„Egy elsőkönyves szerző briliáns bemutatkozása”. Ezzel a címmel íródott nemrégiben értékelés Óvári Luca első könyvéről. Aki nem olvasta, feltétlenül pótolja, közvetlenül az után, hogy ennek az interjúnak a végére ért. Előbb ismerjétek meg egy kicsit közelebbről az írónőt.

Első könyved a 95. Ünnepi Könyvhétre érkezett, vagyis elmondhatjuk, hogy az utóbbi három hónapodat már hivatalosan is szerzőként élted át. Elsőkönyves szerzőként, hogy pontosak legyünk, ami egy nagyon speciális állapot. Mesélj nekünk egy kicsit erről! Milyen élmények értek az elmúlt negyedévben, mióta a könyved megérkezett?

Kezdetben nagyon szokatlan érzés volt, de azóta egyre inkább felemelő annak a gondolata, hogy az írásom bizony kibújt a fiók mélyéről, és többé már nem csak a hozzám legközelebb álló barátok szórakoztatását szolgálja, hanem kilépett a nagyvilágba, hogy meghódítsa az olvasóközönségét.  Bízom abban, hogy a történetem minél több olyan olvasás kedvelőhöz eljut, akinek ilyen módon ismeretlenül is tudok adni valamit. Időnként már kapok közvetlenül is visszajelzéseket a regény legelső olvasótáborától, és ezek az üzenetek mindig nagyon felvillanyoznak. Hisz mind voltunk már olyan élethelyzetben, vagy jártunk a saját belső önismereti utazásunknak egy olyan pontján, amikor különösen mélyen megérintettek bizonyos gondolatok – és ha az én könyvem lehet az, ami ilyen gondolatokat közvetít másoknak, az nagy boldogsággal tölt el.

Írók szokták mondani, hogy sokkal több idő telik el addig, amíg az ember meghozza a végső döntést a könyvkiadási szándékról, mint amennyi a tényleges szöveggondozási munkálatok és megjelenés között eltelik. Nálad ez hogy volt? Mennyi ideig tartott, amíg eldöntötted, hogy a kiadás útjára lépsz?

Bizony ez számomra is egy hosszú folyamat volt – olyannyira, hogy egyszerűbb megoldásnak tűnt tovább szőni a történetet, és a soron következő majdani kötetek nyers kéziratán dolgozni, mint meghozni a végleges döntést arról, hogy „kilépek a fényre”. Ráadásul mielőtt kapcsolatba léptem a kiadóval, újra és újra átnéztem és ízekre szedtem az anyagot, mert folyton azt éreztem, hogy még nincs készen, még nem tökéletes. Végül rájöttem, hogy a magam részéről talán soha nem is fogok elégedetten hátra dőlni, így a halogatás helyett ideje megmérettetnem magamat, és a szakértők, valamint az olvasók megítélésére bíznom a regényt. Ehhez rengeteg bátorság kellett, hisz a saját gondolati világomat megnyitni mások felé meglehetősen intim mozzanat, de minden egyes nap örömmel tölt el, hogy ráléptem erre az útra.

Szintén íróktól hallottam, hogy ha visszamehetnének az időben, akkor másként fognának bele a kiadókeresésbe és az első könyv megjelentetésébe, mert bizony akkoriban az izgalom, meg az írói ambíciók elhomályosították az ítélőképességüket, és álmokat kergettek a kiadással kapcsolatban. Te mit gondolsz erről? Így visszatekintve jól vágtál bele a kiadásba? Jól mérted fel a hazai könyvpiacot és a lehetőségeidet?

Igyekeztem a lehetőségeimhez mérten minél inkább felmérni a könyvpiaci körülményeket, de kívülállóként nagyon nehéz bepillantást nyerni a kulisszák mögé és reális képet alkotni a lehetőségekről, valamint az íróvá válás folyamatáról – mert bizony ez korántsem olyan egyszerű és magától értetődő, mint a filmekben. Potenciális első kötetes szerzőként kiadót keresni sajnos meglehetősen kiszolgáltatott szituáció, és biztos vagyok benne, hogy sokakat érnek csalódások ebben a szakaszban. Nekem nagy szerencsém volt, hogy ennyire hamar rábukkantam a Mogul kiadóra, akik folyamatos támogatásukról biztosítottak ebben a szenzitív periódusban. 

Ha már szóba került a Mogul Kiadó: róluk egyre szélesebb körben ismert, hogy nem tartoznak a „legegyszerűbb” kiadók közé. Ami ebben az esetben annyit jelent, hogy megvannak a maguk szigorú szabályai és kiválasztási folyamatai, ragaszkodnak a minőségi szöveggondozáshoz, a szoros szerzői közreműködéshez, és nem hoznak ki futószalagon könyveket. Ez így leírva egyértelműnek és jogosnak tűnik, ugyanakkor nem minden szerző tud beleilleszkedni ebbe a rendszerbe. Leginkább azok, akik villámgyors kiadásra vágynak, vagy elutasítják a történet szerkesztését. Te hogy viszonyultál ezekhez a dolgokhoz akkor, amikor csatlakoztál hozzájuk, és hogy viszonyulsz most, hogy ennek az együttműködésnek az eredményeként az első könyvet már kiadtátok közösen?

Érdekes, rám éppenséggel megnyugtatóan hatott az, hogy jól átlátható, előre lefektetett szabályok mentén zajlott a munka. Mindig tudtam, hogy a folyamatnak épp mely szakaszában járunk, mire kell számítanom, mi az elvárás felém, és cserébe én mit várhatok el.   A kiválasztás során kifejezetten szimpatikus volt az előszűrés az eszköze, mert azt sugallta, hogy itt valóban kíváncsiak a jelöltekre és kézirat részletek ide-oda küldözgetése helyett ténylegesen meg akarják ismerni és érteni a majdani író mögötti rejlő embert.  Ez az érzésem később, a szöveggondozás és a szerkesztői együttműködés során is megmaradt. Valójában sokkal aggasztóbbnak találtam volna azt, ha a kiadóm villámgyorsan piacra dobja az írásomat ahelyett, hogy szakértői visszajelzést ad és támogatást nyújt – ahogy az történt is.

Beszéltünk a könyvkiadásról és a kiadókról, most térjünk át egy olyan dologra, ami szintén az író léthez tartozik: a nyilvánosság. Ezt ugye az írók nem tudják elkerülni, van, aki lubickol a szerepben, az olvasókkal való találkozásban, míg más nyíltan felvállalja, hogy ez nem az ő terepe és testhezállóbb számára csak írni. Te is túl vagy már az első dedikálásokon, olvasói találkozókon, kerekasztal beszélgetéseken, így időszerű feltenni a kérdést: hogy érzed magad, amikor nyilvánosan íróként szerepelsz?

A válasz könnyű: nagyszerűen! Ahogy az interjú elején említettem, kellett némi idő ahhoz, hogy megbarátkozzak ezzel az új helyzettel, de elég hamar rájöttem, hogy nagyon szeretem ezt csinálni. Legfőképp azért, mert mindig is élveztem a pezsgő, izgalmas beszélgetéseket, és az elmúlt hetek tapasztalatai megmutatták, hogy a regényről való beszélgetés legtöbbször igencsak érdekes témák felé tereli az olvasókat és az érdeklődőket. És hát mi lehetne annál felvillanyozóbb, mint egy izgalmas eszmecsere a hétköznapok egyformaságában.  Ami pedig a legnagyobb felfedezésem, hogy valójában ahány olvasó, annyi történet maga ez az egyetlen regény is, hisz mindenki valami más aspektust fedez fel benne, más szűrőn keresztül értelmezi – ami számomra is nagyon elgondolkodtató.  Egyszóval szeretek az olvasóimmal kapcsolódni, és bízom benne, hogy a jövőben még több lehetőségem adódik majd erre.

Jöjjön akkor a lényeg, amire biztosan mindenki vár, és beszéljünk a könyvről! Az EGO, ami túlélt engem. Ezt a címet viseli a mű, amivel a sci-fi zsáner kedvelőit céloztad meg. Rengeteg dolgot belesűrítettél a történetbe, amiben őszintén szólva én erős kettősséget érzek. Mert az egyik oldalon ott sorakozik minden, ami sci-fi: világégés után felépült jövőbeni társadalmi rend, virtuális valóságtól függővé tett népesség és futurisztikus orvostechnikai megoldások. Míg a másik oldalon ott vannak olyan dolgok, amik a misztikum és az ezotéria határait súrolják: lélekvándorlás, összekapcsolódó lelkek, előző életekre való emlékezés. Hogyan alakult ki ez a kettősség?

Azt hiszem, a személyiségemből és az egyéni érdeklődési körömből fakad mindez, hisz a civil állásomban informatikai területen tevékenykedem, és a munkám részét képezik a legújabb technológiai trendek, eszközök.  Mindemellett sosem voltam az az ember, aki pusztán a fizikai síkra összpontosít, ehelyett mindig is komolyan foglalkoztatott a megfoghatatlan, a „misztikum”, a lelki sík rejtett mélységei. A legfontosabb pedig, hogy szerintem ez a két nézőpont nem kell, hogy egymásnak ellent mondjon, sőt. Innen jött a könyv alaptörténetének az ötlete is. Vagyis játszunk el a gondolattal: mi lenne, ha egy ponton maguk a rendkívül magas szinten fejlett tudományos eszközök bizonyíthatnának spirituális feltételezéseket?

A könyvben olvashatók olyan orvosi megoldások, amelyek keverik a pszichológiát a technológiával. Konkrétan az emlékek kinyeréséről, külső megjelenítéséről, módosításáról és visszatöltéséről írsz. Mindezt úgy, hogy egyszerre hihetetlenül tudományosak a leírásaid, ugyanakkor mégis közérthetőek. Mennyi munka van abban, hogy ezt így meg tudtad fogalmazni? Végeztél esetleg tanulmányokat a témában?

Ilyen irányultságú képzettségem nincs ugyan, de mindig is érdekelt az elme működése és az emberi psziché, hiszen ennek kutatása gyakorlatilag tényleg a tudomány határvonalát súrolja, mely határvonalon túl az imént említett misztikum ködje vár.  Sok érdekességet olvastam a témában, ami a segítségemre volt bizonyos szóhasználat megismerésében. Ugyanakkor maga a könyvben ismertetett emlékkutatási módszer a saját képzeletem játéka, amiben az a legizgalmasabb, hogy egy nap talán még igaz is lehetne…

A könyv két karaktere között olyan kötelék van, amely életeken átívelő romantika lehetőségét veti fel az olvasóban. Azt mondják, legyen szó könyvekről vagy filmekről, egy kis romantika mindig hozzátesz a történethez. Ezzel mennyire értesz egyet? Ez a gondolat motivált, amikor ezt a nem mindennapi érzelmi szálat papírra vetetted?

A gyengédség, a kapcsolódás, az összetartozás iránti vágy bizony az élet szerves része, sőt, gyakran az egyik legfontosabb mozgatórugója. Épp ezért fontosnak találtam, hogy a főszereplőkön keresztül is megmutassam az erre való szüntelen törekvést, hiszen részben ettől lesz szerintem egy karakter igazán emberi, és olyan, akivel egy kicsit mind szeretnénk és tudunk is azonosulni.  És visszakapcsolódva a korábbi gondolatokra, kevés dolog olyan kettős, mint az érzelmek, amik az egyik oldalon kémiai reakciókkal jól leírható folyamatok, a másik oldalon viszont mindig is lesz egy megfejhetetlen lelki mélységük. Ebbe az ismeretlen mélységbe való belemerülésre invitál ez a történet.

Az írók sokszor mondják azt, hogy arról írnak, ami a leginkább vonzza őket. Ezt figyelembevéve elmondhatjuk, hogy téged mindig is foglalkoztatott az előző életek gondolata? Ezért választottad pont ezt az első könyved (könyveid) témájául?

Igen, azt hiszem kijelenthetem, hogy mindig nagyon foglalkoztatott ennek az elméleti eshetősége, és talán sokunk nevében mondhatom, hogy időnként igenis érik az embert semmivel sem magyarázható tapasztalások, „deja vu” élmények. Ezek legtöbbje persze tudományosan körülírható, de mindig ott lesz egy morzsányi, apró misztikum, ami ajtót tárhat bármilyen eshetőségre. És hát nincs is annál izgalmasabb, mint eljátszani annak a gondolatával, hogy a világunk talán még több, nagyobb és összetettebb, mint amilyennek eddig hittük…

A könyv vége egyértelművé teszi, hogy érkezik a folytatás. A kérdés csak az, hogy mikorra várható a megjelenés? Hol tartanak a munkálatok?

A munkálatok már nagyban zajlanak, a nyers kézirat már el is készült, és hamarosan kezdetét veheti a szerkesztési folyamat is. Annyit tehát mondhatok, hogy reményeink szerint mielőbb kézbe foghatják az olvasók a folyatást!

Alig várom, hogy olvashassam! Köszönöm szépen a válaszokat, és további sok sikert kívánok! Aki pedig az interjú alapján kedvet kapott ahhoz, hogy belépjen az EGO világába, az ne habozzon megrendelni a könyvet a shop.konyvmogul.hu webáruházból!

