiától és az influenszerektől, elborzaszt a társadalmi és kereskedelmi interakciók kibertérbe költözése. Van önkritikám: valahol egy Y generációs testbe zárt boomer lélek vagyok.

Általában a legtöbben talánynak tartanak, amíg meg nem ismernek, ami gyakran évekbe telik, mert nehezen engedem be az embereket. Az írói létemet szeretem távol tudni a magánéletemtől, a legtöbb ismerősöm nem is tud a Hangzavarról – nem brandem az önreklámozás. De hogy valami hétköznapit megosszak magamról: nagyon kedvelem a nyelveket, imádom az állatokat, igazi lelki megnyugvás számomra a tavaszi repceföldeken vándorolni, és az egyik kedvenc zenei albumom Dahlia's Teartől az Across the Shifting Abyss.

Amikor egy könyvet beharangoznak, szokás néhány jellemzővel ellátni, hogy az olvasni szerető közönség kapjon némi információt a történettel kapcsolatban. A Hanzavarról az első jellemző, ami szembeötlő volt, a „trükkregény” megnevezés. Mennyire tartod te ezt helytállónak?

Frappánsnak tartom. Hiszem, hogy mindenkinek jelenthet mást egy könyv – pláne a Hangzavar. Valakinek ez egy elvont sci-fi lesz némi kitérővel, valakinek egy elmélkedős lélektani olvasmány, másoknak pedig maga a horror. A trükkregény fogalma ennek a káosznak a teljes egészére vonatkozik, ahogyan a könyv idézőjelbe teszi magát, a szó kikacsint a könyv szürreális, elvont mivoltára. Nekem ez a fogalom nem jutott eszembe, sőt egyáltalán nem is gondolkodtam műfaji meghatározásban, mikor az alkotás folyamatában voltam – én nem így működöm –, de objektívan szemlélve jobban nem is lehetne kategorizálni ezt a műfajok közt folyamatosan át-áthajló agymenést.

Interjúk során az írók sokszor mondják, hogy ők csak azt írják le, ami a fejükben van. Már megbocsáss, de ezt alapul véve – mindenféle bántás nélkül, csakis a kíváncsiságtól hajtva – meg kell kérdeznem: a te fejedben ezek szerint a Hangzavar féle zseniális zűrzavar van?

Sokszor megkaptam már életemben, hogy nagyon furán működik az agyam. Másként látom a világot, másként érzékelek dolgokat, mint a körülöttem lévők, részletekbe menően, minden nüanszra ügyelve, még akkor is, amikor az élethelyzet ezt egyébként nem követelné meg. Túlságosan is tudatában vagyok a körülöttem zajló dolgoknak, mindent meg akarok érteni, folyton vizsgálok, figyelek, és folyamatosan analizálják a velem történteket a tekervényeim. Valahogy az én agyam nem képes pihenni. Gyerekkorom óta van egy szokásom: az agyam túlzott kreatív fázisaiban muszáj valamit pörgetnem, ami nincs egyensúlyban, tehát lökésre nem forog magától, mint egy egyszerű fidget spinner, hanem tudok játszani a súlypontjával, és azzal folyamatosan, újra és újra lendületet adva neki a pörgéshez, mozgásban tarthatom; ez a mozgás leköti az agyam fölösleges energiáját, amitől szétesne a túl sok, egyszerre özönlő gondolat alkotta kép, és elvesznék az izgalmasabbnál izgalmasabb ötletek útvesztőjében, így jobban enged koncentrálni. Gyerekként botokat, édesapám fészeréből szedett láncokat, mindenféle egyáltalán nem arra való dolgokat pörgettem – rettentő bizarrul nézhetett ez ki felnőtt szemmel –, és közben már akkor is szürreális világokat álmodtam meg.

Újra visszatérek egy kicsit ahhoz a bizonyos értékeléshez, és magamat idézem, amikor azt mondom, hogy a Hangzavar a borító által játszik a szemmel, hogy aztán olvasás közben ugyanígy tegyen az aggyal is. Az olvasó szereti azt hinni egy könyvről, hogy minden teljesen tudatosan van úgy, ahogy, és a szerző szánt szándékkal dob be minden hatást, ami a könyv által az olvasót éri. Te mennyire alakítottad tudatosan például a borítót? Tudtad, mit akarsz kifejezni vagy rábíztad magad a szakemberekre?

A Hangzavarban sokkal több minden van tudatosan úgy, ahogy, mint amennyit az olvasók fel fognak fedezni; a borító is tudatos döntés volt. De ehhez is tartozik egy történet, mivel egy kontrollmániás, maximalista alkotó vagyok, kényszeres nálam a precizitás, a szabályos rendszerezés és a konzekvenciára való törekvés.

A kezdetleges borítókoncepció nagyon más volt, még akkor készítettem, amikor a könyv félkész volt. A Mogul Kiadónál viszont csodás munkatársak dolgoznak, akik végtelen türelemmel és szakértelemmel terelgettek, és addig gyúrtuk az egész borítót, oda-vissza dobálgattuk egymásnak az újabb koncepciókat és változataikat, mígnem valami teljesen más nem született belőle, valami klasszisokkal jobb – nagyon örültem neki. Azt szerettem volna, hogy az általam először megálmodott kötődési ponthoz nagyon hasonló helyen találkozzon az új borító tartalma a történettel, és olyan perspektívából kínálja azt az érdeklődőknek, ami tükrözi a belsejének zavaros abszurditását. A kiadóm nagyon bölcsen válogatott az így leszűkített pontok közül, és végül megtalálta azt, amiből megszületett a tökéletes végső verzió, amire ránéztem, és azt mondtam: "Ez lesz az! Itt kell érintkeznie a szemnek ezzel a tébollyal." Nem sok kiadó lenne ilyen türelmes egy elsőkönyves szerzővel, ezért rettentő hálás vagyok.

A könyvet olvasva egyértelmű, hogy ez az a típusú olvasmány, amihez nem kevés figyelem, türelem és intelligencia kell, hogy az ember elboldoguljon a sorokkal. Legnagyobb sajnálatomra azt kell mondanom, hogy az ilyen könyvek nem szoktak felcsücsülni a sikerlisták dobogóira, inkább rétegolvasmányként vagy kultkönyvként teszik le a védjegyüket. Mennyire vetted ezt figyelembe a könyv megjelenésekor? Felkészültél arra, hogy nem feltétlenül lesz belőle bestseller?

Részben megválaszolja ezt a kérdést a könyv eleji ajánlás, de azért ráerősítenék itt is: teljesen tisztában voltam vele már a könyv megírása előtt, hogy ez nem lesz egy sokak által olvasott mű, amit minden negyedik utas a kezében forgat majd a metrón. Őszintén már az is meglepett, hogy voltak, akik kifejezetten keresték és eljöttek dedikáltatni a könyvet a megjelenés napján.

A könyv a 95. Ünnepi Könyvhétre érkezett, ahol átestél az első tűzkeresztségen is, már ami a dedikálást és a nyilvános szereplést jelenti. Az írók nagyobb része ezeket az eseményeket izgalommal várja, az elsőkönyvesek meg főleg, hiszen egy álom megvalósulását bizonyítják. Te hogy éreztél ezzel kapcsolatban? Milyen volt a kezedben tartani a könyvet és megjelenni az eseményen hivatalosan is íróként?

Az őszinteséget többre tartom a hamis imázskoholásnál. Nem vártam az eseményt. Mivel szeretem a magánéletemet a művészi énemtől elválasztani, és nem sok dolgot vetek meg jobban a gátlástalan önreklámozásnál, hatalmas kihívás volt élőben kiállni a tömegbe és arcomat adni valamihez, amibe belecseppentettem meztelen lelkemből. Viszont a dedikálásra érkezők kedves emléket szereztek nekem, így túléltem.

Aztán később otthon ücsörögve vágott arcon a felismerés, hogy ez volt a legkevesebb, amit tehettem, hiszen tisztelem az olvasóimat, hálás vagyok nekik, amiért kezükbe veszik a Hangzavart, és ha nekik egy aláírás csak feleannyira jó érzés, mint amennyire nekem a tény, hogy olvassák az alkotásom, úgy ez kötelességem volt, hogy megjelenéskor találkozhassanak velem. Nem ígérem, hogy rendszert csinálok belőle, ugyanakkor szeretném, ha éreznék az olvasóim, mennyire értékelem, hogy befogadói művészi énemnek.

Az elsőkönyves szerzőknél engem mindig nagyon érdekel, hogyan érezték magukat a könyvkiadás folyamata során. Erre főleg azért szoktam kíváncsi lenni, mert ismereteim szerint a friss szerzők döntő többsége úgy vág bele a könyvkiadásba, hogy több az álma, mint a konkrét tudása a hazai könyvpiacról, ami szinte garantálja a csalódást. Te hogyan élted meg a kiadókeresést és a szöveggondozás munkálatait? Olyan volt minden, ahogy elképzelted vagy értek meglepetések?

Nem igazán ért meglepetés. A kiadókeresés hosszú folyamat volt bár, de egyszerű. Voltak bizonyos szempontok, amik nekem rendkívül fontosak voltak, így addig böngésztem, mígnem megtaláltam azt az egy, ezekkel összhangban lévő kiadót, akikhez eljuttattam végül a kéziratomat. Ez volt a Mogul Kiadó, és azóta is tartom, hogy tökéletes választás volt.