Az évek megdöbbentően gyorsan múlnak, én pedig időről-időre azon kapom magam, hogy adott szerzővel nagyon rég készítettem utoljára egy jó interjút. Nemrégiben például Leda D’Rasi jutott az eszembe hasonló apropóból, akit utoljára valamikor három-négy éve kérdeztem. A munkásságát azonban folyamatosan figyelemmel kísérem, így pontosan tudom, hogy nem unatkozik, zajlik körülötte az élet. Van tehát miről beszélgetnünk, vágjunk is bele!

A napokban tettél ki a közösségi oldaladra egy posztot, amiben közvetlen hangvétellel szólsz a követőidhez, és tájékoztatod őket arról, hogy bár év elején beharangoztál szeptemberre egy könyvet, viszont ez a terv végül nem valósul meg, idén már nem várhatnak tőled megjelenést az olvasók. Mennyire volt nehéz ezt „bevallani” és elengedni valamit, amit már belengettél?

„Bevallani”, ahogy te nevezed, nem okozott gondot. Hiszen ez emberi dolog. Időnként a tervek változnak, amivel nincs is gond. Ugyanakkor, ha azok a bizonyos tervek másokra is hatással vannak, akkor őket bizony tájékoztatni kell. Mert egy így fair. Íróként tudom, hogy az olvasóim figyelnek arra, amit mondok. Emlékeznek a szavaimra és ismerik a szokásaimat is. Nem lepődtem meg például azon, amikor többen jelezték, hogy a nyár folyamán várták a leleplezést. Vagyis, hogy felfedjem, mi érkezik szeptemberben. Így mindenképpen tudatni akartam velük, hogy ez a könyv egy későbbi időpontban jelenik meg.

Figyelembe véve, hogy az olvasók mindig mennyire várják a könyveid megjelenését, ez valóban így korrekt. Nyilván picit most csalódtak, ugyanakkor annál nagyobb izgalommal várják majd a következő megjelenést. Viszont felmerül a kérdés, te hogyan éled meg, ha valami nem úgy jön össze, ahogy előzőleg tervezted?

Most azon mosolygok, hogy ha ezt a kérdést mondjuk három vagy négy éve teszed fel, akkor egy merőben más választ kaptál volna, mint amilyet most adok. Évekkel ezelőtt kipréseltem volna magamból azt a könyvet, amit megígértem. Kihajtottam volna magamból és minden, velem dolgozó szakemberből is a lelket, hogy aztán egy „halálfutam” jellegű, nem alvással, idegeskedéssel teli hat-nyolc hónapos munkafázis után testileg-lelkileg kipurcanva kijelenthessem: tartottam a szavam. Ezt azért tudom egyébként ilyen látványosan leírni, mert volt már ilyen. Idén viszont emlékeztettem magam rá, hogy bár meg tudnám ebben a módiban csinálni a második könyvet szeptemberre, viszont nem mindegy, hogy érzem magam közben. És hogy érzik mások. Elgondolkodtam ezen és egy másik utat választottam. Egy könyv kijött, amiben szívem-lelkem benne van, amit öröm és boldogság volt írni, aminek a munkálatai harmóniában teltek. A többi könyvemnek se kívánok ennél kevesebbet. Öröm és boldogság legyen benne, ne kapkodás, sietség és kényszer. Ebből is látszik, hogy nem csak a tervek változnak, de az emberek is. Az évek előrehaladtával fejlődöm, mint író, és fejlődöm emberként is. Ez az év egyébként is erről szól.

A posztban úgy fogalmaztál, hogy „a könyvkiadás nem összeegyeztethető egy olyan íróval, akinél épp máshol van a fókusz”. Nyugtass meg, hogy nem egy brutális írói válság áll a háttérben és azzal kapcsolatban fogalmaztál ilyen finoman!

Nem, erről szó sincs! Ahogy az előbb már mondtam, egyszerűen csak másként látok dolgokat. Ki tudja, talán öregszem (nevet), de már nem csak az elvégzett munka számít. Hanem a munka öröme, a közben megjárt út, meg az, hogy ne annak az árán teljesítsek valamit, hogy közben elfelejtek létezni, elfelejtsem azt, hogy van világ az íróasztalon túl is, amit meg kell élnem. Idén ezt tettem. Több dolgot engedtem meg magamnak, élményeket gyűjtöttem, kirándultam, rengeteget olvastam, pihentem. Lehet, hogy most egy könyv későbbre tolódik, viszont az élmények által hiszem, hogy íróként is feltöltődöm, ami a történetben is visszaköszön majd. Ami pedig az ihletet illeti, talán még túl sok is van belőle. Bár ez sem mindig jó, egyébként… Őszintén szólva kicsit össze is zavarodtam emiatt, mert összeütközött bennem a „mit írjak?” kérdés, és a rá érkező sok-sok válasz. Jó ideje tart már ez, folyton ott van bennem a „mindent írni akarok és egyszerre akarom írni őket” késztetés. Ez egy idő után nagyon fárasztó tud lenni, igazi zűrzavart okoz az ember fejében, amit helyre kell tenni. Új könyvötletek garmadája „sorakozik” előttem, amit szeretnék megvalósítani. Aztán ott vannak a már megkezdett sorozatok folytatásai, amik nagyon kikívánkoznak belőlem. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy vannak régebben megjelent, jelenleg kifutott könyveim, amelyeket újra megjelentetünk, viszont javított, mondhatni átírt formában. Tehát ha csak egy gyors fejszámolást végzek, elmondhatjuk, hogy 5-7 könyv áll sorban, hogy megszülethessen…

Az nem kevés, nem csoda, hogy azt se tudod, hol áll a fejed! És rengeteg kérdést felvet, amire biztos, hogy nem csak én, de az olvasók is kíváncsiak. Kezdjük azzal, hogy melyik sorozatok folytatása áll az élen? Mondd, hogy az egyik a Dinasztia!

Természetesen a Dinasztia következő része áll az első helyen. Bár az olvasók az idén megjelent Alakváltó Krónikákkal kaptak egy kis Dinasztia-adagot, ugyanakkor Ruehl és Lazarus története mégis egy mellékszál, nem a történet igazi vonalának a folytatása, amit tudom, hogy a boszorkány-rajongók már nagyon várnak. Ahogy én is! És mindenkit megnyugtatok, hogy a történet már az írás fázisában van.

Pont ezt akartam hallani! Adnál ezzel kapcsolatban egy apró információ morzsát a Dinasztia-rajongóknak, ami megkönnyíti a várakozás hónapjait addig is, amíg olvashatják a kész kötetet?

Spoiler nélkül annyit elárulok, hogy Aurora és Zuriel története lesz a következő, ami napvilágot lát. Rory a sorozat 4. részének a végén eltűnt, az 5. rész befejezésében pedig Zurielhez a mágus, Murphon intéz egy kihívást, miszerint megtalálhatja a boszorkányt, akit keres, ha vele megy és elfogad egy kihívást, aminek két kimenetele lehet: győzelem vagy halál. A következő rész erről a keresésről és a közben tapasztalt kihívásokról fog szólni. Nagyon fordulatos lesz, az izgalmas és romantikus eseményeken túl rengeteg új információval fognak gazdagodni az olvasók a mágusok titkos világáról.

Most olyasmit mondtál, amivel kapcsolatban legszívesebben elkezdenélek faggatni, de tudom, hogy egy készülő könyvről egy szerző nem adja ki a titkait, szóval inkább más irányba terelem a beszélgetést, és visszatérek oda, ahol az előbb tartottunk. Áruld el tehát, melyik sorozat az, ami a Dinasztia mellett áll, és a leginkább kikívánkozik belőled a folytatása?

A Rebellis hölgyek második része. 

Vagyis a Lady Revans folytatódik?!

Igen, és nem. Evolet és Sebastian kötete lezárult, de – ahogy a Dinasztiában is – az első részben már megismert karakterek történetével folytatódik a széria. Annyit elöljáróban elárulok, hogy a sorozat második részének a címe Lady Oltalom lesz. Aki olvasta az első részt, az ennyiből tudhatja, ki lesz a női főszereplő… És azt is sejtheti, ki lesz majd a párja.

Micsoda hírek! Millió dolgot kérdeznék még a Dinasztiáról, és a Lady Oltalomról, de térjünk most inkább át arra, hogy milyen, már megjelent és jelenleg nem kapható könyvekkel kapcsolatban várható javított kiadású megjelenés?

Ez a javított megjelenés összetett dolog, mert tulajdonképpen nem egy vagy két könyvre vonatkozik. Inkább úgy jellemezném, mint egy hosszútávú folyamatot. Egy fejlődési folyamat eredményét. Mert ahogy az évek telnek, az ember már más szemmel lát egy 5-6 éve megjelent könyvet. Látja a „gyerekbetegségeit”, és eljut oda, hogy sokkal jobban meg tudná írni, hozzá tudna adni úgy, hogy az még tökéletesebb legyen. Az író tenyere – jelen esetben ugye az enyém – viszketni kezd, hogy ezt meg is tegye. És mi más lenne erre alkalmasabb annál, mint amikor egy könyvkészlet kifogy? Az újranyomás előtt lehet rajta módosítani, ki lehet egészíteni, így önmaga tökéletesített verziójaként láthat újra napvilágot. Idővel ezen minden könyvem át fog esni kisebb-nagyobb mértékben, de amik ebben a dologban a leginkább érintettek, azok A Dög és a Végzet, amelyek teljes megújuláson esnek át, és jelentősen felbővítve kerülnek majd újra forgalomba.

A Dög rajongók számára ez különösen jó hír, hiszen a nagyszájú vörös túlvilági terapeuta sokak szívébe lopta be magát. Ha meg kellene tippelned, akkor mit mondanál, hány százalékban változtattad meg a sztorit? Mennyire jelent majd újdonságot azok számára, akik olvasták az első megjelenést?

Erre nem egyszerű felelni, mert önmagában a sztori nem változott. A vezérszál a meggyötört, megalázott Abby-vel nem változott, ahogy az események sem, amik őt oda juttatták. Inkább azt mondanám, hogy D karaktere kapott nagyobb szerepet, több hangsúlyt. Sokkal több időt töltenek együtt Abby-vel, sokkal több mindent ad át neki, mint amennyit az eredeti verzióban. Abby karaktere is jóval kidolgozottabbá vált, többet megtudunk róla, jobban belelátunk a fejébe, nagyobb jelentőséget kap a személyes fejlődése. Így, bár azok számára, akiknek a polcán ott csücsül A Dög egy példánya, a sztori ismerős lesz, ugyanakkor annyi újdonságot kapnak, hogy teljesen új élményben lesz részük, és azt fogják mondani, hogy igen, kellett ez a „turbó” a történetnek. Az talán elárul valamit a bővítésről, hogy a 2018-ban megjelent könyv 222 oldalas volt, most pedig, az átírt kézirat ennek a duplát számolja.

Ezt úgy kell érteni, hogy A Dög átírása már készen van?

Igen. A kézirat elkészült. Ahogy a Végzeté is, ami szintén felbővült, igaz, nem annyival, mint a Dög, de a már kiadott 220 oldalhoz képest az is száz oldallal több lett.

Rendben, tehát ha jól rakom össze a képet, akkor ott tartunk, hogy idén kihoztad az Alakváltó Krónikákat és közben a háttérben dolgozva megszületett a kezed alatt az új Dög és a Végzet. Írod a következő Dinasztiát és a Lady Oltalmat is. Jól mondom?

Igen, így van.

Ezek után ostobának tűnik a kérdés, de van még valami, amit írsz? Vagy amivel foglalkozol?

Akad! (nevet) Van egy-két történet, ami megint ilyen „ki akar bújni” kategória. Amikor nagyon körülöttük forognak a gondolataim, akkor engedek a kísértésnek és töltök velük némi időt. Persze lassan haladok, mert az, hogy sok dolgot írok egyszerre, elaprózza a haladást, és akkor még csak az írásról beszéltünk, miközben egyéb projektek is pódiumon vannak, amikkel együtt dolgozunk a Mogul Kiadóval. Az pedig, hogy tudatosan építek be sokkal több kikapcsolódást, élményszerzést az időmbe, tovább lassítja a folyamatot, de igyekszem ezt így elfogadni, és nem erőltetni semmit. Az a lényeg, hogy haladok, miközben magamra is figyelek. Hosszú távon ez az egyensúly nagyon fontos.

Azt hiszem, minden olvasó nevében szólok, amikor azt mondom, nem csodálkozunk, hogy időnként beiktatsz egy-egy kis szünetet, és bármikor jelenik is meg a következő könyved, mi bizony ki fogjuk várni!

Köszönöm a válaszokat, örülök, hogy beszélgettünk! Addig is, amíg a legújabb könyv megjelenésére várunk, javaslom, hogy mindenki olvassa újra a már meglévő könyveket Leda D’Rasitól, aki pedig még nem olvasott tőle, az feltétlenül csatlakozzon a rajongók táborához és kezdje el beszerezni a könyveit a shop.konyvmogul.hu webáruházból.

Igen, tudom, hogy mindig azt mondom, szeretem, ha egy könyv befurakodik az agyamba, újat mutat, figyelni kell, és megmozgat az összetettségével. Ez mind igaz, ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy időnként én is elfáradok az „agyalásban”. Kivétel erősíti a szabályt. És mi erősíti jobban? Ha mindjárt két kivételt dobok be a kalapba. Azt is szoktam ugyanis mondani, hogy nem vagyok az a romantikától túlfűtött olvasó, szóval hiába tudom, hogy kicsiny hazánkban a romantikus/erotikus irodalom vezeti az eladási sikerlistákat, az viszont hétszentség, hogy nem az én romantika-zsáner habzsolásom juttatta oda ezeket a könyveket.

Az viszont, hogy nem vagyok nagy romantika-fan, nem azt jelenti, hogy ki nem állhatom a zsánert, egyszerűen csak kell egyfajta hangulat ahhoz, hogy ilyesmit olvassak. Így törnek maguknak utat a kivételek, és amikor a Könyvhét és a Jó éjszakát, Mád! rendezvények után hazaértem (bár a „hazaájultam” jobban leírja a történteket), és adtam magamnak néhány nap pihenőt, a dög melegben a kanapén tespedve arra jutottam: jöjjön, aminek jönnie kell! Olvassunk könnyed romantikát.

Rögtön két könyv is a kezembe akadt, gondoltam tovább kitart és így több pihenés jut nekem. Az egyik egy tavaly megjelent könyv volt, ami mostanáig ücsörgött a polcomon, várva a pillanatot, amikor megfelelő hangulatba kerülök. A másik egy friss megjelenés volt, az idei Könyvhét „gyermeke”, ami viszont kettejüket összekötötte, az a tény, miszerint ők ketten egy trilógia első és második részét alkotják. Egy magyar írónő, Fejes Enikő Feltételes Szerelem sorozatának tagjai. Feltételes szerelem (1) és Nyughatatlan szerelem (2).

Úgy voltam vele, hogy oké, pihenésként ide nekem egy kis szerelmet, lássuk, mi sül ki belőle. Ahogy azt kell, elő is készültem, minden olyasmit magam köré gyűjtöttem, ami elősegítette a tartós kanapén maradásomat: jegestea, csoki, dinnye (Kéretik szó nélkül hagyni a fura gusztusomat. Köszönöm szépen!).

Na szóval a lényeg, hogy ebből a manőverből egy kiadós, 2 napos olvasás-maraton keveredett, ami úgy hatott rám, mint egy frissítő fuvallat. Mert ha túl sok a nyüzsgés, ha az ember túlfeszíti a húrt, és átlép egy határt fizikailag és mentálisan is, akkor időt kell adni a regenerálódásra. Erre pedig tökéletes volt ez a két könyv.

Kezdjük mindjárt a borítókkal, mert a borító, a látványvilág fontos. A romantikus/erotikus könyveknél egyébként a borítóval kapcsolatban van egy szokásom: egy pont mínusszal indul az, ami félmeztelenül összesimuló párocska képével próbálja eladni magát. Annyi ilyen van. Tök egyformák, egymás picit módosított másaiként tömegével hevernek a boltok polcain, és ebből kiindulva számomra végtelenül sablonosnak. Ezekhez képest határozottan üdítő volt ennek a két könyvnek a borítója, amelyek csak sejtettek (nem öncélúan meztelenkedtek). Mármint érzelmeket. Nem testeket. Minő változatosság!

A kellemes sötétkék alapból egy egymáshoz simuló pár arca sejlett fel meghitt megvilágításban. Az egyik borítón, mintha a női karakter súgna valamit a férfi fülébe, míg a másikon a nő érzelmes pillantással tekint fel a férfira, aki viszont úgy tűnik, a nő ajkait figyeli. Számomra úgy tűnt, egy csók előszobájában kapták őket lencsevégre. És tudjátok mit? Ezek a képek százszor, ezerszer többet mondanak el, mint egy meztelen felsőtest, ahol számolhatjuk a kockákat.

Egymás mellé tettem a két könyvet, és ahogy néztem őket, arra gondoltam: de jó lenne, visszahozni a könyvek piacára ezt a stílust! Mert a borítók egyre többet mutatnak. De tényleg a pucérsággal kell letenni a védjegyet? (Lehet később erről írok majd egy bejegyzést, mert a téma megér egy "misét".)

Szóval a borító alapján az olvasás előtt kialakult bennem egy kedvező kép a könyvről, mert úgy gondoltam, ha a szerző ilyen finomlelkű a borítóval kapcsolatban, akkor talán a történetben is kapok valamit, ami másabb a mostani modern „kemény” romantikánál.

Picit a történetről (nem fogok nagyon spoilerezni, ne aggódjatok!): Adott egy magyar lány, Netti, aki pszichológiai tanulmányok után Firenzébe megy, hogy jelentkezzen egy nevelőnői állásra egy speciális igényű kislány mellé, aki az édesanyja elvesztésének traumájától szenved. Az édesapa Nicolas, aki egyszerre próbál helytállni üzletemberként és édesapaként. Innen indultunk, és ebből az alapszituációból haladtunk tovább, hogy aztán jó sok minden álljon előttünk a két kötet alatt. Féltékenységtől begőzölt barátnő; az ébredő érzelmekkel folytatott harc; idióta helyzetek, amikbe a szereplők sodorják magukat; félreértések; parázs viták; emberrablás, gyilkossági kísérlet. De azért jó dolgok is várnak ránk: cuki egymásra találás; mély beszélgetések; kompromisszumok; családi kötelék; házasság és gyermekáldás.

Mindezt a sokaságot elképesztő széplelkűséggel tálalta az írónő. Igen, széplelkűséggel. És ez tetszett a történetben a legjobban. Az, hogy igazi klasszikus, régivágású érzelmeket adott át, szép szavakkal, mély átéléssel. Jó, persze tudom, hogy a szerelem már önmagában „régivágású”, de szerelem és szerelem között igenis nagy különbség van attól függően, ki-hogy adja át. Manapság a romantikus könyvek kaptak egyfajta "modern" fennhangot, ami az esetek nagyrészében minden, csak nem széplelkű. (Ez is megérne egy cikket!) A lényeg, hogy nagyon, nagyon rég olvastam utoljára olyan könyvet, amiben ennyire azt éreztem volna, hogy a szerző nem a jelenkor szokásainak akar megfelelni, hanem saját magának. Hogy minden, amit leír, és ahogyan leírja, az azért van úgy, ahogy, mert ő maga érez azon a módon. Ő maga ennyire széplelkű és érzelmes.

Oké, oké, persze most vissza lehetne utalni az előző felsorolásomra, ahol még a gyilkosság és az emberrablás is helyet kapott, és fel lehetne tenni a kérdést, hogy „mondd már, ezt hogy lehet széplelkűen előadni?” Az én válaszom meg erre úgy hangzik, hogy „nem tudom, hogy lehet, de Enikő megcsinálta és kész.”

És tudjátok mi tetszett még? Az életszerűsége. A szereplők érzelmi kiszolgáltatottsága, esendősége. Mert a kapcsolatok tényleg ilyen rohadt zűrösek - bár azért az kívánatos, hogy az emberrablás meg a gyilkossági kísérlet kimaradjon a sorból -, tényleg így működnek a dolgok. Vannak mindenlébenkanál barátaink; rosszakaróink, akiknek nem tetszik a pofánk, és ezért minden vágyuk, hogy bekavarjanak. Időnként előfordul, hogy olyan tetszik meg, aki „tiltott terület.” Harcolni is szoktunk az érzelmeinkkel, néha kockázatot vállalunk, máskor az elbújást választjuk; és igen, idióta helyzetekbe sodorjuk magunkat az érzelmeinknek köszönhetően. Dacolunk és rejtegetünk dolgokat; makacsok vagyunk, mert mi jobban tudjuk. Próbálunk kommunikálni, ami vagy így sül el, vagy úgy.

Ilyen az élet.

A két kötet az életszerűségben és a széplelkűségben nagy hasonlóságot mutat, de abban különbözik, hogy fejezte be őket az írónő. Vagyis jobban mondva abban, hogyan kapcsolta össze őket. Az első rész, a Feltételes szerelem pozitív felütéssel zárult le. Az már akkor is biztos volt, hogy érkezik a folytatás, és ez alapján akár azt is hihettük volna, hogy a második rész csupa öröm és boldogság lesz. Megsúgom, hogy az írónő nem vattacukorfelhőre ültette fel a szereplőit, ráadásul egy igencsak ígéretes végszóval zárta le a második részt. Egy olyan feszültségkeltő jelenettel, amivel bebiztosította, hogy a harmadik résszel kapcsolatban nem jut az olvasó eszébe a csöpögős sziruposság.

Véleményem lezárásaként azt mondom, hogy a kötetek megadták azt, amire szükségem volt. Könnyedek voltak és segítették megpihentetni munkától megfáradt agytekervényeimet és testemet. Mivel a második rész alig néhány hete, a Könyvhéten jelent meg, ezért úgy gondolom, a harmadik részre még várnunk kell egy kicsit, de én kíváncsi vagyok, hogy az írónő hova futtatja ki Netti és Nicolas történetét.

Ti is szeretnétek megismerni ennek a párosnak a történetét? Mindkét kötetet megtaláljátok a shop.konyvmogul.hu webáruházban!

Írta: Nyíri Abigél

Még egy újdonság, amit az Ünnepi Könyvhét nyújtott az olvasóknak és bár nem olvastam az összes friss megjelenést, mégis, látatlanban is azt mondom: a Hangzavar mind közül a legegyedibb! Olyan, mint egy írásba foglalt Salvador Dalí festmény…. (Tudom, tudom, érdekes hasonlat, és később okvetlen ki is fogom fejteni, hogy jutottam erre a következtetésre.)

Szóval ott tartottam, hogy a Könyvhéten találtam rá a Hangzavarra, ami elég figyelemfelhívóan feküdt az Imádom a Könyveket standján a maga tömör 700 oldalával, és azzal a csodás, vibráló narancs és türkizkék borítóval, ami azonnal magára irányította a figyelmet. (És nem csak az enyémet!) Ennyit számít egy jó borító, kérem szépen! Így kell odavonzani a tekinteteket, felkelteni az érdeklődést. Mondjuk nálam csak ennyi még nem elég ahhoz, hogy az a bizonyos könyv haza is jöjjön velem, de az mindenképpen jó pont, ha a borító olyan figyelemfelkeltő látványt nyújt, ami felhívás keringőre, hogy tovább szemléljük azt a bizonyos könyvet.

És a Hangzavart jó volt tovább szemlélni. Az előlapot szinte életre kelti az, ahogy a csóvaszerű formákban kanyarognak a színek. Mindennek a közepéből pedig előbukkan egy alak, akit, ha elég sokáig nézünk, olyan, mintha 3D formát öltene. A Hangzavar tehát játszik a szemmel, hogy aztán – bár akkor ezt még nem tudtam – olvasás közben ugyanígy tegyen az aggyal is.

„Egyszerre őrült és zseniális.”

Hát ki ne kapná erre fel a fejét? Én mindenképpen, mert imádom a különc dolgokat.

„Elképesztő precizitással és összetettséggel van megalkotva.”

Újabb jó pont, mert a különcségnél csak azt szeretem jobban, ha valami olyan bonyolult, mint egy Gordiuszi-csomó és jó alaposan megtornásztatja az agytekervényeimet. És még egy pont, ami végképp magával ragadott:

„Betűkből alkotott szürreális káosz, ami egy különc zseni fejébe enged bepillantást.”

Ezek a figyelemfelkeltő mondatok a borítón kaptak helyet, és a fülszöveggel – és az elmaradhatatlan beleolvasással együtt – elvezettek oda, hogy megfogalmazódott bennem: Legyen! Lássuk, mit takar a Hangzavar, 700 oldalon, egy elsőkönyves szerzőtől.

Így kezdődött, és ennek köszönhetően hirdettem ki magamban, hogy ez az év az elsőkönyves kiválóságok éve, mert Óvári Luca után újabb elsőkönyves előtt hajtottam fejet. Josh Neare könyvét ugyanis egy igazi elvont művész szelleme hatja át.

Sokat gondolkodtam magán a sztorin, és arra jutottam, hogy van az a történet, ami annyira különös, és megfoghatatlan, hogy ha valaki megkérne rá, meséld el, miről szól, akkor csak állnál ott széttárt karokkal, annak ellenére, hogy az első betűtől az utolsóig elolvastad. És tudjátok mit? Ez nem rossz dolog! Abban a formában semmiképp, ahogy a Hangzavar tálalja ezt az élményt.

Annyira egyedi az egész az elejétől a végéig, olyan hihetetlen különcséggel lett megkreálva, hogy az egész egy óriási véglet két pontján helyezkedik el, egyszerre keltve azt a hatást, hogy őrült volt, aki írta, és azt, hogy géniusz. És minden értelmet nyer, ami a borítóra lett írva.

Most jött el az a pont, amikor visszatérek ahhoz a bizonyos Dalí hasonlatig. Ha nincs előttetek az a bizonyos kép a szétfolyó órával, akkor javaslom keressetek rá, és mindjárt érteni fogjátok, miről beszélek. Az a kép is olyan, hogy ha közelről nézzük, apránként, csak egy-egy részletre (ez esetben fejezetre) fókuszálva, még azt is hihetjük, hogy értjük, hogy tudjuk, miről szól. Aztán eltávolodunk, a kerek egészet nézzük, mire már egy óriási kavalkádot látunk, és úgy érezzük, az egész egy nagy kutyulmány. Pedig nem az! A maga őrült módján úgy tökéletes, ahogy van.