Lehet, hogy azért, mert szeretek idejekorán tájékozódni, és mert ha valamit nem tudok, nem vagyok rest tanulni a szakemberektől, de engem őszintén semmiféle csalódás nem ért a kiadás folyamata során. Onnantól, hogy a kiadó érdeklődően visszajelzett, egészen odáig, hogy a könyv megjelent, mindig tudtam, nagyjából mire számítsak, mik (lehetnek) a következő lépések, a kiadóm pedig mindig részletezte ezeket, mielőtt elérkeztünk volna az azt megelőző fázis végéhez, már előre felkészített, mivel kell számolnom. Persze ahhoz, hogy ennyire könnyed együttműködésként élje meg az ember a könyvkiadást, nyitottságra és rugalmasságra van szükség. Főként az író oldaláról, de esetemben ki kell emelnem, hogy a kiadóm egyébként jócskán többet adott ezekből nekem, mint fordítva, végig tekintettel voltak szakmailag az alkotói egyéniségemre és a motivációimra, sőt az érzéseimre és a magánéletemre is a kiadás teljes folyamata alatt, fölöttébb kellemes volt együtt dolgozni velük ezen a projekten.

Az első könyved minden szempontból különleges lett. Szemkápráztató külső, zseniális belső, mindez kerek 700 oldalon, ami nem igazán jellemző, főleg a legelső publikálás alkalmával. Erős kezdés. Nagyon erős! Viszont az íróknál az első könyv mindig csak bemelegítés, mielőtt úgy igazán belejönnének. Nálad ebből semmi nem érződik, tehát elgondolkodtam, hová tudsz fejlődni egy ilyen könyv után? Magasra tetted a lécet, amit az olvasók nem fognak elfelejteni. A következő könyvvel tervezel majd újat, másabbat mutatni?

Számítottam erre a kérdésre. Röviden: természetesen; de hadd fejtsem ki bővebben.

Először is úgy érzem, hogy még egy Hangzavar – pláne egy fejlettebb, még komolyabb szintekre emelt alakja – nehezen születne meg a jelenlegi élethelyzetem és lelkiállapotom mellett – a Hangzavar egy alkotói szabadság alatt látott napvilágot 25 év alatt felgyülemlett kreatív energiából –, rengeteg időbe kerülne, ráadásul az izzó alkotásvágy most nem egy ilyesféle szellemi termék iránt lángol bennem, mint akkor. Más életfázisban vagyok, és máshogyan érzem magam; még mindig én vagyok, de az évekkel együtt egy kicsit mi magunk is múlunk, és hagytam el magamból olyat – el kellett hagynom –, ami egy Hangzavarhoz elengedhetetlen.

Másrészt azt hiszem, eljött az idő, hogy eláruljam, mit is tartanak most kezükben az olvasók. A Hangzavarral mindössze lefektettem alapjait a Josh Neare-univerzumnak. Ezért volt muszáj olyannak lennie, amilyen, hiszen gyenge alapokra építeni egy egész világot nem lehet. Az idő vasfoga megtalálja a kritikus pontokat a tákolmányokban, és megrágja az eredeti pilléreket, ha rosszul illeszkedik rá egy újabb emelet. Masszívnak, strammnak kellett lennie, hogy képes legyen megtartani a fölé épülő rétegeket. Szükséges lesz-e a jövőbeli alkotásaim olvasásához a Hangzavar ismerete? Nem. Folytathatják-e a Hangzavar alapvonásait adó kincskeresést a jövőbeli Josh Neare könyvek olvasói, és többet látnak-e majd bennük azok, akik már olvasták a Hangzavart? Nem hazudtolhatom meg önmagam, persze hogy igen.

Az írói fejlődésem útvonalára ilyen szempontból kénytelen voltam nem vertikális emelkedőként, hanem horizontális spektrumként tekinteni, aminek néhány szeletét kóstolgattam – de nem fedtem le teljesen sosem igazán –, néhány irányába pedig még csak most kezdek elmozdulni. Más lesz a soron következő Josh Neare – és rövidebb –, de mégis hamisítatlan Josh Neare marad, ebben biztosak lehetnek az olvasók.

Ha már felmerült a következő könyv gondolata, akkor utolsó kérdésemmel arra kérnélek, mesélj egy kicsit arról, min dolgozol jelenleg és mikor olvashatunk még tőled?

A közeljövőben elindulhatnak velem a kissé klasszikusabb regényszerkezet felé az olvasók. Az elkövetkezendő időszakban azokat a világokat fedezzük fel, amelyek felszínét kapargatták már a Hangzavarban A monolit és a Nebula 4.0.8 fejezetek, sőt az Űrzavar is, azonban egy teljesen új történet van épülőben, amely a Hangzavart olvasottak számára még inkább összeköti és kiegészíti ezeket. Az idő kérdésére már nehezebben tudok válaszolni, mert én az a fajta alkotó vagyok, aki csak akkor dolgozik, ha értelmes munkát tud végezni, és csak akkor ad ki a kezéből terméket, ha az a perfekcionista sztenderdjeinek megfelel. De hamarosan újra hallani fognak Josh Neare-ről az olvasók.

Josh Neare-nek köszönöm szépen a válaszokat! Ti pedig ha kedvet kaptatok a Hangzavarhoz, akkor ne habozzatok, rendeljétek meg a shop.konyvmogul.hu webáruházban!

„Egy elsőkönyves szerző briliáns bemutatkozása”. Ezzel a címmel íródott nemrégiben értékelés Óvári Luca első könyvéről. Aki nem olvasta, feltétlenül pótolja, közvetlenül az után, hogy ennek az interjúnak a végére ért. Előbb ismerjétek meg egy kicsit közelebbről az írónőt.

Első könyved a 95. Ünnepi Könyvhétre érkezett, vagyis elmondhatjuk, hogy az utóbbi három hónapodat már hivatalosan is szerzőként élted át. Elsőkönyves szerzőként, hogy pontosak legyünk, ami egy nagyon speciális állapot. Mesélj nekünk egy kicsit erről! Milyen élmények értek az elmúlt negyedévben, mióta a könyved megérkezett?

Kezdetben nagyon szokatlan érzés volt, de azóta egyre inkább felemelő annak a gondolata, hogy az írásom bizony kibújt a fiók mélyéről, és többé már nem csak a hozzám legközelebb álló barátok szórakoztatását szolgálja, hanem kilépett a nagyvilágba, hogy meghódítsa az olvasóközönségét.  Bízom abban, hogy a történetem minél több olyan olvasás kedvelőhöz eljut, akinek ilyen módon ismeretlenül is tudok adni valamit. Időnként már kapok közvetlenül is visszajelzéseket a regény legelső olvasótáborától, és ezek az üzenetek mindig nagyon felvillanyoznak. Hisz mind voltunk már olyan élethelyzetben, vagy jártunk a saját belső önismereti utazásunknak egy olyan pontján, amikor különösen mélyen megérintettek bizonyos gondolatok – és ha az én könyvem lehet az, ami ilyen gondolatokat közvetít másoknak, az nagy boldogsággal tölt el.

Írók szokták mondani, hogy sokkal több idő telik el addig, amíg az ember meghozza a végső döntést a könyvkiadási szándékról, mint amennyi a tényleges szöveggondozási munkálatok és megjelenés között eltelik. Nálad ez hogy volt? Mennyi ideig tartott, amíg eldöntötted, hogy a kiadás útjára lépsz?

Bizony ez számomra is egy hosszú folyamat volt – olyannyira, hogy egyszerűbb megoldásnak tűnt tovább szőni a történetet, és a soron következő majdani kötetek nyers kéziratán dolgozni, mint meghozni a végleges döntést arról, hogy „kilépek a fényre”. Ráadásul mielőtt kapcsolatba léptem a kiadóval, újra és újra átnéztem és ízekre szedtem az anyagot, mert folyton azt éreztem, hogy még nincs készen, még nem tökéletes. Végül rájöttem, hogy a magam részéről talán soha nem is fogok elégedetten hátra dőlni, így a halogatás helyett ideje megmérettetnem magamat, és a szakértők, valamint az olvasók megítélésére bíznom a regényt. Ehhez rengeteg bátorság kellett, hisz a saját gondolati világomat megnyitni mások felé meglehetősen intim mozzanat, de minden egyes nap örömmel tölt el, hogy ráléptem erre az útra.

Szintén íróktól hallottam, hogy ha visszamehetnének az időben, akkor másként fognának bele a kiadókeresésbe és az első könyv megjelentetésébe, mert bizony akkoriban az izgalom, meg az írói ambíciók elhomályosították az ítélőképességüket, és álmokat kergettek a kiadással kapcsolatban. Te mit gondolsz erről? Így visszatekintve jól vágtál bele a kiadásba? Jól mérted fel a hazai könyvpiacot és a lehetőségeidet?

Igyekeztem a lehetőségeimhez mérten minél inkább felmérni a könyvpiaci körülményeket, de kívülállóként nagyon nehéz bepillantást nyerni a kulisszák mögé és reális képet alkotni a lehetőségekről, valamint az íróvá válás folyamatáról – mert bizony ez korántsem olyan egyszerű és magától értetődő, mint a filmekben. Potenciális első kötetes szerzőként kiadót keresni sajnos meglehetősen kiszolgáltatott szituáció, és biztos vagyok benne, hogy sokakat érnek csalódások ebben a szakaszban. Nekem nagy szerencsém volt, hogy ennyire hamar rábukkantam a Mogul kiadóra, akik folyamatos támogatásukról biztosítottak ebben a szenzitív periódusban. 