A történet legnagyobb hangulatkeltő eszköze az az elképesztő bonyolultság és fejetlenség, amit az olvasása okoz. Egy fejezet könnyebben érthető, az olvasó kicsit fellélegzik, a következőnél viszont a fejét vakarja, hogy mi az ördög ez és hogy kapcsolódik a teljes egészhez? Úgy is mondhatnám, hogy a könyv hangulatkeltő eleme a káosz. Az összezavarás. Ami baromi idegesítő és frusztráló, viszont mindezt zseniálisan csinálja!

A cselekményre ugyanaz érvényes, mint a hangulatkeltésre. Ide-oda ugrálós káosz. Erre épített az író, és ezt is ugyanolyan őrült-zseni módon tette, ahogy minden egyebet is. Adott fejezeteknél azt se lehet eldönteni, eszik-e vagy isszák, az olvasó feszültsége nő. Még azt is el tudom képzelni, hogy sokak olvasás közben azon kezdenek gondolkodni, velük van-e baj, miért nem értik, miről van szó, hol vesztették el a fonalat? Pedig semmi egyéb nem történik, csak annyi, hogy belecsöppennek az író gondolatvilágába, ami ebben az esetben olyan szürreális, mint amilyennel Aliz a nyúl üregében találkozott.

Talán ez a legnagyobb felismerés, amit a történet adhat. És amint ez a felismerés lecsap az olvasóra, át tud lépni a megszokott olvasásnak azon az igényén, hogy értse, mit olvas. Ha ezt el tudja engedni, ha megérti, hogy ez a könyv maga a betűkből alkotott szürreális káosz, meg tudja látni a mögötte rejlő zsenialitást és elkezdi élvezni, hogy ennek a zsenialitásnak a részese lehet. 

Rengeteg karakter van felvonultatva a történetben, rengeteg helyszínen, rengeteg furcsa, el nem magyarázott szituációban. Ez zavaró, hiszen ahhoz van hozzászokva az olvasó, hogy egy történetnek valaki (vagy valakik) a középpontjában állnak, az ő szemükön keresztül látja az eseményeket, vezetik a vonalat a történet elejétől a végéig. Ez itt hiányzik. A szereplők is a káoszból születnek, viszont csak addig, amíg az olvasó rá nem jön, hogy a főszereplő ő maga. Annyiszor változnak a dolgok, hogy az olvasó egy idő után úgy érzi, ő az egyedüli állandó szereplő a történetben. Ő, ahogy kívülről figyeli az eseményeket. A könyv ezen a téren is újdonságot hoz.

Mondhatnánk tehát, hogy ezzel a könyvvel Josh Neare olyan védjegyet tett le, amire felkapja a fejét az olvasóközönség. Csakhogy van itt valami más is a sok pozitívumon kívül. Méghozzá az, hogy nem olvastam még olyan kéziratot, amiről azt gondoltam, hogy az erőssége egyben a legnagyobb gyengesége is. Mert annyira egyedi, annyira összetett, ami önmagában előrevetíti, hogy ez a történet nem fog óriási olvasóközönséget maga köré toborozni. A legszűkebb rétegolvasmány lesz, mégpedig azért, mert rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, ami ebben megakadályozza: ennek a könyvnek az olvasásához intelligencia kell.

Senki ne értsen félre! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az olvasók buták, és azért nem fogják végigolvasni, mert nem értik, hanem azt, hogy a legtöbben azért vesznek könyvet a kezükbe, mert ki akarnak kapcsolni. Egy könnyed, egyestés olvasmányra vágynak. Olyan történetre, amiben csak enni kell a sorokat, anélkül, hogy gondolkodni kellene. Aztán gyorsan túljutnak a történeten, majd másnapra elfelejtik. Ez a könyv viszont azoknak szól, akik gondolkodni akarnak, kihívást keresnek, akik azt akarják, hogy a sztori kifacsarja az agyukat. És ők – szerintem – nagyon kevesen vannak. Bár őszintén remélem, hogy tévedek, mert a Hangzavar nagyon is megérdemelné, hogy sokan ismerjék, de ha a könyvkiadás üzleti oldalát nézzük (márpedig a kiadók és a szerző számára is ez üzlet), akkor elmondhatjuk, hogy ez a könyv minden valószínűség szerint nem fog eladási sikerszámokat döntögetni. Inkább tudom kultkönyvnek elképzelni, amit épp ezért ismernek majd meg az ínyenc olvasók, ők lesznek azok, akik egymás között órákig el tudnak róla beszélgetni és legendaként emlegetik.

Végső következtetésként azt mondom, hogy a Hangzavar számomra az ellentétek könyve. Hihetetlenül fárasztó olvasni, én a magam részéről nem is emlékszem rá, hogy valaha olvastam-e bármit, amit akár fejezetenként támadt kedvem letenni. Kiszívja az ember agyát, miközben mégis ott motoszkál benne a gondolat, hogy folytatni kellene, mert egyébként valami olyan zseniális dolgot tart a kezében, amit vétek lenne letenni holmi olyan bagatell dolog miatt, mint a fáradtság. Az író elképesztő összetett intellektusa süt a sorokból, ami igazi ritkasággá teszi az egészet. Én személy szerint olvasás közben a csodájára jártam, vajon mi lakozhat a szerző fejében.

Az olvasás végeztével viszont azon gondolkodtam: akarom-e tudni?

Azt hiszem, inkább nem. Kezelje csak ő a saját gondolatait. Az viszont biztos, hogy ha bármi máson is feltűnik Josh Neare neve, nekem az egyet fog jelenteni azzal, hogy ismét egy különc zseni fejébe nyerhetek bepillantást.

Szeretnétek részesülni a Hangzavar-féle élményben? Keressétek a könyvet a shop.konyvmogul.hu webáruházban!

Írta: Nyíri Abigél

Hogy is van az a dolog a töltött káposztával? Hogy felmelegítve csak az jó? Vagy még az sem? Nem emlékszem pontosan, hogy hangzik ez a szólás, de a mondandója lényegére igen: új dolgok, oké; régi dolgok újra húzva, nem oké.

A mai világban sok mindenre lehet ezt a filozófiát alkalmazni: kapcsolatokra, remake filmekre, és igen, átdolgozott könyvekre is. Halkan megjegyezném, hogy én nem értek ezzel egyet. Értem, miért mondják, de nem hiszem, hogy ezt csak ilyen egyszerűen el lehetne rendezni azzal, hogy az eredeti jó, a felújított meg az ördögtől való. Véleményem szerint ez soktényezős dolog. Hiszek abban, hogy a régebben kiadott könyvekben az évek során a szerző – mivel változik és fejlődik – megláthatja azokat a gyerekbetegségeket, amelyeket az új kiadással kiküszöbölhet és a saját szájíze szerint tökéletesítheti a művet. Szíve joga. És ugyanígy a szerző azt is megteheti, hogy egy réges-régi művet – jelen esetben 30 éveset – leporol, és a régi váz alapjaira felépít valami teljesen újat. Tudom, sokan nem értenek ezzel egyet, mert ragaszkodnak az „eredeti az igazi” gondolathoz, de mindenkit arra kérek, adjon egy esélyt Az első Lovasnak. Mert megérdemli!

Szóval elég erősen tartja magát ez a nézet, és ki tudja, talán épp ezért volt bátor dolog, hogy Mason Murray úgy döntött, hozzányúl egy régi könyvéhez, és újra az olvasók elé tárja azt. Az eredeti történet 1994-ben látott napvilágot Elátkozottak városa címen.

Nos, én egyszerre vagyok szerencsés ember, és roppant alapos is. Ezért ez az értékelés nem egyszerűen abból fakad, hogy olvastam Az első lovast, és leírom, amit tapasztaltam. Hozzákapcsolódik az a tény is, miszerint az Elátkozottak városát is volt szerencsém olvasni, így első kézből tudok referálni nemcsak az új történetről, de arról is, hogyan sikerült Masonnek a régi történetet újraalkotni és felvértezni a mai kor követelményeinek megfelelő tulajdonságokkal. Mert ez fontos! Egy ilyen időugrással átdolgozott könyvnél minden apróságra figyelni kell, ami nagyon, nagyon nehéz. Éppen ezért rengeteg hibalehetőséget rejt magában.

Erről egyébként sokat lehetne írni, felsorolhatnék minden apró pontot, amit a könyvnek sikerült megugrania, viszont egy a lényeg, és erre szeretném a hangsúlyt fektetni: Mason Murray megcsinálta!

A történet több szálon fut, mégis jól követhető, és a különböző nézőpontkaraktereken keresztül szépen belelátunk a szereplők gondolatvilágába. És micsoda gondolatokat kapunk! Ugyanúgy ott lehetünk egy titkos intézményből szabadult ádáz gyilkos agyában, ahogy egy korosodó vidéki férfiéban is, aki olthatatlan lángra lobban egy huszonéves pultoslány iránt. Egy magánnyomozó-író szemén át is látjuk a világot, miközben ott lehetünk egy áldozat fejében is, aki számára nincs kegyelem. Ez a sokaság pedig azt kell mondjam, hogy gyönyörködtet! Egyébként nem csak a főbb karakterek kaptak nézőpont szerepet, hanem egy-egy mellékszereplő is (akár olyan is, akinek csak egy ilyen fejezet jutott), ami roppant változatossá teszi az eseményeket.

A több cselekményszál nagyon jól működik, Mason mesterien váltogatja őket. Nemhogy nem bonyolítja túl a történetet, mint inkább kifutópályára állítja azt. Úgy lavírozik a szálak és karakterek között, hogy a könyv szó szerint letehetetlenné válik, mert az olvasó mindig kap valamit, ami előre viszi a történetet. Vagyis szuper a ritmus, az események sodornak magukkal, és minden egyes fejezetben jut valami érdekesség, legyen az izgalmas esemény vagy fontos információ. Így haladunk a történet végéig, ahol is az addig fonogatott szálak gyönyörűen összeérnek, csodás mintát alkotnak, és eljutunk a végkifejletig, ami a bibliából származó felütéssel megadja a végső lökést a misztériumnak. Egyúttal meg is kapjuk a magyarázatunkat a címre vonatkozóan…

Mason Murray-től olvastam már néhány történetet, és tudjátok mi fogott meg ebben a könyvben igazán? Hogy olyan, mintha most, egy 30 évvel ezelőtti sztori átdolgozása során engedte volna magát úgy igazán szabadjára. A könyv írásmódja elejétől a végéig ugyanolyan könnyednek tűnt, ami azt a hatást keltette számomra, hogy a szerző igazán jól érezte magát írás közben. Ez volt az igazi közege és ez minden soron érezhető is volt. Ráadásul nem kímélt senkit és semmit. Úgy hullottak a karakterek, ahogy ősszel a levél pereg a fáról a legkisebb fuvallatra is. A könyv egy pontján eljutottam oda, hogy ha felbukkant egy új szereplő, már keresztet is vetettem rá, mert az addigiakból tudtam: neked, haver ennyi volt. És mit imádtam még? Hogy nem válogatott. Felvezetett egy szerethető, izgalmas karaktert, az események előrehaladtával elvetette egy pozitív végkifejlet lehetőségét is a részére, az olvasó titokban már arra gondolt, ez lesz a „happy-end” szál a történetben, aztán bumm, szemrebbenés nélkül kinyírta őt is (csúnyán!), kegyetlen hirtelenséggel szakítva meg az elhintett pozitívumot.

Őszinte leszek. Imádtam ezt a kegyetlenséget! Imádtam, mert úgy éreztem, hogy ez az! Így kell thrillert írni, így kell az izgalmas misztikumot véres valósággal felkenni és tálalni az olvasónak.

Számomra ez a könyv és Mason belefektetett munkája a bizonyíték arra, hogy igazam volt. Ez az átdolgozós dolog nem csupán fekete vagy fehér. Millió szín van ott és minden attól függ, ki csinálja és hogyan. Az első lovas pedig mondhatni, hibátlanra sikerült.

Jöjjön a végső következtetésem, ami egyúttal egy üzenet is lenne a szerző felé: Ide nekünk még a felmelegített káposztákból, Mason! Melegíts, amennyit csak tudsz, mert ha így hozol át a jelen korba 30 évvel ezelőtti sztorikat, akkor vagyunk itt néhányan, akik még nem laktunk jól!

Aki szívesen elolvasná a könyvet, hogy maga alkosson véleményt róla, az meg tudja rendelni a shop.konyvmogul.hu webáruházból.

Írta: Nyíri Abigél

Az Ünnepi Könyvhetet azért (is) szeretem, mert sok kiadó és szerző időzíti erre a jeles könyves rendezvényre a friss megjelenéseket. Ez egyrészt egyfajta tisztelgés, amellyel a nagymúltú esemény előtt hajtanak fejet, másrészt nyilván a történethez az is hozzátartozik, hogy az ilyenkor megjelenő könyvek igazán nagy, újdonságokra éhes közönség előtt tudnak debütálni, ami nem elhanyagolható dolog. Ez nem újkeletű szokás, így nem volt benne semmi meglepő, hogy a Könyvhét idén is tobzódott az új megjelenésekben, amit persze imádott az olvasóközönség. Velem együtt.