Ha már szóba került a Mogul Kiadó: róluk egyre szélesebb körben ismert, hogy nem tartoznak a „legegyszerűbb” kiadók közé. Ami ebben az esetben annyit jelent, hogy megvannak a maguk szigorú szabályai és kiválasztási folyamatai, ragaszkodnak a minőségi szöveggondozáshoz, a szoros szerzői közreműködéshez, és nem hoznak ki futószalagon könyveket. Ez így leírva egyértelműnek és jogosnak tűnik, ugyanakkor nem minden szerző tud beleilleszkedni ebbe a rendszerbe. Leginkább azok, akik villámgyors kiadásra vágynak, vagy elutasítják a történet szerkesztését. Te hogy viszonyultál ezekhez a dolgokhoz akkor, amikor csatlakoztál hozzájuk, és hogy viszonyulsz most, hogy ennek az együttműködésnek az eredményeként az első könyvet már kiadtátok közösen?

Érdekes, rám éppenséggel megnyugtatóan hatott az, hogy jól átlátható, előre lefektetett szabályok mentén zajlott a munka. Mindig tudtam, hogy a folyamatnak épp mely szakaszában járunk, mire kell számítanom, mi az elvárás felém, és cserébe én mit várhatok el.   A kiválasztás során kifejezetten szimpatikus volt az előszűrés az eszköze, mert azt sugallta, hogy itt valóban kíváncsiak a jelöltekre és kézirat részletek ide-oda küldözgetése helyett ténylegesen meg akarják ismerni és érteni a majdani író mögötti rejlő embert.  Ez az érzésem később, a szöveggondozás és a szerkesztői együttműködés során is megmaradt. Valójában sokkal aggasztóbbnak találtam volna azt, ha a kiadóm villámgyorsan piacra dobja az írásomat ahelyett, hogy szakértői visszajelzést ad és támogatást nyújt – ahogy az történt is.

Beszéltünk a könyvkiadásról és a kiadókról, most térjünk át egy olyan dologra, ami szintén az író léthez tartozik: a nyilvánosság. Ezt ugye az írók nem tudják elkerülni, van, aki lubickol a szerepben, az olvasókkal való találkozásban, míg más nyíltan felvállalja, hogy ez nem az ő terepe és testhezállóbb számára csak írni. Te is túl vagy már az első dedikálásokon, olvasói találkozókon, kerekasztal beszélgetéseken, így időszerű feltenni a kérdést: hogy érzed magad, amikor nyilvánosan íróként szerepelsz?

A válasz könnyű: nagyszerűen! Ahogy az interjú elején említettem, kellett némi idő ahhoz, hogy megbarátkozzak ezzel az új helyzettel, de elég hamar rájöttem, hogy nagyon szeretem ezt csinálni. Legfőképp azért, mert mindig is élveztem a pezsgő, izgalmas beszélgetéseket, és az elmúlt hetek tapasztalatai megmutatták, hogy a regényről való beszélgetés legtöbbször igencsak érdekes témák felé tereli az olvasókat és az érdeklődőket. És hát mi lehetne annál felvillanyozóbb, mint egy izgalmas eszmecsere a hétköznapok egyformaságában.  Ami pedig a legnagyobb felfedezésem, hogy valójában ahány olvasó, annyi történet maga ez az egyetlen regény is, hisz mindenki valami más aspektust fedez fel benne, más szűrőn keresztül értelmezi – ami számomra is nagyon elgondolkodtató.  Egyszóval szeretek az olvasóimmal kapcsolódni, és bízom benne, hogy a jövőben még több lehetőségem adódik majd erre.

Jöjjön akkor a lényeg, amire biztosan mindenki vár, és beszéljünk a könyvről! Az EGO, ami túlélt engem. Ezt a címet viseli a mű, amivel a sci-fi zsáner kedvelőit céloztad meg. Rengeteg dolgot belesűrítettél a történetbe, amiben őszintén szólva én erős kettősséget érzek. Mert az egyik oldalon ott sorakozik minden, ami sci-fi: világégés után felépült jövőbeni társadalmi rend, virtuális valóságtól függővé tett népesség és futurisztikus orvostechnikai megoldások. Míg a másik oldalon ott vannak olyan dolgok, amik a misztikum és az ezotéria határait súrolják: lélekvándorlás, összekapcsolódó lelkek, előző életekre való emlékezés. Hogyan alakult ki ez a kettősség?

Azt hiszem, a személyiségemből és az egyéni érdeklődési körömből fakad mindez, hisz a civil állásomban informatikai területen tevékenykedem, és a munkám részét képezik a legújabb technológiai trendek, eszközök.  Mindemellett sosem voltam az az ember, aki pusztán a fizikai síkra összpontosít, ehelyett mindig is komolyan foglalkoztatott a megfoghatatlan, a „misztikum”, a lelki sík rejtett mélységei. A legfontosabb pedig, hogy szerintem ez a két nézőpont nem kell, hogy egymásnak ellent mondjon, sőt. Innen jött a könyv alaptörténetének az ötlete is. Vagyis játszunk el a gondolattal: mi lenne, ha egy ponton maguk a rendkívül magas szinten fejlett tudományos eszközök bizonyíthatnának spirituális feltételezéseket?

A könyvben olvashatók olyan orvosi megoldások, amelyek keverik a pszichológiát a technológiával. Konkrétan az emlékek kinyeréséről, külső megjelenítéséről, módosításáról és visszatöltéséről írsz. Mindezt úgy, hogy egyszerre hihetetlenül tudományosak a leírásaid, ugyanakkor mégis közérthetőek. Mennyi munka van abban, hogy ezt így meg tudtad fogalmazni? Végeztél esetleg tanulmányokat a témában?

Ilyen irányultságú képzettségem nincs ugyan, de mindig is érdekelt az elme működése és az emberi psziché, hiszen ennek kutatása gyakorlatilag tényleg a tudomány határvonalát súrolja, mely határvonalon túl az imént említett misztikum ködje vár.  Sok érdekességet olvastam a témában, ami a segítségemre volt bizonyos szóhasználat megismerésében. Ugyanakkor maga a könyvben ismertetett emlékkutatási módszer a saját képzeletem játéka, amiben az a legizgalmasabb, hogy egy nap talán még igaz is lehetne…

A könyv két karaktere között olyan kötelék van, amely életeken átívelő romantika lehetőségét veti fel az olvasóban. Azt mondják, legyen szó könyvekről vagy filmekről, egy kis romantika mindig hozzátesz a történethez. Ezzel mennyire értesz egyet? Ez a gondolat motivált, amikor ezt a nem mindennapi érzelmi szálat papírra vetetted?

A gyengédség, a kapcsolódás, az összetartozás iránti vágy bizony az élet szerves része, sőt, gyakran az egyik legfontosabb mozgatórugója. Épp ezért fontosnak találtam, hogy a főszereplőkön keresztül is megmutassam az erre való szüntelen törekvést, hiszen részben ettől lesz szerintem egy karakter igazán emberi, és olyan, akivel egy kicsit mind szeretnénk és tudunk is azonosulni.  És visszakapcsolódva a korábbi gondolatokra, kevés dolog olyan kettős, mint az érzelmek, amik az egyik oldalon kémiai reakciókkal jól leírható folyamatok, a másik oldalon viszont mindig is lesz egy megfejhetetlen lelki mélységük. Ebbe az ismeretlen mélységbe való belemerülésre invitál ez a történet.

Az írók sokszor mondják azt, hogy arról írnak, ami a leginkább vonzza őket. Ezt figyelembevéve elmondhatjuk, hogy téged mindig is foglalkoztatott az előző életek gondolata? Ezért választottad pont ezt az első könyved (könyveid) témájául?

Igen, azt hiszem kijelenthetem, hogy mindig nagyon foglalkoztatott ennek az elméleti eshetősége, és talán sokunk nevében mondhatom, hogy időnként igenis érik az embert semmivel sem magyarázható tapasztalások, „deja vu” élmények. Ezek legtöbbje persze tudományosan körülírható, de mindig ott lesz egy morzsányi, apró misztikum, ami ajtót tárhat bármilyen eshetőségre. És hát nincs is annál izgalmasabb, mint eljátszani annak a gondolatával, hogy a világunk talán még több, nagyobb és összetettebb, mint amilyennek eddig hittük…

A könyv vége egyértelművé teszi, hogy érkezik a folytatás. A kérdés csak az, hogy mikorra várható a megjelenés? Hol tartanak a munkálatok?

A munkálatok már nagyban zajlanak, a nyers kézirat már el is készült, és hamarosan kezdetét veheti a szerkesztési folyamat is. Annyit tehát mondhatok, hogy reményeink szerint mielőbb kézbe foghatják az olvasók a folyatást!

Alig várom, hogy olvashassam! Köszönöm szépen a válaszokat, és további sok sikert kívánok! Aki pedig az interjú alapján kedvet kapott ahhoz, hogy belépjen az EGO világába, az ne habozzon megrendelni a könyvet a shop.konyvmogul.hu webáruházból!

Az évek megdöbbentően gyorsan múlnak, én pedig időről-időre azon kapom magam, hogy adott szerzővel nagyon rég készítettem utoljára egy jó interjút. Nemrégiben például Leda D’Rasi jutott az eszembe hasonló apropóból, akit utoljára valamikor három-négy éve kérdeztem. A munkásságát azonban folyamatosan figyelemmel kísérem, így pontosan tudom, hogy nem unatkozik, zajlik körülötte az élet. Van tehát miről beszélgetnünk, vágjunk is bele!