Válogatni bőven volt miből, és ha már újdonság, akkor mi is lenne érdekesebb, mint egy olyan könyv, aminek a megjelenésével egyidőben új szerző is született? A szúrós szemű olvasó pedig (igen, magamról beszélek) rögtön arra gondol, hogy ide nekem! Lássuk, mit tud elsőre az az új író! És itt elevenedik meg az elsőkönyvesek rémálma: az első könyvértékelés. A mumus, ami most az én tollamból érkezik, méghozzá Óvári Luca könyvére, amely már a címében is érdekességet hordoz: Az EGO, ami túlélt engem.

A kötet zsáner tekintetében a science fiction szekciót erősíti, ami egyébként nem minősül az elsőszámú kedvencemnek, mi több, még a dobogón sem foglal helyet, de ez igazából nem számít, mert elolvasok én bármit, csak minőségi legyen. És Az EGO, ami túlélt engem – ezt már olvasás után, teljes őszinteséggel jelenthetem ki – minőségi a javából. Egy elsőkönyves szerző briliáns bemutatkozása.

Olvastam már elsőkönyves szerzőtől. Sokat, így van összehasonlítási alapom, ezért, amikor az EGO-t briliáns kezdésnek minősítem, azt nem azért mondom, hogy a szerző lelkét simogassam. Annak ugyanis nem vagyok híve. Viszont legyek bármilyen szigorú, kimondom, amit gondolok, és ha valami jó, azt elismerem. Óvári Luca írása pedig az. Állítom, hogy kitűnik az elsőkönyvesek közül. Mindjárt mondom is, hogy miért.

Amikor egy szerző eljut odáig, hogy az első könyve megjelenik, áll már mögötte némi írással töltött idő, viszont a legtöbb esetben még nem annyi, hogy már rátaláljon a saját hangjára, és magabiztosan használja azt sorról-sorra. Az első könyvnél (de akár a másodiknál és a harmadiknál is) a legtöbbször még keresik a hangjukat a szerzők, amit a hozzáértő szem észre is vesz. Ez egyébként nem von le a könyvek értékéből, egyszerűen csak arról van szó, hogy érezni lehet benne némi bizonytalanságot, hogy a szöveg nem egységes, hullámzó a minősége, gyengébben és erősebben megírt részek váltják egymást. Ami az EGO-ban leginkább feltűnt nekem az az, hogy a szöveg egységet alkot. Nem éreztem benne az elsőkönyvesek bizonytalanságát, a „hangkeresést”. Azt nem tudom, mennyi írás áll Óvári Luca mögött, de ha ez, amit az EGO-ban nyújt az olvasónak, az elsőkönyvesek bizonytalanságának minősül a részéről, akkor elképzelni se tudom hová tudja ezt emelni a következő könyvekkel. Élvezet olvasni, a szem csak úgy siklik a sorokon, olyan könnyedén visz magával.

Mondanék valamit a történetről is, de mivel nem szeretem a recenziókban a sztorit kifejteni, ezért megpróbálom néhány mondatban összefoglalni a lényeget, hogy aztán kibonthassam, milyen következtetést vontam még le az olvasás során.

2087-re az emberiség eljut oda, hogy emléklehívásokkal és módosított emlékek visszatöltésével segítse a különböző traumák és pszichés betegségek gyógyulását egy olyan zárt világban, amely a tönkretett bolygón bekövetkezett katasztrófa túlélői számára nyújt védelmet. A technika jóvoltából az elme legrejtettebb zugaiba is be lehet pillantani, és kiderül, hogy vannak emlékek, amelyek túlmutatnak az aktuális életen. Ennek következtében bőven van mit felfedezni. És van ki elől menekülni is.

Huh, nagyon igyekeztem, hogy ne mondjak el túl sokat, pedig nagyon-nagyon sokat tudnék mesélni, annyi minden van ebben a történetben, ami kellően csavaros. Annyira, hogy kell hozzá odafigyelés és logika, hogy az ember követni tudja, tehát az olyan olvasók számára készült, akik gondolkodni akarnak olvasás közben. Mivel a történet a nem túl távoli jövőben játszódik, ezért alap, a mai szemmel nézve futurisztikus társadalmi berendezkedés, és technikai vívmányok bemutatása. Ezekre feltétlenül szükség volt a könyvben, hogy az olvasó megértse a szereplők körülményeit. Ez más, hasonló kötetekben sokszor nagyon nyögvenyelős és száraz a sok technikai leírás közepette, Lucának azonban sikerült az egészet olyan könnyedén megoldani, hogy még azt is simán elfelejtettem, hogy valójában sci-fit olvasok. Talán ehhez annak is köze van, hogy jó az infók adagolása. A kötet első fele picivel egyszerűbb, mintha „bemelegítené” az olvasót, mielőtt a második félben elkezdenének zubogni az információk, amikből aztán kiderül, mennyi minden lapul a háttérben.

Az ilyen bonyolult történetnél nagy kockázata van annak, hogy az olvasó elvész az információk áradatában, elveszti a fonalat és megunja, hogy megpróbálja azt követni, itt azonban ez a veszély nem áll fenn. A szöveg gördülékeny, igényesen megfogalmazással, bő szókinccsel írva. A szerző nagyon jó érzékkel adja át a tudományos részeket is, teljesen közérthetően, mégis szakmailag. Szuper eleggyel oldotta meg az orvosi, pszichológiai, technológiai leírásokat, az pedig, hogy adott dolgokhoz a jelen korból való hasonlattal élt, a mai kor olvasói számára máris ismerőssé teszi a dolgokat, így ezek jó szemléltetőeszközök. Minden tökéletesen követhető, így villámgyorsan kapcsolódunk ahhoz a bizonyos jövőbeni helyszínhez és emberekhez.

Néhány szó az írásmódról. E/1-ben, jelenidőben íródott a történet, ami megintcsak nem az én személyes kedvencem – tudom, tudom, régimódi vagyok az E/3-as rajongásommal –, de még ha olvasóként nekem nem is ez a favorit, íráshoz értőként elismerem, hogy így nagyon nehéz írni. A szerzők gyakori hibája az ilyen típusú írásmódnál, hogy „elfelejtkeznek” magukról és úgy váltogatják az időrendeket, hogy észre sem veszik, ami nagy zavart szokott okozni, főleg, ha ezt olyan sűrűn teszik, hogy a könyv munkálatai során még a szerkesztő se tudja teljesen kigyomlálni ezt a hibát. Örömmel jelentem – és ezzel egyidőben fejet is hajtok a teljesítmény előtt – hogy Lucánál egyáltalán nincs ilyen probléma, szépen, következetesen tartja a jelenidőt és a személyt is.

És a sztori? Hát a sztori az bizony eredeti, kérem szépen! Gyönyörű elegye az elmeolvasásnak, a lélekvándorlásnak, a posztapokaliptikus túlélésnek, a nagykutyák hatalmi harcának. Mindezt roppant igényes tálalásban. Amit szeret az olvasó, jelen esetben én, és az utolsó sor elolvasása után azzal a határozott gondolattal zártam be a kötetet, hogy rendben, akkor várjuk a folytatást. Mert nem titok, hogy az EGO csak a kezdet. És micsoda kezdet! Nem győzöm hangsúlyozni: egy elsőkönyves briliáns bemutatkozója.

Ha a könyv felkeltette az érdeklődéseteket, akkor megtaláljátok a shop.konyvmogul.hu webáruházban, az írónőről pedig a közösségi oldalain tudtok meg többet.

Írta: Nyíri Abigél

Többször mondtam, hogy sajátosan viszonyulok a könyvekhez. A végtelenségig elmélkedő típus vagyok, aki még a betűtípusok mögött is tartalmat akar felfedezni. Ezen okból kifolyólag szeretek a címen is elgondolkodni, mert hiszem, hogy már önmagában az elárul valamit. Csakhogy nem a könyvről. A szerzőről.

Amikor a Divatmajom a ketrecben a kezembe akadt, némi gondolkodás után azt a következtetést vontam le, hogy Herczeg Zoltánban valószínűleg van némi önirónia. Aztán elolvastam a könyvet, és elégedetten konstatáltam, hogy igen; van benne. És nem fél azt használni.

Ahogy nem fél használni sok más olyan elemet sem, amelyek mind egy irányba terelik a történetet: végtelenül emberivé teszik.

De kezdjük az elején. Először is szeretném tisztázni, hogy bár Herczeg úr története és személye jelentősen megosztotta a hazai közéletet 2022. őszén, a róla szóló hírek egy egész ország számára jelentettek finom rágcsálnivalót, én, ahogy minden könyvet és írót, őt és történetét is teljesen objektíven szemléltem. Ennek az írásnak a végén tehát senki nem fog ítéletet olvasni a történtekkel kapcsolatban. Vagyis aki erre vár, annak most szólok, hogy ne olvasson tovább, mert nem fogom ilyen módon boldoggá tenni. Nem tisztem és nem is szándékom így viszonyulni egy könyvhöz és annak írójához.

Ellenben elmondanám első találkozásomat a könyvvel. Mint az utóbbi években mindig, úgy most is mind a négy napot a Könyvhéten töltöttem, és ott láttam meg a kötetet, az Imádom a Könyveket standján. De én nem az vagyok, aki azonnal lecsap egy könyvre, csak mert ismert arc néz rá a borítóról. Mégcsak nem is az vagyok, akit kilóra „megvesz” egy izgalmasan összehozott fülszöveg. Én az vagyok, aki a beltartalom alapján hozza meg a végső döntést.

Felütöm, és pofátlanul beleolvasok, mert van annyira jó szemem, hogy néhány, találomra kiválasztott bekezdésből meg tudjam ítélni, érdemes-e időt fordítani a továbbiakra. Nos, a Divatmajom a ketrecben-nél úgy alakult, hogy a legelejébe sikerült belelapozni, ami az első négy oldallal megfogott, és onnantól kezdve a standban állva – most lebuktam! – stikában bele-beleolvastam, mert foglalkoztatott a hogyan tovább. És ha könyvekről van szó, én erre az érzésre vágyom! Arra, hogy a könyv gondolata ne hagyjon nyugton, kapargassa a tudatom mélyét akkor is, ha épp nagyon nincs időm olvasni.

Így történt, hogy néhány nappal később, úton hazafelé a vonaton én bizony már Herczeg Zoltán szavait fogyasztottam… És a hosszú út közben baromi jól szórakoztam!

Ha azt mondom, a könyv üdítő volt a számomra, azzal igazából még semmit nem mondtam el.  A sorok közül ugyanis nem egyszerűen egy történet bontakozott ki, nem egy „lecsuktak, jajj-jajj, de rossz nekem” sztori. Még csak nem is egy ember gondolataiba nyertem bepillantást. Sokkal inkább az érzéseibe, a lelke legmélyére. Őszinte volt. Nyílt. Kitárulkozó. Közvetlen. Szabadszájú. Elgondolkodtató. Mélyreható. És furcsa módon könnyed és humoros is. Ja, hogy ezek csöppet ellentmondásosan hatnak egy olyan történetben, ami elvileg a főszereplő börtönkálváriájáról szól? Ez a lényeg!

A könyv egy pontján pont azon mosolyogtam, hogy Herczeg Zoltánnak éppen olyan jellegzetes az írásmódja is, ahogy ruhákat tervez, ruhakompozíciókat állít össze. Mert láttunk már börtönsztorit. Fogunk is még biztos néhányat. De olyat eddig nem olvastam, ami ennyire egyedien játszott volna az érzelmek skálájának szélsőségeivel. Veszteség és remény. Harag és megbocsátás. Szégyen és méltóság. Tragédia és humor.

„A felügyelőnő reggel véletlenül nyitva hagyja az ajtónkat, ami igen nagy hiba. Persze mi nem szökünk ki, de félünk, be ne jöjjön hozzánk valaki… Attól parázunk a börtönben, hogy nem vagyunk bezárva. Jó poén. Teli torokból röhögünk.”

Egy ilyen történetben nem igazán vár az ember humort, a Divatmajom a ketrecben leírtakban azonban akad bőven. Teljesen egyszerű helyzetkomikumok, amelyek olyan simán jönnek, hogy úgy vélem, ilyen lehet maga Herczeg Zoltán is. Mert ez a fajta humor annyira természetesen hat leírva, hogy nem lehet holmi mesterkélt beszúrás, amit a szerkesztés során erőltettek oda, hogy fogyaszthatóbb legyen a történet. (A szerkesztésről egy picit később ejtek még néhány szót!) Ezt nem lehet kikényszeríteni. Ez vagy jön magától, vagy nem. És úgy tűnik, a szerzőnek jön, vagyis jött, hiszen a könyv a fogdában töltött napok alatt született naplóbejegyzésekből készült. Ami azt jelenti, hogy főszereplőnk azokban az időkben sem vesztette el a humorérzékét, ami azt hiszem, az ő helyzetében nagy szó. A könyvben többször is kifejti, abban a környezetben a humor elengedhetetlen a napok átvészeléséhez.

A sorokból ugyanakkor az is kitűnik, hogy Herczeg úr, nem csak a humorérzékét őrizte meg, de ragaszkodott minden egyéb máshoz is, ami a kinti életben fontos a számára. A család, a szeretteiért való aggódás, emberiesség, kedvesség, igazságérzet. És – bár úgy vélem, hogy más ilyen helyzetben adott szemléleteket messze maga mögött hagyott volna, „kisebb gondom is nagyobb ennél” címszóval – a környezettudatosság, „KÉK-ség”, vagyis az az aggodalom, amellyel az ember környezetpusztító, pazarló, felelőtlen hozzáállásához viszonyul, a bolygónkat illetően.

„Reggel halkan és mellékesen megjegyzem Csabinak, hogy két deci víz megivásához ő mindig, szisztematikusan két liter vizet folyat ki teljesen feleslegesen, mert ott hagyja tökig kinyitva a csapot, amíg elcsoszog a poharáért az asztalhoz, ezzel direkt és felelőtlenül pazarolva, mire nekem esik.”

Itt térnék vissza a szerkesztéshez, ami egy könyv tekintetében az írói folyamaton túli legfontosabb lépésnek minősül. Felmerül a kérdés, hogy egy nem fikciós történet, vagyis konkrétan egy napló kiadása során van-e helye a szerkesztőnek? A Divatmajom a ketrecben a tökéletes példa arra, hogy a válasz igen legyen. Van helye. Mondom ezt azért, mert bár sok negatívumot nem tudok mondani a könyvről, ugyanakkor, amit mégis muszáj megemlítenem, az mind olyan, amit egy alaposabb szerkesztéssel ki lehetett volna küszöbölni. Leginkább ismétlődéseket és érdekes logikátlanságokat. Mint például amikor a szerző átesik egy levetkőztetésen, majd a következő mondatból megtudjuk, hogy mindezen manőver közben a keze még össze volt bilincselve. Lássuk be, nem nehéz belegondolni, hogy ezt így nem igazán kivitelezni. Nem azt kétlem, hogy ez tényleg megtörtént, csak a cselekmény sorrendje illogikus. Azt sem kétlem, hogy egy naplót vezetve az ember csak papírra veti a visszaemlékezéseit, és a leírtakban néha marad egy-két ellentmondás. De pont ezeket kellett volna kiszűrnie a szerkesztőnek.

Mindez azonban tényleg csupán apróság, a lényeg az, hogy ahogy a bejegyzések haladnak napról napra, az írói stílus folyamatosan fenntartja ugyanazt a(z) – egyébként kiváló – színvonalat. Valami viszont hullámzik. Olyan dolgok, amik nem, hogy nem válnak a könyv kárára, épp ellenkezőleg! Jobbá teszik azt. Életre keltik. A szerző gondolatai és érzelmei. Ezen a hullámzáson ugyanis nincs mit csodálkozni. Inkább azon kellene, ha ez nem így lenne. Mert őrizze bár meg a humorát, legyen segítségére az önirónia, de ha valaki az autójából kiszállva a rácsok mögött találja magát, majd hosszú hónapokig ott is marad, nem lenne ember, ha a kedélye nem kezdene hullámvasutazásba. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy Herczeg Zoltán megjárta azt, volt bőven része fent és lent pillanatokban. Reménykedett, csalódott, félt. Elsüppedt a kétségekben, aggódott, rengeteg felismerése támadt, próbára tették külső és belső akadályok. És igen, olykor dühöngött is. Hol kis, hol nagyobb dolgokon. Került méltatlan helyzetbe, marcangolta önvád, fel- és elismerte önnön hibáit, elérte megbánás, mások helyzetét látva hálás tudott lenni a saját történetéért.

Ami számomra a leginkább tetszett az olvasottakban, az az volt, hogy mindezt nem egyszerűen leírta a saját naplójában, hanem meg is merte mutatni ország-világ előtt. Az esendő embert, annak minden aspektusában. És ahogy a történetben nem egyszer leírja, hogy motozások és átvizsgálások alkalmával ott állt vadidegenek előtt pucéran – „egy szál faszban” –, úgy  ezzel a könyvvel mintha ugyanezt vállalta volna be. Csak az olvasó előtt a szívét és a lelkét csupaszította le.

Ez a könyv az emberről szól. Egy értékes emberről, aki talán elkövetett – hibákat - ezt-azt. És itt van az a pont, amikor ideje saját önvizsgálatba fogni és feltenni a kezünket. Hiszen melyikünk nem?

Írta: Nyíri Abigél 

Először is szeretnék gratulálni a Feltételes szerelemhez, amellyel csatlakoztál a romantikus-erotikus könyvet írók táborához. Ez volt az eredeti terv is? Úgy értem, amikor elhatároztad, hogy írsz egy könyvet, a Feltételes szerelem története volt az első, ami az eszedbe jutott vagy voltak más történetek is, amelyek versenyeztek az első könyv címért?

Amikor legelőször megfogalmazódott a fejemben, hogy megpróbálkozom a könyvírással nem volt kérdés, hogy milyen műfajban fogom papírra vetni történetemet. A Feltételes Szerelem volt az egyetlen történet, aminek rövid vázlata egy ideig csak a fejemben létezett. Nem kellett versenyeznie más törtétetekkel.

Magyar lány Firenzében. Miért pont Firenze? Van esetleg valami személyes kötődésed a városhoz?

Sajnos még nem jártam Firenzében. Különböző forrásokból szereztem be a szükséges információkat, de bakancslistám elején foglal helyet. Remélem nem sokáig kell várnom a „találkozásra”. Azt hiszem nem mondok vele újat, hogy Olaszország a világ egyik legromantikusabb országa és az olasz nyelvet sokan a szerelem nyelvének is hívják. Ha azt mondom, hogy olasz férfi, szerintem mindenkinek megjelenik egy latin szerető képe, kreol bőr, barna haj, barna szem. Mikor még csak gondolatban foglalkoztam a történetemmel, már akkor tudtam, hogy az egyik helyszín biztosan egy olasz város lesz. A magyar helyszín kiválasztása sem okozott különösebb problémát. Gyerekorom óta a Balanon imádók táborát erősítem. És miért pont Firenzére esett a választásom? Ennek nagyon egyszerű magyarázata van. Az egyik barátnőm volt olyan szerencsés, hogy néhány napot a városban tölthetett. Mikor haza tért, irigykedve hallgattam élménybeszámolóját, amit ezzel a mondattal kezdett, „Encike, Firenze gyönyörű. Meg volt minden, ami egy tökéletes nyaraláshoz szükséges, gyönyörű környezet, finom ételek, jó borok és dögös pasik. Olyan érzésem volt végig, mintha a kakaóscsiga közepét kellene csak elfogyasztanom.”

Anett és Nicolas története az első könyvvel nem ér véget. Túljutottak néhány nehézségen, de a sztori folytatódik. Az első könyvben sem bántál velük kesztyűs kézzel, ezért joggal feltételezem, hogy vár még rájuk néhány rázós szituáció. Vagy tévednék?

- Egyáltalán nem tévedsz. Én az írás mellett, természetesen nagyon sokat olvasok is. És ha magamból indulok ki, akkor azt kell mondjam, szeretem, ha egy könyv izgalmas, pörgős, ha az első oldaltól magával ragad a történet, ha úgy falom a betűket, hogy közben megszűnik körülöttem a külvilág. Ha teljesen áttudom adni magam az olvasásnak, benne élek a történetben, izgulok, szurkolok a szereplőkért, vagy együtt sírok, nevetek velük. Hogy ilyen érzéseket tudjunk kiváltani az olvasóból, szükséges a rázós szituáció, bonyodalom, konfliktus, negatív és pozitív szereplők is. Azt hiszem annyit elárulhatok a második részről, hogy lesz miért izgulnia a kedves  olvasónak.

Mesélj egy kicsit magadról. Mondjuk fedd fel az olvasóknak, hogyan és miért határozza el egy egészségügyben dolgozó nő, hogy ő bizony író lesz? Évekig forgattad például a fejedben az ötletet, mielőtt a tettek mezejére léptél volna vagy azonnal elkezdtél dolgozni a könyvön? Milyen hosszú idő telt el, amíg az első gondolatból kézzelfogható könyv született?

Az élet tele van hullámvölgyekkel, így volt ez nálam is. Ilyenkor mindig a könyvekhez menekültem. Kezdetben minden evő voltam, de a nehezebb időszakban egyre inkább a boldog véget kínáló, romantikus történetekben találtam vigasztalást. Minél több ilyet olvastam, annál inkább azt éreztem, hogy talán én is megpróbálkozhatnék írni egy hasonló történetet. Csak úgy a magam szórakoztatására. A gondolatot egy idő után tettek követték és elkezdődött a sok éves anyaggyűjtés. Ha eszembe jutott valami, azonnal lejegyzettelmet. Megalkottam a szereplőket, kaptak nevet és karakteret. Ha egy jó szituáció felötlött bennem gyorsan monológokat párbeszédeket írtam hozzá. Előfordult, hogy hajnali egy óráig is írtam. Rengeteg anyag gyűlt össze. Talán soha nem lett volna a sok jegyzetből kézirat aztán könyv, ha nincs a pandémia. A korlátozásoknak miatt lett egy csomó szabadidőm és egyre jobban érett bennem a gondolat, hogy belevágok és megpróbálom megírni történetemet. Még ma is tisztán emlékszem arra a vasárnap délutánra, mikor ebéd után, kettesben kávéztam a párommal és beszélgettünk. Minden bevezetés nélkül egyszer csak felé fordulva mondtam neki. Figyelj úgy döntöttem, hogy megírom a történetemet. Ő elmosolyodott és csak annyit mondott, tedd azt, ha segítség kell, szólj. Gyakran szaván fogtam, ő pszichiátriai szakápoló, több mint húsz évet dolgozott, pszichológusokkal és pszichiáterekkel. Ugye nem titok, hogy női főszereplőm gyerekpszichológus, van jó néhány dühkitörése, és bizarr megnyilvánulása. Ilyenkor mindig megkérdeztem tőle, hogy szoktak-e így viselkedni, mivel fontos, hogy hiteles legyen, amit leírok. Ő azt mondta erre, hogy munkahelyen soha, de magánemberként sokkal cifrább megnyilvánulást is hallott már tőlük. Szóval a jegyzeteim és az ő segítségével, több éves gyűjtőmunka után leültem és nemegészen fél év alatt elkészültem első kéziratommal.

Jöjjön egy egyszerű kérdés, amire viszont biztos, hogy nem egyszerű a válasz: most, hogy az első könyv napvilágot látott, mit jelent neked az írás?

Munkámból kifolyólag gyakran találkozom tragédiákkal, nehéz emberisorsokkal, az írás segít ezeket a negatív élményeket feldolgozni. Kizökkent a hétköznapok monotóniájából, kikapcsol, feltölt, egyfajta stresszoldóként működik. Segítségével sikerül megélnem olyan dolgokat, ami hiányzott vagy hiányzik az életemből. Általa eljutok olyan helyekre, ahol még nem jártam és lehet nem is fogok. Olyan világot teremtek, ahol jól érzem magam. Felidéződig a múlt, kifejeződik a jelen és talán az álmoknak, álmodozásoknak is jut egy kis hely. Főhősnőm Nádasi Anett például több olyan dolgot megkapott tőlem, amire én is vágytam, vagy szeretem volna megkapni, megélni. Amikor ezeket a részeket, oldalakat írtam nem szégyellem bevallani könnyeztem, aztán elcsukló hangon olvastam vissza. Újra életem múltam egyes történéseit. Az írás számomra a kreatív önkifejezés, önmegvalósítás eszköze is.

Az első könyvvel a hátad mögött, mit látsz most a legnehezebbnek az írói munkában?

Én nem teljes állásban foglalkozom az írással, az egészségügyben dolgozom tizenkétórás munkarendben. Időnként nehéz összeegyeztetni az írást a magánélettel és a civilmunkámmal, de mindig számíthattam a családomra, páromra, akik nagyon sok terhet levetek a vállamról. Nem mögöttem állnak, hanem atombiztosan mellettem. Viszont, ami igencsak feladta a leckét az maga a könyvírás volt. Sohasem folytattam ilyen irányú tanulmányokat Halvány fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjek neki. Diákként több fogalmazást, olvasónaplót és esszét is írtam, de a könyvírás azért valljuk be teljesen más kategória. Minden író azt szeretné, ha széles körben tetszést aratna a regénye és minél több olvasóhoz eljutna. Ehhez viszont azt kell, hogy jól meglegyen írva a történet. Ezt tartottam én is szem előtt, ezért újra adatgyűjtésbe kezdtem és rengeteget jegyzetelmet. Elolvastam mindent, ami a könyvírással kapcsolatos. Aztán amikor úgy éreztem, hogy felkészültem, belevágtam.

Íróként milyen jövőt vizionálsz magadnak, mondjuk 10 év múlva?