A napokban tettél ki a közösségi oldaladra egy posztot, amiben közvetlen hangvétellel szólsz a követőidhez, és tájékoztatod őket arról, hogy bár év elején beharangoztál szeptemberre egy könyvet, viszont ez a terv végül nem valósul meg, idén már nem várhatnak tőled megjelenést az olvasók. Mennyire volt nehéz ezt „bevallani” és elengedni valamit, amit már belengettél?

„Bevallani”, ahogy te nevezed, nem okozott gondot. Hiszen ez emberi dolog. Időnként a tervek változnak, amivel nincs is gond. Ugyanakkor, ha azok a bizonyos tervek másokra is hatással vannak, akkor őket bizony tájékoztatni kell. Mert egy így fair. Íróként tudom, hogy az olvasóim figyelnek arra, amit mondok. Emlékeznek a szavaimra és ismerik a szokásaimat is. Nem lepődtem meg például azon, amikor többen jelezték, hogy a nyár folyamán várták a leleplezést. Vagyis, hogy felfedjem, mi érkezik szeptemberben. Így mindenképpen tudatni akartam velük, hogy ez a könyv egy későbbi időpontban jelenik meg.

Figyelembe véve, hogy az olvasók mindig mennyire várják a könyveid megjelenését, ez valóban így korrekt. Nyilván picit most csalódtak, ugyanakkor annál nagyobb izgalommal várják majd a következő megjelenést. Viszont felmerül a kérdés, te hogyan éled meg, ha valami nem úgy jön össze, ahogy előzőleg tervezted?

Most azon mosolygok, hogy ha ezt a kérdést mondjuk három vagy négy éve teszed fel, akkor egy merőben más választ kaptál volna, mint amilyet most adok. Évekkel ezelőtt kipréseltem volna magamból azt a könyvet, amit megígértem. Kihajtottam volna magamból és minden, velem dolgozó szakemberből is a lelket, hogy aztán egy „halálfutam” jellegű, nem alvással, idegeskedéssel teli hat-nyolc hónapos munkafázis után testileg-lelkileg kipurcanva kijelenthessem: tartottam a szavam. Ezt azért tudom egyébként ilyen látványosan leírni, mert volt már ilyen. Idén viszont emlékeztettem magam rá, hogy bár meg tudnám ebben a módiban csinálni a második könyvet szeptemberre, viszont nem mindegy, hogy érzem magam közben. És hogy érzik mások. Elgondolkodtam ezen és egy másik utat választottam. Egy könyv kijött, amiben szívem-lelkem benne van, amit öröm és boldogság volt írni, aminek a munkálatai harmóniában teltek. A többi könyvemnek se kívánok ennél kevesebbet. Öröm és boldogság legyen benne, ne kapkodás, sietség és kényszer. Ebből is látszik, hogy nem csak a tervek változnak, de az emberek is. Az évek előrehaladtával fejlődöm, mint író, és fejlődöm emberként is. Ez az év egyébként is erről szól.

A posztban úgy fogalmaztál, hogy „a könyvkiadás nem összeegyeztethető egy olyan íróval, akinél épp máshol van a fókusz”. Nyugtass meg, hogy nem egy brutális írói válság áll a háttérben és azzal kapcsolatban fogalmaztál ilyen finoman!

Nem, erről szó sincs! Ahogy az előbb már mondtam, egyszerűen csak másként látok dolgokat. Ki tudja, talán öregszem (nevet), de már nem csak az elvégzett munka számít. Hanem a munka öröme, a közben megjárt út, meg az, hogy ne annak az árán teljesítsek valamit, hogy közben elfelejtek létezni, elfelejtsem azt, hogy van világ az íróasztalon túl is, amit meg kell élnem. Idén ezt tettem. Több dolgot engedtem meg magamnak, élményeket gyűjtöttem, kirándultam, rengeteget olvastam, pihentem. Lehet, hogy most egy könyv későbbre tolódik, viszont az élmények által hiszem, hogy íróként is feltöltődöm, ami a történetben is visszaköszön majd. Ami pedig az ihletet illeti, talán még túl sok is van belőle. Bár ez sem mindig jó, egyébként… Őszintén szólva kicsit össze is zavarodtam emiatt, mert összeütközött bennem a „mit írjak?” kérdés, és a rá érkező sok-sok válasz. Jó ideje tart már ez, folyton ott van bennem a „mindent írni akarok és egyszerre akarom írni őket” késztetés. Ez egy idő után nagyon fárasztó tud lenni, igazi zűrzavart okoz az ember fejében, amit helyre kell tenni. Új könyvötletek garmadája „sorakozik” előttem, amit szeretnék megvalósítani. Aztán ott vannak a már megkezdett sorozatok folytatásai, amik nagyon kikívánkoznak belőlem. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy vannak régebben megjelent, jelenleg kifutott könyveim, amelyeket újra megjelentetünk, viszont javított, mondhatni átírt formában. Tehát ha csak egy gyors fejszámolást végzek, elmondhatjuk, hogy 5-7 könyv áll sorban, hogy megszülethessen…

Az nem kevés, nem csoda, hogy azt se tudod, hol áll a fejed! És rengeteg kérdést felvet, amire biztos, hogy nem csak én, de az olvasók is kíváncsiak. Kezdjük azzal, hogy melyik sorozatok folytatása áll az élen? Mondd, hogy az egyik a Dinasztia!

Természetesen a Dinasztia következő része áll az első helyen. Bár az olvasók az idén megjelent Alakváltó Krónikákkal kaptak egy kis Dinasztia-adagot, ugyanakkor Ruehl és Lazarus története mégis egy mellékszál, nem a történet igazi vonalának a folytatása, amit tudom, hogy a boszorkány-rajongók már nagyon várnak. Ahogy én is! És mindenkit megnyugtatok, hogy a történet már az írás fázisában van.

Pont ezt akartam hallani! Adnál ezzel kapcsolatban egy apró információ morzsát a Dinasztia-rajongóknak, ami megkönnyíti a várakozás hónapjait addig is, amíg olvashatják a kész kötetet?

Spoiler nélkül annyit elárulok, hogy Aurora és Zuriel története lesz a következő, ami napvilágot lát. Rory a sorozat 4. részének a végén eltűnt, az 5. rész befejezésében pedig Zurielhez a mágus, Murphon intéz egy kihívást, miszerint megtalálhatja a boszorkányt, akit keres, ha vele megy és elfogad egy kihívást, aminek két kimenetele lehet: győzelem vagy halál. A következő rész erről a keresésről és a közben tapasztalt kihívásokról fog szólni. Nagyon fordulatos lesz, az izgalmas és romantikus eseményeken túl rengeteg új információval fognak gazdagodni az olvasók a mágusok titkos világáról.

Most olyasmit mondtál, amivel kapcsolatban legszívesebben elkezdenélek faggatni, de tudom, hogy egy készülő könyvről egy szerző nem adja ki a titkait, szóval inkább más irányba terelem a beszélgetést, és visszatérek oda, ahol az előbb tartottunk. Áruld el tehát, melyik sorozat az, ami a Dinasztia mellett áll, és a leginkább kikívánkozik belőled a folytatása?

A Rebellis hölgyek második része. 

Vagyis a Lady Revans folytatódik?!

Igen, és nem. Evolet és Sebastian kötete lezárult, de – ahogy a Dinasztiában is – az első részben már megismert karakterek történetével folytatódik a széria. Annyit elöljáróban elárulok, hogy a sorozat második részének a címe Lady Oltalom lesz. Aki olvasta az első részt, az ennyiből tudhatja, ki lesz a női főszereplő… És azt is sejtheti, ki lesz majd a párja.

Micsoda hírek! Millió dolgot kérdeznék még a Dinasztiáról, és a Lady Oltalomról, de térjünk most inkább át arra, hogy milyen, már megjelent és jelenleg nem kapható könyvekkel kapcsolatban várható javított kiadású megjelenés?

Ez a javított megjelenés összetett dolog, mert tulajdonképpen nem egy vagy két könyvre vonatkozik. Inkább úgy jellemezném, mint egy hosszútávú folyamatot. Egy fejlődési folyamat eredményét. Mert ahogy az évek telnek, az ember már más szemmel lát egy 5-6 éve megjelent könyvet. Látja a „gyerekbetegségeit”, és eljut oda, hogy sokkal jobban meg tudná írni, hozzá tudna adni úgy, hogy az még tökéletesebb legyen. Az író tenyere – jelen esetben ugye az enyém – viszketni kezd, hogy ezt meg is tegye. És mi más lenne erre alkalmasabb annál, mint amikor egy könyvkészlet kifogy? Az újranyomás előtt lehet rajta módosítani, ki lehet egészíteni, így önmaga tökéletesített verziójaként láthat újra napvilágot. Idővel ezen minden könyvem át fog esni kisebb-nagyobb mértékben, de amik ebben a dologban a leginkább érintettek, azok A Dög és a Végzet, amelyek teljes megújuláson esnek át, és jelentősen felbővítve kerülnek majd újra forgalomba.

A Dög rajongók számára ez különösen jó hír, hiszen a nagyszájú vörös túlvilági terapeuta sokak szívébe lopta be magát. Ha meg kellene tippelned, akkor mit mondanál, hány százalékban változtattad meg a sztorit? Mennyire jelent majd újdonságot azok számára, akik olvasták az első megjelenést?

Erre nem egyszerű felelni, mert önmagában a sztori nem változott. A vezérszál a meggyötört, megalázott Abby-vel nem változott, ahogy az események sem, amik őt oda juttatták. Inkább azt mondanám, hogy D karaktere kapott nagyobb szerepet, több hangsúlyt. Sokkal több időt töltenek együtt Abby-vel, sokkal több mindent ad át neki, mint amennyit az eredeti verzióban. Abby karaktere is jóval kidolgozottabbá vált, többet megtudunk róla, jobban belelátunk a fejébe, nagyobb jelentőséget kap a személyes fejlődése. Így, bár azok számára, akiknek a polcán ott csücsül A Dög egy példánya, a sztori ismerős lesz, ugyanakkor annyi újdonságot kapnak, hogy teljesen új élményben lesz részük, és azt fogják mondani, hogy igen, kellett ez a „turbó” a történetnek. Az talán elárul valamit a bővítésről, hogy a 2018-ban megjelent könyv 222 oldalas volt, most pedig, az átírt kézirat ennek a duplát számolja.

Ezt úgy kell érteni, hogy A Dög átírása már készen van?

Igen. A kézirat elkészült. Ahogy a Végzeté is, ami szintén felbővült, igaz, nem annyival, mint a Dög, de a már kiadott 220 oldalhoz képest az is száz oldallal több lett.

Rendben, tehát ha jól rakom össze a képet, akkor ott tartunk, hogy idén kihoztad az Alakváltó Krónikákat és közben a háttérben dolgozva megszületett a kezed alatt az új Dög és a Végzet. Írod a következő Dinasztiát és a Lady Oltalmat is. Jól mondom?

Igen, így van.

Ezek után ostobának tűnik a kérdés, de van még valami, amit írsz? Vagy amivel foglalkozol?

Akad! (nevet) Van egy-két történet, ami megint ilyen „ki akar bújni” kategória. Amikor nagyon körülöttük forognak a gondolataim, akkor engedek a kísértésnek és töltök velük némi időt. Persze lassan haladok, mert az, hogy sok dolgot írok egyszerre, elaprózza a haladást, és akkor még csak az írásról beszéltünk, miközben egyéb projektek is pódiumon vannak, amikkel együtt dolgozunk a Mogul Kiadóval. Az pedig, hogy tudatosan építek be sokkal több kikapcsolódást, élményszerzést az időmbe, tovább lassítja a folyamatot, de igyekszem ezt így elfogadni, és nem erőltetni semmit. Az a lényeg, hogy haladok, miközben magamra is figyelek. Hosszú távon ez az egyensúly nagyon fontos.

Azt hiszem, minden olvasó nevében szólok, amikor azt mondom, nem csodálkozunk, hogy időnként beiktatsz egy-egy kis szünetet, és bármikor jelenik is meg a következő könyved, mi bizony ki fogjuk várni!

Köszönöm a válaszokat, örülök, hogy beszélgettünk! Addig is, amíg a legújabb könyv megjelenésére várunk, javaslom, hogy mindenki olvassa újra a már meglévő könyveket Leda D’Rasitól, aki pedig még nem olvasott tőle, az feltétlenül csatlakozzon a rajongók táborához és kezdje el beszerezni a könyveit a shop.konyvmogul.hu webáruházból.

Igen, tudom, hogy mindig azt mondom, szeretem, ha egy könyv befurakodik az agyamba, újat mutat, figyelni kell, és megmozgat az összetettségével. Ez mind igaz, ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy időnként én is elfáradok az „agyalásban”. Kivétel erősíti a szabályt. És mi erősíti jobban? Ha mindjárt két kivételt dobok be a kalapba. Azt is szoktam ugyanis mondani, hogy nem vagyok az a romantikától túlfűtött olvasó, szóval hiába tudom, hogy kicsiny hazánkban a romantikus/erotikus irodalom vezeti az eladási sikerlistákat, az viszont hétszentség, hogy nem az én romantika-zsáner habzsolásom juttatta oda ezeket a könyveket.

Az viszont, hogy nem vagyok nagy romantika-fan, nem azt jelenti, hogy ki nem állhatom a zsánert, egyszerűen csak kell egyfajta hangulat ahhoz, hogy ilyesmit olvassak. Így törnek maguknak utat a kivételek, és amikor a Könyvhét és a Jó éjszakát, Mád! rendezvények után hazaértem (bár a „hazaájultam” jobban leírja a történteket), és adtam magamnak néhány nap pihenőt, a dög melegben a kanapén tespedve arra jutottam: jöjjön, aminek jönnie kell! Olvassunk könnyed romantikát.

Rögtön két könyv is a kezembe akadt, gondoltam tovább kitart és így több pihenés jut nekem. Az egyik egy tavaly megjelent könyv volt, ami mostanáig ücsörgött a polcomon, várva a pillanatot, amikor megfelelő hangulatba kerülök. A másik egy friss megjelenés volt, az idei Könyvhét „gyermeke”, ami viszont kettejüket összekötötte, az a tény, miszerint ők ketten egy trilógia első és második részét alkotják. Egy magyar írónő, Fejes Enikő Feltételes Szerelem sorozatának tagjai. Feltételes szerelem (1) és Nyughatatlan szerelem (2).

Úgy voltam vele, hogy oké, pihenésként ide nekem egy kis szerelmet, lássuk, mi sül ki belőle. Ahogy azt kell, elő is készültem, minden olyasmit magam köré gyűjtöttem, ami elősegítette a tartós kanapén maradásomat: jegestea, csoki, dinnye (Kéretik szó nélkül hagyni a fura gusztusomat. Köszönöm szépen!).

Na szóval a lényeg, hogy ebből a manőverből egy kiadós, 2 napos olvasás-maraton keveredett, ami úgy hatott rám, mint egy frissítő fuvallat. Mert ha túl sok a nyüzsgés, ha az ember túlfeszíti a húrt, és átlép egy határt fizikailag és mentálisan is, akkor időt kell adni a regenerálódásra. Erre pedig tökéletes volt ez a két könyv.

Kezdjük mindjárt a borítókkal, mert a borító, a látványvilág fontos. A romantikus/erotikus könyveknél egyébként a borítóval kapcsolatban van egy szokásom: egy pont mínusszal indul az, ami félmeztelenül összesimuló párocska képével próbálja eladni magát. Annyi ilyen van. Tök egyformák, egymás picit módosított másaiként tömegével hevernek a boltok polcain, és ebből kiindulva számomra végtelenül sablonosnak. Ezekhez képest határozottan üdítő volt ennek a két könyvnek a borítója, amelyek csak sejtettek (nem öncélúan meztelenkedtek). Mármint érzelmeket. Nem testeket. Minő változatosság!

A kellemes sötétkék alapból egy egymáshoz simuló pár arca sejlett fel meghitt megvilágításban. Az egyik borítón, mintha a női karakter súgna valamit a férfi fülébe, míg a másikon a nő érzelmes pillantással tekint fel a férfira, aki viszont úgy tűnik, a nő ajkait figyeli. Számomra úgy tűnt, egy csók előszobájában kapták őket lencsevégre. És tudjátok mit? Ezek a képek százszor, ezerszer többet mondanak el, mint egy meztelen felsőtest, ahol számolhatjuk a kockákat.

Egymás mellé tettem a két könyvet, és ahogy néztem őket, arra gondoltam: de jó lenne, visszahozni a könyvek piacára ezt a stílust! Mert a borítók egyre többet mutatnak. De tényleg a pucérsággal kell letenni a védjegyet? (Lehet később erről írok majd egy bejegyzést, mert a téma megér egy "misét".)

Szóval a borító alapján az olvasás előtt kialakult bennem egy kedvező kép a könyvről, mert úgy gondoltam, ha a szerző ilyen finomlelkű a borítóval kapcsolatban, akkor talán a történetben is kapok valamit, ami másabb a mostani modern „kemény” romantikánál.

Picit a történetről (nem fogok nagyon spoilerezni, ne aggódjatok!): Adott egy magyar lány, Netti, aki pszichológiai tanulmányok után Firenzébe megy, hogy jelentkezzen egy nevelőnői állásra egy speciális igényű kislány mellé, aki az édesanyja elvesztésének traumájától szenved. Az édesapa Nicolas, aki egyszerre próbál helytállni üzletemberként és édesapaként. Innen indultunk, és ebből az alapszituációból haladtunk tovább, hogy aztán jó sok minden álljon előttünk a két kötet alatt. Féltékenységtől begőzölt barátnő; az ébredő érzelmekkel folytatott harc; idióta helyzetek, amikbe a szereplők sodorják magukat; félreértések; parázs viták; emberrablás, gyilkossági kísérlet. De azért jó dolgok is várnak ránk: cuki egymásra találás; mély beszélgetések; kompromisszumok; családi kötelék; házasság és gyermekáldás.

Mindezt a sokaságot elképesztő széplelkűséggel tálalta az írónő. Igen, széplelkűséggel. És ez tetszett a történetben a legjobban. Az, hogy igazi klasszikus, régivágású érzelmeket adott át, szép szavakkal, mély átéléssel. Jó, persze tudom, hogy a szerelem már önmagában „régivágású”, de szerelem és szerelem között igenis nagy különbség van attól függően, ki-hogy adja át. Manapság a romantikus könyvek kaptak egyfajta "modern" fennhangot, ami az esetek nagyrészében minden, csak nem széplelkű. (Ez is megérne egy cikket!) A lényeg, hogy nagyon, nagyon rég olvastam utoljára olyan könyvet, amiben ennyire azt éreztem volna, hogy a szerző nem a jelenkor szokásainak akar megfelelni, hanem saját magának. Hogy minden, amit leír, és ahogyan leírja, az azért van úgy, ahogy, mert ő maga érez azon a módon. Ő maga ennyire széplelkű és érzelmes.