Szeretnék minél több könyvet írni, örömet szerezni vele sok-sok embernek. Folyamatosan jelen lenni a könyv világában. Író-olvasó találkozókra járni, ezáltal még több embert megismeri és persze magamat és regényeimet megismertetni velük. Szeretném, ha idővel megismernének az utcán. Nagyon boldoggá tenne, ha például egy kávézóban, vonaton, vagy bárhol, azt látnám, hogy valaki az én könyvemet olvassa. Szeretnék minél több véleményt kapni az olvasóimtól, mivel minden visszajelzésre szükségem van, legyen az akár pozitív vagy negatív. Vizionálok egy olyan telefonhívást, amiben arról tájékoztatnak, hogy szeretnék az egyik történetemet megfilmesíteni.

Sok szerző számára nyűg minden, az írói léthez és a kiadáshoz kapcsolódó munka. Ők legszívesebben csak az írással foglalkoznának. Te hogy érzel ezzel kapcsolatban? Szívesebben töltenéd az időt a történet szövésével vagy számodra nem jelent problémát folyamatosan jelen lenni a közösségi-média felületeken?

Rendkívül fontos a jó marketing nagyon meghatározó szerepe van, hiszen nélküle a mai világban nem lehet eladni semmit. Egy könyv sorsát legalább annyira meghatározza a reklám, mint a könyv minősége. Ezért utána néztem annak, hogy mások hogyan csinálják, tanácsot is kaptam szakértőktől. Amit már most megtanultam az az, hogy minél több platformon vagyok jelen, annál hamarabb bekerülök a köztudatba. Én személy szerint szívesebben foglalkoznék csak az írással, de ahogyan a mondás tartja, valamit valamiért. Több mint két éve indítottam el saját írói oldalamat, ahol már közvetlenül tudok kommunikálni az olvasóimmal és népszerűsíthetem regényemet. Igyekszem folyamatosan jelen lenni megosztásaimmal, ez heti egy-két bejegyzést jelent. Instagram és tiktok felületén is megtalálható vagyok. Itt általában kisvideóim jelenek meg, amit keresztlányom segítségével készítek. Én megtervezzem, ő elkészíti. Jóváhagyásra visszaküldi nekem emailben, aztán már dobja is fel az oldalakra.

Amennyire tudom, te már a kezdetektől nagyon tudatosan viszonyultál az írói léthez. Úgy hallottam például, hogy több kiadót is megkerestél a bemutatkozóddal és a válaszok alapján döntöttél, hogy kivel szeretnél együtt dolgozni. A keresés folyamata során mi volt számodra a legfontosabb kritérium? Mit kerestél a jövendőbeli kiadódban?

A könyvkiadás nem olyan egyszerű, mint az első hallásra tűnik, főleg egy első könyves írónál. Az én esetemben két fontos szempont volt, ami alapján kiadót kerestem, kezdő íróként szóba állnak-e velem és milyen műfajban íródott könyveket ad ki. Valahol azt olvastam, hogy a kiadók nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy imázsuk része legyen az új tehetségek felfedezése, támogatása. Sajnos én nem ezt tapasztaltam Hat kiadónak küldtem el a bemutatkozó e-mailemet a regényem rövid szinopszisával. Öt kiadótól olyan választ kaptam vissza, amiből azonnal leszűrtem, hogy nem vesznek komolyan. Nem ismerték a történetemet, terjedelmét nem beszéltünk meg semmit, kérdésimet sem tehetem fel nekik nem voltak rá kíváncsiak. Minden előzetes megbeszélés, egyeztetés nélkül közélték velem a könyvkiadás összegét. Egyáltalán nem foglalkoztak velem érdemben. Ez egy kicsit kedvemet szegte, de nem adtam fel, elküldtem a listámon szereplő következő kiadónak is bemutatkozó emailimet. Aztán szerencsére ők már teljesen más álláspontot képviseltek. Ugyanis a Mogul Kiadó vezetője elsőkörben bekért tőlem egybefüggő tizenöt oldalt. Én az esélytelenek nyugalmával elküldtem azt a részt, ahol a szerelmespárom először egymásra talál. Tetszett nekik. Innentől felgyorsultak az események. Rövid időn belül szerződés volt a kezemben és már a szerkesztőjükkel folytattam tárgyalásokat.

Beszéljünk egy kicsit az elsőkönyves szerzők mumusáról: a szerkesztésről. Nyilván még friss az emlék, ezért fel tudod eleveníteni, mit éreztél a folyamat közben. Meséld el a tapasztalataidat. Valóban olyan félelmetes, ahogy az az elsőkönyvesek fejében él?

Elkészült a kézirat, megvan a kiadó, szerződés a zsebben, akkor kezdődik egy több lépcsőből álló folyamat, aminek az első állomása a szerkesztés. Ez egy hosszú, izgalmas feladat a szerkesztőnek és az írónak is, főleg ha először dolgoznak együtt. Első kötetes író szárnypróbálgatásait, nagymértékben segítheti, ha egy tapasztalt szerkesztőt kap. Aki tudja, hogy nem akkor végez jó munkát, ha átíratja az egész története, hanem ha észreveszi a hibákat, javaslatot ad a korigálásra és együtt megoldják azt. Nekem szerencsém volt, nagyon jól tudtunk közösen dolgozni. Ide-oda röpködtek az emailek, több alkalommal telefonon is beszéltünk. Fejezettenként haladtunk. Amíg nem mondtuk ki mindketten, hogy oké nem léptünk tovább. Voltak részek, amit túl zsúfoltnak tartott, ott tömörítettünk, volt ahol bővítést kért. Előfordult egykis időrendi zavar, azt is helyre tettük, itt például esetenként fejezetek cseréltek helyet. Időnként becsúszott egy-egy baki, ami megakaszthatta volna az olvasót, de ő kiszúrta, én meg kijavítottam. Persze voltak dolgok, amihez ragaszkodtam, de ez sem okozott gondot. Rugalmasok voltunk mindketten. Egyáltalán nem nevezném félelmetesnek nagyon jó volt együtt dolgozni, élveztem minden percét.

Most, hogy te már debütáltál elsőkönyvesként, nyilván sokat megtudtál a könyvkiadásról, a könyvpiacról, a magyarországi írók helyzetéről. Az elmúlt időszak alapján milyen tanácsot adnál azoknak, akik most gondolkodnak rajta, hogy a fiókban rejlő kéziratukkal ki kellene lépni a könyvesboltok polcaira?

Aki mer, az nyer. Ha szabadidődet értelmes dologra fordítottad, amivel egyfajta értéket teremtettél, akkor tisztelt meg magad azzal, hogy nem állsz meg az úton. Légy bátor és fogj bele. Hosszú menetelés ez vitathatatlan és rengeteg akadállyal, buktatóval találhatod szemben magad mire kezedbe veheted „elsőszülöttedet”, de az az érzés elmondhatatlan. Ott van a könyvespolcodon egy könyv, amit te írtál, gondolj bele, hány embert ismersz, aki ezt elmondhatja magáról.

Köszönöm az interjút és további sok sikert kívánok neked!

Anett és Nicolas története tehát hamarosan folytatódik, én alig várom, hogy megtudjam, mit szán nekik az élet – meg persze az író – a továbbiakban. Aki a második rész megérkezéséig szívesen olvasná az első részt, az keresse a könyvet a könyvesboltokban.

Lebilincselő, tanulságos, ugyanakkor félelmetes. Ezzel a három, erős jelzővel tudnám leginkább illetni legutóbbi olvasmányomat, ami engem is elég nagy megdöbbenéssel tölt el. Egyrészt azért, mert valóban ez a három a legmegfelelőbb szó, másrészt pedig azért, hogy mennyit kerestem a legjobb kifejezéseket, amikkel elmondhatnám, mit éltem át az olvasás során.

Szerintem ez némi magyarázatra szorul, úgyhogy vegyük sorba. Kezdjük a lebilincselő jelzővel.

Nem tudom, mondtam-e – írtam-e – már, de olvasmányaim 80%-át a pszichológiával, önfejlesztéssel kapcsolatos könyvek teszik ki, már jónéhány éve. Vagyis van összehasonlítási alapom, meg tudom különböztetni, az önfejlesztés szempontjából hasznos könyvet, attól, amelyik nem az. Sok, egyébként hasznos könyv ebben a kategóriában végtelenül egyszerű okból vérzik el, és nem teljesíti be a feladatát. Ez az ok pedig nem más, mint a stílus. Hogy olyan tömény, kutatási eredményekkel meg statisztikai elemzésekkel alátámasztott tudományos blablát tolnak, ami nem, hogy nem segít az iránymutatást kereső olvasón, inkább további mélységekbe taszítja őt. Ha pedig nem utáltatja meg vele egyszer és mindenkorra a hasonló témájú könyveket, az valahol még pozitívumnak számítana. Ezért ezeknél a könyveknél nem csak az számít, hogy mit adnak át, de legalább ennyire fontos, hogy hogyan adják azt át!

Annie Duke könyve azért kapta meg tőlem a lebilincselő plecsnit, mert mindkét kritérium stimmel nála. Az is, amit át akar adni, meg az is, ahogyan ezt teszi.

A könyv egyébként roppant érdekes témával foglalkozik: a feladással. Vagyis mindenféle feladással, legyen az egy nem nekünk való hobbi befejezése, egy nem megfelelő párkapcsolat vagy munka lezárása, esetleg egy veszélyekkel teli kísérlettől való elállás.

Bevallom, nem gondoltam, hogy erről a – általam botor módon egyszerűnek és hétköznapinak gondolt – dologról szóló gondolatokkal egy egész könyvet meg lehet tölteni (359 oldal), de ebből a könyvből azt is megtanultam, mekkora tévedés részemről a feladást egyszerűnek titulálni. Legalább annyiban igazam volt, hogy hétköznapi, mert az biztos, hogy a nagyvilágban nap, mint nap felad valamit az ember. A könyv végére pedig arra is rájön, hogy ezzel semmit nem veszít, sőt! Inkább nyer. Mert önmagában az a tény, hogy meg tudta tenni, valamit el tudott engedni, valamiről le tudott mondani, ami egyébként fontos a számára, olyan lelkierőt igényel, ami gyakorlatilag természetfelettinek minősül.

Oké, lehet, hogy ez így kicsit keszekusza, de mondok néhány dolgot, hogy megvilágítsam, miről is szól a könyv. Tehát: mit tanít minden szülő a gyerekeinek? Különös módon épp azt, amit az ember annyiszor hall élete során, hogy megkérdőjelezhetetlen társadalmi igazságként rögzül a fejében. „Ha elég kitartó vagy, bármit elérhetsz.” „A siker titka, hogy soha ne add fel!” „Tűzön-vízen át menj a célig!” Ismerősek, ugye? Szó se róla, a kitartás nagy erény. Aki kitartó és el is ért valamit, arra hősként tekintünk, és sikerének, eredményeinek titkaként egyetlen dolgot emelünk ki: a kitartást. Hogy bármi állt is az útjába, nem adta fel. Ezért aztán aki kitart, arra felnézünk, ő lesz a követendő példa, az ikon, aki viszont nem képes ugyanarra, amire ő – és ezért egyes egyedül a feladást teszik felelőssé –, mert visszafordult, az inkább elrettentő példává válik, és olyan emberré, akiről negatív hangvétellel beszélnek.

Hát ilyen példabeszédek által kell kérem szépen olyan embertömegeket nevelni, akik számára olyan negatív hangsúlya van bármit is feladni, bármiből kilépni, hogy inkább megnyomorítják magukat a végtelen számú próbálkozással, vég nélküli kitartással – meg a közben elszenvedett kudarcélménnyel –, semhogy az egészséges utat válasszák: lezárják azt, ami láthatóan nem megy, és belevágjanak valami újba, amivel kapcsolatban van esély, hogy célba érjenek.

„Az, hogy kipróbáljunk valamit, majd képesek legyünk adott esetben azt abbahagyni, létfontosságú képességünk az élet minden területén… A kilépés lehetősége megengedi, hogy bármilyen helyzetben odébbállj, ha rájössz, hogy nem működik, amit csinálsz.”

Ez az idézet egyszerűen kellett ide, hogy megmutassam, milyen szöveggel operál a kötet, hogy aztán az olvasó azon kapja magát, hogy olyan lelkesen jegyzetel, színez, jelölőket ragasztgat, mint diákévei alatt egyszer sem, és hogy olyan ismereteket szív magába, amikből vizsgát nem írnak ugyan elő, viszont az élet előbb-utóbb majd úgyis olyan szituáció elé állít, ami vizsgaként fogható fel, hogy kiderüljön: felismerte-e a jeleket, meg tudja-e védeni magát egy időben történő kilépéssel.

De legfőképpen, hogy átértékelje az eddig gondoltakat, és megértse végre: a kilépés egyszerre lehetőség és esély. Az önvédelem lehetősége, és az újrakezdés esélye. Én úgy vélem, mindkettő olyan dolog, amelyet vétek kihagyni, egyben ostobaság lebecsülni.

Ezek után jöjjön, hogy miért kapta a könyv a tanulságos minősítést. A példák miatt. Mert olyan példákat és történeteket használ, amiket egyszerűen nem lehet nem érteni, és olvasás közben az olvasó ösztönösen csapkodja a homlokát, annyiszor esik le neki a tantusz. Vagy éppen azért csapkodja, mert annyiszor kapja magát azon, hogy önmagára ismer. Valami múltbeli eseményre, történésre, döntésre, szituációra gondolva, amivel kapcsolatban ma is ott van benne a tüske, és ha akkor tudja azt, amit ez a könyv átadott neki, akkor lett volna esélye másként reagálni, hogy aztán máshogy keveredjen ki a szituból, mint ahogy anno sikerült.