Oké, oké, persze most vissza lehetne utalni az előző felsorolásomra, ahol még a gyilkosság és az emberrablás is helyet kapott, és fel lehetne tenni a kérdést, hogy „mondd már, ezt hogy lehet széplelkűen előadni?” Az én válaszom meg erre úgy hangzik, hogy „nem tudom, hogy lehet, de Enikő megcsinálta és kész.”

És tudjátok mi tetszett még? Az életszerűsége. A szereplők érzelmi kiszolgáltatottsága, esendősége. Mert a kapcsolatok tényleg ilyen rohadt zűrösek - bár azért az kívánatos, hogy az emberrablás meg a gyilkossági kísérlet kimaradjon a sorból -, tényleg így működnek a dolgok. Vannak mindenlébenkanál barátaink; rosszakaróink, akiknek nem tetszik a pofánk, és ezért minden vágyuk, hogy bekavarjanak. Időnként előfordul, hogy olyan tetszik meg, aki „tiltott terület.” Harcolni is szoktunk az érzelmeinkkel, néha kockázatot vállalunk, máskor az elbújást választjuk; és igen, idióta helyzetekbe sodorjuk magunkat az érzelmeinknek köszönhetően. Dacolunk és rejtegetünk dolgokat; makacsok vagyunk, mert mi jobban tudjuk. Próbálunk kommunikálni, ami vagy így sül el, vagy úgy.

Ilyen az élet.

A két kötet az életszerűségben és a széplelkűségben nagy hasonlóságot mutat, de abban különbözik, hogy fejezte be őket az írónő. Vagyis jobban mondva abban, hogyan kapcsolta össze őket. Az első rész, a Feltételes szerelem pozitív felütéssel zárult le. Az már akkor is biztos volt, hogy érkezik a folytatás, és ez alapján akár azt is hihettük volna, hogy a második rész csupa öröm és boldogság lesz. Megsúgom, hogy az írónő nem vattacukorfelhőre ültette fel a szereplőit, ráadásul egy igencsak ígéretes végszóval zárta le a második részt. Egy olyan feszültségkeltő jelenettel, amivel bebiztosította, hogy a harmadik résszel kapcsolatban nem jut az olvasó eszébe a csöpögős sziruposság.

Véleményem lezárásaként azt mondom, hogy a kötetek megadták azt, amire szükségem volt. Könnyedek voltak és segítették megpihentetni munkától megfáradt agytekervényeimet és testemet. Mivel a második rész alig néhány hete, a Könyvhéten jelent meg, ezért úgy gondolom, a harmadik részre még várnunk kell egy kicsit, de én kíváncsi vagyok, hogy az írónő hova futtatja ki Netti és Nicolas történetét.

Ti is szeretnétek megismerni ennek a párosnak a történetét? Mindkét kötetet megtaláljátok a shop.konyvmogul.hu webáruházban!

Írta: Nyíri Abigél

Még egy újdonság, amit az Ünnepi Könyvhét nyújtott az olvasóknak és bár nem olvastam az összes friss megjelenést, mégis, látatlanban is azt mondom: a Hangzavar mind közül a legegyedibb! Olyan, mint egy írásba foglalt Salvador Dalí festmény…. (Tudom, tudom, érdekes hasonlat, és később okvetlen ki is fogom fejteni, hogy jutottam erre a következtetésre.)

Szóval ott tartottam, hogy a Könyvhéten találtam rá a Hangzavarra, ami elég figyelemfelhívóan feküdt az Imádom a Könyveket standján a maga tömör 700 oldalával, és azzal a csodás, vibráló narancs és türkizkék borítóval, ami azonnal magára irányította a figyelmet. (És nem csak az enyémet!) Ennyit számít egy jó borító, kérem szépen! Így kell odavonzani a tekinteteket, felkelteni az érdeklődést. Mondjuk nálam csak ennyi még nem elég ahhoz, hogy az a bizonyos könyv haza is jöjjön velem, de az mindenképpen jó pont, ha a borító olyan figyelemfelkeltő látványt nyújt, ami felhívás keringőre, hogy tovább szemléljük azt a bizonyos könyvet.

És a Hangzavart jó volt tovább szemlélni. Az előlapot szinte életre kelti az, ahogy a csóvaszerű formákban kanyarognak a színek. Mindennek a közepéből pedig előbukkan egy alak, akit, ha elég sokáig nézünk, olyan, mintha 3D formát öltene. A Hangzavar tehát játszik a szemmel, hogy aztán – bár akkor ezt még nem tudtam – olvasás közben ugyanígy tegyen az aggyal is.

„Egyszerre őrült és zseniális.”

Hát ki ne kapná erre fel a fejét? Én mindenképpen, mert imádom a különc dolgokat.

„Elképesztő precizitással és összetettséggel van megalkotva.”

Újabb jó pont, mert a különcségnél csak azt szeretem jobban, ha valami olyan bonyolult, mint egy Gordiuszi-csomó és jó alaposan megtornásztatja az agytekervényeimet. És még egy pont, ami végképp magával ragadott:

„Betűkből alkotott szürreális káosz, ami egy különc zseni fejébe enged bepillantást.”

Ezek a figyelemfelkeltő mondatok a borítón kaptak helyet, és a fülszöveggel – és az elmaradhatatlan beleolvasással együtt – elvezettek oda, hogy megfogalmazódott bennem: Legyen! Lássuk, mit takar a Hangzavar, 700 oldalon, egy elsőkönyves szerzőtől.

Így kezdődött, és ennek köszönhetően hirdettem ki magamban, hogy ez az év az elsőkönyves kiválóságok éve, mert Óvári Luca után újabb elsőkönyves előtt hajtottam fejet. Josh Neare könyvét ugyanis egy igazi elvont művész szelleme hatja át.

Sokat gondolkodtam magán a sztorin, és arra jutottam, hogy van az a történet, ami annyira különös, és megfoghatatlan, hogy ha valaki megkérne rá, meséld el, miről szól, akkor csak állnál ott széttárt karokkal, annak ellenére, hogy az első betűtől az utolsóig elolvastad. És tudjátok mit? Ez nem rossz dolog! Abban a formában semmiképp, ahogy a Hangzavar tálalja ezt az élményt.

Annyira egyedi az egész az elejétől a végéig, olyan hihetetlen különcséggel lett megkreálva, hogy az egész egy óriási véglet két pontján helyezkedik el, egyszerre keltve azt a hatást, hogy őrült volt, aki írta, és azt, hogy géniusz. És minden értelmet nyer, ami a borítóra lett írva.

Most jött el az a pont, amikor visszatérek ahhoz a bizonyos Dalí hasonlatig. Ha nincs előttetek az a bizonyos kép a szétfolyó órával, akkor javaslom keressetek rá, és mindjárt érteni fogjátok, miről beszélek. Az a kép is olyan, hogy ha közelről nézzük, apránként, csak egy-egy részletre (ez esetben fejezetre) fókuszálva, még azt is hihetjük, hogy értjük, hogy tudjuk, miről szól. Aztán eltávolodunk, a kerek egészet nézzük, mire már egy óriási kavalkádot látunk, és úgy érezzük, az egész egy nagy kutyulmány. Pedig nem az! A maga őrült módján úgy tökéletes, ahogy van.

A történet legnagyobb hangulatkeltő eszköze az az elképesztő bonyolultság és fejetlenség, amit az olvasása okoz. Egy fejezet könnyebben érthető, az olvasó kicsit fellélegzik, a következőnél viszont a fejét vakarja, hogy mi az ördög ez és hogy kapcsolódik a teljes egészhez? Úgy is mondhatnám, hogy a könyv hangulatkeltő eleme a káosz. Az összezavarás. Ami baromi idegesítő és frusztráló, viszont mindezt zseniálisan csinálja!

A cselekményre ugyanaz érvényes, mint a hangulatkeltésre. Ide-oda ugrálós káosz. Erre épített az író, és ezt is ugyanolyan őrült-zseni módon tette, ahogy minden egyebet is. Adott fejezeteknél azt se lehet eldönteni, eszik-e vagy isszák, az olvasó feszültsége nő. Még azt is el tudom képzelni, hogy sokak olvasás közben azon kezdenek gondolkodni, velük van-e baj, miért nem értik, miről van szó, hol vesztették el a fonalat? Pedig semmi egyéb nem történik, csak annyi, hogy belecsöppennek az író gondolatvilágába, ami ebben az esetben olyan szürreális, mint amilyennel Aliz a nyúl üregében találkozott.

Talán ez a legnagyobb felismerés, amit a történet adhat. És amint ez a felismerés lecsap az olvasóra, át tud lépni a megszokott olvasásnak azon az igényén, hogy értse, mit olvas. Ha ezt el tudja engedni, ha megérti, hogy ez a könyv maga a betűkből alkotott szürreális káosz, meg tudja látni a mögötte rejlő zsenialitást és elkezdi élvezni, hogy ennek a zsenialitásnak a részese lehet. 

Rengeteg karakter van felvonultatva a történetben, rengeteg helyszínen, rengeteg furcsa, el nem magyarázott szituációban. Ez zavaró, hiszen ahhoz van hozzászokva az olvasó, hogy egy történetnek valaki (vagy valakik) a középpontjában állnak, az ő szemükön keresztül látja az eseményeket, vezetik a vonalat a történet elejétől a végéig. Ez itt hiányzik. A szereplők is a káoszból születnek, viszont csak addig, amíg az olvasó rá nem jön, hogy a főszereplő ő maga. Annyiszor változnak a dolgok, hogy az olvasó egy idő után úgy érzi, ő az egyedüli állandó szereplő a történetben. Ő, ahogy kívülről figyeli az eseményeket. A könyv ezen a téren is újdonságot hoz.

Mondhatnánk tehát, hogy ezzel a könyvvel Josh Neare olyan védjegyet tett le, amire felkapja a fejét az olvasóközönség. Csakhogy van itt valami más is a sok pozitívumon kívül. Méghozzá az, hogy nem olvastam még olyan kéziratot, amiről azt gondoltam, hogy az erőssége egyben a legnagyobb gyengesége is. Mert annyira egyedi, annyira összetett, ami önmagában előrevetíti, hogy ez a történet nem fog óriási olvasóközönséget maga köré toborozni. A legszűkebb rétegolvasmány lesz, mégpedig azért, mert rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, ami ebben megakadályozza: ennek a könyvnek az olvasásához intelligencia kell.

Senki ne értsen félre! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az olvasók buták, és azért nem fogják végigolvasni, mert nem értik, hanem azt, hogy a legtöbben azért vesznek könyvet a kezükbe, mert ki akarnak kapcsolni. Egy könnyed, egyestés olvasmányra vágynak. Olyan történetre, amiben csak enni kell a sorokat, anélkül, hogy gondolkodni kellene. Aztán gyorsan túljutnak a történeten, majd másnapra elfelejtik. Ez a könyv viszont azoknak szól, akik gondolkodni akarnak, kihívást keresnek, akik azt akarják, hogy a sztori kifacsarja az agyukat. És ők – szerintem – nagyon kevesen vannak. Bár őszintén remélem, hogy tévedek, mert a Hangzavar nagyon is megérdemelné, hogy sokan ismerjék, de ha a könyvkiadás üzleti oldalát nézzük (márpedig a kiadók és a szerző számára is ez üzlet), akkor elmondhatjuk, hogy ez a könyv minden valószínűség szerint nem fog eladási sikerszámokat döntögetni. Inkább tudom kultkönyvnek elképzelni, amit épp ezért ismernek majd meg az ínyenc olvasók, ők lesznek azok, akik egymás között órákig el tudnak róla beszélgetni és legendaként emlegetik.

Végső következtetésként azt mondom, hogy a Hangzavar számomra az ellentétek könyve. Hihetetlenül fárasztó olvasni, én a magam részéről nem is emlékszem rá, hogy valaha olvastam-e bármit, amit akár fejezetenként támadt kedvem letenni. Kiszívja az ember agyát, miközben mégis ott motoszkál benne a gondolat, hogy folytatni kellene, mert egyébként valami olyan zseniális dolgot tart a kezében, amit vétek lenne letenni holmi olyan bagatell dolog miatt, mint a fáradtság. Az író elképesztő összetett intellektusa süt a sorokból, ami igazi ritkasággá teszi az egészet. Én személy szerint olvasás közben a csodájára jártam, vajon mi lakozhat a szerző fejében.

Az olvasás végeztével viszont azon gondolkodtam: akarom-e tudni?

Azt hiszem, inkább nem. Kezelje csak ő a saját gondolatait. Az viszont biztos, hogy ha bármi máson is feltűnik Josh Neare neve, nekem az egyet fog jelenteni azzal, hogy ismét egy különc zseni fejébe nyerhetek bepillantást.

Szeretnétek részesülni a Hangzavar-féle élményben? Keressétek a könyvet a shop.konyvmogul.hu webáruházban!

Írta: Nyíri Abigél

Hogy is van az a dolog a töltött káposztával? Hogy felmelegítve csak az jó? Vagy még az sem? Nem emlékszem pontosan, hogy hangzik ez a szólás, de a mondandója lényegére igen: új dolgok, oké; régi dolgok újra húzva, nem oké.

A mai világban sok mindenre lehet ezt a filozófiát alkalmazni: kapcsolatokra, remake filmekre, és igen, átdolgozott könyvekre is. Halkan megjegyezném, hogy én nem értek ezzel egyet. Értem, miért mondják, de nem hiszem, hogy ezt csak ilyen egyszerűen el lehetne rendezni azzal, hogy az eredeti jó, a felújított meg az ördögtől való. Véleményem szerint ez soktényezős dolog. Hiszek abban, hogy a régebben kiadott könyvekben az évek során a szerző – mivel változik és fejlődik – megláthatja azokat a gyerekbetegségeket, amelyeket az új kiadással kiküszöbölhet és a saját szájíze szerint tökéletesítheti a művet. Szíve joga. És ugyanígy a szerző azt is megteheti, hogy egy réges-régi művet – jelen esetben 30 éveset – leporol, és a régi váz alapjaira felépít valami teljesen újat. Tudom, sokan nem értenek ezzel egyet, mert ragaszkodnak az „eredeti az igazi” gondolathoz, de mindenkit arra kérek, adjon egy esélyt Az első Lovasnak. Mert megérdemli!

Szóval elég erősen tartja magát ez a nézet, és ki tudja, talán épp ezért volt bátor dolog, hogy Mason Murray úgy döntött, hozzányúl egy régi könyvéhez, és újra az olvasók elé tárja azt. Az eredeti történet 1994-ben látott napvilágot Elátkozottak városa címen.

Nos, én egyszerre vagyok szerencsés ember, és roppant alapos is. Ezért ez az értékelés nem egyszerűen abból fakad, hogy olvastam Az első lovast, és leírom, amit tapasztaltam. Hozzákapcsolódik az a tény is, miszerint az Elátkozottak városát is volt szerencsém olvasni, így első kézből tudok referálni nemcsak az új történetről, de arról is, hogyan sikerült Masonnek a régi történetet újraalkotni és felvértezni a mai kor követelményeinek megfelelő tulajdonságokkal. Mert ez fontos! Egy ilyen időugrással átdolgozott könyvnél minden apróságra figyelni kell, ami nagyon, nagyon nehéz. Éppen ezért rengeteg hibalehetőséget rejt magában.

Erről egyébként sokat lehetne írni, felsorolhatnék minden apró pontot, amit a könyvnek sikerült megugrania, viszont egy a lényeg, és erre szeretném a hangsúlyt fektetni: Mason Murray megcsinálta!

A történet több szálon fut, mégis jól követhető, és a különböző nézőpontkaraktereken keresztül szépen belelátunk a szereplők gondolatvilágába. És micsoda gondolatokat kapunk! Ugyanúgy ott lehetünk egy titkos intézményből szabadult ádáz gyilkos agyában, ahogy egy korosodó vidéki férfiéban is, aki olthatatlan lángra lobban egy huszonéves pultoslány iránt. Egy magánnyomozó-író szemén át is látjuk a világot, miközben ott lehetünk egy áldozat fejében is, aki számára nincs kegyelem. Ez a sokaság pedig azt kell mondjam, hogy gyönyörködtet! Egyébként nem csak a főbb karakterek kaptak nézőpont szerepet, hanem egy-egy mellékszereplő is (akár olyan is, akinek csak egy ilyen fejezet jutott), ami roppant változatossá teszi az eseményeket.

A több cselekményszál nagyon jól működik, Mason mesterien váltogatja őket. Nemhogy nem bonyolítja túl a történetet, mint inkább kifutópályára állítja azt. Úgy lavírozik a szálak és karakterek között, hogy a könyv szó szerint letehetetlenné válik, mert az olvasó mindig kap valamit, ami előre viszi a történetet. Vagyis szuper a ritmus, az események sodornak magukkal, és minden egyes fejezetben jut valami érdekesség, legyen az izgalmas esemény vagy fontos információ. Így haladunk a történet végéig, ahol is az addig fonogatott szálak gyönyörűen összeérnek, csodás mintát alkotnak, és eljutunk a végkifejletig, ami a bibliából származó felütéssel megadja a végső lökést a misztériumnak. Egyúttal meg is kapjuk a magyarázatunkat a címre vonatkozóan…

Mason Murray-től olvastam már néhány történetet, és tudjátok mi fogott meg ebben a könyvben igazán? Hogy olyan, mintha most, egy 30 évvel ezelőtti sztori átdolgozása során engedte volna magát úgy igazán szabadjára. A könyv írásmódja elejétől a végéig ugyanolyan könnyednek tűnt, ami azt a hatást keltette számomra, hogy a szerző igazán jól érezte magát írás közben. Ez volt az igazi közege és ez minden soron érezhető is volt. Ráadásul nem kímélt senkit és semmit. Úgy hullottak a karakterek, ahogy ősszel a levél pereg a fáról a legkisebb fuvallatra is. A könyv egy pontján eljutottam oda, hogy ha felbukkant egy új szereplő, már keresztet is vetettem rá, mert az addigiakból tudtam: neked, haver ennyi volt. És mit imádtam még? Hogy nem válogatott. Felvezetett egy szerethető, izgalmas karaktert, az események előrehaladtával elvetette egy pozitív végkifejlet lehetőségét is a részére, az olvasó titokban már arra gondolt, ez lesz a „happy-end” szál a történetben, aztán bumm, szemrebbenés nélkül kinyírta őt is (csúnyán!), kegyetlen hirtelenséggel szakítva meg az elhintett pozitívumot.