Elmondok a számtalan közül csupán egyet, és már ebből is érteni fogja mindenki, mire gondolok. Egy olyan példát, ahol az időben történő, ésszerű feladás szó szerint életről és halálról dönt. Ez a példa pedig nem más, mint a Mount Everest megmászóinak története. Azoké a hegymászóké, akik egy álom, egy emberfeletti csúcs megdöntéséért tényleg az életüket kockáztatják. Mert a hegy ilyen árat követel azoktól, akik nem hajlandóak feladni, akiket még akkor is visz tovább a kitartásba vetett végtelen hit, amikor rég túlvannak azon a ponton, hogy esélyük legyen épségben visszatérni egy biztonságos pontra.

Mert a Mount Everest megmászására vállalkozók bizony mind hallanak egy bizonyos pontról. Mindannyian úgy indulnak útnak, hogy a fejükben ott van egy időpont amikor vissza KELL fordulniuk. Akár elérték a csúcsot, akár nem. Ez az időpont azt szolgálja, hogy túléljék a hegyet, akkor is, ha nem teljesítették a céljukat. Persze a hegyen történnek balesetek is. Viszont az eltűnések, halálesetek döntő többsége abból származik, hogy a hegymászók annak ellenére sem fordulnak vissza, hogy tudják, átlépték az ő testi épségükért megadott visszafordulási időpontot. Mert egyszerűen képtelenek rá. Hajtja őket előre a „csak még egy lépést” érzése és az, hogy nem adhatják fel, ilyen közel a csúcshoz. És aztán ez lesz a vesztük.

Persze az életben nem minden feladás jár olyan drasztikus következményekkel, mint amint a hegymászók fizetnek a Mount Everesten. Ez a példa a létező legsarkosabb, amit csak fel lehet hozni, viszont egyben a legtökéletesebb is. Megmutatja, mit szolgál a feladás. És hogy feladni, sokszor nem jelent mást, mint esélyt kapni, hogy másfelé haladjunk.

És akkor jöjjön az utolsó a hármas-jelzők közül. Miért érzem félelmetesnek ezt a könyvet: mert igaza van. Ráadásul nem is egyszerűen csak igaza van, de van is annyira pimasz, hogy az olvasó fejére is olvassa, mennyire így van, miközben az – tisztelet a kivételnek – egész életében nem jött rá azokra – az egyébként logikus, egyértelmű, magától értetődő – dolgokra, amiket a szerző most a világ legtermészetesebb dolgaként megoszt vele.

A szóban forgó szerzőt egyébként Annie Duke-nak hívják (fenti kép), és ha azt mondom, hogy a viselkedés és döntéstudomány jeles képviselője, ráadásul egykori profi pókerjátékos, az szerintem eléggé alátámasztja, hogy tudhat egy s mást a feladásról és a kitartásról. (Így egyébként már az is érthető, hogy a könyvben miért van elég sok póker és pénzvesztés-nyereségi példa.)

Aki tehát át akarná élni a picit fentebb említett homlokcsapkodós élményt, az keresse fel a Corvina Kiadó honlapját, mert szívből ajánlom a könyvet. Lássuk, ő mit tanul belőle…

Megvan az a szokásom, hogy a könyveket először kívülről veszem szemügyre. Bele se lapozok, nem hajtom szét, csak forgatom, nézem a borítót, és annak részleteiből próbálok valamilyen képet kialakítani magamban arról, mi is fog várni „odabent”. Az Akiktől más lett a világ – Magyar találmányok, felfedezések és újítások borítója egyszerre keltette bennem tudományos lexikon képzetét, és egy letisztult fedlappal rendelkező tankönyvét. Egy mutatós fizika vagy kémia könyvet képzelnék el így.

Eme két tantárgyhoz való régi viszonyomat tekintve, sajnos azt kell mondanom, hogy ez az „első látásra” pillanat nem keltett bizalmat bennem. Szerencsére, középiskolás korom óta volt szerencsém némi fejlődésen átesni, így rég levedlettem magamról a „külső alapján ítélkező” hozzáállást. Ki is nyitottam a könyvet… Hogy aztán az utolsó oldal befejeztével azon gondolkodjak: mi a francért nem ilyen könyvekből kellett nekem anno tanulni?

Amikor leültem, hogy gondolataimat papírra vessem az Akiktől más lett a világ-ról, egyszerűen nem tudtam elkerülni, hogy továbbra is a régi iskolás éveimen járjon az agyam. Felelevenítettem minden nyűgét-bánatát annak a négy évnek, mert bizony – vallomás! – én megküszködtem a gimnáziummal. Az azóta eltelt években már világossá vált, mi okozta problémáim fő forrását: egyszerűen az, hogy nem illettem a rendszerbe. Az én agyamnak másfajta ingerekre volt/van szüksége az optimális működéshez, mint amit az átlagos órák, a sablon, dög unalmas, full szöveg, kép nélküli, minden kreativitást és szépérzéket mellőző tankönyvek és munkafüzetek nyújtani tudtak. Untatott minden, amiből tanulnom kellett volna. Az én agyamnak arra lett volna szüksége, hogy sok-sok apró, mutatós, érdekes részlettel keltsék fel és tartsák forrásponton a kíváncsiságomat.

És itt jön a képbe az Akiktől más lett a világ, amivel kapcsolatban az első társításom az volt, hogy mennyivel másabb lett volna a tanuláshoz fűződő viszonyom, ha ilyen kiadványokból áll a tankönyvlista. Következő gondolatommal pedig máris azt találgattam, hány diák látná másként az oktatást, hányan állnának másképp a tanuláshoz, ha így lennének összerakva a tankönyvek!

El is mondom, miért jutottam erre a következtetésre.

Először is a könyv nagyon okosan bánik az oldalakkal. 264 oldalon 50 magyar tudós, feltaláló életét és munkásságát tárja az olvasó elé, ugyanakkor mindezt átlátható módon teszi. Egy emberre átlagosan 4-8 oldal jut, ami bőven azon a határon belül mozog, ami egy léptékben tökéletesen emészthető, megjegyezhető. Nem mondom egyébként, hogy egyszerű lehetett ilyen szigorúan megtartani az oldalszámokat, mert lássuk be, Semmelweis Ignác, Szent-Györgyi Albert (a lenti képen, a Nobel-díj átvételekor), Eötvös Loránd vagy épp Teller Ede életével egyenként ki lehetne tölteni azt a párszáz oldalt, a szerző mégis szisztematikusan tartotta magát a keretrendszerhez. És milyen jól tette, mert ezzel biztosította, hogy nem egyszerűen felkelti és fenntartja az olvasó figyelmét, de bennem például azt is sikerült kialakítania, hogy többet akarjak tudni adott emberekről és magam menjek utána bizonyos életműveknek.

Tetszenek ezt látni, kedves unalmas tankönyvek? Ezt így kellene csinálni!

Persze aki a végtelen lexikális tudásanyag híve, az most becsmérlően legyinthet, mondván: 4-8 oldal semmire nem elég, ha ilyen nagyságok életéről van szó! Az én válaszom viszont erre így szól: nem a mennyiség számít, kérem szépen, hanem a minőség!

A szerző ugyanis elképesztően jól állította össze ezeket az oldalakat. Minden tudósról a szokásos tényeket (mikor és hol született, hol végezte az iskoláit stb.) egy jól elkülöníthető szürke szedetbe helyezte, az egyéb ismereteket pedig magáról a találmányról, annak létrejöttéről és útjáról a leírásban helyezte el. Viszont ezek leírása is teljesen közérthető módon történik, szóval tudomány ide vagy oda, a szöveg olvastatja magát és nem olyan hiper-tudományos, hogy azt megérteni csak a legmagasabban kvalifikáltaknak lenne jogosítványuk.

Mindez nagyon színesen van tálalva, ráadásul a szerző nem csak szavakkal töltötte meg az oldalakat, de mindenféle érdekes képi anyaggal is, és egyáltalán nem csak adott emberek portréjáról van szó. Láthatunk szabadalmi bejelentéseket és okiratokat, képeslapokat, kísérleteket megörökítő fotográfiákat, helyszíneket bemutató korabeli rajzokat, de az is előfordul, hogy hazánkból távozni kényszerült tudósunk emigrációs kártyája néz ránk a lapokról. El se tudom képzelni, ennyi anyag összegyűjtése mennyi időt és energiát igényelt, de a szerző által véghezvitt kutatómunkáról kicsit lejjebb még ejtek egy-két szót.

Tisztázzuk: legjobb tudomásom szerint ez a kiadvány nem tankönyvi szándékkal született. Viszont, ha lehetne, mégis azért kampányolnék, hogy az legyen, vagy legalábbis segédtankönyv, kerüljön a diákok kezébe, megmutatva, hogy így is lehet, nem minden ismeretterjesztő könyv szürke, monoton mumus. Mert ha van valami, amivel fel lehet kelteni az érdeklődésüket az egyébként „száraz” anyag iránt, akkor az ez a könyv.

Úgy vélem, a szerző előtt többszörös főhajtás indokolt. Először is számomra az nagyon szimpatikus, hogy bár olyan emberekről esik szó, akiknek a nevét a legnagyobb tisztelettel illik kimondani, ugyanakkor a szerző megteszi azt, amit más könyvek nem igazán szoktak: emberként beszél róluk. Sokszor lehet ugyanis azt tapasztalni, hogy a régi nagy nevekről úgy írnak a könyvek, mintha szentek lettek volna. Semmi esendő vonás, semmi negatív cselekedet, csak a megkérdőjelezhetetlen nagyság. Pedig ők sem kizárólag tudósként léteztek. Ugyanúgy emberek voltak, hibáztak, hibáiknak pedig ára volt. Jó volt olyan könyvet olvasni, ahol ezt ismertetik.

Illetve van itt még egy dolog, ami számomra mindennél többet nyom a latban, hogy azt mondjam, ez a könyv hiteles. Mégpedig az, hogy bár büszkén méltatja tudósaink értékeit és eredményeit, de ugyanakkor teljes mértékben a helyén kezeli a dolgokat és nem próbálja mindenáron azt elhitetni az olvasóval, hogy a magyar tudósok mindig és minden időben mindenki felett álltak/állnak. Értem ezt úgy, hogy adott találmányoknál kimondja: nem biztos, hogy a magyar szakember volt az első. Mert bizonyos találmányt egymáshoz nagyon közel eső időben több nemzet nagy embere is a magáénak jelentett be, így időnként viták alakultak ki az elsőség kérdésében.

Persze tudom én, hogy minden nemzet szereti azt mondani, hogy az ő emberei a legjobbak, legokosabbak és minden érdem az ő nevükhöz fűződik, az a másik meg téved, de számomra ez az igazi nagyság! Elismerni a tényeket, nem pedig nemzeti önérzettől hajtva csapkodni az asztalt, hogy márpedig mondjon az egész világ, amit akar, mi akkor is tudjuk, hogy mi voltunk az elsők és punktum. Ez a könyv meg sem próbál ilyet, és számomra ez a jellemző tette fel a koronát az egész tudásanyagra, amit a könyv át igyekszik adni. Mert elismerni, hogy valamiben nem vagyunk az elsők, önmagában nagy erény.

Egy ilyen elképesztő anyagot felvonultató könyvvel kapcsolatban mi sem természetesebb, mint az, hogy ejtek néhány szót a szerzőről is. Ő Csiffáry Gabriella, akiről azt lehet tudni, hogy a lehető legtökéletesebb munkahelyet mondhatja magáénak ahhoz, hogy a lehető legtökéletesebb munkát végezze íróként. Ő ugyanis Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa, aki évtizedek óta elhivatottan kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek emlékeit, kutatói munkája érdekében messze átlépve a levéltár épületének falain. Magyar és külföldi közgyűjteményekből (levéltár, kézirattár, múzeum), szabadalmi hivatalokból, de magángyűjteményekből, családi archívumokból, is gyűjt a témájának megfelelő anyagot. Elmondhatjuk tehát, hogy elhivatottsága a téma iránt példaértékű!

A szerzőnek eddig tizenhat (!) könyve jelent meg, azonban ezen könyv előszava is árulkodó: „Tovább tágítva kutatásaink körét, az elkövetkezendő kötetekben más magyar találmányokkal és azok eredettörténetével is megismertetjük majd az olvasót.”. A könyv végére érve azt kell mondjam, további sok sikert, kitartást és érdekes kutatnivalót kívánok, kedves Gabriella! Én előre is köszönöm azokat a bizonyos eljövendő köteteket, kíváncsian várom, hogy olvashassam őket!

A szerzőnek jelentős számú könyvéből a Corvina kiadónál az alábbi művek lelhetők fel:

Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve, Magyarázom a bizonyítványom – Híres magyarok az iskolában, A táborok kertje – Híres magyarok szenvedélyeik, Magyar politikusok az iskolapadban.

Aki kíváncsi a könyvekre, az a Corvina Kiadó honlapján ismerkedhet meg velük közelebbről.