Őszinte leszek. Imádtam ezt a kegyetlenséget! Imádtam, mert úgy éreztem, hogy ez az! Így kell thrillert írni, így kell az izgalmas misztikumot véres valósággal felkenni és tálalni az olvasónak.

Számomra ez a könyv és Mason belefektetett munkája a bizonyíték arra, hogy igazam volt. Ez az átdolgozós dolog nem csupán fekete vagy fehér. Millió szín van ott és minden attól függ, ki csinálja és hogyan. Az első lovas pedig mondhatni, hibátlanra sikerült.

Jöjjön a végső következtetésem, ami egyúttal egy üzenet is lenne a szerző felé: Ide nekünk még a felmelegített káposztákból, Mason! Melegíts, amennyit csak tudsz, mert ha így hozol át a jelen korba 30 évvel ezelőtti sztorikat, akkor vagyunk itt néhányan, akik még nem laktunk jól!

Aki szívesen elolvasná a könyvet, hogy maga alkosson véleményt róla, az meg tudja rendelni a shop.konyvmogul.hu webáruházból.

Írta: Nyíri Abigél

Az Ünnepi Könyvhetet azért (is) szeretem, mert sok kiadó és szerző időzíti erre a jeles könyves rendezvényre a friss megjelenéseket. Ez egyrészt egyfajta tisztelgés, amellyel a nagymúltú esemény előtt hajtanak fejet, másrészt nyilván a történethez az is hozzátartozik, hogy az ilyenkor megjelenő könyvek igazán nagy, újdonságokra éhes közönség előtt tudnak debütálni, ami nem elhanyagolható dolog. Ez nem újkeletű szokás, így nem volt benne semmi meglepő, hogy a Könyvhét idén is tobzódott az új megjelenésekben, amit persze imádott az olvasóközönség. Velem együtt.

Válogatni bőven volt miből, és ha már újdonság, akkor mi is lenne érdekesebb, mint egy olyan könyv, aminek a megjelenésével egyidőben új szerző is született? A szúrós szemű olvasó pedig (igen, magamról beszélek) rögtön arra gondol, hogy ide nekem! Lássuk, mit tud elsőre az az új író! És itt elevenedik meg az elsőkönyvesek rémálma: az első könyvértékelés. A mumus, ami most az én tollamból érkezik, méghozzá Óvári Luca könyvére, amely már a címében is érdekességet hordoz: Az EGO, ami túlélt engem.

A kötet zsáner tekintetében a science fiction szekciót erősíti, ami egyébként nem minősül az elsőszámú kedvencemnek, mi több, még a dobogón sem foglal helyet, de ez igazából nem számít, mert elolvasok én bármit, csak minőségi legyen. És Az EGO, ami túlélt engem – ezt már olvasás után, teljes őszinteséggel jelenthetem ki – minőségi a javából. Egy elsőkönyves szerző briliáns bemutatkozása.

Olvastam már elsőkönyves szerzőtől. Sokat, így van összehasonlítási alapom, ezért, amikor az EGO-t briliáns kezdésnek minősítem, azt nem azért mondom, hogy a szerző lelkét simogassam. Annak ugyanis nem vagyok híve. Viszont legyek bármilyen szigorú, kimondom, amit gondolok, és ha valami jó, azt elismerem. Óvári Luca írása pedig az. Állítom, hogy kitűnik az elsőkönyvesek közül. Mindjárt mondom is, hogy miért.

Amikor egy szerző eljut odáig, hogy az első könyve megjelenik, áll már mögötte némi írással töltött idő, viszont a legtöbb esetben még nem annyi, hogy már rátaláljon a saját hangjára, és magabiztosan használja azt sorról-sorra. Az első könyvnél (de akár a másodiknál és a harmadiknál is) a legtöbbször még keresik a hangjukat a szerzők, amit a hozzáértő szem észre is vesz. Ez egyébként nem von le a könyvek értékéből, egyszerűen csak arról van szó, hogy érezni lehet benne némi bizonytalanságot, hogy a szöveg nem egységes, hullámzó a minősége, gyengébben és erősebben megírt részek váltják egymást. Ami az EGO-ban leginkább feltűnt nekem az az, hogy a szöveg egységet alkot. Nem éreztem benne az elsőkönyvesek bizonytalanságát, a „hangkeresést”. Azt nem tudom, mennyi írás áll Óvári Luca mögött, de ha ez, amit az EGO-ban nyújt az olvasónak, az elsőkönyvesek bizonytalanságának minősül a részéről, akkor elképzelni se tudom hová tudja ezt emelni a következő könyvekkel. Élvezet olvasni, a szem csak úgy siklik a sorokon, olyan könnyedén visz magával.

Mondanék valamit a történetről is, de mivel nem szeretem a recenziókban a sztorit kifejteni, ezért megpróbálom néhány mondatban összefoglalni a lényeget, hogy aztán kibonthassam, milyen következtetést vontam még le az olvasás során.

2087-re az emberiség eljut oda, hogy emléklehívásokkal és módosított emlékek visszatöltésével segítse a különböző traumák és pszichés betegségek gyógyulását egy olyan zárt világban, amely a tönkretett bolygón bekövetkezett katasztrófa túlélői számára nyújt védelmet. A technika jóvoltából az elme legrejtettebb zugaiba is be lehet pillantani, és kiderül, hogy vannak emlékek, amelyek túlmutatnak az aktuális életen. Ennek következtében bőven van mit felfedezni. És van ki elől menekülni is.

Huh, nagyon igyekeztem, hogy ne mondjak el túl sokat, pedig nagyon-nagyon sokat tudnék mesélni, annyi minden van ebben a történetben, ami kellően csavaros. Annyira, hogy kell hozzá odafigyelés és logika, hogy az ember követni tudja, tehát az olyan olvasók számára készült, akik gondolkodni akarnak olvasás közben. Mivel a történet a nem túl távoli jövőben játszódik, ezért alap, a mai szemmel nézve futurisztikus társadalmi berendezkedés, és technikai vívmányok bemutatása. Ezekre feltétlenül szükség volt a könyvben, hogy az olvasó megértse a szereplők körülményeit. Ez más, hasonló kötetekben sokszor nagyon nyögvenyelős és száraz a sok technikai leírás közepette, Lucának azonban sikerült az egészet olyan könnyedén megoldani, hogy még azt is simán elfelejtettem, hogy valójában sci-fit olvasok. Talán ehhez annak is köze van, hogy jó az infók adagolása. A kötet első fele picivel egyszerűbb, mintha „bemelegítené” az olvasót, mielőtt a második félben elkezdenének zubogni az információk, amikből aztán kiderül, mennyi minden lapul a háttérben.

Az ilyen bonyolult történetnél nagy kockázata van annak, hogy az olvasó elvész az információk áradatában, elveszti a fonalat és megunja, hogy megpróbálja azt követni, itt azonban ez a veszély nem áll fenn. A szöveg gördülékeny, igényesen megfogalmazással, bő szókinccsel írva. A szerző nagyon jó érzékkel adja át a tudományos részeket is, teljesen közérthetően, mégis szakmailag. Szuper eleggyel oldotta meg az orvosi, pszichológiai, technológiai leírásokat, az pedig, hogy adott dolgokhoz a jelen korból való hasonlattal élt, a mai kor olvasói számára máris ismerőssé teszi a dolgokat, így ezek jó szemléltetőeszközök. Minden tökéletesen követhető, így villámgyorsan kapcsolódunk ahhoz a bizonyos jövőbeni helyszínhez és emberekhez.

Néhány szó az írásmódról. E/1-ben, jelenidőben íródott a történet, ami megintcsak nem az én személyes kedvencem – tudom, tudom, régimódi vagyok az E/3-as rajongásommal –, de még ha olvasóként nekem nem is ez a favorit, íráshoz értőként elismerem, hogy így nagyon nehéz írni. A szerzők gyakori hibája az ilyen típusú írásmódnál, hogy „elfelejtkeznek” magukról és úgy váltogatják az időrendeket, hogy észre sem veszik, ami nagy zavart szokott okozni, főleg, ha ezt olyan sűrűn teszik, hogy a könyv munkálatai során még a szerkesztő se tudja teljesen kigyomlálni ezt a hibát. Örömmel jelentem – és ezzel egyidőben fejet is hajtok a teljesítmény előtt – hogy Lucánál egyáltalán nincs ilyen probléma, szépen, következetesen tartja a jelenidőt és a személyt is.

És a sztori? Hát a sztori az bizony eredeti, kérem szépen! Gyönyörű elegye az elmeolvasásnak, a lélekvándorlásnak, a posztapokaliptikus túlélésnek, a nagykutyák hatalmi harcának. Mindezt roppant igényes tálalásban. Amit szeret az olvasó, jelen esetben én, és az utolsó sor elolvasása után azzal a határozott gondolattal zártam be a kötetet, hogy rendben, akkor várjuk a folytatást. Mert nem titok, hogy az EGO csak a kezdet. És micsoda kezdet! Nem győzöm hangsúlyozni: egy elsőkönyves briliáns bemutatkozója.

Ha a könyv felkeltette az érdeklődéseteket, akkor megtaláljátok a shop.konyvmogul.hu webáruházban, az írónőről pedig a közösségi oldalain tudtok meg többet.

Írta: Nyíri Abigél